Mit gondolnak rólunk egyes román értelmiségiek (frissítve)


Lehet, hogy éppen ez történik... (Rohonyi D. Iván felvételei)

Többször gondolkoztam azon, hogy kolozsvári, erdélyi magyarokként mennyire hermetikus világban élünk: külön színházunk van, operánk, műszaki tudományos társaságunk, barlangász klubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, iskolánk, óvodánk, líceumunk, egyetemünk, külön kiránduló/túrázó egyesületünk, talán még méhész, bűvész és sírkőfaragó nem-kormányzati szervezetünk is. Más gazda egyesülethez társulunk, s talán még az erdélyi magyar sörgyártók is külön civil szervezetbe tömörülnek.

A románoktól külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők,  a nők,  a gyerekek,  a művészek,  a vadászok és a halászok, a gondolkodók (lásd: Erdélyi Gondolat Egyesület), a néptáncosok, a cserkészek, a zenészek, az újságírók, stb.

Hogy a politikáról és a külön (teljesen más) historiográfiáról ne is beszéljünk!

Nem azt mondom, hogy az önálló magyar intézményekre nincs szükség. De mégis: hol vannak a metszéspontok?

Annak ellenére hogy a 80 százalék román, 18-20 százalék magyar etnikai arányú Kolozsváron születtem, s 34 éve itt is élek, a monostori „böjéc zsélát”-okat (akikkel igen sokat verekedtünk gyermekkoromban) és az iskolai “böját dé böjátokat“, “böját de kártiér“-eket leszámítva nekem se volt igazán kapcsolatom a románokhoz: magyar család, óvoda, elemi, líceum, egyetem, ifjúsági szervezet, munkahely, barátnők (két kivétellel), baráti társaság, barlangász klub, stb.

Hátat fordítunk a túlnyomó többségnek?

A főtéri cécó kapcsán társalogtam hosszasan egy olyan román személlyel, akinek a családjában vannak magyarok, felsőfokú végzettsége van, értelmiségi munkát végzett/végez, az átlagosnál sokkal tájékozottabb, egy nyugat-európai országban tanult és élt, s jelenleg az egyik legfontosabb kolozsvári döntéshozó talán egyik legbefolyásosabb tanácsadója. Néhányszor volt alkalmam megtudni, mit mondott/tanácsolt neki, s a döntéshozó ennek következtében mit, hogyan csinált.

Ez a beszélgetés jelentette az utolsó cseppet a pohárba (ebben az évben szinte ugyanezeket a beszélgetéseket folytattam le más román értelmiségiekkel), s ami azt mondatta velem: sohasem sikerül már megértetnünk magunkat a többséggel.

A hölgy értetlenül állt a Főtér avatása kapcsán kibontakozott helyzet előtt. Velem (mint megannyi más alkalommal) is megbeszélte a dolgokat. Nem azért fordult hozzám, mert mittudoménkiafene lennék, hanem azért, mert ismert.

– Te, Olivér, komolyan nem értem ezt az egészet. Most mi a fenét csináljunk? Kinek kell ez a felhajtás? Semmilyen kapcsolatom nincs a magyar szervezetekhez, nem is ismerem őket. Kit hívjak meg? Honnan? Adj valami tanácsot, kapcsolatembereket, neveket, telefonszámokat, de gyorsan! – mondta kétségbeesve.

Elhiszem neki, hogy a jó szándék vezérelte, de csak annyit tudtam mondani neki: már késő.

– Ha már a szabadelvű és a konzervatív magyar fiatalok összefogtak, akkor valamit nagyon, de nagyon rosszul csináltatok – mondtam neki.

Ennek kapcsán kezdünk aztán beszélgetni (hangsúlyozom: szinte ugyanezt a beszélgetést ebben az évben már lefolytattam más román értelmiségiekkel). Szerinte mi magyarok nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, mimóza lelkűek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek. Egyszerűen olyan ufó szerűek, akik hirtelen megjelennek, és ismét kérnek valamit a történelem nevében. A dicső múlt nevében. Mert, hogy az nekünk jár és kell. Mert az a jussunk. És hogy ő megadná, nincs ezzel semmi baj, sőt még többet is adna, tegyünk ki magyar zászlót is az intézményekre, legyen kiírva minden magyarul is. Hol kell aláírni, hogy ez legyen? S hogy ő aláírta az RMDSZ többnyelvű feliratos lajstromát. Persze, nem hittem el neki, erre elővette az asztalából a fénymásolatot… Meglepődtem.

Leszünk?

Ő is mondta, hogy mi már csak relikviák vagyunk. S érdekes, hogy ugyanazt mondta, mint a többiek, akikkel hónapokkal azelőtt társalogtam, és nincsenek kapcsolatba eme bejegyzés főszereplőjével. Relikviák, mert a múltban élünk. A temetővel (ki is mondták, hogy a Házsongárd Alapítványra gondolnak) foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. És hogy miért nem vagyunk „ellenállóbbak”, miért vállaljuk a vegyes házasságokat, amikor tudjuk, hogy az megfogyatkozásunkhoz vezet? Miért a múzeumokkal (nem értik, mi az, és mivel foglalkozik az Erdélyi Múzeum Egyesület, nekik Societatea Muzeului Ardelean, pedig próbáltak utánajárni, de a www.eme.ro román oldalán ez fogadta őket: Pagina este în construcţie.) és nem, mondjuk, a kortárs művészek kiállításaival foglalkozunk? Persze, ők beleolvastak az EME honlapjának angol változatába, de amikor ilyen szöveg fogadta őket, hogy

historical moment,

meg

tradition of our great ancestors,

s még az, hogy

we conserve the recognition of the following things named very nice by Márai Sándor: the country, the people and the father-land.

Odáig még bírták olvasni, hogy

Transylvanian personalities since the 1760’s,

s még azt is kibírták, hogy

the difficult fate of the Hungarian people,

de amikor belebotlottak abba, hogy

Among our aims -wrote the count- is to save our perishing antiquities,

akkor rájöttek, hogy sajnos már csak a relikviák maradnak meg a kolozsvári magyarokból.

– S, Olivér, a ti újságotok miért nincs románul is fent a neten? – kérdezték őszinte érdeklődéssel. Miért nem lehet román nyelvű napi összefoglalót feltölteni? Nem, nem Băsescuról, mert azt látjuk a tévében, hanem a magyar közösségi élet történéseiről/eseményeiről szóló anyagokról miért nem lehet egy összefoglalót lefordítani? Mert érdekel minket, foglalkoztat az, hogy mi történik a magyar közösséggel.

Mondtam, hogy nincs pénz.

– Szükségünk van rátok, akarunk beszélni veletek, kellenek a meglátásaitok, de ti vagy a „temetőben” vagy a „múzeumban” vagytok – mondták, persze sarkítva, de kifakadva.

Vagyis ebben a modern világban mi amolyan furcsaságok vagyunk, akik a múlt századba s az azelőttibe élünk, s akiket nem lehet megérteni.

Nem értenek és nem is fognak érteni bennünket. Még a legjóhiszeműbbje sem. Egyszerűen külön világban élünk.

UPDATE (január 12.): Eszembe jutott az Asztalos Lajos kezdeményezésére is az 1990-es évek elején (akkor még csak tizenéves voltam) az RMDSZ által kiadott Híd-Puntea című román nyelvű, de magyar értelmiségiek által írt kiadvány. Most miért nincs egy ugyanilyen? Vagy egy kétnyelvű kiadvány?

Arról is morfondíroztam, ma ki vállalhatná fel Octavian Buracu szerepét.  Szerintem például Eckstein-Kovács Péter, Salat Levente, Ádám Gábor (az utóbbi években keeping a low profile, de nem tudom, miért) kellene legyen az, aki továbbviszi ezt a stafétabotot…

Reklámok

Mit gondolnak rólunk egyes román értelmiségiek (frissítve)” bejegyzéshez 68 hozzászólás

  1. dunailaci

    Nagyon örülök ennek a bejegyzésnek. Ideje volt már ilyen témát is napirendre tűzni. Valóban igaz, hogy egész magyarság búval b***ott. Síránkozunk, hogy szegény fejünk, mit tett ellenünk a tatár, a török, az osztrák, a román.

    Nem akarok balszfémiát elkövetni, de a himnuszunk is rásegít ebben. Pont a napokban gondolkoztam el azon, hogy mi lenne, ha új himnuszt írnánk Magyarországnak, a magyarságnak.

    Félreértés ne essék, nem akarom becsmérelni a régit, de minden egyes elénekléskor eszünkbe juttatja, hogy milyen sanyarú sorsa volt a magyaroknak és óhatatalnul is a régi szép relikviáinkon, őskövületeinken merengünk.

    Mikor pont a mentalitásunk megváltoztatására lenne szükségünk. Persze nem kell megsemmisíteni a régi dolgokat, tiszteletben kell őket tartani, de haladni kell a korral. El kell fogadjuk, ami van és alkalmazkodni hozzá, de ez nem egyenlő a behódolással.

    Szóval egy új, vidámabb himnusz, mint például az olaszoké, jól jönne nekünk. És ez csak az első lépés lenne.
    Ja, persze nemzetáruló, zsidóbérencnek lennék titulálva.

    Kedvelés

  2. Erna

    Végre valaki összefoglalta az erdélyi magyarság egyik legnagyobb rákfenéjét. Igazából nem ismernek bennünket, szinte semmit sem tudnak rólunk, (csak mást ne mondjak, Kolozsvár helytörténetével foglakozó jó román nyelvű könyv jelen pillanatban beszerezhetetlen, Erdély történetéről szóló egy sincs a boltokban,)akkor hogyan akarjuk elfogadtatni magunkat velük? Hogyan akarjuk, hogy megismerjenek bennünket, értékeinket, a világunkat,amelyben mi elünk és melynek értékei szerint ítélünk? Követelhetjük így reggeltől estig az ősi jusst, semmi sem lesz belőle. Pedig sokan lenének ránk kíváncsiak…

    Kedvelés

  3. Egy újabb jó bejegyzés 🙂

    Tényleg egyeseknek fel kellene ébredniük arra, hogy az idő előre halad és nem visszafelé, a ködös múltba, amiről már rengeteg bőrt lenyúztak úgy a magyarok, mint a románok.

    A nemzeti-érzelmi túlfűtöttségű (fanatikus) megnyilvánulásokért nem rajongok, legyen az bármely nemzetiségé. Ha pedig igazi magyar összefogásról lenne szó, és a magyar nyelv – kultúra stb terjesztéséről, akkor nem hinném hogy az elszigetelődés, kisebb magyar csoporttömörülésekben kellene gondolkozni, hanem valamilyen módon ténylegesen megértetni a románokkal a magyar gondolkodásmódot. Ehhez viszont nem melldöngető románellenesség és nagymagyarság kell, hanem bizony megtanulni románul és ezekről beszélni velük, úgy ahogy ezt Olivér te megtetted.

    Jó ötletnek tartom a Szabadság néhány cikkének román változatát, ahogy ezt meg is említették, magyar versek, könyvek (nem csak történelem) román nyelvre fordítását.

    Az egyik barátom pl. létrehozott egy kis weboldalt önerőből, mely magyar leckéket tartalmaz román anyanyelvűeknek:

    http://www.nebulo.ro/

    A valódi összetartás szerintem nem évi 2-3 felvonulásból áll, sem szokásból, sem kocsmázásból, hanem annak a hiányzó dolognak a megvalósításából, ami most, a jelenben hiányzik és épp érint. Akit érdekel a dolog, az mozgassa meg a kisujját és ne a “másfélét” szidalmazza azért, mert “az is ugyanezt teszi”.

    Kedvelés

  4. Autonomiat a Szekelyfoldnek

    Nem kell ennyire borulatonak lenni. Nem ertenek es nem is fognak? Hol itt a gond, amikor mi mindenben kulonvalunk, mindent parhuzamosan csinalunk, kulon sorozunk, nehany eve teljesen kulon is kocsmazunk. Az igazsag az, hogy mi NEM AKARUNK VELUK EGYUTT ELNI, s jolesne, ha ok is ugyanezt tennek, ugyanakkor pedig, ha barmit kerunk, akkor elvarjuk, hogy szo nelkul megadjak.
    Sokkal bonyolultabb ez a kerdes, mint amilyennek elso pillanatban tunik.
    1. Ha el akarjuk magunkat veluk fogadtatni, megertetni, akkor egyfolytaban kozottuk kellene legyunk, mindent egyutt csinaljunk, s mivel az otthoni 7 ev azt mondja, hogy ugy beszelgessunk, hogy mindenki ertse, johamar beolvadnank, mivel barhova mennenk, mi alkalmazkodnank, mert ugye ok a 80%.
    2. Ha teljesen kulonvalunk, akkor pedig egy enklavet kellene letesiteni, amolyan rezervatumot, ahol semmikeppen ne erintkezzunk. Ez vagy polgarhaboruhoz vezetne vagy az indianok szomoru sorsara jutnank. Szerintem ezt sem akarjuk.
    3. Marad az amolyan keseru-edes kozeput, amikor elfogadnak minket, mi is oket. Ha pedig oszintek akaruk lenni egymassal inkabb MEGTURNEK minket, vagyunk, s nincs is gond, amig nem lepjuk tul ezt a keseru-edes kozeputat.
    A tortenelmet jozan emberek szerint azert tanitjak, hogy okuljunk belole es ne ismeteljuk meg az idok soran elkovetett hibakat. Kisebbsegben elunk, s hiaba sirjuk vissza a regi szepidoket (tenyleg azok voltak, vagy mi szepitjuk?), nem jonnek vissza. Javasolom, hogy alljunk be szepen koteltancosnak es egyensulyozzunk, vigyazva, hogy azert nekunk sosem legyen rossz, de tartsuk meg az egyensulyt.

    Kedvelés

  5. Kolev

    Teljes meggyőződéssel merem mondani, hogy nem hiszek egy szót sem abból a feltételezett jóhiszeműségből, amit a megkérdezett hölgy tanúsított…Nagyon jól tudják ők, hogy kik vagyunk, mit akarunk, mik az értékeink és miben hiszünk…
    És igen, 1000 éves múltunkért, állam és városalapításainkért jár nekünk valami.
    Én is kérdezném a tisztelt hölgyet: a kolozsvári román újságoknak miért nincs magyar fordítása, vagy a román operában és szinházban miért nincs magyar forditás a nagy nyitás és multikultúralitás jegyében, amit szeretnének tanusitani irántunk?
    Miért védjük temetőnket és műemlékeinket? Mert méltó bizonyítékai annak, hogy itt mi épitettük az alapot, mi őseink verejtéke épitette e város főterét, magyar király adta e városnak a városi oklevelet, Kendeffy, Bánffy, Rhédey családok palotái állnak a főtéren tanúságot erről, és e emlékeket meg kell védnünk.
    Himnuszunk szomorú…de szent és sérthetetlen, mert sajnos hűen tükrözi e nép sorsát, senki ennyit mint mi nem vesztett, senkit igy meg nem aláztak( nem sajnálat, történelmi tény -67% -t még melyik országból vágtak le???,
    Szóval….ha megakarnak ismerni minket…olvassák el a város történetét, olvassanak a magyar kultúráról…van honnan, csak szándék és akarás kell.

    Kedvelés

  6. @SAT: Jómagam románok között nőttem fel, megtanultam rendesen a nyelvet. Ez feltétlenül szükséges. Vannak közös és külön-külön intézményeink, együtt állunk a megállóba, s várjuk a trolit, közösen veszünk részt velük egy-egy rendezvényen, de mégis külön világban élünk.

    Kedvelés

  7. @Autonomiat a Szekelyfoldnek: nem akarunk velük együtt élni? Kétlem. Pontosabban: nincs más választás. S akkor miért ne legyen kellemes?

    Kedvelés

  8. @Kolev: a múlt, az állam- és városalapítás, “jár nekünk”, őseink stb. Ilyesmiket írsz, amikor űrturistákat láthatunk a tévében, s lassan a Holdon létesülnek kolóniák…

    Kedvelés

  9. Kolev

    Hát akkor költözzünk a Holdra, együtt kéz a kézben…
    Hagyjunk itt mindent…Armstrong volt az első ember a Holdon, legyen a Szabadság( Libertatea-ra is leforditva) az első újság a Holdon…Isten éltesse új koloniánkat!

    Kedvelés

  10. Székelyföldiként én ugyanezt a helyzetet fordítva látom: nálunk a románok sírnak hogy el vannak nyomva, faj nekik hogy a saját országukban a kisebbségi lét jutott nekik.
    Felháborodásukat fejezik ki pl. azért is amiért a székely zászlón nem szerepelnek román motívumok;ugyanis nem szívesen vesznek tudomást arról, hogy székelyföld történelme nem Románia állami keretein belül kezdődött.

    Nem akarok vádaskodni de ha megengeded feltennék én is egy kérdést: Ők milyen lepést tettek a magyar-román megbékélés érdekében?

    Kedvelés

  11. Attila

    Ugyanezt a dolgot jomagam is tapasztaltam roman ismeroseimnel.
    Sokszor kerdeztek a magyarokrol. A magyar kajakrol, a Magyarorszag- erdelyi magyarok kapcsolatrol, egy-egy magyar szo jelentesrol, stb.
    Nem utasitottak le, s nem “bozgor”oztak le. Pedig a Marasti tombhaznegyedben nevelkedtem, es nap mint nap veluk jartam.
    Es meg el sem romanosodtam. Magyar csalad, baratok, baratno, suli, egyetem.

