Mit gondolnak rólunk egyes román értelmiségiek (frissítve)


Lehet, hogy éppen ez történik... (Rohonyi D. Iván felvételei)

Többször gondolkoztam azon, hogy kolozsvári, erdélyi magyarokként mennyire hermetikus világban élünk: külön színházunk van, operánk, műszaki tudományos társaságunk, barlangász klubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, iskolánk, óvodánk, líceumunk, egyetemünk, külön kiránduló/túrázó egyesületünk, talán még méhész, bűvész és sírkőfaragó nem-kormányzati szervezetünk is. Más gazda egyesülethez társulunk, s talán még az erdélyi magyar sörgyártók is külön civil szervezetbe tömörülnek.

A románoktól külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők,  a nők,  a gyerekek,  a művészek,  a vadászok és a halászok, a gondolkodók (lásd: Erdélyi Gondolat Egyesület), a néptáncosok, a cserkészek, a zenészek, az újságírók, stb.

Hogy a politikáról és a külön (teljesen más) historiográfiáról ne is beszéljünk!

Nem azt mondom, hogy az önálló magyar intézményekre nincs szükség. De mégis: hol vannak a metszéspontok?

Annak ellenére hogy a 80 százalék román, 18-20 százalék magyar etnikai arányú Kolozsváron születtem, s 34 éve itt is élek, a monostori „böjéc zsélát”-okat (akikkel igen sokat verekedtünk gyermekkoromban) és az iskolai “böját dé böjátokat“, “böját de kártiér“-eket leszámítva nekem se volt igazán kapcsolatom a románokhoz: magyar család, óvoda, elemi, líceum, egyetem, ifjúsági szervezet, munkahely, barátnők (két kivétellel), baráti társaság, barlangász klub, stb.

Hátat fordítunk a túlnyomó többségnek?

A főtéri cécó kapcsán társalogtam hosszasan egy olyan román személlyel, akinek a családjában vannak magyarok, felsőfokú végzettsége van, értelmiségi munkát végzett/végez, az átlagosnál sokkal tájékozottabb, egy nyugat-európai országban tanult és élt, s jelenleg az egyik legfontosabb kolozsvári döntéshozó talán egyik legbefolyásosabb tanácsadója. Néhányszor volt alkalmam megtudni, mit mondott/tanácsolt neki, s a döntéshozó ennek következtében mit, hogyan csinált.

Ez a beszélgetés jelentette az utolsó cseppet a pohárba (ebben az évben szinte ugyanezeket a beszélgetéseket folytattam le más román értelmiségiekkel), s ami azt mondatta velem: sohasem sikerül már megértetnünk magunkat a többséggel.

A hölgy értetlenül állt a Főtér avatása kapcsán kibontakozott helyzet előtt. Velem (mint megannyi más alkalommal) is megbeszélte a dolgokat. Nem azért fordult hozzám, mert mittudoménkiafene lennék, hanem azért, mert ismert.

– Te, Olivér, komolyan nem értem ezt az egészet. Most mi a fenét csináljunk? Kinek kell ez a felhajtás? Semmilyen kapcsolatom nincs a magyar szervezetekhez, nem is ismerem őket. Kit hívjak meg? Honnan? Adj valami tanácsot, kapcsolatembereket, neveket, telefonszámokat, de gyorsan! – mondta kétségbeesve.

Elhiszem neki, hogy a jó szándék vezérelte, de csak annyit tudtam mondani neki: már késő.

– Ha már a szabadelvű és a konzervatív magyar fiatalok összefogtak, akkor valamit nagyon, de nagyon rosszul csináltatok – mondtam neki.

Ennek kapcsán kezdünk aztán beszélgetni (hangsúlyozom: szinte ugyanezt a beszélgetést ebben az évben már lefolytattam más román értelmiségiekkel). Szerinte mi magyarok nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, mimóza lelkűek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek. Egyszerűen olyan ufó szerűek, akik hirtelen megjelennek, és ismét kérnek valamit a történelem nevében. A dicső múlt nevében. Mert, hogy az nekünk jár és kell. Mert az a jussunk. És hogy ő megadná, nincs ezzel semmi baj, sőt még többet is adna, tegyünk ki magyar zászlót is az intézményekre, legyen kiírva minden magyarul is. Hol kell aláírni, hogy ez legyen? S hogy ő aláírta az RMDSZ többnyelvű feliratos lajstromát. Persze, nem hittem el neki, erre elővette az asztalából a fénymásolatot… Meglepődtem.

Leszünk?

Ő is mondta, hogy mi már csak relikviák vagyunk. S érdekes, hogy ugyanazt mondta, mint a többiek, akikkel hónapokkal azelőtt társalogtam, és nincsenek kapcsolatba eme bejegyzés főszereplőjével. Relikviák, mert a múltban élünk. A temetővel (ki is mondták, hogy a Házsongárd Alapítványra gondolnak) foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. És hogy miért nem vagyunk „ellenállóbbak”, miért vállaljuk a vegyes házasságokat, amikor tudjuk, hogy az megfogyatkozásunkhoz vezet? Miért a múzeumokkal (nem értik, mi az, és mivel foglalkozik az Erdélyi Múzeum Egyesület, nekik Societatea Muzeului Ardelean, pedig próbáltak utánajárni, de a www.eme.ro román oldalán ez fogadta őket: Pagina este în construcţie.) és nem, mondjuk, a kortárs művészek kiállításaival foglalkozunk? Persze, ők beleolvastak az EME honlapjának angol változatába, de amikor ilyen szöveg fogadta őket, hogy

historical moment,

meg

tradition of our great ancestors,

s még az, hogy

we conserve the recognition of the following things named very nice by Márai Sándor: the country, the people and the father-land.

