Moldova Köztársasággal és Marokkóval 35

Ma hajnalban landolt a gép, borotválkozni se volt időm, alig aludtam valamit.

Elöljáróban annyit, hogy kiváló volt Marokkóban: Szahara, kint alvás a sivatagban, tevegélés, lubickolás Atlanti-óceánban, illetve napfelkelte a Toubkal-csúcson (4167 méter, a 3200 méteren levő menedékháztól hajnali 3 órakor indultunk, hogy érjünk ki időben, fejlámpákkal).
Részletek később.

Moldova Köztársasággal és Marokkóval 35-re nőtt azon országok száma, amelyekben jártam.

S akkor… MAROKKÓ!

Elénk tárul a szépsége

Év elején a számítógépes játékok világában megismert havereim, illetve egy újságíró kollégám vetette fel az ötletet: menjünk Marokkóba. Ismertek: nem kellett kétszer mondani. Külföldi támogatóimnak köszönhetően beneveztem.

Költségek (fejenként):

Kolozsvár- Madrid -Marrákesh-Madrid-Kolozsvár (WizzAir, illetve RyanAir) repülőjegy: 210 euró.

Autóbérlés (Logan): 50 euró.

Üzemanyag: 50 euró.

Szállások: 50-70 euró.

Étkezés: 20-30 euró.

Összköltségvetés 9 napra (május 18-27): maximum 450 euró.

Műsoron: Marrákesh, túrázás az Atlasz-hegységben.  A fiúk valami 3800-4200 méteres csúcsot néztek ki.

TÚRA INDUL!

*************************************************************************************

FEJLEMÉNY1: Kinéztem, hogy a Toubkal-csúcsról van szó, magassága 4167 méter. Hátha nem lesz nagy a hó…

*************************************************************************************

VIDEÓ – Szeretünk, tisztelünk, és felnézünk rád, Boros János!

Persze, sokan bírálták, ez ilyen hosszú közigazgatási tevékenység közepette ez elkerülhetetlen. Viszont még többen dicsérték.

Rengeteget jártam hozzá a városházára. Mindig füstfelhőben fogadott.

Egy mókás történetre emlékszem hirtelen vissza.

Legalább tíz évvel ezelőtt alpolgármesterként Boros János küldöttség tagjaként az Amerikai Egyesült Államokban, pontosabban Florida államban járt. Bementem a városházi irodájába, interjút szerettem volna készíteni vele. Megkért, hívjam elő az Atlanti-óceánon túl készült fényképeket. Megtettem, de végignéztem a felvételeket, a pikánsabbakat bevittem a szerkesztőségbe, beszkenneltettem. A Szabadság hasábjain így jelent meg Boros János fürdőnadrágban, a Mexikói-öböl partján. Nem vette zokon, sőt. Derült a dolgon. Politikus ne bízzon újságíróra fotókat. Főleg nem egy floridai tartózkodáson készített felvételeket…

Szeretünk és tisztelünk, Boros János! Mélységesen sajnálom, hogy nem tudtam részt venni az átadási ünnepségen, bár SMS-üzenetben meghívót is kaptam tőled. Jászvásáron voltam honvéd tömegsírt felkutatni.

Cikkek:

1. Magyar állami kitüntetés Boros Jánosnak
2. „Felvenni a keresztet” (Magyarország külügyminisztériuma parlamenti államtitkárának, Németh Zsoltnak beszéde Boros János, Kolozsvár egykori alpolgármesterének kitüntetésén hangzott el.)

FOTÓRIPORT – Átruccantunk a Moldovai Köztársaságba

Addig azért mégsem megyünk el…

Ha már Jászvásárban tartózkodtunk, Lenke unokatestvéremmel és Tibi pilóta barátommal a napokban átruccantunk a Moldovai Köztársaságba. Eredetileg az volt a terv, hogy az Ungheni határátkelőnél megyünk át a szomszédos országba. Természetesen, mindenkinél volt útlevél. Kiderült, itt csak a vasúti átkelés biztosítottuk, le kell mennünk Albiţa nevű határátkelőhöz, amely a túloldalon Leuşeni.