    Ugyanakkor teljesen egyetertek azzal, hogy szukseg lenne egy informacio atadasra a magyar kozosseg esemenyeirol a roman fele, roman nyelven.
    Biztos, hogy eleinte tele lesz a magyarokat szido kommentekkel. De ugyanakkor egy par ember nyitna a kozossegunk fele. Es ez haladast jelent megmaradasunk, jovonk fele.

    Az urhajosok es a varosalapitok kozott is meg kell talanunk az “arany kozeputat”. Nem szabad elfelednunk multunkat, de oda kell figylenunk jovore. Es a JOVO A FONTOSABB!!!

    Kedvelés

  12. Kolesz

    „Ember vigyázz, figyeld meg jól a világod:
    ez volt a múlt, emez a vad jelen,
    hordozd szívedben, éld e rossz világot
    és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,
    hogy más legyen.”
    (Radnóti Miklós)

    Azt hiszem, összegzi a mondandóm…

    Kedvelés

  13. reka

    Igen Olivér igazad van, nekem is ezt vagta egyszer a fejemhez egy roman ismerosom, hogy mi egy parhuzamos vilagban elnunk mellettuk. Eloszor felhaborodtam ezen, de aztan elgondolkoztam rajta egy kicsit, mennyie igaza van. Egy masik sikon eljuk eletuktet es joerezzuk magunkat igy, hogy a ket sik csak akkor talalkozik amikor mi akarjuk.
    Talan amig Magyarorszagon eltem eppen ez hianyzott nekem, nem elhettem nyugodtan az en sajat sikomon, ugyanazon a sikon kellett eljek mind a tobbseg, nem talaltam a helyem.
    Nekem is sok roman ismerosom van es ha nem lennenek hianyoznanak. Egyeduli modja, hogy megismerjenek minket ALIEN-eket (ugyanaz a roman ismerosom nevezett igy), az a szemelyes kapcsolatokon keresztul lehetseges, azok akik betevednek egy tobbsegi magyar munkakorbe, egy tobbsegi magyar tarsasagba, azok latjak a teljes kepet rolunk, a jo es a rossz oldalunkat is, mikor veletlenul epp kicsuszik a szankon egy “budos olah” is. De megis megmaradnak, szoval megsem lehetunk olyan rosszak. Megjegyzem ismerek olyan romanokat is akik magyarul tanulnak, csakazert mert ugy tartjak rajukfer ha mar Erdelyben szulettek. Es lattam mar romant magyar konnyuzenet enekelni buli kozben, nem ertette a szoveget, de tetszett neki. Szoval nem olyan fekete az ordog, lehetunk baratok is.

    Kedvelés

  14. Kedves Olivér!

    Kiváló gondolatsor! helyzet mindenhol téren ugyanez. Történészhallgatóként hasonló helyzettel kell szembesüljek:
    . a magyar szakirodalom nem ismeri a románt, a román a magyart.
    – a román és a magyar kollégák éppen ezért sokszor párhuzamosan dolgoznak ugyanazon a témán, anélkül, hogy egyeztetnének (mennyivel jobb lenne: olcsóbb, gyorsabb, hatékonyabb, tágabb rálátás…)
    – a sztereotipiáink -román és magyar részről egyaránt- a két etnikum kultúrájának ismerethiányából fakad. Azt se tudjuk, mi fán termünk egymás szemében…
    – külön folyóiratok
    – a románok nem ismerik a magyar kultúrát. Igaz. Miért, mi ismerjük a románt? Hány színészt, hány operaénekest, hány kortárs román költőt ismerünk, mi?(amit az iskolában tanítanak, legfeljebb…)

    Nemrég hallottam, hogy a cigányokat nem értjük, mert nem ismerjük a civilizációjukat és az ezzel szervesen járó mentalitást sem. Igy tetteiket és viszonyulásukat sem.
    Hát a románokat ismerjük?
    Kik a románok?
    Cine-i sunt maghiarii?

    Kedvelés

  15. @Aszi: Erről jut eszembe: anno egy holland újságíró kollégával Sepsiszentgyörgyön jártunk, Albert Álmos polgármesterrel készítettünk interjút. Emlékszem, felróttuk neki, hogy a Mihai Viteazul szobor rossz állapotban van. Azt válaszolta: míg Gheorghe Funar nem gondoskodik a Mátyás-szobor restaurálásáról, addig a sepsiszentgyörgyi helyhatóság se foglalkozik a Mihai Viteazul szoborral. Ezt azért írtam le, mert szerintem sokatmondó eset. Habár akkoriban mindkét városban fura állapotok uralkodtak…

    A kérdéseddel kapcsolatban: nem tudok pontos válasz adni, nem ismerem a székelyföldi helyzetet. De ha az általános, erdélyi helyzetre gondolsz, akkor valóban jogos, de ugyanakkor elgondolkodtató a felvetésed… Hirtelen semmi se jut eszembe.

    Kedvelés

  16. győző

    röviden csak annyi a véleményem hogy a románok csak akkor lennénk értékesek,ha lassan mi is kipusztulnánk.

    Azóta érdekli a románokat a zsidó vagy a német kultúra miután ez a 2 erdélyi csoport eltünt…..

    Ugyan hány román van aki megtanult magyarul.És hány olyan van aki tud,de nem hajlandó megszólalni….Tisztelet a kivételnek.Ez is a mi hibánk?

    Van meredek egy ötletem:Tanítsák Erdélyben kötelezően a románoknak a magyar és német nyelvet és az se lenne baj ha néha elvinnék őket egy-egy zsinagógába is.

    Kedvelés

  17. Gratula Olivér, ragyogó írás.
    Nézzétek, én nem hiszem azt, hogy ha mi változtatunk ezen a párhuzamos léten, akkor egyből tökéletesen megértjük egymást, és kebelbéli jóbarátok leszünk.
    Mint ahogy azt sem hiszem, hogy a nyitás a beolvadásnak kedvezne (sajnos a bezárkózás viszont nem akadályozza azt meg).
    De néhány dolgot elérnénk vele.
    Először is egyértelművé tennénk, hogy nincs semmi rejtegetnivalónk.
    Ilyenek vagyunk, erre büszkék vagyunk, ezt tudjuk és akarjuk nyújtani a nagy közös erdélyi sorsnak, amely akár tetszik, akár nem, előttünk van, kikerülhetetlenül.
    Másodszor eloszlatnánk egy halom előitéletet, hiszen sok román eszében úgy élünk, mint a nyereg alatt puhított húson élő ázsiai hordák leszármazottjai. Európai kultúrát, transszilván magyar kultúrát mutathatnánk fel nekik. Esetleg elcsodálkozhatnának azon, hogy nekünk a 16. században már volt vallási türelemről szóló törvényünk, miközben ők mostanság fejezik be a nyárádtői görögkatolikus templom befalazását-lerombolását…
    A vitathatatlan értékek előtt az értelmes ember (még a román is) fejet hajt, az oktondival pedig úgysincs mit kezdeni.
    Harmadjára: eloszlatnánk sok tévhitet. Sokszor találkoztam például azzal a meggyőződéssel román körökben, hogy mi, erdélyi magyarok Magyarországhoz tartozónak érezzük magunkat. És nagyon elcsodálkoztak, amikor közöltem, hogy – legalábbis javarészt – ez nem igaz. Mi külön világot, külön kulturális, sőt, nyelvi valóságot képezünk. Sokan közülünk idegennek érzik magukat Magyarországon.
    Sokáig folytathatnám, de nincs értelme. Aki érti, érti.
    Már csak az mosolyogtat meg, hogy Kolev hozzászóló nem hiszi a román hölgy jóhiszeműségét…
    Kedves Kolev, nem tudom milyen környezetben nőttél fel/élsz, de egy dolgot tudok: vannak, léteznek jóhiszemű, magyarbarát románok is. Lehetséges, hogy te egyet sem ismersz, de Smaranda Enache nevét bizonyára te is hallottad.
    És akkor személyes tapasztalatból had tegyek hozzá egy másik Enache-t: Elena Aurelia Enachet, és még egy srácot is, Răzvan Pascu-t. Mi a közös bennük? – az, hogy színtiszta románként éveken keresztül énekeltek magyarul a kolozsvári magyar diákok “Visszhang” kórusában. Minden érdek, érdekeltség nélkül. És énekeltek velünk magyarul (ha kellett, Himnuszt, Szózatot is, ellenérzések, gond nélkül), és a próbákon mindvégig magyarul beszéltünk (megértették, Răzvan kitűnően beszélt, Elena pedig jól értett magyarul), soha egyikük sem vette zokon. És nagyon, nagyon élvezték, tökéletesen beépülve az egyébként színmagyar társaságba.

    Kedvelés

  18. szegedi edit

    Hanyan tudjak azt, hogy a kolozsvari utcakat nem 1919 utan hanem mar 1898-1899-ben kereszteltek at “hazafias” nevekre? Mar a 19. szazadban nehez volt a kolozsvari torteneszek szamara azt lenyelni es megemeszteni, hogy Kolozsvar nem volt mindig magyar varos, hogy David Ferenc es Heltai Gaspar szasz maradt meg akkor is, ha mar nem hasznalta a magyar nyelvet irasban, hogy – horribile dictu – David Ferenc Kolozsvaron sohasem predikalt magyarul, sot ellenezte a magyar nyelv hasznalatat a plebaniatemplomban. Kolozsvar “magyar tortenelme” nagyreszt mitizalt formajaban ismeros. Ha szamonkerik mastol a tortenelem azt, hogy nem ismerik a varos tortenelmet, akkor elsosorban a sajat tortenelemtudassal kellene szembeszallni. Ehez meg ra kellene ismerni, hogy mar reg nem elunk a 19. szazadban.

    Kedvelés

  19. győző

    Ezért nem lehet közös történelemkönyvet sem írni.
    Fiatalon egyetlen román könyvet sem olvastam és bár belémtömték soha nem érdekelt a román irodalom ,színház ,templom stb.A román színházba egyszer se vittek el a szüleim.(pedig az volt eredetileg a magyar színház).Még az utcák neveit is csak magyarul tudom ma is.
    Azokat az utcaneveket soha sem keresztelték át ma is Deák Ferenc ,Kossuth Lajos u, Árpád útként élnek az igazi kolozsváriak fejében.
    Én a magyar Kolozsváron nöttem fel és ha megtehettük ,még az üzletben is előbb magyarul kértem az árut(ha volt)
    Sohasem voltam kiváncsi a román kultúrára,és soha egyetlen román szót nem kerestem elő a szótárból.Rámragadt.A Kárpátokon túli területekre pedig egész családunk úgy tekintett mint külföld, ahova nem kell útlevél.(Apám mindig útlevéllel akart oda menni)
    Szüleim pedig kiközösítettek volna ha román lányt veszek el.Akkor már inkább egy szorgalmas házias cigánylányt mondták.Akkor úgyis magyarok maradnak a gyerekek,mondták.A román fél a legritkább esetben hajlandó megtanulni a házastársa nyelvét,esetleg magyar iskolába iratni a közös gyerekeket.
    apám román templomba soha nem tette a lábát de a Ferenc József úti zsinagógába viszont elment amikor már meg lehetett emlékezni a deportálásról.A szászföldi templomok látogatásakor pedig mindig németül beszéltünk.
    A FENTIEKBŐL KÖVETKEZIK HOGY ÉN SEM VÁROM EL HOGY SZERESSENEK A ROMÁNOK ,csak azt hogy megtürjenek hogy mi is létezünk.
    Ezt kéne szem előtt tarsa a következő nemzedék is.

    Kedvelés

  20. Székely Éva

    Gyermekként az 50-es években születésnapomra román-magyar szótárt és román meséskönyvet kértem szüleimtől,hogy megtanuljak románul,mert Csíkszeredában,ahol azokban az időkben nagyon kevés román élt ,volt egy román szomszédunk és szerettem volna megérteni amit mond.Ő viszont megtanult magyarul és sohasem mondta,hogy beszélj románul,mert Romániában élsz.Később sikerült elsajátítanom a román nyelvet,de azt nem tudom elfogadni,hogy olyan emberek,akik még a saját anyanyelvüket sem beszélik helyesen,és saját irodalmukat sem ismerik rámszóljanak,ha véletlenül magyarul megszólalok.Az sem tetszik,amikor egy várostörténeti ismertető csak olyan részeket tartalmaz,amelyek román vonatkozásúak,elegánsan megfeledkezve arról,hogy a város mai arculatának megteremtésében a magyaroknak nagy szerepe volt.Az iskolai évfordulók kapcsán megfeledkeznek arról,hogy azt az iskolát magyarok építették.Természetesen ez nem jelenti azt,hogy el kell zárkózni,csak meg kell keresni azokat a románokat,akik hajlandóak megismerni és elfogadni minket.Nekem szerencsém volt ilyen emberekkel találkozni a Pro Europa Ligánál Marosvásárhelyen.Sajnos nálunk azok a nemkormányzati szervezetek,amelyek felvállalják a nemzetíségek közötti híd szerpét nem kapnak állami támogatást.,így lassan megszünnek.Jó lenne,amíg még léteznek felkérni őket a román és magyar szervezetek közötti találkozók megszervezésére.Nem beolvadni kell,hanem egyenlő félként elfogadtatni magunkat.

    Kedvelés

  21. Dando

    Végre valaki a lényegre tapintott. Én is enneke a Glasznoszty-nak vagyok a híve és javasolnám, hogy már holnaptól kétnyelvű, inkább négynyelvű legyen ez a blog! A Apáczaiban legyen kötelező a román nyelv használata, hogy mindenki értsen mindenkit. A nyelv ne legyen akadálya semminek. Elég a Bábeli nyelvzavarból legyen minden egy. És Gyuri bácsi írjon románul a MI közös román-magyar temetőnkről. És a boltokban is lesz szakszerű, Kolozsvárról szóló anyag. Ha lúd legyen kövér. Félretéve a szilveszteri utópiát. Valóban szükség van a párbeszédre és arra, de nem olyan áron, hogy behódoljunk és asszimilálódjunk. Viszont érdemes lenne jobban körülnézni, hogy a mai gyerekeknek mennyire van még magyar kultúrájuk és öntudatuk, mert lehet, hogy mire odajutunk, hogy egymást megismerhessük, a jószívű, román elit azt fogja tapasztalni, hogy Kolozsváron már senki sem beszél magyarul.

    Kedvelés

  22. @Ercsey-Ravasz Ferenc: egyetértek veled. Azzal is, hogy Magyarországon kissé idegennek érezzük magunkat. Éppen Budapesten tartózkodom, s ezt érzem. Nem volt ugyanez a helyzet se Stockholmban, se San Antonióban, se Krakkóban, se Isztanbulban, se Tallahasee-ben, se Des Moines-ben, se Valenciában.

    P.S.: annyira bánom, hogy már nem írsz a blogodba!!! Te vagy az EGYETLEN, akinek a blogját RSS-sel követem (friss bejegyzések)

    Kedvelés

  23. győző

    sziasztok!

    MI NEM A ROMÁNOKAT KÉNE JOBBAN MEGISMERJÜK HANEM INKÁBB SAJÁT KÖZÖSSÉGEINKET.ÖNMAGUNKKAL LEGYÜNK JÓBAN!
    LEHETNE KEZDENI a SORT PLD. A KOLOZSVÁRI ZSIDÓSÁGGAL ,MAJD UNITÁRIUSOKKAL STB.
    NAPILAPUNK PLD:LEKÖZÖLHETNÉ JESZENSZKY GÉZA TANULMÁNYÁT FOLYTATÁSOKBAN.DE JóVAL TÖBB UNITARIZMUSHOZ KAPCSOLODÓ ÍRÁS IS MEGJELENHETNE.
    E KÉT FELEKEZET TAGJAINAK JELENLEGI LÉTSZÁMA CSEKÉLY ,DE HOZZÁJÁRULÁSUK VÁROSUNK FEJLŐDÉSÉHEZ,KÖZMÜVELŐDÉSÉHEZ SZERINTEM JÓVAL NAGYOBB MINT A 80% ROMÁNSÁGÉ….

    és akkor itt van az leközlendő írás.VÁROM VÁLASZOTOK!