Odáig még bírták olvasni, hogy

Transylvanian personalities since the 1760’s,

s még azt is kibírták, hogy

the difficult fate of the Hungarian people,

de amikor belebotlottak abba, hogy

Among our aims -wrote the count- is to save our perishing antiquities,

akkor rájöttek, hogy sajnos már csak a relikviák maradnak meg a kolozsvári magyarokból.

– S, Olivér, a ti újságotok miért nincs románul is fent a neten? – kérdezték őszinte érdeklődéssel. Miért nem lehet román nyelvű napi összefoglalót feltölteni? Nem, nem Băsescuról, mert azt látjuk a tévében, hanem a magyar közösségi élet történéseiről/eseményeiről szóló anyagokról miért nem lehet egy összefoglalót lefordítani? Mert érdekel minket, foglalkoztat az, hogy mi történik a magyar közösséggel.

Mondtam, hogy nincs pénz.

– Szükségünk van rátok, akarunk beszélni veletek, kellenek a meglátásaitok, de ti vagy a „temetőben” vagy a „múzeumban” vagytok – mondták, persze sarkítva, de kifakadva.

Vagyis ebben a modern világban mi amolyan furcsaságok vagyunk, akik a múlt századba s az azelőttibe élünk, s akiket nem lehet megérteni.

Nem értenek és nem is fognak érteni bennünket. Még a legjóhiszeműbbje sem. Egyszerűen külön világban élünk.

UPDATE (január 12.): Eszembe jutott az Asztalos Lajos kezdeményezésére is az 1990-es évek elején (akkor még csak tizenéves voltam) az RMDSZ által kiadott Híd-Puntea című román nyelvű, de magyar értelmiségiek által írt kiadvány. Most miért nincs egy ugyanilyen? Vagy egy kétnyelvű kiadvány?

Arról is morfondíroztam, ma ki vállalhatná fel Octavian Buracu szerepét.  Szerintem például Eckstein-Kovács Péter, Salat Levente, Ádám Gábor (az utóbbi években keeping a low profile, de nem tudom, miért) kellene legyen az, aki továbbviszi ezt a stafétabotot…

Karácsony másodnapján a Bătrâna-csúcson


Egyre kevesebben kirándulunk az utóbbi időben, egyre kevesebb (legtöbbször egyetlen) túrázót se látunk amerre járunk. Az elmúlt hétvégéken egyedül túráztam, illetve ketten, hárman, maximum heten kirándultunk a Bükkbe, erre-arra. Most se láttunk senkit.

Most is ugyanitt jártunk, csak sajnos nem volt hó (Tavalyi saját felvétel. Most nem vittem magammal fényképezőgépet)

Arnold volt az utolsó reménységem arra, hogy ma, karácsony másodnapján elmenjünk kirándulni. Már pénteken este írtam neki SMS-t, ma délelőtt beszélgettük, menjünk-e vagy sem. Attól tartottunk, térdig érő sár lesz, mindenhol elolvadt a hó. S tüzet se sikerül raknunk, nedvesek a faágak. Megegyeztünk, hogy ezt kihagyjuk. Aztán ismét felhívott: olyan szépen süt a nap, nem lehet itthon ülni, le van tojva a sár.

Nem bántuk meg.

Sikerült kimozdulni a „dobozból”, élveztük a friss levegőt, mozogtunk a szabadban, jót beszélgetünk, fittyet hánytunk a társadalmi normákra és az ilyen-olyan kényszerekre. Uzina községből egy ösvény vezet a csúcs irányába. Rövidítettünk, a meredek kaptató miatt négykézlábas mászás lett belőle… Izzadtuk is rendesen: lekerült a torokkötő, a túrakabát. A helybéliek furcsán néztek ránk: mit keres itt ez a két túrázó?

A ruhák most már nem voltak ott... (A felvétel 2008. december 20-án készült)

Meg-meg álltunk, élveztük a verőfényes napsütést, szürcsöltem a sört (Arnold vezetett, ha-ha). Ahányszor megálltam pihenni, mindig elment egy-egy repülő. Sőt kettő. Adott pillanatban három repült formációban. Két WizzAir gép is elment a fejünk fölött. Dél-kelet fele vették irányukat: Valencia, Barcelona, Róma? Nemrég még mi is a fedélzeten voltunk.

Csak a csúcson (1759m) volt talpalatnyi hó. Behúzódtunk egy szélmentes helyre, falatoztunk. A tengerkék égen alig lengedezett néhány felhő. Ők is kirándultak, elegük lett a fesztivizmusból.

Érdekes, tavaly pontosan 6 nappal korábban jártunk ugyanitt. Akkor Hajni, Boti és Zsolt is velünk tartott. A városban esett az eső, kint hullt a hó.

