Így nehéz menetelni...
Kiváló volt a múlt hétvégi kapnikbányai sízés.
Szombaton reggel indultunk (kis malőr az utasok számának megállapításánál, de legalább ittam forró csokoládét), útban arrafele pedig izgi beszélgetés a Lóri nemárulomelmilyen kocsijában, mert a múltkor is megszólt, hogy elárulom a széles nyilvánosságnak, milyen típusú tabbletje van.
Gyorsan szállásfoglalás, s irány ki a pályára. Persze, hogy Hajnalka megéhezett, ezért még időztünk a háznál.
Szombaton az Icoana pályákat próbáltuk ki, nem esett ki tőlük a műfogam. Nem is volt hogy esnem, annyira lankás volt a pálya. Este kiváló hangulat és tengeralattjáró-bemutató Lóritól (az érdeklődök forduljanak hozzám, megadom a Mester Facebook turoriálját…) Ölelgetés, fülcimpa bugyo(r)gatás is volt. Fiúk között.
Azt hittük, minden simán megy vasárnap (a Roata pályákon csúsztunk, a fekete jelzésű Reineren sem estem le), míg Lóri nem értesített, hogy Gyurival és Júliával kissé eltévedtek. Elindultak kirándulni térkép, iránytű, fejlámpa nélkül. Kettőjüknek hóvédője sem volt.
Ha extrém, legyen extrém.
Szerencsére Lórinál volt valami kezdetleges GPS, de a 109F úton nem Kapnikbánya, hanem valami szinisztrát helyre (elnézést), Strâmbu Băiuţ nevű településre értek be. Mintegy 160 kilométert kellett kocsikázni utánuk, s vissza Kapnikbányára, mert a rövidítés használhatatlan télen… Persze, hogy bakancsaik beáztak, a kocsmában vártak a Botiból és belőlem álló mentőcsoportra…
Szóval volt izgalom. Hétfő hajnali 2 órára értünk Kolozsvárra…
Ilyen hóban túrázott Júlia, Lóri és Gyuri…
This slideshow requires JavaScript.