    JESZENSZKY GÉZA
    A zsidóság tragédiája mint magyar tragédia
    A KOLOZSVÁRI ESETTANULMÁNY 1.
    „Miniszter Úr, nem azóta olyan sanyarú a mi sorsunk, mióta a zsidókat innen elvitték?”
    (Egy kárpátaljai magyar kérdése a ’90-es évek derekán.)
    „A zsidóság tragédiája nem lesz magyar tragédia” – írta nekem rezignáltan
    Amerikából egy nagyon jó barátom. A magyar irodalom e zsidó származású tudós
    tanára ugyanabban a levelében egy megrendítő vallomást is tett: „Amikor a washingtoni
    Holocaust Múzeumban jártam, egyszer sírtam el magam. Van egy terem
    azok emlékére, akik zsidókat mentettek. A teremben ki van írva Dánia, de messzi-
    ről is látni, hogy alig van alatta szöveg, pedig sok névnek kellene lennie. Odamegyek
    és elolvasom: The Danish People. (Most is elkezdtem sírni.) Ezért vagyok
    szomorú, hogy ezt nem olvashattam soha az én hazámról.”
    Bibó István alapvető, de a fiatalabb nemzedékek által sajnos ritkán forgatott tanulmányában
    mindent leírt, amit „a zsidókérdésről” a II. világháború után tudni kell,2
    Gyurgyák János pedig a problémát széles eszmetörténeti megközelítésben mutatta be
    a közelmúltban.3Rajtuk kívül is, írásban és szóban rengetegen vitatták meg az 1944ben
    történt borzalmak körülményeit és a felelősség kérdését. Az egyik oldal azt hangsúlyozza,
    hogy a deportálásokra és a nyilas terrorra Magyarország 1944. március 19-ei
    német megszállását követően került sor, a legszörnyűbb bűnök tehát nem egy szuverén
    kormány hozzájárulásával történtek. Ha a németek nem vonultak volna be, akkor
    nálunk – Európában egyedülálló módon – közel egymillió zsidó túlélte volna a nácizmus
    tombolását. Ez vitathatatlanul igaz. Sajnos azonban igaz a másik állítás is, a fájdalmas
    tény, hogy a magyar Országgyűlés 1938 és 1941 között alkotmányos hagyományainkat,
    Kossuth, Deák, Eötvös és Tisza István örökségét megtagadva, három
    törvényben egyre jobban korlátozta zsidó származású állampolgárainak a jogait, és ezzel
    súlyos jogi, anyagi és érzelmi sérelmeket okozott. Ezt tetézve a német megszállás
    után a magyar hatóságok, magyar emberek tevőlegesen közreműködtek zsidó honfitársaik
    gettóba telepítésében és a haláltáborokba történő kiszállításukban, sok esetben
    pedig egyéni kegyetlenségeket is elkövettek. Ezt semmiféle bocsánatkérés vagy kárpótlás
    nem tudja feledtetni, jóvátenni. A kolozsvári, jelenleg az Egyesült Államokban
    működő, szakmájában sok elismerést szerzett vegyész, Lőwy Dániel, a washingtoni
    magyar közösség tekintélyes és aktív tagja, a tragédiát az absztraktból fájdalmas közelségbe
    hozza a Szamos-parti város zsidó múltjának részletes bemutatásával. Munkája
    sokkal több, mint helytörténet, több mint a Soa, divatosabb szóval a Holokauszt egyik
    magyarországi fejezete. Kimondatlanul is azt bizonyítja nagy meggyőző erővel, hogy
    a történtek egyszerre jelentenek zsidó és magyar tragédiát.