Körbe jöttünk le. Attól tartottam, elsötétedünk, de mégsem. Arnold néhányszor próbált beijeszteni, hogy eltévedtünk, de emlékeztem az útra.

Már csak januárban kirándulunk ismét.

Alig várom az újabb téli túrákat!

Kihalófélben a kirándulási kedv


Mi lehet szebb ennél?

Világéletemben imádtam kirándulni.  1977-ben költöztünk a Monostor lakónegyed végén levő tömbház lakásba, az erdő alig 7 percre van otthonomtól. Gyermekkorom legszebb emlékei közé tartoznak a hétvégi tűzrakásos, a szomszédokkal, barátokkal megejtett kirándulások. Mindig jó volt a hangulat, kirándultunk télen-nyáron.

Aztán Glytz barátom megfertőzött. A magashegyi kirándulásokkal. Az 1990-es évek közepén sokat, nagyon sokat mentünk együtt kirándulni. Életre szóló élmény maradt a Radnai-havasokban valamikor 1996-ban vagy 1997-ben tett kirándulás. Glytz vitt el oda (is). A menün voltak a következők: elsötétedés, hideg, elvesztett turistajelzés, bóklászás ködben (látótávolság: 3 méter), túrázás esőben, búgó patakban ereszkedés Radnaborberek irányába (miután, persze, elvesztettük a jelet). Utóbbiban az volt az izgalmas, hogy a jobb térdem teljesen felmondta a szolgálatot, húztam a jobb lábamat magam után, a patakban pedig totál-fatál-generál durva volt lejönni.

Mi sokkal kisebb hátizsákkal túrázunk...

Az első élmény nem vette el a kedvemet a kirándulásoktól, sőt. Ami nem öl meg, az megerősít alapon, folytattam. Az elmúlt 13 évben bejártuk az ország szinte valamennyi hegyvonulatát.

Az elmúlt években viszont több a nosztalgiázás, mint a túrázás. Néhányan családot alapítottak, utódokat nemzettek, a többiek pedig elkényelmesedtek, ellustultak, megváltoztak a prioritásaik. Pedig a kirándulásnak kellene az elsőnek lennie. Mostanában ketten-hárman túrázunk. De nem a hegyekben, hanem a környéken. S nem két-három napos kirándulásra megyünk, mint régen, hanem egy naposra. Marad tehát a nosztalgia. Volt olyan is, amikor egyedül mentem kirándulni.

Jujj, mennyire ismerős... (Fotók: internet. Saját felvételeim az otthoni gépemen vannak....)

Múlt hétvégén csodálatos túrákat tettünk meg. Itt a közelben kirándultunk. Szombaton csak hárman, vasárnap viszont már heten voltunk. Csodálatos téli táj, fehér, szűz hóréteg, baráti hangulat. Az Erdélyi Kárpát Egyesület die hard csapatával találkoztunk. Lehet, nemsokára már csak ők túráznak.

Gondolom, fölösleges ecsetelnem a természetjárás, a kirándulás, a túrázás fontosságát. Habár az utóbbi időben lehet, hogy mégis egyre inkább szükség lenne erre… Kerekes Edit kolléganőm hívta fel a figyelmemet a következő MTI hírre: Kihalófélben a családi kirándulás hagyománya…

A családosokat megértem, az ők esetükben sokkal nehezebb összehozni a kirándulást, de mi, a család, gyermek nélküliek miért nem kirándulunk többet?

Tisztségek, emberek… (frissítve a listával!)


Mely magyar politikusok ülnek majd az asztalhoz?

Szinte valamennyi újságíró kollégám, többségi politikus nevet: na, az RMDSZ ismét kormányzati tényező lett. S akkor kezdődnek a spekulációk: ki, mit kap.

Nagyon érdekes volt szemlélni, amint az elmúlt időszakban majdnem sok RMDSZ-es politikus helyezkedett, kapálózott, intézkedett, egyezkedett, egyeztetett, odaállt, kiállt, beállt, leállt stb.

Egyesek ezt nagyon látványosan, mások pedig sokkal diszkrétebben tették. Mindenki tudta, hogy csak a választottaknak, a létra legtetején levőknek jut a koncból. Az alsóbb fokokon levők pedig reménykedtek. De mást is tettek: a többségi (azaz román) politikusok közbenjárására számítottak annak érdekében, hogy kitapossák maguknak az utat a miniszteri, az államtitkári vagy más tisztéghez.

Villámgyorsasággal zajlottak az események: szerdán este Băsescu bejelentette, hogy csütörtökön tíz órakor bejelenti, ki lesz a miniszterelnök-jelölt. De már szerdán este biztosra lehetett venni, hogy Boc lesz a választott. Csütörtökön pedig kezdtek kiszivárogni azok a tárcát, amelyeket megszerez az RMDSZ: tárca nélküli miniszterelnök-helyettes, környezetvédelmi minisztérium, művelődési minisztérium. Szóba jött a távközlési tárca is Borbély Karcsinak. No, meg a közmunkaügyi Borbély Lászlónak.