Rendkívül zsúfolt a határátkelő…

Sebaj, autóztunk egy csöppet, s átmentünk. Egy új világ tárult elénk. Ivanovca faluban/községben álltunk meg. Szürrealista hely. A templomon fura fedőszerkezet, hőszigetelő ablakok.

Az üzletben egy nő fogad, abakusszal számolja ki, mennyivel tartozunk. Nincs moldáviai lejünk, hazaiban akarunk fizetni. Nem tetszik neki.

Néhány nap múlva úgyis átmegy Romániába, elvásárolja – próbálom nyugtatni.

Nem megyek én drága sehova, útlevelem sincs – válaszolja.

Hihetetlen, hogy alig néhány kilométerre lakik a határtól, s még sohasem volt nálunk.

Mindenki oroszul beszél. Megkérdezem, miért. Egyszerű: orosz többségűek a környező falvak, községek. Moldáviai pénzt vásárolunk tőle, s természetesen sört. Emlékbe.

A kolozsvári Skoda képviselet emberei is erre járnak. Vajon miért?

Visszafele a határon ugyanaz a helyzet fogad, mint az 1990-es években a borsi román-magyar átkelőhelyen. Trükkhöz kell folyamodnunk, hogy a diplomaták számára fenntartott sávon zökkenőmentesen átkelhessünk. Sztorink annyira hihető volt, pontosabban Tibi annyira jól játszotta a szerepet, hogy a határőrök és a vámos előzékeny, kedves volt velünk. Hallatlan az ilyesmi az ilyen helyen…

Hadd beszéljenek inkább a fotók:

This slideshow requires JavaScript.

FOTÓRIPORTOK, KISFILM – Rendkívül élethű, többnapos szimulációs gyakorlatot hajtott végre az Erdély Mentőcsoport

A valóságban is éppen ilyen! Tóth Attila (Nyúl) és Tusa Szilárd keszíti elő a sebesültet a kiemeléshez

Egyelőre nem írok a jászvásári regényes nyomozásról, amely során azonosítottuk az 1946 augusztusában a szovjet hadifogságból hazatérő honvédek temetési helyét a megyeszékhely melletti Socola nevezetű városrész (korábban falu/község) elhagyatott tehervonat-állomásán.

Erről később.

Elöljáróban annyit, hogy sikeres akciót hajtottunk végre, egy olyan helyen, ahol még senki sem kutatott magyar honvéd tömegsír után. Feltehetően a mintegy 20-100 személyt agy bombatölcsérbe hantoltak el, ugyanis útban hazafele a szovjet fogságból elhunytak.

Erről még a jászvásári levéltárban, a városházán, s a történeti intézetnél sem tudnak. Háttér itt.

Míg lesz időm a fenti témával foglalkozni, írok néhány sort az Erdély Mentőcsoportnak Gyergyószentmiklóson zajlott szimulációs gyakorlatokról.

Együtt a Csapat… (Farkas Bálint felvétele)

Hiszem és vallom, hogy mérföldkő volt a hétvégi szimulációs gyakorlat. Referenciát jelent, ehhez viszonyítjuk majd ami eddig volt, s ami ezután következik. Megkockáztatom a kijelentést, eddig mindig bevált: ilyen nem volt, és nem lesz! S ha mégis, mindig mindkinek AZ ELSŐ ivódik be a tudatába. Kiváló volt a szakmai koncepció! Ölelem a gyergyói csapatot (különösképpen Esztit, Orsit és Beát!)

Ez a felvétel 2010 szeptemberében készült a Kolozs megyei szinten, az EM és az Életjel Mentőcsoport legeslegelső képzésén. Sajnos a magyarországi barátainkat leszámítva Lenkén, Szabó Lacin, Kolozsi Ernőn és rajtam kívül mindenki lemorzsolódott. De sebaj, itt az életerős, tenni akaró utánpótlás. Ez erőt ad és elégtételt jelent. Fejlődünk, van eredmény. Immár egy külföldi és egy belföldi bevetést is magunk mögött tudhatunk. Bővülnek a kompetenciák, a szakágak. Lesznek még szimulációs gyakorlatok, talán bevetések is.

