Ich bin ein Berliner…


Még néhány óra és indulunk Berlinbe, a CouchSurfing (Kanapészörfölők) és a Hospitality Club (Vendészeretők Klubja) által szervezett Téli Táborba (Winter Camp – www.berlinwintercamp.org).

Ismét élőben láthatom
Ismét élőben láthatom

A két internetes közösség így nem csak virtuális dimenziót ölt, hanem a valóságban is megmutatkozik.

A CouchSurfing (www.couchsurfing.com) és a Hospitality Club (www.hospitalityclub.org) minden év végén nemzetközi találkozót szervzet. Tavaly Isztanbulban, tavalyelőtt pedig Varsóban voltunk. Kozmopolita hangulat, város, közösség.

Január 5-6 tájékán jövünk haza…. Úgyhogy addig, asszem egy kis szünetet tartok… 🙂

Boldog Új Évet és jó szórakozást a szilveszteri bulin!

Számomra ők is megváltók


Nekik köszönhetünk mindent
Nekik köszönhetünk mindent

Egyszerűen éreztem, hogy el kell mennem. Tulajdonképpen helytelen a kell szó, hiszen abszolút semmi sem kötelező. Inkább találóbb az: éreztem, hogy el akarok menni.

Valahogy úgy alakult, hogy se december 21-én, se december 22-én nem tudtam kimenni hozzájuk. Pedig, ha jól emlékszem, eddig minden évben tiszteletemet tettem a kolozsvári Hősök Temetőjében. Volt, amikor 21-én, máskor pedig 22-én. Mindig olyankor, amikor kevesen voltak ott. Vagy senki.

Ballai Zoltán 18 évesen áldozta fel magát
Ballai Zoltán 18 évesen áldozta fel magát

Utóbbi a legtökéletesebb helyzet még akkor is, ha az ott levők is mélységesen átérzik a pillanat fontosságát és mélységét.

Ma délután se volt senki. Ott. A temetőben viszont eléggé sokan megfordultak annak ellenére, hogy közeledett Karácsony estéje. Minden bizonnyal, a távolra szakadt családtagoknak ilyenkor jut idejük elmenni a rokonok sírhelyéhez. Világítás, kis késéssel. (Jómagam ezt tettem Balló Áron sírjánál…)

A szél miatt nehezen tudtam gyertyát gyújtani.

Itt lőtték meg őket... (A felvétel 2003-ban készült)
Itt lőtték meg őket... (A felvétel 2003-ban készült)

Csak négy Hős sírjánál sikerült. Mit is lehetne “közölni”, “üzenni” egy olyan ismeretlennek, aki életét adta azért, hogy te ne egy kommunista diktatúrában éld le az életed? Köszönet?! Hála?!

Tisztelet?! Egyik sem, erre egyszerűen nem találok kifejezést. 1989 decemberében 14 éves voltam. Ez mindent elmond. Vajon mi késztette a velem egyidős tinédzsereket, a huszonéveseket, hogy utcára vonuljanak és a kommunista diktáror ellen tüntessenek? Honnan volt akkora bátorságuk?

Néhány óra múlva a keresztény világ ünnepli a Megváltó születését.

Számomra a decemberi hősök is megváltók.

Ahol a párhuzamos egyenesek találkoznak…


Szürkeállományunk tréningjeként feltételezzük a következőket: minden ember számára nyilvánvaló alapigazság az, hogy az internet a semmiből egy új, más világot teremtett.

Ő még nem tudta, hol találkoznak majd a párhuzamos egyenesek...
Ő még nem tudta, hol találkoznak majd a párhuzamos egyenesek...

Bizonyos értelemben Bolyai Jánost parafrazálva fogadjuk ezt el axiómaként.
Új világot, amelyben már-már frusztrálva kell érezd magad, ha netalántán nem olvastál el egy blogbejegyzést, nem néztél meg egy YouTube videót, nem iratkoztál fel a Twitter-re, ésatöbbi.  Egy olyan világot, amelyben minden egyenesen van legalább három pont (holott Bolyai szerint csak kettő létezik), amelyben két ponton át több egyenes fektethető (Bolyai azt mondja, egyetlen).