Az már szerda este kiszivárgott, hogy valamelyik minisztérium élére kolozsvári magyar politikus kerül. Ilyenkor persze elsőre mindenki Eckstein-Kovács Péterre (még akkor is, ha nemrég összement az RMDSZ csúcsvezetőségével) gondol. De kiderült, hogy nem lesz kisebbségügyi tárca, az igazságügy pedig nem az RMDSZ-nek jut. Akkor maradt az egészségügy. Itt szóba jöhet (ha szakemberekről beszélünk) Molnár Géza (már volt államtitkár), Hegedűs Lajos és László Attila.

Ahogy utóbbi neve megjelent a Szabadság on-line változatában, felhívott valaki, aki tudja, mit beszél, s azt mondta: Attila biztos, hogy nem lesz.

De ha mégis? Akkor ki lesz az alpolgármester?

Több forrásból hallottam, hogy Csoma Botond, akire mindenki gondol, nem vállalja. Egyébként ide a blogomba is leírta ezt:

Semmilyen más hátsó szándékom nem volt, nem szeretnék sem alpolgármester lenni, sem másoknak tetszeni, egyszerűen ez volt a véleményem, de természetesen mindenkinek joga van azt gondolni erről az eseményről, amit akar.

Akkor marad Irsay Miklós és… Tonk Márton, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Természettudományi és Művészeti Karának a dékánja. Igen bizony, ugyanis ő következik az RMDSZ-es városi tanácsosi listán. Neki viszont nincs közigazgatási, önkormányzati, pontosabban tanácsi tapasztalata. Tehát marad Irsay Miklós, alias Joe.

A művelődési tárca államtitkára lehet Hegedűs Csilla, a Transylvania Trust Alapítvány ügyvezető igazgatója. S mi marad például Szenczi Biankának, aki szépen szerepelt a parlamenti választásokon?

De hogy ebből mi válik be, az eldől a mai nap folyamán.

UPDATE1 (december 18., 10.17): Ezekben a percekben ülésezik az Szövetségi Egyeztető Tanács (SZÁT). Talán itt eldől minden. Ha nem, akkor a délben kezdődő SZKT-n.

UPDATE2 (december 18., 11:57): A SZÁT döntése szerint a következők lesznek az RMDSZ-es kormánytagok:

Miniszterelnök-helyettes: Markó Béla

Művelődési miniszter: Kelemen Hunor

Környezetvédelmi miniszter: Borbély László

Egészségügyi miniszter: Cseke Attila

Egymásnak esett László Attila és Csoma Botond


Csoma Botond (balról) és László Attila. Mi van a háttérben?

Az az érzésem, hogy már hosszú ideje lappangó elégedetlenség, frusztráció tört felszínre ma a Kolozsvári Városi Tanácsban.

Csoma Botond RMDSZ-es városi tanácsos felvetette, hogy az esti főtéri rendezvények zavarják a Szent Mihály templomban zajló miséket. Említette azt is, hogy a jogszabályok értelmében az egyház engedélye nélkül tilos az egyházi létesítmények közelében zajos köztéri rendezvényeket szervezni.

Apostu válaszolt volna Botondnak, de László Attila közbevágott, és elmondta, hogy a katolikus egyház beleegyezett az ilyen jellegű rendezvények megtartásába.

PAFFF!

Ha így van, miért nem szólt Csoma Botondnak, mielőtt az felszólalt volna, ugyanis állítólag László Attila tudta, hogy ebben az ügyben erre sor kerül. Egyébként a román városi tanácsosok nevettek azon, hogy a két magyar tisztségviselő egymásnak esett. Pontosabban László Attila Botondnak. Egyikük állítólag meg is jegyezte:

Botond, hát nem látod, hogy nevetségessé teszitek magatokat?

Úgy értesültem, Botond a tanácsülésen nem vitatkozott, hanem a gyűlés után felment László Attila irodájába, s ott akarta tisztázni az ügyet. De állítólag még jobban összevesztek.

Nemrég a Szabadságban írtunk arról, hogy László Attila Traian Băsescu mellett kampányolt.

Ígértek neki valamit? Valamivel a kezükben tartják? Egyeztek vele valamiben? Mi a fene történik?

UPDATE (december 16., 19.29): László Attila elmagyarázta, mi a helyzet. Ide kattintva olvasható.

20 éves a Szabadság. Ebből 14 éve együtt… (frissítve)


Jakab Judit kolléganőmnek a WebSzabadság rejtelmeit magyarázom. Vajon? 🙂 A kép jobb oldalán Balázs Bence, a helyi hírek rovatvezetője fogja a fejét, pedig Póka János András, a sport rovat főnöke semmi koponyarobbantót nem mond... Vajon? 🙂 (Rohonyi D. Iván felvétele)

A román nacionalistáknak köszönhetem, hogy újságíró lettem.

Pontosabban: már a líceum utolsó évében világos volt számomra, hogy ezt a pályát választom, éppen csak az alkalmat vártam, hogy berobbanhassak. S Funar polgármester emberei megadták nekem a lehetőséget: 1995 áprilisában, román húsvétkor megvertek, mert magyar vagyok.

A hajdani Jazz Clubban lazultunk, ortodox húsvét volt. Az éjféli körmenet után bejöttek a románok, körülbelül 15-en, s annyit mondtak:

Vrem să bem sânge unguresc! (Magyar vért akarunk inni!).

