Lehet, hogy éppen ez történik... (Rohonyi D. Iván felvételei)
Többször gondolkoztam azon, hogy kolozsvári, erdélyi magyarokként mennyire hermetikus világban élünk: külön színházunk van, operánk, műszaki tudományos társaságunk, barlangász klubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, iskolánk, óvodánk, líceumunk, egyetemünk, külön kiránduló/túrázó egyesületünk, talán még méhész, bűvész és sírkőfaragó nem-kormányzati szervezetünk is. Más gazda egyesülethez társulunk, s talán még az erdélyi magyar sörgyártók is külön civil szervezetbe tömörülnek.
A románoktól külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők, a nők, a gyerekek, a művészek, a vadászok és a halászok, a gondolkodók (lásd: Erdélyi Gondolat Egyesület), a néptáncosok, a cserkészek, a zenészek, az újságírók, stb.
Hogy a politikáról és a külön (teljesen más) historiográfiáról ne is beszéljünk!
Nem azt mondom, hogy az önálló magyar intézményekre nincs szükség. De mégis: hol vannak a metszéspontok?
Annak ellenére hogy a 80 százalék román, 18-20 százalék magyar etnikai arányú Kolozsváron születtem, s 34 éve itt is élek, a monostori „böjéc zsélát”-okat (akikkel igen sokat verekedtünk gyermekkoromban) és az iskolai “böját dé böjátokat“, “böját de kártiér“-eket leszámítva nekem se volt igazán kapcsolatom a románokhoz: magyar család, óvoda, elemi, líceum, egyetem, ifjúsági szervezet, munkahely, barátnők (két kivétellel), baráti társaság, barlangász klub, stb.
Hátat fordítunk a túlnyomó többségnek?
A főtéri cécó kapcsán társalogtam hosszasan egy olyan román személlyel, akinek a családjában vannak magyarok, felsőfokú végzettsége van, értelmiségi munkát végzett/végez, az átlagosnál sokkal tájékozottabb, egy nyugat-európai országban tanult és élt, s jelenleg az egyik legfontosabb kolozsvári döntéshozó talán egyik legbefolyásosabb tanácsadója. Néhányszor volt alkalmam megtudni, mit mondott/tanácsolt neki, s a döntéshozó ennek következtében mit, hogyan csinált.
Ez a beszélgetés jelentette az utolsó cseppet a pohárba (ebben az évben szinte ugyanezeket a beszélgetéseket folytattam le más román értelmiségiekkel), s ami azt mondatta velem: sohasem sikerül már megértenünk magunkat a többséggel.
A hölgy értetlenül állt a Főtér avatása kapcsán kibontakozott helyzet előtt. Velem (mint megannyi más alkalommal) is megbeszélte a dolgokat. Nem azért fordult hozzám, mert mittudoménkiafene lennék, hanem azért, mert ismert.
– Te, Olivér, komolyan nem értem ezt az egészet. Most mi a fenét csináljunk? Kinek kell ez a felhajtás? Semmilyen kapcsolatom nincs a magyar szervezetekhez, nem is ismerem őket. Kit hívjak meg? Honnan? Adj valami tanácsot, kapcsolatembereket, neveket, telefonszámokat, de gyorsan! – mondta kétségbeesve.
Elhiszem neki, hogy a jó szándék vezérelte, de csak annyit tudtam mondani neki: már késő.
- Ha már a szabadelvű és a konzervatív magyar fiatalok összefogtak, akkor valamit nagyon, de nagyon rosszul csináltatok – mondtam neki.
Ennek kapcsán kezdünk aztán beszélgetni (hangsúlyozom: szinte ugyanezt a beszélgetést ebben az évben már lefolytattam más román értelmiségiekkel). Szerinte mi magyarok nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, mimóza lelkűek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek. Egyszerűen olyan ufó szerűek, akik hirtelen megjelennek, és ismét kérnek valamit a történelem nevében. A dicső múlt nevében. Mert, hogy az nekünk jár és kell. Mert az a jussunk. És hogy ő megadná, nincs ezzel semmi baj, sőt még többet is adna, tegyünk ki magyar zászlót is az intézményekre, legyen kiírva minden magyarul is. Hol kell aláírni, hogy ez legyen? S hogy ő aláírta az RMDSZ többnyelvű feliratos lajstromát. Persze, nem hittem el neki, erre elővette az asztalából a fénymásolatot… Meglepődtem.
Leszünk?
Ő is mondta, hogy mi már csak relikviák vagyunk. S érdekes, hogy ugyanazt mondta, mint a többiek, akikkel hónapokkal azelőtt társalogtam, és nincsenek kapcsolatba eme bejegyzés főszereplőjével. Relikviák, mert a múltban élünk. A temetővel (ki is mondták, hogy a Házsongárd Alapítványra gondolnak) foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. És hogy miért nem vagyunk „ellenállóbbak”, miért vállaljuk a vegyes házasságokat, amikor tudjuk, hogy az megfogyatkozásunkhoz vezet? Miért a múzeumokkal (nem értik, mi az, és mivel foglalkozik az Erdélyi Múzeum Egyesület, nekik Societatea Muzeului Ardelean, pedig próbáltak utánajárni, de a www.eme.ro román oldalán ez fogadta őket: Pagina este în construcţie.) és nem, mondjuk, a kortárs művészek kiállításaival foglalkozunk? Persze, ők beleolvastak az EME honlapjának angol változatába, de amikor ilyen szöveg fogadta őket, hogy
historical moment,
meg
tradition of our great ancestors,
s még az, hogy
we conserve the recognition of the following things named very nice by Márai Sándor: the country, the people and the father-land.
Odáig még bírták olvasni, hogy
Transylvanian personalities since the 1760’s,
s még azt is kibírták, hogy
the difficult fate of the Hungarian people,
de amikor belebotlottak abba, hogy
Among our aims -wrote the count- is to save our perishing antiquities,
akkor rájöttek, hogy sajnos már csak a relikviák maradnak meg a kolozsvári magyarokból.
- S, Olivér, a ti újságotok miért nincs románul is fent a neten? – kérdezték őszinte érdeklődéssel. Miért nem lehet román nyelvű napi összefoglalót feltölteni? Nem, nem Băsescuról, mert azt látjuk a tévében, hanem a magyar közösségi élet történéseiről/eseményeiről szóló anyagokról miért nem lehet egy összefoglalót lefordítani? Mert érdekel minket, foglalkoztat az, hogy mi történik a magyar közösséggel.
Mondtam, hogy nincs pénz.
- Szükségünk van rátok, akarunk beszélni veletek, kellenek a meglátásaitok, de ti vagy a „temetőben” vagy a „múzeumban” vagytok – mondták, persze sarkítva, de kifakadva.
Vagyis ebben a modern világban mi amolyan furcsaságok vagyunk, akik a múlt századba s az azelőttibe élünk, s akiket nem lehet megérteni.
Nem értenek és nem is fognak érteni bennünket. Még a legjóhiszeműbje sem. Egyszerűen külön világban élünk.
A kép jobb oldalán Balázs Bence, a helyi hírek rovatvezetője fogja a fejét, pedig Póka János András, a sport rovat főnöke semmi koponyarobbantót nem mond... Vajon? 
