Mit gondolnak rólunk egyes román értelmiségiek (frissítve)

Lehet, hogy éppen ez történik... (Rohonyi D. Iván felvételei)

Többször gondolkoztam azon, hogy kolozsvári, erdélyi magyarokként mennyire hermetikus világban élünk: külön színházunk van, operánk, műszaki tudományos társaságunk, barlangász klubunk, műemlék- és állatvédő egyesületünk, iskolánk, óvodánk, líceumunk, egyetemünk, külön kiránduló/túrázó egyesületünk, talán még méhész, bűvész és sírkőfaragó nem-kormányzati szervezetünk is. Más gazda egyesülethez társulunk, s talán még az erdélyi magyar sörgyártók is külön civil szervezetbe tömörülnek.

A románoktól külön szervezeti életet élnek a magyar közgazdászok, jogászok, környezetvédők,  a nők,  a gyerekek,  a művészek,  a vadászok és a halászok, a gondolkodók (lásd: Erdélyi Gondolat Egyesület), a néptáncosok, a cserkészek, a zenészek, az újságírók, stb.

Hogy a politikáról és a külön (teljesen más) historiográfiáról ne is beszéljünk!

Nem azt mondom, hogy az önálló magyar intézményekre nincs szükség. De mégis: hol vannak a metszéspontok?

Annak ellenére hogy a 80 százalék román, 18-20 százalék magyar etnikai arányú Kolozsváron születtem, s 34 éve itt is élek, a monostori „böjéc zsélát”-okat (akikkel igen sokat verekedtünk gyermekkoromban) és az iskolai “böját dé böjátokat“, “böját de kártiér“-eket leszámítva nekem se volt igazán kapcsolatom a románokhoz: magyar család, óvoda, elemi, líceum, egyetem, ifjúsági szervezet, munkahely, barátnők (két kivétellel), baráti társaság, barlangász klub, stb.

Hátat fordítunk a túlnyomó többségnek?

A főtéri cécó kapcsán társalogtam hosszasan egy olyan román személlyel, akinek a családjában vannak magyarok, felsőfokú végzettsége van, értelmiségi munkát végzett/végez, az átlagosnál sokkal tájékozottabb, egy nyugat-európai országban tanult és élt, s jelenleg az egyik legfontosabb kolozsvári döntéshozó talán egyik legbefolyásosabb tanácsadója. Néhányszor volt alkalmam megtudni, mit mondott/tanácsolt neki, s a döntéshozó ennek következtében mit, hogyan csinált.

Ez a beszélgetés jelentette az utolsó cseppet a pohárba (ebben az évben szinte ugyanezeket a beszélgetéseket folytattam le más román értelmiségiekkel), s ami azt mondatta velem: sohasem sikerül már megértetnünk magunkat a többséggel.

A hölgy értetlenül állt a Főtér avatása kapcsán kibontakozott helyzet előtt. Velem (mint megannyi más alkalommal) is megbeszélte a dolgokat. Nem azért fordult hozzám, mert mittudoménkiafene lennék, hanem azért, mert ismert.

– Te, Olivér, komolyan nem értem ezt az egészet. Most mi a fenét csináljunk? Kinek kell ez a felhajtás? Semmilyen kapcsolatom nincs a magyar szervezetekhez, nem is ismerem őket. Kit hívjak meg? Honnan? Adj valami tanácsot, kapcsolatembereket, neveket, telefonszámokat, de gyorsan! – mondta kétségbeesve.

Elhiszem neki, hogy a jó szándék vezérelte, de csak annyit tudtam mondani neki: már késő.

– Ha már a szabadelvű és a konzervatív magyar fiatalok összefogtak, akkor valamit nagyon, de nagyon rosszul csináltatok – mondtam neki.