A következő, amire emlékszem az, hogy kaptam egyet, ráestem az üvegekkel teli asztalra, a fejemmel az összes poharat, kólás üveget széttörtem. Elájultam. A bárpult mellett tértem magamhoz.

– Azonnal hívják a rendőrséget – mondtam a rémült lányoknak.

Akkor vettem észre, hogy nem a verekedés miatt esik ki a szemük: vérben ázott az ingem, a nadrágom, mindenem. Ismét elájultam. A bejáratnál tértem ismét magamhoz. Hárman fogtak (főleg a copfba kötött, derékig érő hajamat – akkoriban nagy metálos voltam), ütöttek, rúgtak. Ismét “besötétedett”. A kijárat után tértem magamhoz.

Jött is a rendőrség, bekísértek, igazoltattak. A mintegy tizenöt román közül egyet csíptek nyakon. Az illető arra kérte a rendőrt, tárcsázzon egy telefonszámot.

– Da, să trăiţi! Am înţeles, să trăiţi! (Igenis! Megértettem!) – mondta, s szabadon engedte az illetőt.

Minket csendháborításért megbüntettek.

A sürgősség következett, nem volt koponyatörés, az arcom viszont tele volt vágással (néhány most is látszik).

Néhány nap múlva jelentkeztem a Tóbiás Tibor osztálytársam XT számítógépén és tűs nyomtatóján megírt, illetve kinyomtatott cikkek a Szabadság szerkesztőségében. Be volt kötve a kezem, vágások az arcomon. Horror. Évike, a titkárnő, elsápadt.

A Campus rovatban jelent meg az Üssed, haver! című cikkem, 1995. április 29-én.

S azóta nem tudnak szabadulni tőlem… 🙂

Voltam külső munkatárs, belső munkatárs, riporter, szerkesztő, rovatvezető és főszerkesztő (alkalomadtán takarító bácsi). 2007. november 5-e óta a Szabadság on-line új változatával és a videó portállal foglalkozom.

A mostani kollégák közül 1995 elején, amikor a Szabadsághoz kerültem Tibori Szabó Zoltán (ő volt a főszerkesztő, ő írta alá a szabadságos újságíró igazolványomat is), Ördög. I. Béla, Szabó Gyula, Barta Éva, Újvári Ildikó, Székely Kriszta, Pásztor Piroska és Németh Júlia dolgozott a szerkesztőségben. Papp Annamária nem sokkal előttem került a Szabadsághoz. Érdekes volt az évek során látni, ahogy folyton bővül a szerkesztőség. Néhányan elmentek, egyeseket magához hívott az Úr. Isten nyugtasson, Balló Áron, Nits Árpád, Frici bácsi, Mircea bácsi!

20 éves a Szabadság. Ebből 14 éve együtt…

UPDATE (december 14., 19:53) : 1995-ben itt volt már a szerkesztőségben Dobordán Mária, Egyed Judit,  Szabó Renáta is. Őket kifelejtettem. Bocsika!

Kire szavaztam, és miért (frissítve)


Ő vajon kire voksolt?
Ő vajon kire voksolt?

Mircea Geoanára szavaztam ma. Nehezen, de rávettem magam.

Elsősorban azért voksoltam rá, mert itt a történelmi jelentőségű pillanat, hogy Klaus Johannis személyében kisebbségi miniszterelnöke legyen az orszságnak. Ez precedens értékű. Ilyen alapon bármikor lehet magyar elnök vagy kormányfő. Igaz, 15-25 év múlva.

Reszketett a kezem, mert amennyiben szociáldemokrata kormánya lesz az országnak, Kolozs megye és Kolozsvár rengeteg pénztől esik majd el. Itt ugyanis a narancssárga a menő.

Nincs kétségem afelől, hogy Johannis nem bírja több, mint 6-8 hónapig. Megeszik a bukaresti hiénák. Akárcsak Emil Boc volt kolozsvári polgármestert. Az is világos, hogy Geoană és Antonescu egymásra borulása sem tart sokáig. Maximum 2 évig. Akárcsak a Băsescu-Tăriceanu páros…

Vagyis: nihil sub sole novum….

UPDATE1 (december 7., 21:18): A székelyeken csodálkozom… Miért voksoltak arra a Băsescura, aki több alkalommal (legutóbb és leghatározottabban Tusványoson) azt mondta nekik: annyi autonómiájuk lesz, mint Caracalon. Habár Geoană is keményen az RMDSZ ellen foglalt állást a Boc-kormány megalakításakor. Szóval: egyik kutya, másik eb? 🙂

Ködös séta a gondolataimmal


Egyedül, de mégsem magányosan (A WebSzabadságra B. Adrienn által Ködös kirándulás címmel feltöltött fotó)

Kézen fogtam, s ma elvittem egy ködös sétára a gondolataimat. Csak ketten voltunk, s fakopáncs. Hirtelen aztán többen gyűltünk össze, valóságos sokadalom. A Mehedinţi utcai sportpálya végén már valóságos sereg vett körül: hirtelen megjelent a családom, a barátnőm, a barátaim, a havereim, az ismerőseim, a kollégáim, a pókeres, a kirándulós, a kártyás, a barlangászós, a bulis, az utazós, a sportlövészes, a számítógépes játékos stb. társaságom. Rájöttem: mégis társasággal kirándulok. Érdekes viszont, hogy mindenki belefért a koponyámba.