Azaz az internet a semmiből egy új, teljesen más világot teremtett.

Annak ellenére, hogy az amerikai és a nyugat-európai ösztondíjak során babakelengyés korában láttam e világ egy részét kibontakozni, mégsem hittem: egy szép napon jómagam is a forgatag része leszek. Igen, lassan-lassan indul a blog, az OpenID, a Twitter, a mások blogjának a követése, már teljesen rutinos az RSS, a Splash, a Trackback URI, a Widgets, stb. Megállok, mert lassan már én sem értem… 🙂

De ha ez a világ teljesen magával ragad, akkor rekord idő alatt a szemed előtt találkoznak a párhuzamos egyenesek… A fáradtságtól. Mert képtelenség mindent elolvasni, mindenhez hozzászólni, mindent látni.

S egy olyan világban, ahol a párhuzamos egyenesek összeérnek (az interneten), nagyon nehéz kiválogatni a minőségit, a fontosat, a relevánsat. Röviden: azt, ami jelent valamit, ami mérvadó.

Vagy te másképp gondolod?!

Elmész bevásárolni, s a parkolóban elgázolnak…


Hír a mai Szabadságban:

A páncélcsehi (Panticeu, Kolozs megye) illetőségű 42 éves Pavel Ioan A. 1310-es Daciát vezetett december 21-én, vasárnap délben, betért egy hipermarketbe, és háttal be akart parkolni. A manőver során elgázolta az 57 éves Lenuţa Z.-t – a nő azért állt a parkolóban, hogy lefoglalja azt. Az eset nyomán kettejük között hangos szóváltás tört ki, majd a férfi távozott, és leparkolta autóját az Avas utcában. Mintegy 40 percre rá tért vissza a tett színhelyére, amikor már a rendőrség a hipermarket hangosbeszélőjén is felszólította erre. A nő könnyebb sérüléssel megúszta az ütközést.

Szóval: a totál-fatál generál, fejvesztett karácsonyi vásárlási lázban elmész a bevásárlóközpontba, s a parkolóban elgázolnak. Nem semmi!

Ez van a beváráslóközpontokban is...
Ez van a beváráslóközpontokban is...

Amúgy: mi értelme van ennek a mérgezett egér stílusú rohangálásnak?! Én a lehető legtávolabb tartom magam az üzletektől, bevárálóközpontoktól. Minek a macera, az idegesség? A nagy tumultusban, izzadásban teljesen elvész az ajándékozni vágyás öröme. Főleg, ha ráadásul még el is gázolhatnak a hipermakret parkolójában… 🙂

Érmével majd tojással dobálták meg Iliescut


Nagy port kavart a médiában, hogy Ion Iliescu volt államfőt előbb érmével (vasárnap), majd tojással (hétfőn, azaz ma) dobálták meg.

Vajon mégsem kellett volna elmennem?
Vajon mégsem kellett volna elmennem?

Hírek szerint a titkosszolgálatok figyelmeztektték Iliescut, hogy ilyen jellegű incidensekre kerülhet sor.

A volt elnök nagyon zokon vette az incidenst, egyensúlyát vesztett embernek nevezte a 78 éves támadót.

De vajon az ő jelenléte nem zavarta ugyanannyira a forradalmárokat?!

Ma december 22-e. Gondolkodjuk el azon, milyen lett volna az életünk, ha nem kerül sor a forradalomra?

Csak néhányan a barikádon…


Közhely: ünnepek (Húsvét, Karácsony) tájékán kirürül a város. Pang. Ugyanakkor lappang a semmittevés, az unalom. Erről jut eszembe amint nemrég (jó, na, idén vagy tavaly) barátaimmal, havereimmel ültünk egy kocsma asztalánál. Öten-haton, körülbelül. Mindenki egyedül érkezett. Ilyenkor persze, arra gondol az ember, hogy az illető barátnője foglalt, s szeretőjét még nem meri vállalni nyilvánosan.