    Akár az első krónikás, Lévai Jenő találta ki a „vészkorszak” kifejezést, amellyel
    a magyar zsidóság megkülönböztetésének és elpusztítási kísérletének éveit jelöljük,
    akár más, a szó rendkívül találó, s joggal idézi fel egy másik magyar tragédia
    emlékét. Azért nevezzük „vész”-nek a mohácsi csatavesztést, mert a középkori magyar
    állam megszűnéséhez, az ország felosztásához és a 150 évig tartó török hódoltsághoz
    vezetett. Ritkábban gondolunk bele, hogy „az ottomán haddal” szemben
    vívott további háborúk olyan demográfiai katasztrófát vontak maguk után,
    ami nélkül Trianon sem következhetett volna be. Mettől meddig tartott a XX.
    század magyar vészkorszaka? Az 1938-as első zsidótörvénnyel kezdődött? Vagy az
    1920-as „numerus clausus” törvény megszavazásával? Az 1919-es kommünnel vagy
    a Horthy nevéhez kapcsolt ellenforradalommal? Szerintem az egész magyar nemzet
    számára egy vészkorszak kezdődött az 1918-as összeomlással, illetve már az
    oda vezető világháborúval. És noha a közvetlen életveszély 1945-ben, a háború
    befejeződésével a zsidók és a nemzsidók számára egy időre megszűnt, 1946-ban,
    az első koncepciós perekkel ismét megkezdődtek a törvénytelenségek, az ártatlan
    emberek meghurcolása, s ez tartott legalább az 1960-as évek elejéig, valójában
    azonban egészen a rendszerváltozásig. A magyar zsidóság XX. századi katasztrófája
    része, az egyik legtragikusabb fejezete az egész magyarság számára végzetes elmúlt
    századnak. Ezt csak a rosszindulat értheti félre: valóban nem lehet egybemosni
    az áldozatot a vétkessel, és a háborúban parancsra részt vevő hősi halott
    sem azonos kategória a gázkamrában elpusztítottal, demográfiai és nemzeti szempontból
    azonban a veszteség egységes és közös. Alig két évtizeddel a trianoni
    országcsonkolás után a II. világháborúban ez a nemzet elveszítette népi állományának
    közel 10%-át, több mint egymillió, nyelvében, kultúrájában és tudatában
    magyar embert.4
    Zsidó származású honfitársaink az átlagosnál műveltebbek voltak, nemcsak jobban
    ismerték a magyar irodalmat, történelmet, művészetet, mint a lakosság többsége,
    de a magyarságot tudatosan választották, vállalták. Akkor is, amikor ez számukra
    érezhető hátránnyal járt, amely a Trianonban elcsatolt területeken élők
    esetében egyértelműen fennállott. „A magyar államból való kiszakadás ténye legalább
    olyan fájdalmasan érintette a zsidóságot, mint a magyarságot. Az erdélyi zsidó
    életérzést az is meghatározta, hogy a huszonkét év alatt a román hatóságok célja
    egyértelműen az volt, hogy az erdélyi zsidóságot anyanyelvétől és a magyar kultúrától
    elszakítsák. A zsidó közösségeknek csupán román vagy héber nyelvű iskolákat volt
    szabad fenntartaniuk. Ám ezekben az iskolákban sok tanár – titokban, a hatalmi
    tiltás ellenére – magyarul tanított. Így a zsidó diákságban a magyar nyelv és kultúra
    iránti elkötelezettség megmaradt. A zsidóság túlnyomó többsége, a román
    asszimilációs nyomás ellenére, továbbra is magyar anyanyelvűnek vallotta magát,
    s osztozott mindazokban az érzelmekben, várakozásokban és illúziókban – az irredenta
    álmokat beleértve –, amelyek jellemzők voltak a trianoni országban maradt
    vagy az utódországokba szakadt magyarokra.”5 Ezt minden szakértő megerősíti.
    Temesvár és a Délvidék történetének egyik mai krónikása joggal mutatott rá:
    „1870 után a tendencia egyértelműen a magyarság felé fordulás volt. És hogy ezt
    nem valamiféle opportunizmus diktálta, arra bizonyíték egy mai szerző megállapítása.
    »A romániai, erdélyi magyar zsidóság […] nyolcvanévi román fennhatóság
    alatt, annak agresszív nemzetiségi politikájával dacolva, megőrizte a nagyszülők
    idejében asszimilált magyar nyelvet és kultúrát. […] tették mindezt azonnali, saját
    érdekeik ellenében. Még a holocaustot követő évtizedekben is. […] az Erdélyből
    emigrált magyar-zsidó családok többsége Izraelben vagy Amerikában továbbra is
    ápolja a csempészárúként kivitt magyar kultúrát.«”6 Hasonló volt a helyzet a Felvidéken
    és Jugoszláviában is. Ezért miközben indokolt és illő, hogy külön is számon
    tartsuk és meggyászoljuk a haláltáborokba elhurcolt vagy a nyilas önkény áldozatául esett
    zsidó származású magyarokat, ezt annak a tudatában tegyük, hogy ez a nemzeti becsületen
    igen súlyos foltot ejtett tragédia az összmagyarság pótolhatatlan vesztesége volt.
    Ismeretes, de legalábbis közismertnek kellene lennie, hogy a magyar történelemben
    mindvégig jelen levő, de a XVIII. századtól a türelmetlenség és az üldözés
    elől hazánkba nagyobb számban menekülő zsidóság derekasan kivette részét
    a magyar nemzet felemelkedéséért tett erőfeszítésekben: az 1848/49. évi szabadságharcot
    anyagiakkal és saját vérével is támogatta, a gazdaság fejlesztésében,
    a magyar kultúra ápolásában és terjesztésében pedig pótolhatatlan szerepet vállalt.
    (Tegyük hozzá, ugyanez elmondható a régebben bevándorolt észak-magyarországi
    németekről és a török háborúk után az elpusztult Délvidékre és az ország más vidékeire
    betelepülő svábokról és más bevándorlókról is.) Az „új magyarok” (zsidók
    és nemzsidók) valamennyien jó életlehetőségeket és befogadó közeget találtak,
    emellett vallásukat és szokásaikat megtarthatták. Az újkori bevándorlás jelentős
    mértékben hozzájárult Magyarország fellendüléséhez – csakúgy, amint ez Amerikában
    történt. Egy generációnyi időbe sem tellett, hogy a bevándorlók nyelvben
    és érzésben magyarrá váljanak, és nincs valóságos alapja annak, hogy magyarságuk
    „sekélyebb” lett volna, mint a generációk óta itt élő, de a jobbágysorból éppen ki-
    emelkedőké. A közegészségügy fejlődésének köszönhetően megugró népszaporulat,
    valamint az urbanizáció által előmozdított természetes asszimiláció mellett a jelen-
    tős zsidó bevándorlás is hozzájárult ahhoz, hogy a kiegyezést követően mind abszolút
    számban, mint arányban rendkívül megerősödött a magyar népelem, így reális
    esélye volt annak, hogy a magyarság újra „belakja” az egész történelmi
    országot. Az 1869-es, már megbízható népszámlálás 6,2 millió magyar anyanyel-
    vűt talált a Magyar Királyság területén (Horvátország nélkül), ami az össznépesség
    46,9%-a volt. 1910-re a magukat magyarnak vallók száma 10 millióra nőtt, ez
    a teljes lakosság 54,5%-át tette ki.7 (Négy évtized alatt a nemzetiségi arányok
    ilyen szerény megváltozása azt is jelzi, mennyire alaptalan a vád, hogy a dualizmus
    korában a nemmagyarok „brutális magyarosítás” áldozatai voltak. ) A trianoni
    békeszerződés az elcsatolt területeken megállította, de vissza nem fordította az
    asszimilációt. 1941-ben az egész Kárpát-medencében már 12,2 millió magyar élt,
    1950-re viszont ez a szám 11,5 millióra csökkent. Ha nem kerül sor a két világháborúra
    és Trianonra, nem pusztítanak el félmillió magyar zsidót, nem menekül
    Nyugatra 1944/45-ben, majd 1956-ban 200–200000 magyar, a lakosság természetes
    (lassuló, sőt mára negatívra forduló) szaporodásával számolva az évezred végé2007.
    re a Kárpát-medence magyarsága 19–20 millió körül lett volna. De mindez megtörtént,
    és noha a háborúk és a népirtások következtében hatalmas veszteségek
    érték Közép-Európa szinte valamennyi népét, aligha vitatható, hogy nemcsak területileg,
    de demográfiailag is az elmúlt század legnagyobb vesztese a magyarság.
    A demográfiai veszteséghez nagyban hozzájárult a magyar zsidóság tragédiája.
    A II. világháború egymilliós magyar veszteségének több mint felét a meggyilkolt
    zsidók jelentik. A megnagyobbodott országban az 1941-es népszámlálás 725005 zsidó
    vallásút talált, ez az összlakosság 5%-át tette ki. Ebből 324026-an éltek az 1938 és
    1941 között visszacsatolt területeken. Legalább 100000 volt a részben zsidó származású,
    de a faji törvények szerint zsidónak minősülők, illetve a kikeresztelkedettek száma.
    A munkaszolgálatban, a haláltáborokban és a magyar területen történt vérengzések
    és kegyetlenkedések nyomán 5–600000 között van az elpusztult magyar zsidók
    száma, ezeknek nagyjából a fele, 266886 (lehet, hogy valamivel több) a visszacsatolt
    területeken élt.9„Az észak-erdélyi zónában a háború előtt 165061 zsidó élt, az összerdélyi
    zsidóság mintegy négyötöde. A munkaszolgálatból és a haláltáborokból 1945
    szeptemberéig csupán 16 ezer ember tért haza, s további mintegy 10 ezer a világ kü-
    lönböző országaiban telepedett le. A visszatértek aránya tehát mintegy 10% volt, az
    összes túlélőé pedig körülbelül 15–20%-nyi, vagyis a „végleges megoldás” észak-erdé-
    lyi áldozatainak száma 120–130 ezerre tehető.”Viszonylag széles körben ismeretes,
    hogy a két világháború után a Romániához csatolt területről az új hatalom elől vagy
    annak viselkedése nyomán 3–400000 magyar távozott el, költözött át Magyarországra.
    Ha ehhez hozzáadjuk a megölt magyar zsidók számát, Erdélyben egy szörnyű „etnikai
    tisztogatás” tényét látjuk. A magyarok aránya az 1910-es 32%-ról mára 20% alá
    csökkent. Hasonlóan belerokkant a magyarság Szlovákiában és Kárpátalján is a zsidók
    elhurcolása, majd a nagyszámú magyar elmenekülése, kitelepítése és a Gulágra elhurcolása
    következtében: Szlovákiában 30%-ról 10%, Kárpátalján 30-ról 12% lett a magyarok
    aránya. Aki tudja, akinek fáj, hogy az 1920-ban elszakított 3,5 millió magyarnak
    mára csak 2,5 millió utódja maradt, belegondolt-e abba, hogy e népveszteségben mekkora szerepe van a magyar zsidóság elhurcolásának? Hogy ez a művelt, szorgalmas, jól gazdálkodó
    polgári réteg ma is mennyire hiányzik Erdély és általában a szomszédos országok magyar kö-
    zösségeiből?
    A kolozsvári zsidóság története érvényes az egész erdélyi zsidóság történetére:
    ugyanazok az okok hozták létre az erdélyi városok zsidó közösségeit, sorsuk és
    végzetük is hasonló volt. Lőwy több mint 600 oldalas könyve jó harminc oldalt
    kitevő szakirodalmat (közte alig ismert, nehezen hozzáférhető visszaemlékezéseket)
    használt fel, emellett a szerző 76 tanúságtevővel készített személyes interjút, akiknek
    egyharmada a kötet megjelenésekor már nem élt. Hivatásos történészhez illő
    tudományos alapossággal követi végig a középkortól a kincses városban letelepedett
    zsidók sorsát egészen a gettóul szolgáló Irisz nevű téglagyárig és a halálba
    induló tehervonatokig. Az első száz oldal bemutatja Kolozsvár zsidó lakosságának
    az 1940-es „visszatérés, de nem hazatérés” előtti történetét. Elgondolkodtató adatokat
    kap az olvasó, hogyan vették ki a részüket a szabadságharcból mint nemzet-
    őrök, honvédek, adakozók. Az emancipáció után, a dualizmus korában Kolozsvár
    is tanúsítja a zsidó polgároknak a magyar nemzet javára kifejtett sokoldalú műkö-
    dését. Joggal hivatkozik a szerző Szekfű Gyulára, hogy „amennyiben a zsidók nem
    alapítottak volna gyárakat, Magyarország az osztrák tőke gyarmata maradt volna,
    vagy pedig megrekedt volna az 1860-as évek agrárállapotai között” (97).11 A gazdaságilag
    még visszamaradottabb Erdélyben ez tette lehetővé a városok gyors
    növekedését, így a magyar népesség erősödését s az alsóbb osztályok felemelkedését.
    A híres Dermata cipőgyár mellett a fémipar, a gyógyszer- és illatszergyártás,
    az építészeti vállalkozások, a textilgyártás, az ékszerészet mind a zsidó vállalkozó
    szellemnek köszönhette létét, s tette Kolozsvárt az ötven boldog békeévben
    valóban „kincses” várossá. De nagy tévedés azt hinni, hogy csak a kapitalizmus
    eredményeivel büszkélkedhettek a kolozsvári zsidók. „A közhiedelemmel ellentétben
    csupán a zsidóság kis hányada gazdagodott meg látványosan. …az 1930-as
    években számontartott 4000 zsidó család közül alig 150 volt jómódú, 800 számított
    középpolgárnak, és több mint 3000 család anyagi helyzete csupán a kispolgár,
    illetve a nincstelen besorolásnak felelt meg” (98). Viszont az irodalom, a színjátszás
    és a tudomány jelesei között jelentős volt a zsidó származásúak aránya.
    Karácsony Benő, Janovics Jenő, Kádár Imre, Indig Ottó mellett a kevésbé ismert
    nevek is komoly minőséget képviseltek. Ezek kivétel nélkül az egyetemes magyar
    kultúrát gazdagították, tartották fenn a román hatalomátvétel után, a kevés túlélő
    még 1945 után is. Hogy hová tartoznak, azt Veress Zoltán mindnyájukra érvényesen
    mondta el Karácsony Benőről: erdélyi magyar író volt, de mert zsidó volta
    miatt haláltáborba vitték, és vértanúságot szenvedett, „jogot szerzett magának
    ahhoz, hogy tudni kelljen zsidó voltáról. Ugyanakkor tudni kell azt is, hogy
    ettől jottányival sem kevésbé erdélyi és kevésbé magyar” (57). Jellemző volt az
    a válasz, amit Karácsony 1942-ben adott a felszólításra, hogy mivel a magyarok
    megtagadják, nyilvánítsa magát zsidó írónak. „A zsidó nacionalizmust sem értékeli
    többre, mint a magyart, mindkettő egy tőből fakad: embertelenségből és
    ostobaságból. Hogy ki milyen nemzethez tartozónak érzi magát, saját maga
    dönti el, s mert a magyar fasiszták és nacionalisták antiszemitizmust hirdetnek,
    azért ő nem tagadja meg Kossuth, Rákóczi, Petőfi és Ady népét. Mint ahogyan
    ezzel nem tagadja meg vagy el zsidó származását sem” (58). Janovics Jenő
    érdemeit a fiatalabb pályatárs, Szinberger Sándor így foglalta össze: „két színházépülettel
    gazdagította a várost, és az első közép-európai filmstúdióval. […] Két
    világhíres tanítványával ajándékozta meg a film világát, Korda Sándorral és Kertész
    Mihállyal…” Keresztény feleségével, Poór Lilivel Budapesten, barátoktól bújtatva
    vészelte át 1944-et, hogy 1945-ben újra átvegye a Kolozsvári Magyar Színház
    vezetését, és annak 1945. november 16-ai megnyitásakor szinte a színpadon
    halljon meg.
    „Az erdélyi, túlnyomórészt magyar anyanyelvű zsidóság történelmi végzetként
    élte meg Trianont” (101). A román hatalom már az 1920. évi népszámlálásnál
    elrendelte, hogy „a Mózes-vallásúakat” külön nemzetiségként kell számba venni,
    s így az új Nagy-Romániában a zsidók létszáma elérte a 800 ezret, de az erdélyi
    zsidók kevés közösséget éreztek a teljesen más kultúrájú bukovinai, regáti vagy
    besszarábiai hitsorosaikkal. A királyi Romániában hagyományosan erős volt az antiszemitizmus, s ez most átterjedt Erdélyre is. Részben Bukarestből érkezett román
    diákok 1927 decemberében megtámadták Nagyvárad, Bánffyhunyad, majd
    Kolozsvár zsidó lakóit és azok házait, üzleteit, templomait. Ezzel is összefügg, miért
    lett baloldali, gyakran kommunista sok erdélyi zsidó – e kérdésre egy egész
    fejezetben ad meggyőző választ a szerző. Az igazságos, jobb társadalom utópiája
    már a századfordulón igen sok fiatalt – köztük nagy számban nem zsidókat –
    megfogott, akik főként a szociáldemokrata mozgalomban voltak aktívak. A háború
    után a kommunista pártok szálltak síkra a leghatározottabban minden nemzeti és
    vallási előítélettel szemben. A szerző nem említi, de az illegális Román Kommunista
    Párt elítélte a trianoni békeszerződést, és az elszakadásig terjedő önrendelkezési
    jogot követelt az erdélyi magyarság számára. Ahogy Lőwy egyik interjúalanya
    mondja, ez volt „az egyetlen hely, ahol az antiszemitizmust elítélték – elszántan,
    meggyőződéssel és őszintén” (85). A ’30-as években a szélsőjobb felerősödött,
    Kolozsvár – Arad mellett – a Vasgárda erdélyi központja lett, a zsidó származásúakkal
    szemben minden területen diszkriminatív intézkedéseket vezettek be.
    A magyar lakosságra a fertőzés csak kevéssé hatott, de – főként a fiatalabb nemzedéket
    – azért megérintette. 1940. augusztus 8-án a bukaresti parlament elfogadta
    a Zsidó Statútumot, amely a zsidók jelentős részét megfosztotta az állampolgárságtól
    és megtiltotta a keresztényekkel kötött házasságot. Mindezek alapján érthe-
    tő, hogy Kolozsvár zsidó lakossága is nagy örömmel fogadta a II. bécsi döntést,
    és 1940. „szeptember 11-én kokárdát tűzött a gomblyukába, és lelkes éljenzéssel
    üdvözölte a bemasírozó magyar csapatokat”. Voltak, akik az örömtől sírtak (121).
    A Romániánál maradt Dél-Erdélyből sok zsidó is átköltözött a Magyarországhoz
    visszakerült területre. „Az idős nemzedék még az első világháború előtti, a zsidóságot
    maradéktalanul emancipáló Magyarország emlékének és létének illúziójában
    ringatta magát” (119). De a fiatalok sem gondolkoztak másként. „A kolozsvári zsidó
    diákok mind magyarul beszéltek. A zsidó diákok magyar diákok voltak” – emlékezik
    dr. Kékedy Erzsébet ny. egyetemi adjunktus” (120).
    Csak szégyenkezve lehet olvasni, hogy milyen csalódás érte a kolozsvári magyar
    zsidókat is. Életbe lépett a két „zsidótörvény”, nemsokára jött a harmadik,
    a „faji” alapú, ami már a nemi kapcsolatot is megtiltotta. Az új közigazgatás betiltotta
    a zsidó sajtót, felfüggesztette a zsidó sportegyesületeket és klubokat, csak
    a vallásgyakorlást engedélyezték. A VKM a középfokú oktatásban bevezette a numerus
    clausust, a zsidó diákok számát az országos aránynak megfelelően 6%-ra
    korlátozta. Viszont Kolozsvárott, majd Nagyváradon és Szatmárnémetiben is külön
    zsidó gimnázium indult, amelyeket a helyi zsidó közösségek tartottak fenn, tanári
    karuk pedig – a máshonnan történt elbocsátások következtében – rendkívül
    magas színvonalú volt. A Kolozsvárra visszaköltözött magyar egyetem zsidó diákokat
    nem vett fel, de a már oda járó hallgatók befejezhették tanulmányaikat. Ők is
    ki voltak téve azonban a zömmel kívülről érkezők atrocitásainak, amelytől számos
    rangos tanár és diáktársaik egy része megpróbálta megvédeni őket.12 Sajnos a trianoni
    országból érkező szélsőjobboldaliak befolyása erősödött, köztük vezető szerepe volt dr. Baráth Tibor történésznek. A magyar színházból Hóman Bálint miniszter
    utasítására elbocsátott színészek – br. Kemény János, a neves mecénás támogatásával
    – létrehozták a Kolozsvári Zsidó Színházat –, amely természetesen
    magyarul, zömmel magyar darabokat játszott. Igen súlyosan érintette Kolozsvár
    zsidó lakosságát a munkaszolgálat is, ennek részleteiről sokat elmond a „Lovak
    helyett befogva a Don-kanyarnál” fejezetcím. Külön tragikus, hogy akkor sem
    fordult a „muszosok” sorsa jobbra, ha orosz hadifogságba kerültek. Voltak, akiket
    azonnal lelőttek, másokat a velük korábban embertelenül bánó volt keretlegényekkel
    együtt dolgoztattak.
    Ami az 1944. március 19-ei német megszállást követően megalakult Sztójay
    vezette Quisling-kormány alatt történt Kolozsvárott és az egész országban, arra
    ráillik Lőwy fejezetcíme: „Megvadult ország, elaljasult kor.” A kálvária ismert stációi
    (sárga csillag kötelező viselése, gettóba költöztetés, deportálás a zsúfolt marhavagonokban,
    majd a haláltáborok) eléggé közismertek, és épp eléggé elborzasztóak.
    A tényleges lebonyolítás részletei viszont közelről mutatják be az emberi
    megaláztatások sorozatát, amelyben az ártatlan, védtelen, szadistáknak kiszolgáltatott
    százezreknek, köztük gyermekeknek, részük volt. A zsidók nem viselhettek
    többé egyenruhát, díszmagyart [!], nem tarthattak rádiókészüléket, gépkocsit, csak
    külön engedéllyel ülhettek vasútra és hajóra, majd április 7-én megszületett a gettósításról
    szóló rendelet.
    A német megszálló csapatok és velük együtt a Gestapo március 27-én vonult
    be Kolozsvárra. Az igénybe vett, zsidó tulajdonú épületek lakóinak csak néhány
    percet engedélyeztek, hogy a legszükségesebbeket összeszedjék, majd egy zsinagóga
    udvarába szállították. 150 prominens személyt letartóztattak, a zsidó lakosságot
    vagyonuk bevallására és beszolgáltatására szólították fel. Létrehozták és többször
    átszervezték a Zsidótanácsot, amelynek a fő feladata az emberek nyugtatása volt.
    Noha ennek tagjait már április közepén tájékoztatták a kényszerlakhelyre költözte-
    tésről, a tanács ezt nem tette közzé, és nem szervezte vagy legalább tanácsolta
    a menekülést. Persze az sem lett volna könnyű, mert Romániában május 3-án
    rendeletet hoztak, hogy az Északról Dél-Erdélyben átszökő zsidókat le kell lőni,
    esetleges bújtatóikat pedig ki kell végezni. De szinte senki sem próbált menekülni,
    még mindig „bíztak abban, hogy a magyar állam és a jogrend megvédi
    őket” (173). Sajnos már nem volt szuverén magyar állam, és nem létezett jogrend,
    így május 3–10-e között Kolozsvár zsidó lakosságát a gettónak kijelölt Irisz-telepi
    téglagyárba gyűjtötték össze – gyakran kíméletlen eljárás keretében. Nem csak
    a magyar hatóságokban kellett azonban csalódniuk, a könyvből megtudjuk, hogy
    a neológ főrabbi, dr. Weinberger Mózes, az utolsó pillanatban népét cserben
    hagyva, Tordára menekült, majd Palesztinában talált menedéket.
    A magyar lelkiismeret szempontjából a téglagyári gettóban történteket találom
    a legsúlyosabbnak. Lőwy forrásai alapján egyértelműen megállapítható, hogy ott
    nemcsak a fizikai körülmények (oldalfalak nélküli csűr, rendkívül szűk hely, teljességgel
    elégtelen egészségügyi feltételek) voltak emberhez méltatlanok, de a magyar
    hatóságok viselkedése is menthetetlen volt. Megalázó testi motozás, sőt verés
    az értékek elvétele céljából (cinikus kifejezéssel „pénzverde”), botozással serkentett
    fizikai munka (ebben SS-ek is asszisztáltak), a városban élő ismerősökkel, barátokkal
    történő személyes vagy postai érintkezés tilalma – mindez nem Eichmann parancsára
    történt. A remény még ilyen körülmények között sem hunyt ki. Maguk
    a zsidó vezetők terjesztették, hogy az embereket a Dunántúlra, a valójában nem is
    létező Kenyérmezőre fogják szállítani mezőgazdasági munkára. Amikor június
    2-án Kolozsvárt bombatámadás érte, és egy időre a tábor őrizetlen maradt, az alkalmat
    senki sem próbálta kihasználni a szökésre. A táborban még ekkor sem tudta,
    nem is sejtette senki, hogy Németországba fogják őket szállítani, és hogy ott
    mi vár reájuk. A háború után felelősségre is vonták a tudatosan hamis illúziókat
    terjesztő Balázs Endrét és Krémer Bernátot. Még ellentmondásosabb a Kasztner
    Rezső nevéhez köthető mentés ügye. Ő Eichmannal, közvetve pedig Himmlerrel
    tárgyalt eredetileg egymillió zsidó semleges országokba kiszállításáról, pénz, teherautók
    és élelmiszerek ellenében. Miután a szövetséges hatalmak ettől elzárkóztak,
    végül Kolozsvárról csak 388, jobbára tehetős és befolyásos zsidót választottak külön,
    akiket különféle viszontagságok után Németországon át Svájcba szállítottak.
    Ezúton összesen 1684 magyar zsidó menekült így meg. Kasztnert a háború után
    egyesek hősnek tekintették, aki jóval több embert mentett meg, mint Wallenberg,
    mások viszont lelketlen önzéssel vádolták, végül Izraelben meg is gyilkolták ezért.
    Még több vita van arról, hogy mivel saját bevallása szerint pontos tudomása volt
    a deportáltakra váró sorsról, miért nem tájékoztatta erről korábban Kállay miniszterelnököt
    és Horthyt, a gettózások idején pedig magát a zsidó lakosságot. Ez
    esetben feltételezhető, hogy a magyar társadalom is jóval nagyobb segítséget nyújtott
    volna, és sokkal többen megmenekültek volna.
    A könyv egyetlen vigasztaló része az a jó ötven oldal, amely azokkal az igaz
    magyar emberekkel foglalkozik, akik aktív módon, sok esetben saját életük kockáztatásával
    mentették nemcsak barátaikat, de az ismeretlen üldözötteket is. Kiemelkedik
    közöttük egyértelmű kiállásával és iránymutatásával Márton Áron gyulafehérvári
    püspök, aki május 18-án a Szent Mihály templom szószékéről ítélte el
    „a zsidók ellen az utóbbi időkben végrehajtott intézkedések”-et, május 22-én pedig,
    még a kolozsvári deportálások megkezdése előtt, a helyi és a fővárosi hatóságokat
    levélben kérte, hogy „az embertelenségeket akadályozzák meg, vagy ha erre
    nem képesek, ne működjenek több ezer ember elpusztítására irányuló cselekményekben
    közre. Ezekben a végzetes napokban minden felelős embernek éreznie
    kell, hogy nemzetünk sorsa és vele együtt mindnyájunk sorsa is Isten kezében
    van, nem lehet tehát Isten bosszúállását magunk fejére hívnunk olyan bűnök elkövetésével
    vagy azokban való közreműködéssel, amelyeket a katekizmus az égbekiáltó
    bűnök közé sorol, s amelyeknek földi megtorlása a tapasztalat szerint nem
    marad el.” Rendkívül fontos e levél dátuma is. Mivel a szentbeszédet és e levelet
    nemcsak Angelo Rotta pápai nuncius és Serédi Jusztinián hercegprímás kapta
    meg, de a Schlachta Margit vezette Szentlélek Szövetség sokszorosította és az
    egész országban terjesztette, nem tartható fenn az a közkeletű nézet, hogy a magyar
    társadalom, s mindenek előtt a vezetők, ekkor még nem tudták s nem is
    tudhatták, milyen sors vár a kiszállított zsidókra. A püspök külön levélben figyelmeztette
    felelősségére és kötelességére Sztójay miniszterelnököt és Jaross belügyminisztert
    (223–225).
    Lőwy Dániel nagyon fontos tényekre hívja fel a figyelmet „A Szamos-parti város
    Wallenbergje” című fejezetben. Nem vonva kétségbe sem a világhírűvé vált
    svéd diplomata érdemeit, sem a Budapesten több ezer ember életét megmentő
    olasz Perlasca és a svájci Lutz, valamint néhány kollégájuk és segítőjük bátor és
    önzetlen tevékenységét, a könyv bemutatja a szinte teljesen ismeretlen kolozsvári
    evangélikus esperes, Járosi Andor hősi helytállását. A zsidótörvények bevezetése
    után tüntetően gyakran mutatkozott zsidók társaságában, a német megszállás után
    pedig számos zsidó mentesítését járta ki, hamis keresztleveleket bocsátott ki, prédikációiban
    és hittanóráin nyíltan bírálta az embertelen tanokat, egy ismerős család
    saját leányával egyidős leányát pedig lakásukban bujtatta. Sorsa annyiban is
    Wallenbergéhez hasonló volt, hogy 1944 őszén a Kolozsvárra bevonuló szovjet
    csapatok – mintegy 200 más polgári személlyel együtt – elhurcolták. Tisztelői
    mindent elkövettek kiszabadításáért, de hiába, 1944 karácsonyán egy szovjet munkatáborban
    meghalt. Maga a szerző gyűjtötte össze azokat a bizonyítékokat és tanúvallomásokat,
    amelyek alapján Jaross – csakúgy, mint Márton Áron – néhány
    éve megkapta a Yad Vashem Intézet elismerő oklevelét.
    Számos egyén vagy család drámai történetét örökíti meg a könyv. Az említettek
    mellett sok további kolozsvári segítette az üldözötteket – köztük néhány román
    is. Ismertebb esetek, illetve személyek: Tóth József professzor, akkor hadapród
    őrmester, Szabó T. Attila, a híres nyelvész, Demeter János professzor (akkor
    ügyvéd), Tordai György tanár, Kauntz volt kolozsvári osztrák konzul, Vita Sándor
    országgyűlési képviselő, br. Kemény János, Miskolczy Dezső professzor, rektor,
    Kőműves Ilona színésznő, Jagamas Ilona újságíró, dr. Petre Rebreanu ügyvéd,
    Sulyai-Sulyanszky börtönigazgató. Magának a városnak a hangulata vegyes volt.
    A segítők mellett voltak feljelentők, kárörvendők, de a helyiek inkább az üldözöttekkel
    rokonszenveztek, míg az anyaországból érkezettek között sok volt a hangos
    antiszemita. Méhes György író meglehetősen pontosan fogalmazott: „A kolozsvári
    polgárságról nem lehet azt mondani, hogy antiszemita volt. Az emberek nagy
    része sajnálta zsidókat, és nem értett egyet a zsidók elleni intézkedésekkel.
    Persze voltak olyanok is, akik kihasználták a helyzetet. Csupán passzív ellenállás
    volt” (312). Azok, akik Budapestre menekültek, jó esélyt kaptak a túlélésre, bár
    a nyilas uralom alatt közülük is jó párat meggyilkoltak. Voltak, akik román területre
    próbáltak átszökni, de a szigorú román határőrizet általában elfogta és viszszatoloncolta
    őket, s ez még a jobbik eset volt, mert 1944. május 3-án Románia
    elrendelte, hogy a menekülőket le kell lőni, az esetleges bújtatókat pedig ki kell
    végezni.
    A gettó elviselhetetlenségét hamarosan a tehervagonok szörnyűsége, majd
    Auschwitz pokla váltotta fel. A Kolozsvárról és a környéki településekről össze-
    gyűjtötteket, mintegy 16000 embert, 1944. május 25-e és június 9-e között, marhavagonokból
    összeállított hat vasúti szerelvényen szállították a megsemmisítőtáborba.13 A téglagyártól a vasútig tartó jó négy kilométeres út maga is a szenvedések
    újabb stációja volt: rekkenő hőségben mindenki súlyos batyúkban, hátizsákokban
    cipelte mindazt, amiről azt hitte, hogy a dunántúli munkatáborban szüksége
    lesz. A kimerülő, terhük alatt roskadozó embereket puskatussal nógatták a csend-
    őrök a gyorsabb haladásra. A túlzsúfolt vagonokban megtett hosszú út gyötrelmei
    sok beszámolóból ismeretesek, és sajnos ez sem írható az idegen megszállók rovására,
    amint az sem, hogy mielőtt a vonat elhagyta volna a magyar területet,
    a csendőrök még egy utolsó, fenyegetésekkel tarkított motozást tartottak, elrejtett
    pénz és értéktárgyak után kutatva. A továbbiakban már nem számított, hogy ki
    a kolozsvári, beindult az emberek szisztematikus megsemmisítésének a gépezete.
    Az elhurcolás tényét senki sem jelentette be Kolozsvárott, mégis mindenki tudott
    róla. Noha a bértollnokok továbbra is megpróbáltak hangulatot kelteni a zsidók ellen,
    s megindult „a zsidóvagyon” elosztása, szétlopása, egy kortárs szerint a közhangulat
    nyomasztóvá vált, „akik addig zsidóellenesek voltak, […] soha többet nem mondtak
    rosszat a zsidókról” (319). És akiknek minderről közvetlen tapasztalatuk nem volt, vagy
    később születtek, hogyan gondolkodnak a történtekről?
    Megrendítő oldalakat olvashatunk a túlélők lelkiállapotáról, a hazatértek fogadtatásáról,
    identitási problémáikról, fizikai és politikai útkeresésükről, s arról, miért
    és hogyan apadt a maradék mintegy 6500 fős kolozsvári zsidó közösség 1992-re
    353-ra. A Lőwy által feltárt részletek nyomán érthető, hogy „a koncentrációs táborok
    borzalmait átélő és onnan Erdélybe visszatért zsidóság egy része azonban
    élete végéig a magyar kormányt és a magyar hatóságokat okolta az elhurcolásokért”
    (371), de a mindennapi életben általában – még az Izraelbe kivándoroltak
    is – a magyar nyelvet használták. A kolozsvári – és az egész magyarországi – zsidósággal
    szemben a magyar tartozás kiegyenlíthetetlen. Nem kárpótlás és restitúció
    kérdése, hanem egy elárult testvériség, egy eltaszított szerelmes ügye. Ahogy
    Szőcs Géza 1991. november 25-én a kolozsvári Szent Mihály templomban kimondta:
    „a magyar állam részt vett saját polgárai egy csoportjának megsemmisítésében.
    Ezt a tragédiát és ezt a szégyent nem kisebbíti semmi; legfönnebb növeli
    az, hogy itt olyan polgárokról is szó volt – észak-erdélyi zsidókról –, akikre a magyar
    szó szeretete és vállalása miatt kétszeres kisebbségi sors nehezedett, akik
    megosztották velünk az elnyomást mint magyarok is” (389).
    Lőwy Dániel megrendítő könyve szerintem meggyőző érv amellett, hogy a magyar
    zsidóság tragédiája egyszerre zsidó és magyar tragédia, amit közösen kellene gyászolni,
    nem vádolva egy egész közösséget, de nem kisebbítve az egyének felelősségét, Hit-
    lertől kezdve a puskatussal ütő csendőrig. Szörnyű idők voltak, de jöttek még később
    is szörnyű idők.
    1945 és 1948 között a magyar politikai és társadalmi élet számos képviselője és
    intézménye, élén az országgyűléssel, elismerte a nemzet felelősségét, és kifejezte
    őszinte bánatát, kérte a túlélők és a rokonok, leszármazottak bocsánatát, s hangot
    adott meggyőződésének, hogy Magyarországon ártatlan emberek a hatóságok köz-
    reműködésével soha többé nem fognak szenvedni és meghalni. A magyar bűnösök
    nagy része elnyerte büntetését. Hogy más országokban ez csak részlegesen és
    részlehajlóan történt meg, az nem a mi felelősségünk. De ki hitte volna, hogy
    szinte azonnal újból meg fog indulni az állami terror, most nem egy vallási-kultu-
    rális közösség, hanem társadalmi csoportok és a hatalmon levőktől eltérő világnézetet
    és politikai meggyőződést valló emberek ellen. Jogos a holokauszt, a vészkorszak
    egyediségét hangsúlyozni, de szintén jogos együtt és egyszerre ítélni el
    minden embertelenséget, justizmordot, gyűlöletet hirdető eszmét.
    A XX. században milliószámra pusztultak el magyar állampolgárok, magyar
    anyanyelvű és tudatú emberek erőszakos halállal, háborúban, hadifogságban, koncentrációs
    táborban, börtönben. A „soha többé” parancsa és fogadalma, a penitencia
    csak akkor hozhat megnyugvást és békét, ha mindenki egyforma utálattal tekint
    vissza ezekre a bűnökre, és egyformán, együtt képes gyászolni az összes
    ártatlan áldozatot. Ha erre nem vagyunk képesek, akkor nem vagyunk jó hazafiak,
    és nem vagyunk jó emberek.