Aztán rájöttem: mégis csak a gondolataim jöttek el velem erre a mikulási sétára.

A sportpálya végén ott tanyáztak a nomád cigányok. Régen láttam őket. A biztonság kedvéért elkerültem a nejlon sátrakat, lehet azért, nem voltam beszédes kedvemben. Csak a gondolataimban levő “tömeggel” szándékoztam kommunikálni.

Aztán hirtelen mindenki egyszerre megszólalt. Azok is, akik különböző okok miatt nem tartottak ma velem.

Azonnal rendet kellett teremtenem. Miről is akarok elsősorban gondolkozni? Visszajött a káosz. Mégis mindenre/mindenkire jutott idő.

Egy lelket se láttam sehol az erdőben.

A szokásos helyünkön gyújtottam tüzet. Az elején csak gyújtottam volna. Nehezen jött össze, ugyanis még a fák kiszáradt ágvégei is át voltak ázva. De óriási volt a sikerélmény, amikor végre sikerült. Ráadásul éppen akkor kezdett el zuhongni (igaz, csak néhány percre, szerencsére), amikor kezdtem tüzet gyújtani.  Most mindent nekem kellett csinálnom, nem volt Enikő, hogy megkészítse a húst. Olyan ízletesre, amilyenre csak ő tudja. Nem volt, aki felvágja a hagymát, míg én valamennyire száraz ágakat kerestem, s fújtam a tüzet.

Lett parázs, tökéletesre ízű lett a hús. Jót böfögtem a sör után. Senki se hallotta. Csak a gondolataim. S az a sok ember, aki mind benne volt…

Elnézést!

A Mátyás-szobor belsejében


Hátha mihamarabb a régi pompájában csodálhatjuk meg

Életre szóló élmény. Ez a legtalálóbb kifejezés arra, ami ma történt velem: hosszas, nagyon hosszas egyeztetés után (Mezős Tamással, a magyarországi Kulturális Örökségvédelmi Hivatal elnökével, László Attila kolozsvári alpolgármesterrel, Claudiu Cioncan úrral, a Concefa kolozsvári igazgatójával, Benedek úrral, Kolozsi úrral, Marika asszonnyal stb.) végre sikerült bejutnom videózni a Mátyás-szoborba.

Sikerült kitaposnom az utat más újságíró kollégáknak is, akiknek szintén sikerült bejutniuk a ló hasába, így több rádió- és tévécsatornán is láthatók lesznek a felvételek.

Bevallom: izgultam. Amikor a falétrán elindultam felfelé, úgy kalapált a szívem, mintha szerelmes lettem volna. Tulajdonképpen valami más történt: a műalkotás elvarázsolt. Magával ragadott. Az alkotó géniuszát dicsértem, a műszaki megoldásokat csodáltam. A Királlyal néztem farkasszemet.

Teljesen magával ragadott az időutazás csodája: amit megérintettem, az több, mint 100 évnél idősebb darab. De nem akármilyen darab: Mátyás-királyunk szobrának része. Eme nemzeti szimbólum, talán a legismertebb. Olyan szimbólum, amely erőt, reményt ad.

A szobor, amelynek avatásán egyikünk se volt ott, s amely előtt annyi történelmi jelentőségű esemény zajlott. Törpének éreztem magam, amikor a szobor belsejében erre gondoltam.

Távozás előtt megsímogattam Mátyás király arcát. Ismét kalapált a szívem.

Amikor ő még mindig ott lesz, mi már régen nem leszünk.

(A képsorok ide kattintva tekinthetők meg.)

Mire volt jó a Székely Gárda december elsejei kolozsvári akciója? (videóval)


Békés szándékok vezérelték őket? (Rohonyi D. Iván felvételei)

*** A videó ide kattintva tekinthető meg. ***

Szerintem a Főtéren csak az 1990-es évek elején beköszöntött Funar-korszak idején, pontosabban a régészeti ásatások megkezdésének pillanatában volt etnikumközi szempontból annyira puskaporos a hangulat, mint tegnap este a Székely Gárda meghiúsult megemlékezésén. Az időutazás rémálomszerűen hatott rám.

Etnikai konfliktus közeli helyzet alakult ki alig néhány órával ezelőtt a Főtéren.

Nem túlzok, nem a hatás kedvéért fogalmazok így, tényleg így gondolom.

Nehéz szavakba önteni, ami ma történt.

Amikor röviddel öt óra előtt a Főtérre értem, hemzsegtek a csendőrök és a rendőrök. Tudtam, hogy ez teljesen más lesz, mint a Főtér átadása alakalmával szervezett néma és békés tüntetés. Más a jellege, a célja, az üzenete, szellemisége szempontjából. A román újságírók már tudták hova kell menni: a Szent Mihály templom elé. Mentem utánuk. Éppen akkor jöttek ki a Székely Gárda képviselői Magyarország címeres lobogójával és az Árpád-sávos zászlóval. A videón is látszik, amint Marcel Bonţidean városi rendőr-főparancsnok eléjük ál, és tájékoztatja őket, hogy nincs engedélyük tüntetni, felvonulni, megemlékezni. Meg is kéri őket, hogy tartsák be a hatályos jogszabályokat. Kétszer, sőt háromszor is elhangzik: kérem szépen

Szótlanul állnak előtte.