Mindenki hazautazott?!
Mindenki hazautazott?!

Ebben az esetben viszont teljesen más volt a helyzet.

– Na, szia! Mizu veled? Hol a nőd? – jött a visszatérő kérdés.

Hazautazott. S a tiéd?

– A fene! Az enyém is!

– S a tiéd?

– Mit nézel rám?! Az enyém is otthon van.

Így derítettük ki, hogy mindenki barátnője hazament.

Egy kis változással ugyan, de így van ez most is. Sajnos manapság már nem a kocsmában, hanem a Yahoo messengeren kerül sor ugyanerre a beszélgetésre.

Egyelőre hárman maradtunk a barikádon: Boti, Arnold és én. Kifelejtettem valakit? 🙂

Szűz havon a Hideg-Szamos völgyében


Bár Kolozsváron esett az eső és borús volt az ég, mégis úgy döntöttünk, kimegyünk a Hideg-Szamos völgyébe kirándulni.

Odakint szállingózott a hó, szédületes táj fogadott. Ez a Szabadság videó portálján levő képsorokból is látható. Itt a link:

http://video.szabadsag.ro/play.php?vid=354

Sőt, a Szabadság weboldalán látható fotóriport is bizonyítja, hogy érdemes volt kimenni odáig:

http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPhotoReportScreen.vm/id/19221

Persze, reggel mikor kinéztem az ablakon, korántsem volt könnyű rávennem magam, hogy belovagoljak a fürdőszobába és elkészüljek. Sötét felhők voltak a fejemben is, az égen is. Azt mondogattam magamba: ismét nyakig sáros leszek. Azonnal rájöttem: ha mégis így lesz, akkor tulajdonképpen szerencsés vagyok. Kimozdulok a dobozból, friss levegőt (s nem friss szomogot) szívok, barátokkal találkozom, társaság és jó hangulat lesz. Egyik sem hiányzott.

Elindulok. Új úton...
Elindulok. Új úton…

Uzina nevezetű községből (faluból) vágtunk neki a Bătrâna-csúcsnak. Tapostuk a szűz sarat. Meg is ugattak a kutyák érte. Amikor elmondtuk, hova megyünk, a falusi néni majdnem keresztet vetett. – Odafent hó van – figyelmeztetett. – Nehogy felébresszék a medvét – poénkodott, mikor látta, hogy komolyan gondoljuk az egészet.

Talán azért nevetett rajtunk, mert tudta, hogy innen következik a neheze. Igaza volt. Rendesen leizzadtunk. Írtó jól esett. Végre egy kis téli séta.

Együtt
Együtt

A táj láttám kissé melankólikus, nem, inkább ábrándozó lettem. Persze, ismét eszembe jutott, amikor régebb sokkal több barátot, ismerőst sikerült meggyőzni arra, hogy hétvégén kijöjjön mozogni, túrázni. Elmúlt az is. De helyette mintha jött volna valami más. Igaz, mégsem, azaz messzemenően nem olyan, de mégis van varázsa. Lényegében az egész varázsa abban rejlik, hogy MÉG vannak olyanok, akik kijönnek túrázni még akkor is, amikor Kolozsváron esik az eső, borús az ég és nincs kilátás arra, hogy kitisztuljon.

Nehéz elhinni, hogy felmásztunk a Bătrâna-csúcsra...
Nehéz elhinni, hogy felmásztunk a Bătrâna-csúcsra…

A csúcson köd volt. Ennek is van varázsa. Sőt. Talán annak van legmisztikusabb varázsa.

Mégis igaza lehet annak, aki azt állítja: a téli túrák a legérdekesebbek… Igaz, a nyári kirándulásoknak is van varázsa, de a téli táj valahogy mégis lenyűgözőbb.

A falusiak, persze, nevettek rajtunk, de arcukról leolvasható volt a kaján mosoly üzenete: ezek a zaklatott városiak… Számukra esetleg az internetezés jelentene élményt… 🙂