    1 Lőwy Dániel: A Kálváriától a tragédiáig. Kolozsvár zsidó lakosságának története. Kolozsvár, 2005, Koinónia.

    Kedvelés

  24. Vasgereben

    Jó irás és érdekes hozzászólások! Gyerekkoromban még szinte minden kolozsvári román (kivéve a monostoriakat és az újjonan bejöttek egy részét) tudott és akart is beszélni magyarul (ha törte is a nyelvet), ahogy mi is tudtunk és akartunk (akár hibásan is) beszélve velük románul! Temesváron ez 3-4 nyelven mig Brassóban 3 nyelven történt. A problémák a hatvanas években pont ezzel kezdődtek, amikor a betelepitett románok nem voltak hajlandók megtanulni magyarul (ismerek olyan egyetemi tanárokat, akik jó 50 év kolozsvári tartózkodás után sem hajlandóak magyarul megszólalni) s mivel lejanicsározták azokat is akik hajlandóak voltak magyarul beszélni, lassan azok is kifogytak. A magyarság peddig ezt látva , érezve, esett át ő is a ló másik oldalára! A többség kezdte a szeparálódást, ők kellene megtegyék a megfelelő első lépéseket is! Mint már irták itt is, ha mi teszük, azt természetes behódolásnak tartják, s nem viszonozzák, legfeljebb elfogadják.
    Magamról nem mondhatnám, hogy kerültem a társaságukat, rá is voltam kényszeritve s így jól megismertem a gondolkodásukat. Hamis vádnak érzem azt, hogy csak a múltnak élünk s abból meritjük erőnket, hiszen pont ők hozzák fel mindig utolsó érvként, hogy mennyire elvoltak nyomva ezer éven át Erdélyben. A szemükben a legjobb magaviselettel sem tudjuk lemosni magunkról az iredentizmus gyanuját, minden kérésünk, követelésünk mögött azt látják. Nos ez ellen sem mi tehetünk valamit, hiszen lehetetlen bebizonyitani nekik, hogy nem akarunk ép ésszel most a XXI sz-ban. kivihetetlen területi reviziót. Amit nélkülük nem is lehetne megcsinálni.
    Amig ezt a gyanakvást le nem gyűrik, amig el nem hiszik, hogy csak egyenrangú állampolgárként szeretnénk élni hazánkban, addig sok haladási lehetőséget – egyesek jószándéka ellenére sem – nem látok a közeljövőben!

    Kedvelés

  25. Vasgereben

    Ami meg azt ileti, hogy az erdélyi magyarok furcsán érzik magukat Mo-on, annak ugyanaz az oka – bármennyire is furcsának tünhet – mint annak, hogy magyarnak lenni Erdélyben időnként nem szivesen látott helyzet a románok szemében! A magyarországi magyarok (“belmagyarok”) tanulatlanabb vagy befolyáshatóbb részét a kádárizmus antinacionalizmusa erőteljesen megfertőzte. Sokan közüllük 20 éve még csodálkoztak azon is, hogy egy erdélyi vagy felvidéki honnan tud olyan szépen magyarul beszélni! Sokan akaratlanul is – kicsúszik a szájukon- lerománozák az Erdélyből áttelepedett maygarokat. Beléjük nevelték a francia politkai nemzet fogalmát és ezt a különböző média fórumokon gyakran tetten is lehet érni, főleg a magukat szabadelvüeknek vallók részéről. A 2004-es úszitás is sokat rontott az akkor már javuló helyzeten. Az osztályharcos ellenségkép helyébe meg a kenyéririgység lépett, pláne ha látják, hogy az erdélyiek javarésze mennyire talpraesett (sajnos, gyakran túlzottan is az, ami szintén árt a megitélésnek). Bár javult a helyzet ezen a téren, főleg a magyarországiak tömeges erdélyi látogatásai nyomán, a tájékozatlanabbak tömege még mindig elég nagy. Ezen sem mi tudunk változtatni, hanem elsősorban ők!

    Kedvelés

  26. fipi

    Kedves Olivér, ha nem tudnád, íme felvilágosítlak: a kisebbségi lét legfontosabb, központi problémájához nyúltál, még pedig egy hályogkovács biztos kezével. Brávó!

    Ám miért csupán “egyes román értelmiségiek” kisebbségképe érdekel? Legalább olyan fontos az is, milyen képet nyújttok a panelnegyedek betelepült oltyán bunkóinak szemében is. Ugyanis azokkal is együtt kell élnetek, akár tetszik, akár nem!

    Sok mondanivalóm lenne még ezzel kapcsolatban, de remélem, hogy e kérdéskör vitatását, elemzését egy saját, külön honlapon, (netán kétnyelvűn?) folytatni fogjátok. Létfontosságú lenne, a rengeteg ködöt és frusztrációt oszlatandó!

    Megjegyezném, okos felvetésed ugyanott jelent meg, ahol csupán pár nappal ezelőtt egy kolozsvári kisebbségi tisztségviselő úgy nyilatkozott: az elmult esztendő legnagyobb eredményének… na, vajjon mit? Bizony: két emlékmű (!!) felállítását tartja! No comment.

    Kedvelés

  27. Zsolt

    Ketton mulik a vasar: az igaz, hogy mi is kicsit multba fordulunk, erot meriteni, de azert ok sem igazan akarnak megtanulni magyarul. En is ismerek kiveteleket, de azok szabalyt erosito kivetelek, meg a roman rokonaim sem tudnak magyarul, zsigerbol elutasitjak. Marpedig a magyarok iranti erdeklodes nem a kajanal kellene lealljon, hanem a nyelv megtanulasanal. Ha megjelenik egy roman egy szervezetben vagy tarsasagban, akkor elvarja, hogy mindenki romanra terjen at. Par szervezet igy valt felhivatalosan “romanna”. Miert nem tanulnak meg ok is, miert zarkoznak el? Meg a vegyes hazassaguak kozt is a tobbseg elutasitja a lehetoseget, pedig ket nyelviskolaban is lehet magyarul tanulni.
    Egyuttelest, tiszteletet illetoen meg eleg lenne az aranyszamunkban megfeleloen pl. utcakat visszanevezni vagy varostablat kiirni, kozonsegszolgalatot varoshazan, stb. Nem a multbeli, a jelenlegi aranyunknak megfeleloen. :)) Javaslom palyazzatok a honlap roman oldalara a varosi tanacsnal ha mar annyira joindulatuak. Multikulturalitas jegyeben tamogassak. Es ne az Asztalaos Lajos altal is kritizalt bunko varosinfokat nyomassak a turistaknak is. Megkerdeztek vagy egy magyar torteneszt az ottani adatokrol? Ha mar Ok nem ismerik a varos tobbszaz eves magyar multjat, de allitolag erdeklodnek iranta.

    Mas: ha Te a hetvenes vagy nyolcvanas evekben szulettel akor nem 18-20 szazalekos magyarsagu varosban szulettel s nottel fel. Csak a forradalom utan csokkent le ennyire.

    Kedvelés

  28. Sundiszno

    A tema valasztasa kituno lehetoseget nyujt – ugy a szorvany magyarsag,de fokent a Szekelyek szamara – hogy ne mindenert a tulnyomo tobbseget okoljuk. Vallaljuk fel a kisebbseg gyakori “tevedeseit”, sokszor a tobbseggel szemben tanusitott ertelmetlen intoleranciat. Egy roman ertelmisegitol hallottam : ” Diminuarea nationalismului; afirmarea individului “

    Kedvelés

  29. luperkália

    Kétlem, hogy a román irodalom magyarra való tolmácsolása szegényes, ritka – sőt! Ugyanis a magyarok ismerik a román nyelvet, különösen az értelmiségiek. Ellenben a románok közül csak kevesen a magyart, ezért nem is megfelelő mértékű a magyar irodalom román nyelvű fordítása.

    Azt hiszem, nem mondok hülyeséget akkor, ha állítom: egy adott kultúrát a nyelven keresztül a legcélszerűbb megközelíteni. Nohát, hajrá románok, egy kis magyartanulás! Mert a legegyszerűbb magyar is kapisgál valamit a ronám kultúrából (ha tökéletesen nem is érti meg), az egészen biztos. Fordítva viszont?
    És ha egy román arról panaszkodik, hogy alienek vagyunk, akkor csak saját magát minősíti. Hogyan mondhatnám én, hogy nekem a román alien? Ez hogyan hangzana?! Intorleránsan, nemde? Már az is borzolja a kedélyeket, ha a románt idegen nyelvnek minősítem, de mi lenne, ha cakkompakk annak nevezném, emberestül, kultúrástul, nyelvestül? (Igen, -stul, -stül , nem -tól, -től)

    Budapest idegen? Hm. Akkor Bukarestbe kell menni vagy Amszterdamba.
    Én éppen ellenkezőt tapasztaltam: abszolúte otthon éreztem magamat ott, ahol magyarul beszélnek– legyen az a hely bárhol, határon innen vagy túl. És hogy mennyire érti meg egymást két ember, aki ugyanazt a nyelvet beszéli? Az egészen más kérdés.

    Azok figyelmébe, akiket netán érdekel: a külön, párhuzamos világok témájában ajánlom Szilágyi N. Sándor nyelvész (BBTE) kognitív nyelvészeti írásait.

    (Moderálva. Tanácsait megfogadom. Kérem, legközelebb elektronikus üzenetben küldje el őket. Maradjunk a témánál.)

    Kedvelés

  30. @T. Szabó Csaba: a kérdésedre válaszolva elmondanám hogy nem tudom hányszor hallatod ezt a kérdést székelyek szájából de én a román katonaságnál naponta hallom csak hogy én a románok szájából de a válaszom az hogy egyértelműen “mi” magyarok voltunk az elsők.De ha te netan mégis kételkednél a szavaimban mutass Székelyföldön egy olyan románt aki elmondhatja hogy családja min. 3 generáció óta itt él.

    Annak ellenére hogy Csíkszeredai vagyok a munkatársaim több mint 80%-a román nagy részük pedig “külföldi”!Elvétve ugyan akad egy-kettő akik itt születek de már ezt a szüleiről egy sem mondhassa el!

    @koliver: Határozottan állíthatom hogy csíkban ez az állításod miszerint “erdélyi magyarokként hermetikus világban élünk” itt határozottan nem alja meg a helyet sőt megkockáztatnám valószínűleg Székelyföld legtöbb régiójában is ez a helyzet.

    Ha itt vmi román az csak is az ortodox templom lehet bár abból sajnos olyan helyen is van ahol max. két román család van (pl. Nyárádszereda-errol bovebben a
    “Nemzeti összefogás avagy miert nem lessz soha Székelyföldon autónomia!” c. hozzaszolasomban olvashattok,megtalajatok ITT: http://www.napilapok.ro/phpBB2/viewtopic.php?t=551&postdays=0&postorder=asc&start=60 )
    És tudtommal a teológiát végzett emberek is az értelmiségiekhez tartoznak ennél fogva a román pópák is.Értelmiségiek akik napjainkban megvalósítják a hagymakupolás honfoglalást Székelyföldön!:(

    Amit meg a kolozsvári párhuzamos kettős világról írtál véleményem szerint természetes ez a kettőződés: ez az egyetlen útja a szórványban elő magyarság megmaradásának.
    És azt hogy hermetikus világban élnetek nem merném alá írni hiszen te is leírtad hogy rengeteg román barátod van tehát igen is ugyanúgy részese vagy a román társadalomnak is!

    Mellesleg a magyar adófizetők pénzéből egy ennyi belefér: magyar iskolák,magyar intézmények és magyar ügyintézés!

    Kedvelés

  31. toth levente

    Kösz az írást, ez végre egy előremutató gondolat, remélem a gondolatok után a tettek mezején is lépünk egyet előre.
    Bár ahogy ismerem a véleményformáló politikusokat, közéleti személyeket, nem biztos, hogy elsőre ujjongni fognak egy hasonló kezdeményezésnek!
    Üdv

    Kedvelés

  32. Az igazsághoz az is hozzátartozik hogy bar a románok egyfolytában azért sírnak hogy HR CV-megyékben hátrányosan megkülönböztetik őket a valóságban azonban épp hogy nem így van Székelyföldön igenis buli románnak lenni, hiszen aki Brassóban kapusnak se jó, az nálunk igazgatói tisztségig viszi.

    Kedvelés

  33. @fipi: A Monostoron nevelkedtem, ott jártam elemibe is. Most is ott élek. Kívülről tudom, mit gondolnak rólunk. Csak most hosszú lenne ide leírni… 🙂

    Kedvelés

  34. statikus

    Ez egy remek iras !
    Oszinte.
    Erdemes azonban egy lepessel hatrebbrol is nezni a dolgokat. A relikviak, a halott dolgok neha megis tovabb elnek, tulelnek… Nem jo egyaltalan nem jo ahogy a magyar tarsadalmunk onmagaba fordul, es onmaga siremlekenek buvkoreben el. Elsiratja onmagat es elenekli halotti eneket, es elorelatoan gondoskodik porlado csontjainak muzeumi vagy temetoi konzervalsarol.
    Es eppeg ezert a halalimadatert talan megis evezredes onsiratas es ontemetes odaba illo tapasztalataval meg mindig nem porladtak ela a relikviak. Es talan mint a regeszeti lelet melyet ezerevek utan is megtalalnak, meg meglesznek ezek a “halott mardvanyok” mikor mar az “elo hus” reg atalakult ….
    Strategiailag ez is egy tulelesi taktika. nem muszaj mindenkinek mint a patkanyok tulszaporulattal tulelni.