Részletek, fotók az Erdély Mentőcsoport (EM) blogján.

***********************************************************************************************

***********************************************************************************************

MEGTALÁLTUK!

SIKERREL JÁRTUNK, MEGTALÁLTUK A HELYET, részletek itt.

Egyelőre ennyit, mert Gyergyószentmiklóson vagyok az Erdély Mentőcsoport katasztófavédelmi oktatásán.

Honvéd sírt/sírokat/tömegsírt keresünk Jászvásáron és Iaşi megyében. Reménytelen küldetés?

Ilyet találunk mi is?

Egy nagyon kedves haveromtól indult az egész, aki volt katonai pilóta, jelenleg pedig az egyik kereskedelmi légitársaságnál teljesít szolgálatot. Valamilyen szinten ismeri tehát a hadszínterek sajátosságait, a háborúval járó következményeket. Megromlott egészségügyi állapotban levő édesapja kérte meg, kutassa fel azt a hadisírt, ahol haverom nagyapja nyugszik. Rendkívül izgalmas történet és feladat, úgy döntöttem, segítek neki az információszerzésben, s ugyanakkor riportot készítek a Szabadság számára. Egy hónapja gyűjtjük az információkat.

Úgy tudom, eddig a helyszínen romániai magyar újságíró nem próbált utánajárni annak, a második világháború után a szovjet hadifogságból hazatérés közben Jászvásár és Iaşi megye területén elhunyt magyar katonákat hova és hogyan hantolták el. Mert a rendelkezésemre álló információk szerint Vad Imre Lajossal valamikor 1946-1948 között ez történt. Az 1908. október 17-én született (édesanyja Nagy Zsuzsánna) férfi állítólag útközben hunyt el, s az akkor létező Socol/Sokola/Socola község területén temették el. Az elmúlt napokban sikerült kideríteni, hogy akár mondjuk a Monostor és Kolozsvár esetében, a szóban forgó község beolvadt Jászvásárba. Így könnyen megtörténhet, hogy a sírok helyén éppen egy tízemeletes tömbház tornyosul. Más előzetes információk szerint a holttesteket a szerelvényekről történő eltávolítás után közvetlenül a vasútállomás közelében hantolták el.

Valahol egy falu szélén. Lehet, ilyenre bukkanunk…

Érdekes módon egy nyomtatott térképen Jászvásár környékén megjelenik egy Socola nevezetű község, interneten viszont semmi nyoma. Amennyibe valóban létezik egy ilyen község vagy falu, nyert ügyünk van, gondolom én, mert az idősebbek biztosan emlékeznek, hova lehetnek eltemetve a magyar és német katonák.

Eddig ennyit sikerül megtudni a hatóságoktól: a magyar Honvédelmi Minisztérium Katonai Hagyományőrző és Hadisírgondozó Osztályától, a bukaresti székhelyű Hősök Emlékét Őrző Országos Hivataltól, a jászvásári városháza szóvivőjétől, jászvásári újságíró kollégáktól, a Jászvásári Történeti Múzeum, a Kolozsvári és a Jászvásári, mi több, az Országos Levéltár igazgatójától és illetékeseitől, Csucsuja István professzor úrtól, illetve más kapcsolatoktól. Utóbbiak főleg nem hivatalos, informatikai segítséget nyújtottak: megszerezni azokat az információkat, amelyek nem hivatalosak, s amelyeket még újságírónak sem vagy elsősorban nekünk nem bocsátanak rendelkezésre…

Egyedi feladat, 17 éves újságírói karrierem során sohasem foglalkoztam ilyen kérdéssel. Annál inkább Papp Annamária kolléganőm, akinek szakirányú végzettsége is van, mi több, köteteket jelentetett meg a szovjet hadifogságban hazatértek történeteiről. Segítségemre volt még Benkő Levente történész-újságíró is, köszönöm mindkettőjük segítségét.

Holnap, szerdán, május 9-én reggel indulunk Jászvásárra. Minden eddigi információt, s még a helyszínen szerzetteket felhasználva igyekszünk nyomára akadni a sírhelynek vagy tömegsírnak.

Ha van infód, kérlek írj hozzászólást!

Wish us luck!