Közben a valutázók sétányán, az U FC focicsapat szurkoló gárdájának kemény magjából, a Sarmisegetusa Kulturális Egyesület fiataljaiból, az Új Jobboldal/Noua Dreaptă vasgárdista szervezet szélsőségeseiből álló román tömeg folyton az harsogja: TRIANON! TRIANON! És más bekiabálások: Ki a magyarokkal az országból! Ria-ria Bozgoria!

A csendőrség rohamosztagának kellett közbelépnie.

Majd egyik (minden valószínűség szerint) székely zászlós azt mondja magyarul: Parancsnok úr, parancsra várunk!

A rendőr-főparancsnok értetlenül áll a dolgok előtt: – Ha velem akarnak beszélni, akkor román nyelven beszéljenek – mondja nekik.

És jön is a parancs: Hátra arc!

Mikor a fiatalok megfordulnak, a parancsnok elismétli: bármilyen tüntetés be van tiltva.

A Székely Gárda tagjai elindulnak a templom bejárata fele, de előtte hirtelen magállnak. Egy civil rendőr (titkosszolgálatis?) unszolására visszavonulnak a templomba (közben kint a tömeg ismét: TRIANON! TRIANON!) ahol parancsnokuk Baricz László nyilatkozik nekem, de nem fejezheti be mondanivalóját, mert félbeszakítják: – Elnézést, de fontos megbeszélnivalónk van nekünk – mondja valaki, majd elvonulnak.

Közben a Szent Mihály templom illetékese több ízben kéri őket, hagyják el Isten házát.

Rövid tanácskozás után ismét elindulnak a Főtér irányába. Ekkor viszont már a templom kijárata előtt 3-4 méterrel leállítják őket a civilbe öltözött rendőrök (titkosszolgálatisok?).

A román tömeg ismét alig 2-7 méterre lehet tőlük.

A sajtósok gyűrűjében

Ismételt felkérés arra, hogy tegyék el a zászlójukat, majd indulás a rendőrkocsik fele. A hatóságok bizonytalanok: igazoltatnák őket, de a hőzöngő, alig néhány méterre levő román tömeg előtt nem mernek intézkedni. Érzik, hogy a tömeg bármikor támadhat. Bonţidean, aki egyébként állandóan mobilon beszélt, ekkor hozza meg a döntést: bekísérik őket. Míg telefonon beszél, a sajtó kérdéseket tesz fel nekik. Egyikük erős székely hangsúllyal válaszol.

A román tömeg még közelebb kerül hozzájuk, állandóan szitkozódnak, trágár, obszcén szavakat kiabálnak feléjük. Minden elismerésem a székely legényeknek: szó, gesztus nélkül tűrték a magyar nemzetet, a székelyeket becsmérlő szavakat.

Ekkor veszem észre László Attila alpolgármestert, aki szemléli, mi történik. Egy román nacionalista odamegy hozzá (ez a videón is látszik), és erélyesen kérdőre vonja: Na, tetszik, ami itt történik? Ez kell nektek? Mit szólsz ahhoz, ami itt van? Az alpolgármester a rendőr-főparancsnok irányába megy, de közben nem tudom figyelni, mi történik, mert viszik a gárdásokat.

A szervezetlenséget bizonyítja az is: annak ellenére, hogy két speciális rendőrautó volt a közelben, a bugyuta rendőrök egy járőröző Logánhoz viszik a zászlós fiatalokat. Ráadásul az ajtók zárva vannak. Néhány pillanat bénázás után a hirtelen megjelennek a csendőrség rohamosztagának kemény legényei (állítólag a bevetést maga Bonţidean kérte, ugyanis a helyzet kezdett súlyosan és rendkívül gyorsan elmérgesedni), akik betuszkolják őket a speciális rendőrkocsiba, és elhajtanak.

A hőzöngő románok közül többet igazoltatnak, s rendőr-főparancsnok által nekem is adott nyilatkozata szerint meg is büntetnek csendháborításért.

A románok a Főtérre mennek, ahol azt skandálják: Románia! Románia! Majd eléneklik a román himnuszt.

Ebből még baj lehet

Mire volt jó a Székely Gárda kolozsvári akciója? Szerintem arra, hogy felborzolja a román vasgárdisták és nacionalisták kedélyeit egy olyan pillanatban, amikor a Főtér átrendezése miatti tüntetés már amúgyis felhergelte őket. De érdekes, akkor alig volt néhány román nacionalista, szintén békésen fejezte ki nemtetszését az akcióval kapcsolatban. A radikálisabbak a trikolórral fedték le a Trecut, prezent şi viitor alá írt Voltunk, vagyunk, leszünk szöveget ezáltal jelezve, hogy a román jelenlét a múlt, a jelen és a jövő. És leléptek.

Most viszont a román vasgárdások és nacionalisták kemény magja jött el a Főtérre és valóban etnikai konfliktus közeli helyzet alakult ki. Alig néhány méterre voltak a Székely Gárda képviselőitől. Elég lett volna valamivel megdobják vagy leköpjék őket, s a viszontválasz után máris általános lett volna az (alig néhány percig tartó) verekedés a rendőr-főparancsnok előtt és szeme láttára.