Ennek kapcsán kezdünk aztán beszélgetni (hangsúlyozom: szinte ugyanezt a beszélgetést ebben az évben már lefolytattam más román értelmiségiekkel). Szerinte mi magyarok nosztalgiázunk, a múlttal foglalkozunk, siránkozunk, mimóza lelkűek vagyunk, sértődékenyek, érthetetlenek. Egyszerűen olyan ufó szerűek, akik hirtelen megjelennek, és ismét kérnek valamit a történelem nevében. A dicső múlt nevében. Mert, hogy az nekünk jár és kell. Mert az a jussunk. És hogy ő megadná, nincs ezzel semmi baj, sőt még többet is adna, tegyünk ki magyar zászlót is az intézményekre, legyen kiírva minden magyarul is. Hol kell aláírni, hogy ez legyen? S hogy ő aláírta az RMDSZ többnyelvű feliratos lajstromát. Persze, nem hittem el neki, erre elővette az asztalából a fénymásolatot… Meglepődtem.

Leszünk?

Ő is mondta, hogy mi már csak relikviák vagyunk. S érdekes, hogy ugyanazt mondta, mint a többiek, akikkel hónapokkal azelőtt társalogtam, és nincsenek kapcsolatba eme bejegyzés főszereplőjével. Relikviák, mert a múltban élünk. A temetővel (ki is mondták, hogy a Házsongárd Alapítványra gondolnak) foglalkozunk a vállalkozások támogatása helyett. És hogy miért nem vagyunk „ellenállóbbak”, miért vállaljuk a vegyes házasságokat, amikor tudjuk, hogy az megfogyatkozásunkhoz vezet? Miért a múzeumokkal (nem értik, mi az, és mivel foglalkozik az Erdélyi Múzeum Egyesület, nekik Societatea Muzeului Ardelean, pedig próbáltak utánajárni, de a www.eme.ro román oldalán ez fogadta őket: Pagina este în construcţie.) és nem, mondjuk, a kortárs művészek kiállításaival foglalkozunk? Persze, ők beleolvastak az EME honlapjának angol változatába, de amikor ilyen szöveg fogadta őket, hogy

historical moment,

meg

tradition of our great ancestors,

s még az, hogy

we conserve the recognition of the following things named very nice by Márai Sándor: the country, the people and the father-land.

Odáig még bírták olvasni, hogy

Transylvanian personalities since the 1760’s,

s még azt is kibírták, hogy

the difficult fate of the Hungarian people,

de amikor belebotlottak abba, hogy

Among our aims -wrote the count- is to save our perishing antiquities,

akkor rájöttek, hogy sajnos már csak a relikviák maradnak meg a kolozsvári magyarokból.

– S, Olivér, a ti újságotok miért nincs románul is fent a neten? – kérdezték őszinte érdeklődéssel. Miért nem lehet román nyelvű napi összefoglalót feltölteni? Nem, nem Băsescuról, mert azt látjuk a tévében, hanem a magyar közösségi élet történéseiről/eseményeiről szóló anyagokról miért nem lehet egy összefoglalót lefordítani? Mert érdekel minket, foglalkoztat az, hogy mi történik a magyar közösséggel.

Mondtam, hogy nincs pénz.

– Szükségünk van rátok, akarunk beszélni veletek, kellenek a meglátásaitok, de ti vagy a „temetőben” vagy a „múzeumban” vagytok – mondták, persze sarkítva, de kifakadva.

Vagyis ebben a modern világban mi amolyan furcsaságok vagyunk, akik a múlt századba s az azelőttibe élünk, s akiket nem lehet megérteni.

Nem értenek és nem is fognak érteni bennünket. Még a legjóhiszeműbbje sem. Egyszerűen külön világban élünk.

UPDATE (január 12.): Eszembe jutott az Asztalos Lajos kezdeményezésére is az 1990-es évek elején (akkor még csak tizenéves voltam) az RMDSZ által kiadott Híd-Puntea című román nyelvű, de magyar értelmiségiek által írt kiadvány. Most miért nincs egy ugyanilyen? Vagy egy kétnyelvű kiadvány?

Arról is morfondíroztam, ma ki vállalhatná fel Octavian Buracu szerepét.  Szerintem például Eckstein-Kovács Péter, Salat Levente, Ádám Gábor (az utóbbi években keeping a low profile, de nem tudom, miért) kellene legyen az, aki továbbviszi ezt a stafétabotot…