    A jelen szempontjabol viszont teljesen kontraproduktiv es elutasito formaban leledzunk. Egyszeruen passziv allapot.

    Vannak persze eleteros verrel atitatott reszek. De alapjaban egy kiszaradt “nemes ereklyetarto” amiben Szt. Istvan verevel atitatott port orzunk… a mentalitasrol…

    Mindezek ellenere es barmifele okfejtes dacara, nem azok elnek akik ugy velik hogy ovek a jelen es a vilag, e snem azok gyoznek akik ugyesek es eletrevaloak, es nem azoke a jovo akik azt szorgosan keszitik… es azoke sem akik az elgondoljak, es azoke sem akik amultat siratjak…

    A jo sors mindenek dacara nyomon kovetheto a

    cimen

    szoval a relikviak a gorbe alapjan, nem epp kihalo tendenciat mutatnak…
    Kivancsian gondolok kegyes utodainkra akik majd ujjabb ezerev tavlatabol emlekeznek hogy meg milyen nepek es nemzetek eltek abban az idoben ? es talan ok is a statikus modellt kovetik.

    Relikviak lesznek mig a vilag es ket nap. ha nem majd hamisitanak a regeszek hogy leygen nekik is mivel foglalkozni 😉

    Kedvelés

  35. fipi

    Kevdes Olivér, én a háborúutáni, sztálinista Kolozsváron nőttem fel és tanúsíthatom, hogy az én korosztályomban semmiféle nemzetiségi probléma nem volt. Mindenki tudta, hogy a Vasas pólócsapatban több a magyar, az “U”-ban több a román. De közben a Vasasban egy színromán pópa fia együtt játszott a legnagyobb erdélyi arisztokrata család egyik sarjával (igaz, az éppen melós volt a “Menajul”-ban), az “U” trénere viszont Jordáky bácsi volt, aki nem is tudott rendesen románul, iszonyú akcentussal kínlódott. Sportban, kártyapartikban, udvarlásban, danszolásban, kocsmázásban semmiféle szegregáció nem létezett. Ezt persze a Ceau-féle betelepítés végezte ki.
    Próbáljátok megérteni a panel-bunkók félelmeit is, mert igenis van bennük félelem, érzik a Főtéren, ha nem is tudják megfogalmazni, hogy itt valami nem az övék. Ezt a félelmet el kell venni, vagy legalább tompítani – másképp béke nem lesz.
    Már pedig a zászlós felvonulások (amelyeken bizony a román zászlónak is ott kéne lennie – ez nem lenne “behódolás”, csak az elemi lojalitás kifejezése!), a Nagymagyarországos autómatricák, meg a gárdista ….. happeningje bizony növeli a félelmet. Ha az anyaországból úszított hőbörgő gárdisták felbukkannak, akkor nem a román ultrajobboldal és a rendőrség kéne kiordítsa őket a városból, hanem a normális magyarok…

    De még mielőtt tovább terjengenék, megkérdezném: mi lesz ezzel a bloggal? Kap valami nagyobb, önálló nyilvánosságot? Kétnyelvűt?
    Mert bizonyisten szükség lenne rá, a sok hozzászólás mutatja!

    (Moderálva)

    Kedvelés

  36. A másik dolog amitől nagyon félnek a románok a székelyföldi autonómia vagy a 3. magyar megye (CV,HR,MS) összeolvasztása egységes régióvá ami természetesen együtt járna a decentralizációval is.
    A fő ellenzők pedig az általad is megnevetett értelmiségiek…
    de ha megkérdezzük, hogy a székely emberek ügyes-bajos dolgaiban miért Bukarestben kell dönteni, senki sem tud erre egy épkézláb magyarázatot adni.

    Kedvelés

  37. Miért akarják velem azt éreztetni,hogy szégyelnem kéne magam mert nem románnak hanem magyarnak,székelynek születtem?
    Miféle nagy megerőltetés lenne, ha minden évben újévi beszédében az államelnök a román La mulţi ani! után egy magyar Boldog új évet kívánok!-kal köszöntene. Nem nagy dolog, de bátorság kell hozzá…

    Kedvelés

  38. arnold

    „mi magyarok nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, mimóza lelkűek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek.”- Ez a mondat gondolkoztatott el a legjobban, sőt jó néhány napig csak ez járt a fejemben. Tősgyökeres, több évtizedes kolozsvári múltamban „kotorásztam”, hogy választ keressek/találjak ezekre a szavakra. Majd 2o éves koromig laktam Kolozsvár egy belvárosi, udvaros bérházában ahol sokan voltunk gyerekek, románok, magyarok, zsidók (még akkor) akikkel nem volt semmmi nézeteltérésünk azon kivül, hogy a románok hamarabb megtanultak magyarul mint mi románul (a zsidó gyerekek jellemzően kétnyelvűek voltak, amig valamikor a ’6o-es évek elején kezdtek eltünedezni) és általában a kommunkáció valami keveréknyelven történt. Szintén, valamikor gyermekéveimben a Bob utcai általános iskolában jártam 7 évet amely vegyes román-magyar iskola volt. Soha nem volt ellentét köztünk és talán ezek az évek egyik legszebb emléke volt mikor, viszonzott, gyerekszerelemre lobbantam az egyik román kislány (majdan a Kv.-i Román Nemzeti Szinház szinésznője) iránt. Első meghökkentő dolog valamikor 1963-64 táján történt, akkor már Brassais diákként, a liceúmmal szembenlevő szóda és málnaszörpös bodéjában áruló román elárúsítónő, ott viháncoltunk egy páran, ránkförmedt miért beszélünk „papagájnyelven” és szó szerint idézem (jól bennem ragadt) – Lász’kö viné unkhiésul Csáusészku si vö rézolvö. Akkor még azt sem tudtam ki a Ceausescu. Persze mikor a KISZ (UTC) tagja lettem, és „konfirmáltak” a városi szervezetnél akkor a nálam fiatalabb de „harcos” Tamás Gáspár Miklós (TGM) ugymond megmentett mindenkit mert betéve fújta a RKP KB tagjainak életrajzát közte a majdani diktátorét is. De aztán jött a ’7o-ig tartó nyitás és minden etnikai felhő eltünt. A román televizió egyformán közvetitette a mamaiai és a magyarországi táncdalfesztivált. A műszaki egyetemet persze románul jártam és ott sem emlékszem, hogy valaha is lett volna valami etnikai ellentét nézeteltérés köztünk. Majd munkahely, és egyik legjobb munkahelyemen irodai kollegáimal valami tizenegynéhánymagammal (csak 3-an voltunk magyarok) minden negyedévben kiruccantunk valahová megünnepelni az abban a periodusban születettek születésnapját. Persze akkor már állami-politikai szinten éreztem(tük) a az egyre erőszakosabb, rámenősebb román nacionalizmust, a délibábos, idealizált román történelmet és az egyre kiszoritottabb magyar kulturát. A mi munkaközösségi szintünkön ez nem érződött, jártunk egymáshoz, szórakoztunk együtt, aztán 1987-88 táján különös dolgot tapasztaltam román irodai kollégáimon. Furcsán néztek rám, kevésbé lettek közlékenyek és valami sárgafedelű könyvet olvastak dugva. Nem kellett sokáig kutakodnom, hogy megtudjam előbb a könyv cimét Ion Lăncrănjan: Cuvânt despre Transilvania, majd a tartalmát is megismerjem. Aki nem olvasta (bizonyos román körökben ma is nagy beccsben tartják) annak érdemes beleolvasni és ráérezni, hogy nemcsak mi magyarok „nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, mimóza lelkűek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek” és még jócskán megfejelve durva történelmi ferditésekkel és hamisitásokkal. Azóta sem hallottam, hogy valamely véleményformáló román értelmiségi megcáfolta vagy ne’adj isten elitélte volna a könyvbe irtakat. Nagyon sok román akkor ugymond bevette azokat a dolgokat és, ha később rá is jött, hogy nem minden úgy van azért valamennyire gyanakvóvá vált a magyarok irányában. Olyannyira, hogy 1989 után az az irodai kollegám akivel versenyt szidtuk a rendszert Ceausescut, a fent emlitett módon eljártunk szórakozni kitámadott „mit akartok ti magyarok, miért akartok magyar oktatást stb,” sőt ’9o márciúsa után elsők között agitált miden román kollegánál, lépjen be a Vatra Romaneasca-ba. Ezek után valahogy elszakadtunk mint közösségek és már nem jártunk együtt szórakozni, nem jártunk össze, habár az utóbbi 3 évben he-he nósztalgiából évente szervezetten találkozunk, ők „szivatnak” hogy „udémérisztulé” én meg mondom „românaşilor din balcani” . Az illető kollega bocsánatot is kért, szerinte, ’9o-es botlásáért. Megbocsátottam de nem tudom elfelejteni neki amiket akkor rám mondott. Aztán a 12 éves Funár uralom Kolozsváron meg országosan a szabadon müködhető, parlamenti párttá is válható szélsőséges nacionalista-soviniszta formációk akkora erkölcsi kárt okoztak, akkor a árkot ástak a két etnikum közé, hogy azt nagyon nehéz csak a mi akaratunkkal felszámolni. Apropó Szabadság román forditása, próbálkozni lehet/kell de volt egyszer egy Puntea-Hid kétnyelvű kolozsvári újság valamikor a ’9o-es években amely a kolozsvári magyar de inkább a románok érdektelenségébe fulladt bele. Van az erdélyi románságnak is egy nagyon vékony rétege, akik látják a valós helyzetet, baráti körben elmondják, nem helyeselik a történelemhamisító funári táblákat, a giccses izléstelen szobrokat de nyiltan nem mernek véleményt nyilvánitani, talán félelemből, talán mert látják, hogy a gátlástalan nacinalizmusnak, sovinizmusnak hivatalos állampolitikai szinten nincsenek gyakorlati tilalomfái. Ezek a megnyilvánulások sokszor egésszen más köntösben kerülnek előtérbe: lásd pl. CFR vs U sportklubok és szurkolóik ellentétét és helyi hivatalos szinten senki nem hajlandó ezt elitélni megfékezni. Vagy az ortodox egyház vallási hegemoniára törekvése és a többi történelmi egyház túlélési harca. Igy az amúgy is tudatában már megmételyezett, megfertőzött román fiatalság még erőteljesebben fordul a magyarság ellen amely emiatt kitermeli a saját szélsőségeseit. Ebben az esetben a minimum és a maximum is csak annyit elérni, ha nem is szeretjük egymást de legalább viseljük el, tiszteljük egymást. Láttam vegyes házasságokat és 9o%-ban a teljes etnikai identitás vesztés volt. A gyermek magyarul beszélésének a megtiltása, saját vallásgyakorlás megakadályozása stb. akkor meg talán nem kéne értetlenül beszélni a két párhuzamos etnikai létről. Persze vannak kivételek de ezek nagyon ritkák és tenni persze kéne valamit de akkor ha a magyarok meg akarják megukat ismertetni, kulturájukat, szokásaikat stb román részről maximum érdektelenséggel fogadják nehéz. Talán meg lehet emliteni egy érdekes jelenséget amely az utóbbi időben vált gyakorlattá. Különböző román médiában (napilapok, rádió, helyi TV) foglalkoznak Erdély történelmével, épitett vagy irott emlékeivel de úgy mintha az természetesen a román múlthoz tartozna. Igy tudhajuk pl. meg az UBB Auditorum Maximum bejárata felett hogy az egyetem több mint 4oo éves és talán, ha emlékezetem nem csal akkor azt irja, hogy, talán, 475 éves a román felsőoktatás. Olyan kakukk-madár módra löknek ki múltunk és történelmünk fészkéből. Akkor meg miért vádoltatunk-vádolhatunk szeparatista párhuzamos életvitellel, mert ami után áhitozunk és szertnénk azok „nekünk jár és kell. Mert az a jussunk.”, mert 1ooo év után mit számit ki volt itt előbb, miért küldözgetnek vissza Ázsiába nyereg alatt húst puhitani, hiszen a népvándorlás nyomán és korában népesült be a mai európai államok javarésze (frankok, germán törzsek, szlávok stb) Jha azokat nem merjük „nagyrománként” Ázsiába visszautasitani? Ami pedig a Himnuszt illeti (mert valaki szóba hozta) az nem táncdal, nem trendi-nóta (talán én 3 román himnuszt éltem meg, mitől jobb az a románoknak?) az egy adott történelmi korban született, a magyar történelem van benne, amit ha hall az ember, netalán énekli akkor, fennkölt hangulatban a magyarságára kell gondoljon erkölcsileg, szellemileg feltöltődjön, ha valaki ettől szomorú lesz akkor nem érti a himnusz értékét, ha pedig úgy látja „egész magyarság búval b***ott” akkor ideje lenne jobban szétnézni sorainkban mert esetleg csak attól lesz olyan az erdélyi magyarság ha furt éppen ezt súlykoljuk a fejeikbe.

    Kedvelés

  39. @Aszi: Ezek a román értelimségiek nem találnak kivetnivalót a nyugat-európai típusú autónómiában. Néhányuk volt Dél-Tirolban is. Csak azt nem értik világosan, hogy progresszív erő hajt minket eme cél elérésére, vagy ismét a jussot kérjük. Ha igen, akkor csak barátian megjegyzik: ügyeljetek, mert időközben rengeteget változtak a nemzetiségi arányok. Most a román államnak a feladata gondoskodni a kisebbségi románokról (HR és CV), azután pedig az autonóm tartomány vezető testületeinek kell majd ezt a munkát végeznie. S bőven lesz panasz Bukarest fele…. De ismétlem: ez csak egy megjegyzésük volt.

    Kedvelés

  40. Sundiszno

    Mindezek utan valoban hasznos lenne a ketnyelvu blog! ( magyar es roman ) A tema szinte kimerithetelen. Ha romanul elolvasnak, szembetuno lenne a szorvany – es a tobbsegben elo magyar fiatal ertelmiseg eltero helyzet- megitelese. Hozza fognak szolni, gondolom. S ime, johet a roman – magyar parbeszed!

    Kedvelés

  41. @koliver
    Talán emlékszel még amikor tavaly Traian Băsescu államélők Budapesten, a magyar köztársasági elnökkel való megbeszélés végen kijelentette hogy Székelyföldön soha nem lehet területi autonómia,mivel Románia egységes nemzeti szuverén állam!… lehet hogy ennek hatására is de jelenleg a románok között nagyon kevés az autonómia parti.

    Hogy egy személyes példámmal éljek szavazáskor én a 3.kockába az autonómiára szavaztam ill. alá is írtam ezt a kezdeményezést támogató petíciót ennek pedig az lett az egyenes következménye hogy majdnem kirúgtak a munkahelyemről ugyanis a parancsnokaim nem néztek jól e nemes cselekedetemet. (Megj. a tisztek mind akadémiát vagy egyetemet végzett emberek tehát ok is értelmiségiek!)

    Na de térjünk vissza az autonómiára!Milyen alapon is követeljük?

    Emlékeztesd a román ajkú barátaidat arra hogy a románság a gyulafehérvári kiáltványban autonómiát szavatoltak a magyarságnak.
    Bár való igaz ideig óráig álltak is a szavukat ugyanis Székelyföldön még a román kormányzás alatt is rendelkeztek a székelyek autonómiával a Magyar, illetve Maros-Magyar Autonóm Tartomány keretén belül.

    A román nacionalista elit többsége azonban de sok magyar politikus sem tudja azt, hogy a székelység nem néhány száz évig — hanem közel évezreden át — rendelkezett az önkormányzat jogával. A székely autonómiát 1876-ban számolták fel, annak csak halovány folytatása volt az előbb mar említett az 1952—1968 közötti, ún. Magyar, illetve Maros-Magyar Autonóm Tartomány.

    Vagyis mi székelyek csak azt kérjük ami alanyi jogon járna nekünk!

    Végezetül figyelmetekbe ajánlanám Dr. Szitnyai Gábor írását amit engedelmeddel teljes terjedelmében idéznek is tőle:

    „Három érvet hoznák föl az autonómia mellett. Elsõsorban egy gazdaságit, azt, hogy a román állam rendelkezik Székelyföld természeti kincseivel: a bányákkal, az ásványvizekkel, az erdõkkel. A székelyek azt hiszik, hogy a regionalizáció megteremti számukra azt a lehetõséget, hogy az erõforrások kitermeléséből származó pénzt hasznosabban fektessék be.

    A második érvem az, hogy egy pénzügyi föderalizáció több pénzt hozna a helyi közigazgatásnak, úgy gondolom, jelenleg túl sok pénzt fizetünk Bukarestnek. Ha autonómia lenne, több adót fizetnének, mert a székelyek adófizető- képessége nagyobb lenne, mint jelenleg, amikor túlontúl magas az adócsalás és a fekete, illetve szürke gazdaság által okozott veszteség.

    A harmadik érvem a költségekre vonatkozik: ha a helyi szolgáltatásokat a helyi költségvetésből finanszíroznák, akkor a helyi közösségek sokkal nagyobb gondot fordítanának arra, hogyan költik el a pénzt ezekre a szolgáltatásokra (oktatás, egészségügy stb.), jobban odafigyelnének a veszteségekre és mindez a szolgáltatások hatékonyságát segítené elő.

    Bár egy dolgot elismerek én is az autonómia előnyei elsősorban számomra is inkább érzelmi természtûek úgy érzem végre lenne valami ami a miénk a székely népé, létezne a székelyek körében valami, ami csak a miénk, egyféle szolidaritás, melyet az árvizek alkalmával is tanúsítottunk. Akkor úgy segítettük egymást, hogy csupán néhány héttel a vizek visszahúzódása után Bãsescu államelnök megjegyezhette: az utak, kapuk, istállók mind ki voltak javítva anélkül, hogy az emberek segítséget vártak vagy kaptak volna valakitől.