S aki nem hiszi, hogy ez megtörténhetett volna, annak elmesélem röviden: a nemrég sorra került CFR 1907- U FC mérkőzés előtti zavargások során ugyanezek (a román szurkológárda kemény magjához tartozó) hőzöngők kővel dobták meg a csendőrség parancsnokát (aki a megyei rendőr-főparancsnok kíséretében sétált végig a Sétatéren, őrizet alatt!), és feltörték az alsó ajkát. Ott voltam, saját szememmel láttam. Tehát ezek képesek ilyesmire is. Hogy ne is említsem: kockakővel vágták arcon a csendőrség kamerását, aki hosszú hónapokig ült kórházban, most is vérrög van a fejében.

Ha nincs a gárdás akció, a román hőzöngők nem gyűltek volna össze a Főtéren, hanem a Bocskai (Avram Iancu téren) eljátszották volna a hórát, megittak volna 5-6 sört, s hazamentek volna. Beivódtak volna a nagy ünneplő tömegbe.

Az erőre kapott román nacionalisták a Mátyás-szobor előtt

Szerintem a súlyos az, hogy a magyarországi vasgárdisták által indukált félkatonai székely alakulat (szakasz) elsősorban olyan hőzöngő fiatalokból áll, aki képtelenek felmérni és belátni egy ilyen akció súlyosságát és következményeit, illetve a román többség reakcióját. Eddig se volt teljesen harmonikus a hangulat a 18 százalékos kolozsvári magyar kisebbség és a 80 százalékos román többség között, de az ilyen akciók csak elmérgesítik a helyzetet.

Miközben a Főtéren szemléltem a román ellentüntetők ténykedését, egy fekete katonacsizmára lettem figyelmes, majd a fiatalemberek társaságában észrevettem azt hölgyet is, aki a Székely Gárdásokkal a Szent Mihályt templomban volt. Odamentem hozzájuk, megszólítottam őket. Azt hiszem, egyikük se huszonéves. Nos, milyen rálátása lehet az ilyen akciók következményeire egy ennyire fiatal csapatnak? E

mlékszem, a Kismezői-temetőben is ennyire fiatalok vettek részt a Trianon-megemlékezésen.

A székelyek ma azt mondták, békés, nyugodt megemlékezést szerettek volna, nem provokálni akartak. Vajon komolynak mondható az, aki ezt állítja, s a román nemzeti ünnep (legyen erről bármi is az álláspontunk, véleményünk) alkalmából a Székely Hadosztály létrehozásáról akar megemlékezni a 80 százalékos román többségű Kolozsváron?

Lehet, hogy mégis belátták az akció következményeit, s egyben a román ellentüntetéssel igazolni is tudják létüket: lám-lám milyen veszély fenyegeti a magyar nemzetet, ha mi nem vagyunk itt, nem akarunk megemlékezni, akkor a kolozsvári magyarság beolvad, meghunyászkodik, eltorzul, asszimilálódik, elsatnyul. Mi majd felébresszük bennük a nemzeti öntudatot.

Vissza a Szent Mihály templomba tanácskozni

Nem, kedves fiatalok, ti csak kívülállóként beleszóltok egy olyan rendkívül nehéz, de kialakulóban levő, többnyire békés hangulatba, egyensúlyba, párbeszédbe, amelyhez egyébként semmi közötök! Se a magyarországi gárdás vendékeiteknek se nektek, a “székely szakasz” képviselőinek. Most aztán ne csodálkozzunk azon, hogy több fület sért a magyar beszéd a piacon, a trolibuszon.

Vagy netán ismét magyarverésre kerül sor Kolozsváron.

Mi értelme volt az akciónak? Kinek a javára válik? Korántsem érezzük magunkat elhagyatva, ilyen vonatkozásban nincs szükség székely erősítésre! Ha vannak gondok a 80 százalékos kolozsvári román többéggel és annak vezetőivel, akkor azt kezeljük mi. Semmilyen szükség nincs külső segítségre!

UPDATE (december 2.): Egyes hozzászólásokat olvasva rájöttem, hogy LEHET az eszmei, civilizált párbeszed fölösleges, kudarcra ítélt próbalkozás. Ezek csak (mindkét részről, Székely Gárda és Noua Dreaptă) verekedni, randalírozni, ordítani, köpködni, káromkodni, erőt fitogtatni, “megmutatni”, oláhozni, bozgorozni, vért látni, kigittelni, kinyírni, leszámolni, bátorkodni, trianonozni, lincselni, szídni, hőzöngeni akarnak.

Amúgy a vasgárdistát a szellemiségre, az irányvonalra értettem, nem pedig egy törvényszékileg bejegyzett vagy de facto létező szervezetre. Ezek tulajdonképpen neonácik.

Ha nem akarsz provokálni, akkor egy olyan helyre mész, ahol kevesebb a román, nem reagálnak, nem tűnik fel. Ha olyan helyre mennek, ahol tudják, hogy a 80 százalákos román többség (de lehet zulu is), akkor vilagos, hogy provokáció.

Olyan véleményeket is hallotam, hogy a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) pénzeli őket. Vajon…