A Mátyás-szobor belsejében


Hátha mihamarabb a régi pompájában csodálhatjuk meg

Életre szóló élmény. Ez a legtalálóbb kifejezés arra, ami ma történt velem: hosszas, nagyon hosszas egyeztetés után (Mezős Tamással, a magyarországi Kulturális Örökségvédelmi Hivatal elnökével, László Attila kolozsvári alpolgármesterrel, Claudiu Cioncan úrral, a Concefa kolozsvári igazgatójával, Benedek úrral, Kolozsi úrral, Marika asszonnyal stb.) végre sikerült bejutnom videózni a Mátyás-szoborba.

Sikerült kitaposnom az utat más újságíró kollégáknak is, akiknek szintén sikerült bejutniuk a ló hasába, így több rádió- és tévécsatornán is láthatók lesznek a felvételek.

Bevallom: izgultam. Amikor a falétrán elindultam felfelé, úgy kalapált a szívem, mintha szerelmes lettem volna. Tulajdonképpen valami más történt: a műalkotás elvarázsolt. Magával ragadott. Az alkotó géniuszát dicsértem, a műszaki megoldásokat csodáltam. A Királlyal néztem farkasszemet.

Teljesen magával ragadott az időutazás csodája: amit megérintettem, az több, mint 100 évnél idősebb darab. De nem akármilyen darab: Mátyás-királyunk szobrának része. Eme nemzeti szimbólum, talán a legismertebb. Olyan szimbólum, amely erőt, reményt ad.

A szobor, amelynek avatásán egyikünk se volt ott, s amely előtt annyi történelmi jelentőségű esemény zajlott. Törpének éreztem magam, amikor a szobor belsejében erre gondoltam.

Távozás előtt megsímogattam Mátyás király arcát. Ismét kalapált a szívem.

Amikor ő még mindig ott lesz, mi már régen nem leszünk.

(A képsorok ide kattintva tekinthetők meg.)