    És meg valami,nem akarom hogy a szászok sorsara jussunk:
    -Az erdélyi magyarok száma évente körülbelül 30 ezer lakossal csökken. Egyre többen mennek el és egyre többeket visznek magukkal. Ezt a folyamatot nem lehet megállítani másképp, csak olyan autonómiaformákkal, amelyek segítenek abban, hogy identitásunkat megõrizzük
    -Marosvásárhelyen 13 általános iskola mûködik. Az egyiknek Friedrich Schiller a neve, a másiknak Európa, a többi román személyiségek nevét viseli. Annak ellenére, hogy a város lakosságának fele Magyar!
    -Másik példa: 1996–2000 között Maros megye Közigazgatási Bizottságának 27 tagja volt, kettõ hivatalból, a többit pedig szakmai versenyek alapján nevezték ki. Csak egy volt Magyar. A többi 26 román volt. Szerintetek ez természetes? Én nem mondom, hogy mi okosabbak lennénk a románoknál, de azt sem hiszem, hogy mi erdélyi magyarok 27-szer butábbak, lennénk mint a románok?

    Nem tudjuk, hogyan működne egy autonómia a Székelyföldön, mert még nem létezett ilyen de ha Európa más autonómiamodelljeit vesszük alapul, akkor elõrevetíthetjük azokat az erőket, melyek ilyen módon felszabadulnak. Bármilyen visszataszító a többség számára a Dél-Tirollal vont párhuzam, ez létezik. Onnan is tömegesen vándoroltak ki a német ajkúak, ott is volt bevándorlás, alacsony életszínvonal, szegénység és a Rómától való függőségi helyzet, mindaddig, míg meg nem jelent az az autonómiaforma, amely nemcsak azon német ajkú csoport számára volt előnyös, amelyik az autonómiát kérte, hanem egy nagyon kis számú közösség, a ladin, valamint az ott élő olaszok számára is. Ami szerintem valóban fontos, az az, hogy a döntés joga Rómából Bolzanóba helyeződött át

    És igen talán létezne más megoldás is, ha mi magyarok hiábavalóan és teljesen fölöslegesen nem éreznénk megkülönböztetettnek magunkat akkor talán nem éreznénk szükségét az autonómiának.
    Miért akarják velem azt éreztetni,hogy szégyelnem kéne magam mert nem románnak hanem magyarnak,székelynek születtem?
    Miféle nagy megerőltetés lenne, ha minden évben újévi beszédében az államelnök a román La mulţi ani! után egy magyar Boldog új évet kívánok!-kal köszöntene. Nem nagy dolog, de bátorság kell hozzá…

    Csíkszereda
    2009.feb.06 „

    Kedvelés

  42. koliver irta
    “Most a román államnak a feladata gondoskodni a kisebbségi románokról (HR és CV), azután pedig az autonóm tartomány vezető testületeinek kell majd ezt a munkát végeznie.”

    Maros megyét kihagytad!

    Kedvelés

  43. arnold

    “ugyanaz a lemez: volt nekünk, tehát jár nekünk. Ezzel szerintem nemigen lehet meggyőzni őket…”……mire a válasz általában vagy invariábilisan ugyanaz, nem lehet, nem jár nektek mert mi már dákokként ott dekkoltunk (vagy “dák”-koltunk) az emberiség hajnalátol kezdve. Erdély a román nép bölcsője ti csak a “hátsó ajtón” lopakodtatok be ide valahonnan a messzi Ázsiából. 😀
    Innen tovább aztán érdemleges párbeszédnek még a legkisebb reménye sem lehet. Folyik az egymás meletti párhuzamos elbeszélés.

    Kedvelés

  44. @koliver
    @arnold
    Azt hiszem több érvet is leírtam az autonómia mellett és egyáltalán nem azt a pontot emeltem ki hogy történelmi jogon jár nekünk az autonómia. A hangsúlyt én inkább arra helyeznem az autonómia akkor is pozitív hozadékkal bír minden kultúra számára, ha valamely nemzet nyelvének, kultúrájának, identitásának a megőrzésére irányul elsősorban. Jó iskolák létesülnek, jó utak, jó intézmények, jó gazdasági fellendülés lesz, tehát senki ebből nem veszíthet.

    De az autonómia csak akkor érhető el, hogy ha közösen, meggyőzve egymást, mindnyájan, akik Székelyföld területen élünk, akarjuk.

    Végezetül pedig közölnek néhány pozitív jellegű hozzászólást e témával kapcsolatosan a román oldalról is:

    175. Schneider
    Duminica, 06 Septembrie 2009 14:38
    Cea mai buna replica contra celora, care nu recunosc caracterul multietnic al acestei tari, care sustin cu inversunare “caracterul national” al exestei tari: Romanilor le place sa se mandreasca de ex. cu Sibiul, ca o capitala culturala europeana, dar Sibiul a devenit capitala culturala europeana tocmai caracterului sau sas / german. Ajunge sa arunci o privire pe orasele ardelenesti pentru a constata multiculturalitatea / multietnicitatea acestora. Urmele culturii si istoriei maghiare si germane sunt pretutindeni prezente – pe langa romaneasca. Ce-i mare lucru in aceasta, pe care unii nu pot intelege??? Cine nu recunoaste aceasta evidenta – ori este un orb incult, ori este un nazist sovin adept al purificarii etnice (un fel de Karadzici sau Seselj din genocidul sarbesc). Este o aberatie sa spui ca Romania este un “stat national”, o minciuna geocida. Daca acest pamant intr-adevar ar fi un stat national, atunci n-ar exista Sibiul (sasilor adusi de regii maghiari) si alte multe lucruri / valori. Finlanda a fost multe secole parte a regatului suedez (precum Ardealul in regatul maghiar), iar in prezent locuiesc in Finlanda cam 5-6% suedezi. In Finlanda constitutia spune ca exista doua limbi oficiale (finlandeza si suedeza), iar functionarii chiar vorbesc in ambele limbi. In plus pe insulele Aaland / Ahvenanmaa (unde suedezii sunt in majoritate, un fel Tinut Secuiesc al lor) exista o autonomie teritoriala extinsa. Si care-i baiul?: Finlanda este integra si prospera. (Si sa nu creada cineva ca finlandeza e inrudita cu suedeza. Finlandeza e o limba fino-ugrica ca maghiara, iar suedeza o limba indoeuropean precum romana).

    172. Dorobantu
    Duminica, 06 Septembrie 2009 12:46
    Noi romanii suntem vinovati pt aceasta actiune a secuilor! Noi, pt ca ne-am lasat prada manipularilor de tip securisto-comunist….noi, pt ca am adus la putere in aceasta tara indivizi care nu au facut nimic pt cresterea nivelului de trai al tuturor…..am fost in Covasna si Harghita acum 2 ani….statul roman nu a facut nimic pt acesti oameni…..am fost la Tusnad…o ruina….aceasta superba statiune….am fost primit de lucratorii maghiari din hoteluri si restaurante cu o politite pe care nu o intalnesti nicaieri in sudul tarii!….doar ca vorbeau stricat romaneste….nu m-a deranjat deloc…..e limba lor materna!….erau insa foarte serviabili……..acum s-au saturat de coruptie si saracie…..si noi ne-am saturat….dar spre deosebire de noi, ei au demnitate si incearca sa faca ceva…..rau sau bun, dar incearca……noi stam si ne uitam ca prostii cum o mana de nemernici ne-au adus la sapa de lemn si-si bat joc de noi in continuare!

    171. Ciprian
    Duminica, 06 Septembrie 2009 12:36
    Alipirea asa-zisei Transilvanii (defapt teritoriul de peste 100.000 km2 se compune si din parti care niciodata nu au vaut de a face cu provincia transilvana istorica – exemplu zona Oradea-Satu Mare) la Romania in 1920 prin tratatul de la Trianon, a fost o greseala a istoriei, asumata de marile puteri si dovedita in timp. Divizarea Cehoslovaciei, divizarea Yugoslaviei demonstreaza in totalitate absurdul etnico-geografic creat dupa primul razboi mondial. La fel este si cazul Transilvaniei, teritoriu a carui caracteristici etnice, geografice, religioase, culturale, economice au fost cu totul si cu totul aparte de Regatul Romaniei al acelor vremi, deci practic unii cu altii nu aveau nimic in comun, in afara de asemanari lingvistice (limba romana populara, vorbita de 95% dintre romanii din Transilvania nu avea decat foarte putin in comun cu limba romana din Regat, lucru care se manifesta si acum, dupa atita timp, daca mergeti la tara, va convingeti singuri). Iar prin textele regasite mai jos se vede clar ca chiar daca scriem in aceeasi limba (unii cu greseli de ortografie direct proportionale cu vulgaritatea limbajului) se vede clar ca avem diferente foarte mari. Politica dusa dupa 1920 de statul roman, contrar obligatiilor asumate prin tratatul de pace, a avut ca obiectiv central “nivelarea” caracteristicilor aparte din tinutul transilvan prin metode dintre cele mai diverse, mai ales in perioada comunista, dar si acum. Aceste actiuni au fost dublate constant si de “mulgerea” de capital si resurse si directionarea acestora in alte tinuturi. Din pacate administratia romaneasca a avut un efect catastrofal asupra Transilvaniei, transformand-o din perla Europei centrale, intr-o provincie ponosita, chiar saraca, cu o identitate difuza. Este suficient sa facem cateva comparatii. Intre 1867 si 1916 s-au construit in Transilvania peste 5000 de km de cale ferata (locul I in Europa la acea vreme ca densitate), s-au facut sute de poduri de fier, drumuri, canalizare, retele de curent electric, mii de cladiri administrative, scoli, statiuni turistice, fabrici etc. Ce s-a facut in ultimii 50 de ani prin comparatie? Niciun km de cale ferata, drumurile stim bine ca sunt cum sunt, nu avem nicimacar un km de autostrada, multe dintre poduri inca sunt tot alea de acum 100 de ani, cladirile administrative (primarii, judecatorii, prefecturi, case de cultura, teatre, opere etc) sunt tot alea – uitati-va in jur in toate orasele mari. Statiunile turistice nu mai au nici un sfert din farmecul pe care il aveau acu 100 de ani, scolile vechi in mare parte sunt aceleasi (liceele cu traditie din toate orasele mari), la fel si fabricile, daca intre timp nu au fost falimentate sau pradate. Si exemplele pot continua la nesfarsit. Sunt roman din Transilvania si sunt cu totul de acord cu actiunile din tinutul secuiesc, macar ei stiu ce vor si lupta AICI pentru o cauza mai buna, disperati de efectul dezastruos al administratiei romanesti ai ultimilor ani. Actiunile lor sunt un indemn poate si pentru alte zone ale acestei provincii de a nu-si mai accepta soarta si de a cauta solutii pentru a schimba ceva. Bineinteles ca in contextul actual nu se pot trasa alte granite, dar macar in interiorul lor anumite lucruri trebuie schimbate in bine, in favoarea cetatenilor ei, intr-o directie demna de trecutul glorios al acestui pamant binecuvantat. Ideea e ca trebuie sa acceptam pana la urma ca putem avea dreptul de a gandi si decide liberi, iar statul roman, in forma si organizarea lui actuala nu mai face fata nevoilor si mentalitatii specifice ale vremurilor in care traim.

    171.1. Silviu
    Draga Ciprian, sunt total de acord cu cele spuse de tine. Ai facut un comentariu pertinent, care, printre altele, dovedeste si ca ai gandit cu suflet…..cu sufletul unui om care respecta democratia adevarata( nu falsa democratie cu iz de secera si ciocan care ne distruge de 20 de ani din multiple puncte de vedere)……de oameni ca tine are nevoie politica romaneasca!….ce varsta ai?…..te rog sa-mi raspunzi!…..trebuie insa sa remarc, asa cum si tu ai remarcat probabil, ca suntem inca, majoritar, sub semnul lozincilor din iunie 90……ca nu am invatat nimic din 1989 incoace!….ca urmam o cale descendenta, mai ales din punct de vedere moral
    165.1. smre
    Nu suntem minoritati ci populatia bastinasa. Al doilea rand: ce democratie si ce solidaritate este in romania fata de unguri si secui, cand in tinutul secuiesc intr-un sat se fac o biserica ortodoxa pt. 3 persoane !? Pt. 10 familii 3 biserici vor intrun oras. In tara actual se construiesc 900 de biserici ortodoxe in timp ce nu sunt spitale etc. In ssecuime la politia sunt 80% romani, insa poulatia 80% este maghiara. Atunci cine discrimineaza pe voi…?? Voi vreti asimilarea ungurilor in liniste. Este o universitate “multiculturala” Babes-Bolyai despre care lauda in toate lumea ca vaii ce bine fac pt.ca sunt locuri pt.maghiari, si pot sa invete in limba lor. (universitatea Bolyai a fost unita cu forta in anii 1959 cu Babes. Noi nu am vrut findca avem universitate in cluj din 1581 fondat de Bathory si Bolyai a fost urmasul acestei. Mai multa despre asta in http://www.bolyai.eu) Dar in cladirila nimic nu este scris in maghiara, insa este decizie, lege pt. asta. Am dreptul fiindca platesc pentru asta si pana cand nu se va face o universitate maghiara din bani guvernului roman (pentru ca ne platim si noi impozitete draga, 1,5 milioane de maghiari) si nu din bani guvernului maghiar (Universitatea Sapientia). Nu vrem asimilare (cum ati facut si in comunism > poulatia romana in transilvania in 1918 a fost 1,5 milioane, acum este 6 milioane. Sate intregi au fost mutate din moldova, oltenia in transilvania, etc. etc. Populatia maghiara a fost 2 milioane si acuma suntem 1,5 – 1,3 milioane) si de aceea vom face autonomia.

    Kedvelés

  45. Ehez csak annyit füznék hozzá,hogy tényleges román értelmiség kevés van nem azok akik statisztikailag annak számitanak megjegyzem…(mi az össz románsággal kell együtt élnünk nem szétszóródott durván 10%ával !!!!!!). A fent emlitett példázatok a román beszolásokkal nagy valoszinüséggel Székelyföldi románok akik tudják milyen kissebségben élni és hallottak más forrásból is a történelmet, de az erdélyszerte betelepitett románok ilyenek lásd
    Álruhába öltözik a székelyfinn turista Kolozsváron http://kukker.manna.ro/showvideo/1959/megint_razzuk_a_pofonfat
    (igaz ezek nem értelmiség) de fogadnék barkivel hogy 99% a románságnak kolozsváron pl nem ismeri a Bolyai történetét és hogy mi mit miért kérünk vissza a tolvajoktól csupán mert jogos tulajdonunk, amit hivatalos dokumentum tanusit és akkor mondja a román, hogy az akkor volt most román föld…vagy hogy nem igaz mert az mindig is román volt ez folyik a hétköznapban + erdély történelmét vagy helyi történelmet kevesen ismernek csak azt az agymosatot.Itt nem arrol van szo, hogy mi kéne másként viszonyuljunk, nem ennél jobban már nem kell hagynunk, igy is asszimilálodunk inkább össze kéne fognunk lasd a zsidókat.Amig a tolvaj nem ismeri el hogy lopott a házadból és pofatlanul most is kérezik a “házadba” mint jó szomszéd azt nem fogadhatja be a magyarság mert a törvény mindenkire egyhangulag vonatkozik.
    Egy másik érvelésem lenne, hogy ahhoz, hogy külömböző forrásokból informálodjon egy egyén ahhoz főként akarat kell ne sajnáljuk már annyira a román testvéreinket.Ami most folyik csendes asszimilálás károsabb mint a korábbi gazdasági ellehetetlenités,és ami levetitödik a hétköznapjainkra az a fötér meg az a bácsi aki azt mondja hogy ez az enyém de nem emlékszik már honnén vette… a házadból.Miért beszélsz magyarul a munkahelyeden ?mert romániában élsz,miért utalnak le kevesebb pénz magyar iskolaknak? kivétel ha az igazgatonak van Rmdszes ismeröse,miért nme épitenek román államilag finanszirozott magyar templomokat? és stb ezzel be is fejezném KI kit nyom el vagy kinek, kivel nincs semmi baja? akkor miért nem kezelnek román állampolgárként avagy kissebségiként? miért kezelnek ungurként ?

    Kedvelés

  46. Csak egy apróság: 1996 óta igenis építenek román állami pénzből magyar templomokat. Nem túl bőkezűen, de mind a központi, mind a helyi költségvetésből rendszeresen utalnak ki erre összegeket. Sőt, a magyar papok is román állami fizetést kapnak.

    Kedvelés

  47. Kedves Ecsey-Ravasz Ferenc!
    Hány templomot épitettek Kolozsváron magyar német felekezetit, zsidó zsinagogát esetleg? Református az épült a Dónáth úton aminek a helyzetét nem ismerem de a lényeg h épült jó pár évig ami alatt 3 4 körzeti Ortodox annál inkább felépült és bővült is pár református templom de azok mint külföldi segédletből ez biztos!
    Egy másik általad felvetett aspektus amit megjegyzem én nem is állitottam, hogy a magyar papok nincsenek román állami pénzből fizetve, miért mi magyarok nem vagyunk adofizetői a Román államnak?De ha már felvetetted itt is tudok diszkriminációs példát felhozni.Román görög-katolikus püspökségen jártas személytől tudom, hogy a
    görog-katolikus és a magyar papjaink csak minimálbéres juttatásban részesülnek az ortodoxal szemben az állami juttatásról beszélek itt, szerinted helyes? (ezen a juttatason kivül a hivektől még korigalódik a fizetésük de itt most nem ez a lényeg).
    Még egy példával érvelnék, amig van pénz 10 szegény szorványban élő románnak ortodox katedrálist épiteni AKKOR fussa CSAK a szorvány csángoknak is egy kicsi templomocskára de nem fussa…
    BESZÉlhetsz nekem magyart szerető románokról mert nincs legfejebb egy kis tisztelői táborunk és hozhatod fel Smaranda Enache nevét mint román, igaz a neve az de nem szintiszta román családban nevelkedett és folyékonyan beszél magyarul… Ne haragudj de ilyen torzitásokat engedd meg, hogy ne tűrjek el és föleg, hogy van törvény ami értelmében épitenek magyar templomokat román finanszirozasból van arra is törvény, hogy a magyar felekezeteknek ingatlanjaikat visszaszolgáltassák és ha igen rozoga állapotban amit vajon milyen pénzből fognak helyreállitani?(A kulákok hozzátartozóinak földjeit lásd Palocsay kert az ellehetetlenitésre még sürgösségi kormányhatarozatot is lehet hozni s még nem beszéltem azokról akik nem fogtak össze mint a Palocsay példában ezek a hétköznapjaink!!!!).Minden magyar vonatkozásu emlékmüre nincs pénz mert nem a román történelmet tükrözi és nem volt pénz a Mátyás szoborcsoport restauralására sem csak magyar állami finanszirozas révén lehetett kezdeményezni,most meg akadályozzák azt!!!!Ha ennyire semmi bajuk vellünk akkor miért viszonyulnak igy hozzánk?
    Ilyen fajta asszimiláláshoz román értelmiség is kell és van.
    BESZARKOFÁGOZTÁK MÁTYÁST, HOGY TEHETETLEN LEGYEN, AMINT A FÖTERET MEGGYALÁZZÁK.AZ RMDSZT NEM KELLETT MERT,UGYSEM TESZ SEMMIT CSENDBEN ASSZIMILÁLODIK A VÉLEMÉNYEDBŐL ITÉLVE AKÁRCSAK TE!!!

    Kedvelés

  48. egyetemista tizenéves

    Végre egy normális bejegyzés K-Olivér!

    Kell az is, aki foglalkozzon a románokkal és valahogy próbálja fenntartani a minél jobb kapcsolatot és megértést velük, mert megértés nélkül nincs megértetés.

    A több bejegyzésre később reagálok! Addig is Isten veletek!

    (Moderálva)

    Kedvelés

  49. Jó ezzel a témaval foglakozni, hiszen megdöbbentő, hogy két külön világban élünk.
    Azonban, ilyen esetben felmerül a kérdés, hogy az Rmdsz, aki ugyebár már 20 éve képvisel minket, egyezkedik mindenféle nézetű, elvű román pártal, miért nem volt képes megértetni a magyarok dolgait a románsággal?
    Biztos ezt a probémát nem ma vették észre mások sem, mégsincs semmi hatásos megoldás elnindítva.
    Az Rmdsz emberei valószínüleg már sokszor szembesültek olyan helyzettel, mint amilyent te Oliver elmeséltél. Hát nem vették észre, hogy azért olyan könnyű a magyarok ellen úszítani, mert nem tud a románság semmit rollunk? S ha tud is, csak részigazságokat vagy ferdített történéseket.
    Ha meg annyira érdekellné a többségi románokat, hogy mi a véleményünk, hogy látjuk a dolgokat, akkor nem történne olyan, hogy “jajj kit kelett volna hívjak, milyen szervezetet”, mert már előre informálodott volna. Kikérnék a magyar szakemberek véleményét is a városvezetésekben, turisztikai bemutatók szerkesztésekor stb. és nem kellene oda a magyaroknak beharcolniuk magukat.
    Nem kellene viaskodni egy-egy tisztségért, hanem felajálnák, hogy más nézőpontot képviselve segítse a munkát, illetve más nemzetiségüekre való tekintettel is helyet kinálnának.

    A román értelmiségi réteg sem biztos, hogy képes megérteni a magyarokat, s ezért elmesélek egy történetet, ami velem történt meg.
    Szavazóbíztosként a választókerületben ücsörögtem és vártam az embereket. Amikor jött egy magyar (a lapon láttam a nevét), hát magyarul köszöntem, igazítottam el.
    Egy idő mulva a melettem lévő egyetemista román lány (jővőbeli értelmiségi réteg) értetlenkedve kérdezte, hogy én miért nem beszélek románul velük, hiszen román állampolgárok vagyunk, énis román vagyok… a folyatást és a vitánkat most nem részletezem.
    Ez mondjuk moldvai volt, de gondoltam, biztos, mert nem erdélyi és nem látott eddig magyart, azért beszél félre. Odamentem egy kolozsvari román egyetemista lányhoz is, aki szintén szavazóbiztosként volt ott, és megkérdeztem, mi a véllemény arról, hogy a magyarok, magyarul beszélnek egymás között.
    Erre egy furcsa képet vágott, és mondta, hogy részben eggyetért a kolléganőjével, és őt is zavarja, ha magyarul beszének a társaságában, mert nem érti… (ennek még magyar osztálytársa is volt) Mit várhatunk akkor az U meccskre járó embertől és a hasonló románoktól…? ha még a leendő értelmiségiek is így gondolkodnak.

    Ekkor döbbentem rá igazán, hogy mi és ők élhetünk egy városban, hallgathatjuk ugyanazt a rádiót, ugyanoda járunk bevásárolni, kikapcsolódni, ez mégiscsak két távoleső világ.

    Kedvelés

  50. hertel

    A Bolgarszegen nottem fel, az udvaron harom nyelvet hasznaltak, igaz nem mindenki. A 90-es evekben dobbentem ra, hogy meg mindig leteznek haromnyelvu brassoiak, igaz kihalofelben, ugy biologiailag mint tarsadalmi szinten (nagyreszt szasz polgarcsaladok utodai voltak). Amikor 1985-ben Kolozsvarra jottem, ket dolog dobbentett meg: az egyik a varoskozpontban allo apro, szinte falusias hazak, a masik, hogy a roman es magyar nacionalizmus Kolozsvart durvabb volt mint Brassoban.
    1995 ota ujra Kolozsvaron elek es azota megtanultam, hogy a helyzet sokkal arnyaltabb. AZ interetnikai kapcsolatok szinte varosnegyedenkent valtoznak es a minoseguk nem fugg olyan nagy mertekben a iskolazottsagtol, de nem fugg az eletkortol sem.

    Kedvelés

  51. Kedves Humus, rengeteg tévinformációval rendelkezel. Én az elmúlt pár évben ujságíróként tájékozódtam néhány dologról. Ha nagyon érdekel utánanézhetsz, nem feltétlenül az én cikkeimben, hanem például a kolozsvári polgármesteri hivatal honlapján, vagy éppen a püspökségeken, hogy az elmúlt egy évtizedben hány alkalommal utaltak ki pénzt a magyar felekezeteknek templomépítésre és javításra. Lehet, hogy meg fogsz lepődni.
    Hogy az ortodoxok mit és mennyit építenek, arról annak idején én is háborogtam eleget, de ennek holt egyszerű a magyarázata: az összes felmérés szerint a lakosság 80 százaléka bízik az ortodox egyházban, a hatalom pedig bármit megtesz, hogy kedvében járjon a pópáknak, nehogy ellenszavazásra uszítsák a jónépet. Ez nem nemzetiségi kérdés, egyszerű politikai húzás, hiszen például a román baptista egyháznak sem osztják két kézzel a lóvét: az ortodox egyháznak és a hadseregnek minden. A többinek, ha jut a költségvetésből, akkor jut, ha nem, hát nem.
    A Palocsay kert ügye elsősorban a visszakövetelők tökéletlen szervezkedése miatt tart ott ahol tart: a legtöbb esetben valamennyi utód visszakövetelte a teljes területet, tehát ha volt a dédszülőknek 10 hektárja, akkor a ma élő 15 dédunoka mindegyike igényelte mind a 10 hektárt. Az eredmény (ez sajnos nem vicc): a visszakövetelt teljes terület mennyisége meghaladta a megye területét.
    Azóta is bogozzák, hogy kinek mi, mennyi és hogyan, bizottságok jöttek-mentek de a legtöbbször fennakadnak azon, hogy a visszakövetelőknek maguknak halvány gőzük sincs hol, és mit kérnek, a helyszínen pedig rendszerint egymás között veszekednek.
    Lehetett volna jobban is szervezni? – biztosan. De azt állítani, hogy “a románok nem akarják visszaadni” túlságosan egyszerűsítő és igazságtalan megítélés.
    A Mátyás szoborról meg röviden ennyit: a helyi költségvetésből (igen, román állami, vagy ha úgy tetszik kolozsvári közösségi pénzből) kiutaltak rá sok évvel ezelőtt egy összeget. Bizonyisten.
    Jött az egyetlen ilyen restaurálásra képes erdélyi MAGYAR cég (hadd legyek magyar-szolidáris, és ne említsek nevet, a tájékozottak úgyis tudják, kikről van szó), és holt komoly pofával ennek az (egyébként szép)összegnek a sokszorosát kérte. Ennyit ért kolozsvári magyar emberek szemében az egész ügy. Mindez addig, amíg a vita híre el nem jutott külföldre, és nem jelentkezett egy külföldi cég, hogy a kiutalt összegért boldogan megcsinálja.
    Erre az említett (ismétlem, erdélyi, magyar) cég is megszégyellte magát, és felvállalta a munkát. Legalábbis látszólag, mert amit azóta csinálnak az anyagilag enyhén szólva érdekes, egyes szakemberek szerint pedig egyenesen veszélyes a szoborra nézve.
    Barátom, könnyű fehér-feketében látni a világot, és eldönteni, hogy bezzeg azok a csúnya románok, hogy Mátyás nem tud tiltakozni, és az Rmdsz (amellyel hidd el, cseppet sem szimpatizálok) nem is akar.
    Az igazság viszont a legtöbbször bonyolultabb ennél, és ha veszed a fáradságot, hogy komolyan utánanézz a miérteknek, azt fogod találni, hogy meglepően sok esetben mi, magyarok vagyunk sárosak.

    Kedvelés

  52. Kedves Ecsey-Ravasz Ferenc

    1.Tisztelem a szakmai tudasod és azt is hogy informálodtál az egyházfelekezeteink témája kapcsán. Idéznék tőled engedelmeddel :
    “Ha nagyon érdekel utánanézhetsz, nem feltétlenül az én cikkeimben, hanem például a kolozsvári polgármesteri hivatal honlapján, vagy éppen a püspökségeken, hogy az elmúlt egy évtizedben hány alkalommal utaltak ki pénzt a magyar felekezeteknek templomépítésre és javításra.”
    Elhiszem, lehetséges utaltak ki pénzt tatarozásra de hogy magyar felekezetű templom egésszének épitésére megtették volna hat kétleném.Mondj 1et Kolozsváron létszives ? Háborogtál az Ortodox templomok hagymakupolás honfoglalása miatt én még mindig, mert nem értek eggyet azzal, hogy ha a lakosság 80 százaléka bízik az ortodox egyházban (a lakosság a katonaságban és az egyházba vetett hite a legnagyobb,aláirom),nekik minden szemrebbenés nélkül kijár, ahogy azzal sem amint a fentiekben irtam, hogy a papi fizetésük nagyobb legyen mint más felekezeti papokénak, megjegyzem állami juttatás.
    2. Emlited,hogy ezt politikai félelem szüli mert a papság hatalom tömegmozgositó erő,ez igy igaz főleg ha nemzeti érdek vezényeli ezt (vellünk szembe akik úgy egyházi mint közösségi szinten sem fogunk össze semmilyen érdekből, csupán önérdekből Rmdszes törzsi érdekből a törzs tagjai és ez a mi hibánk ha már a mi hibáinkat is felvetetted).Én még mindig vallom az ortodox vallás Romániában nemzetpolitikai propaganda médium, tette ezt a komunista regim alatt is és most is természetesen, mindig a hatalommal eggyütműködve és a szolgáltatásért fizetni kell a kapitalizmusban :))
    3. A visszaszolgáltatások:
    Ha dednagymamanak volt 15 gyereke es élő örököse teszem azt x van akkor a kérelmezőtől megkerdezik ha van még élő örökös és azokat is beidézik, hogy kérik-e az ő rájuk eső részüket.Mindenesetre hosszas a per főleg ha a Román állam n fellebbezési lehetőséggel bir. Számos ismerősöm van aki küszködik peres ügyekkel 10 éve pereskedik egy néni Horeauti nem is tudom hány szintes épületéjért miért minden pappirja meg van rá mert elakarják azt érni hogy ne legyen pénze a további per folytatására.S hányan nem kérhetik vissza mert az ugyvédi honorárium kezdeti szakasza már kétszerese a havi nyugdijjának.Melyik országba a földön még kötik jogos tulajdonod visszaigénylését időkorlátok közé, amikor is valaki jogtalanul birtokolya az ingatlanod vagy a földed és ugyanolyan jogtalanul az állam tudatosan nem az ő tulajdonába álló javakat kisajátitja aztán meg átruházza valakinek a tulajdon’ba bonzolitva a jogi procedurát.Hogy adhat valaki el valamit ami még nem is az ő tulajdona ez nem jogsértés a román állam részéről?Tudom bonyolult ez is a valoságban s itt ne vedd ezt a kijelentésem ironiának…
    Egy fontos aspektus ” a visszakövetelt teljes terület mennyisége meghaladta a megye területét ” ugyanaz a lemez Kolozsváron a régi város külterülete mind a kulákoké volt szántoföld, legelő tudatosan az állam kiosztotta kiknek? Román forradalmároknak,szegeny Baszarábiai menekülteknek s nem csak volt párt hazafiaknak, azzal a reménnyel, majd az elment kihalt magyarok nem kérik vissza esetleg zsidók, szászok ingatlanjaikat a belvárosba!!! Ez Honfoglalás szerintem.
    4. A Mátyás szoborcsoport ügye hát elég nem világos és nem átlátható számomra, úgy kezdődött és folytatódik akár a Főtér Project, suttyomba, néhányszor felhörög László elvtárs szemfényvesztésképpen és kész még varunk 1 évet. Azt tudom, hogy a licit kiirását késleltették vagy jó két évig amig a magyar kormány nem utalta le a reá eső pénzüsszeget mert annó nincs elég pénze a városnak a restaurálásra.Magyar vonatkozású Magyar a városhoz köthető szemályiség nevére, nincs pénz, de azt rövid idö alatt ellehet érni Kolozsváron, hogy Las Vegas fényüzésben tündökölyön Avram Iancu nyugtató keringő,waltzer háttérfeslésben,Deák Ferenc útcát betonmezövé alakitani és nem lett sétaló utca nem szünt meg a forgalom mint igérték, átszervezték csupán a sétaló részt. Szerintem mindkét illetve Főtérrel együtt mindhárom csunya az egész szerény véleményem szerint…de mégis hamarébb kész lett ez az egész mint Mátyás szoborcsoport restaurálása és akadt rá forrás is.

    Nem tudom a “csúnya románok” vagy a valoságban bonyolultabb helyzet szüli, egy biztos hamarébb kap a román baszarabiai menekült segélyt földet stb egyszerü tanuvallomással mint magyar öshonos tulajdonos az elkobzott javait és akkor kérdem én töled ki a gonosz ki rossz.Az is való igaz örülök,hogy ebben egyre többen egyetértünk “Rmdsz (amellyel hidd el, cseppet sem szimpatizálok)”nincs érdekképviseletünk csak formális és igy az ellehetetlenitési stratégiája a ROMÁNOKNAK neem tetszik tudom de én már csak igy látom könnyebb a mi segédletünkkel. Üdvözlettel ISTEN ÁLSD MEG A Magyart!

    Kedvelés

  53. Kovacs Botond

    Kedves Olivér,

    szinte minden szavaddal egyet értek a cikkben. Kivételt képez a Buracu-utód neveit tartalmazó felsorolás. Egy csomó olyan személy, akik mindent kihasználnak saját boldogulásuk érdekében, a magyarságot pedig semmibe veszik. Még akkor is igaz ez, ha a látszat bizonyos esetekben éppen az ellenkezőjét mutatja. Azt persze senki nem fogja leírni, hogy ezeknek nagy része mind zsidó, mert akkor az illetőt azonnal antiszemitizmussal vádolnák.
    Talán olyan ember kellene mint Buracu, aki román. S aki más szemmel, más megközelítésben tudná tálalni a magyar kultúrát, gondolkodásmódot.

    Kedvelés

  54. Visszajelzés: A gárdások és vármegyések társaságában nem ünnep március 15-e! « Kiss Olivér próbálkozós blogja

  55. Visszajelzés: Nincs politikai akarat a multikulturalizmus megvalósítására Kolozsváron. Miért nem támogat bennünket a kolozsvári és erdélyi román politikai, kulturális elit? « Kiss Olivér próbálkozós blogja

  56. Visszajelzés: Elkezdődtek a Kolozsvári Magyar Napok. Szerinted milyen rendezvényekre érdemes elmenni? « Kiss Olivér próbálkozós blogja

  57. Visszajelzés: Erdélyi magyar nacionalizmus vagy nemzetszeretet a Kolozsvári Magyar Napokon? « Kiss Olivér próbálkozós blogja

  58. Visszajelzés: A románok háromnegyede jó véleménnyel van rólunk | Kiss Olivér próbálkozós blogja

Ha egyetértesz, azért, ha nem, akkor pedig azért... SZÓLJ HOZZÁ!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s