Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for 2012. augusztus


Vajon a Galbena-szoroson is átmegyünk? (Itt a barlangászokkal 2009-ben…)

Amy megérkezett, Laci már írt SMS-t, hogy indulhatunk, amit délután/este meg is teszünk. Természetesen a Dacia Grand Cherokee Pathmaker (!) Especially Limited Editionnal…

Alig várom már a zöld erdőt, a kék eget, a TERMÉSZETET, a jó társaságot és az emlékezetes túrákat, akárcsak 2007-ben, amikor megismertük Lacit és Amyt

Hihetetlen, hogy öt év elteltével ismét itt van!

Egyébként kiderült, hogy Londonban a Downing Street 10. szám alatt dolgozik… Azt, hogy mit, nem tudom elárulni. A brit állam titka… 🙂 (Komoly)

Reklámok

Read Full Post »


After 5 years, it’s about time to return to the green, green mountains, Miss Green! 🙂

TLA has an outstanding guest from London arriving tomorrow to Kolozsvár.

Miss Green has been our undercover operative in the British capital since September 2007, but now we decided: enough hiding. We’ll not expose *almost* everything.

TLA is greatly honored to welcome Miss Green to our headquarters. Laci is also thrilled to welcome her.

Everything is prepared, so Miss Green, let it roll!

Don Olivo

TLA commanding

Read Full Post »


Vizuális orvosság a hőség ellen…

Mert rendszerint az alacsony árak és ajánlatok kihasználása érdekében nem sokkal a nyaralás után sokan már a téli sportolási és vakációzási lehetőségekre összpontosítanak.

Ezt természetesen a turisztikai ügynökségek is tudják, ezért hétvégén Brassó Pojánán Exposki címmel az Innovations for Tourism márkanév alatt immár második alkalommal nagyszabású találkozót szerveztek a külföldi turisztikai régiók képviselőivel, amelyre a sajtót is meghívták.

Nem mindennapi viszont a rekkenő hőségből egy olyan konferenciaterembe csöppenni, ahol festői téli tájakat, sízőket és sok-sok havat ábrázoló bemutatót tartanak.

Igen, most már esik az eső, lehűlt az idő… 🙂

Ereszkedjünk le együtt a sípályán… 🙂

Read Full Post »


🙂

Annyira megörvendetem, amikor augusztus közepén Nagy Zoli, az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) oszlopos tagja, a Jókai Mór Teljesítménytúra főszervezője értesített, hogy augusztus 24-26. időszakban közmunkával restaurálják azt a 150 éves parasztházat, amely a jövőben az EKE központja lesz.

Már szerveztem az embereket, kigondoltam, mikor megyünk, mivel, viszünk sátrat. Alig vártam, hogy kivegyem a munkából. Sajnos valami közbejött, szombaton el kell utaznom a városból, vasárnap pedig lapszámfelelős vagyok…

Dezső László, az EKE országos elnökének tájékoztatása szerint nemrég az EKE a Kolozs megyei Várfalván megvásárolt egy ingatlant 20 ár telekkel. Az ingatlan egy 150 éves, jó állapotban lévő székely parasztház, amelyet egy nyári konyha, egy nagy garázs és egy gazdasági melléképület egészít ki.

Ma beszéltem Lászlóval, aki arról számolt be, Székelyföldről két teherautó építőanyaggal, hozzávalókkal tartanak éppen Várfalva fele. Tájékoztattam, hogy kolléganőm, Háromszéki Eszter holnap részt vesz a várfali hagymafesztiválon, így

Dezső László email üzenete szerint

a jövőben ez az ingatlan EKE-központ szerepét töltené be, amely nemcsak különböző rendezvények lebonyolítására lenne alkalmas, de a kirándulni, kikapcsolódásra vágyó tagtársaink is használhatnák, hiszen a környéken nagyon sok kirándulási lehetőség, látványosság található. Csak egy néhányat sorolnék fel ezekből: a Tordai-hasadék mintegy 9 km-re van, Torda városa (sóbánya, sós tavak) alig 10 km-re található. Torockó és Torockószentgyörgy is 20 perc autóval, de a Székelykő két órai gyalogtúrával érhető el. Kissé messzébb kalandozva az Aranyos völgyét fedezhetjük fel, egynapos csillagtúrákkal akár a Szolcsvai-búvópatak, Verespatak, a Detonáták, a Szkerisórai-jégbarlang is könnyedén megjárható. A környékbeli nagyobb városok – Torda, Kolozsvár,  Nagyenyed, Gyulafehérvár – történelmi látványosságai is fontosak a magyarság számára.

Egyszóval az EKE-VÁR kellemes és hasznos időtöltést, túraletőséget kínál minden ekésnek.

Mennyire bosszant, hogy nem lehetek ott!!! Kiváló elképzelés, titáni munka.

Te tudsz segíteni? Kapcsolatemberek itt.

Read Full Post »


András Eduárnak 3 hónapjába telt, míg végre elküldte a marokkói fotókat, amelyeknek egy része meg sem nyitható, mert hibás a csomagolt állomány, azaz a .zip

Amit sikerült megnyitni:

Marrákes

Agadir

Útban

Együtt

Útban 1800 méterről 3207 méterre a Toukbal menedékházhoz rekkenő hőségben…

Szegény öszvér

Csoda

Sütkérezünk a 3207 méter magasan levő Toubkal menedékháznál

Kissé megtörten

A Toukbal-csúcson, napfelkeltekor. Hajnali fél négyko indultunk 3207 méterről.

A Toubkal-csúcson (4167 méter)

Beöltözve a Toubkal-csúcson (4167 méter)

Kakassy Botival a csúcson (Toubkal, 4167 méter)

Lélegzetelállító, ugye?

A Toubkal-menedékháznál (3207 méter)

Útban lefele

Én is, én is!

Visszavágyom

Read Full Post »


Idén is szép számban jelentünk meg a Főtéren (Szilágyi Palkó Pál/TransilvanArt.ro felvétele)

Felemelő volt a KMN idei rendezvénysorozata is. Büszke voltam, hogy kolozsvári magyar vagyok. Végre nem csak a tiltakozás, elégedetlenség, a tüntetés, a március 15-i felvonulás, jogorvoslat, nyomásgyakorlás, jogkövetelés, kirekesztés, illetve hátrányos helyzetbe kerülés miatti panasztétel, petíció, memorandum, beadvány kapcsán hallanak rólunk a többségiek. Akik, legyünk őszinték, nem értik, mi bajunk van.

Három évvel ezelőtt Mit gondolnak rólunk egyes román értelmiségiek címmel blogbejegyzést írtam. Úgy érzem, azóta árnyaltabban gondolnak ránk, legalábbis itt Kolozsváron, elsősorban a magyar napoknak köszönhetően. Bár néhányszor mi sem vagyunk jobbak a Deákné vásznánál, pontosabban megmásszuk kulturális örökségünk részét, a Mátyás-szoborcsoportot (még az EDDA-koncertet is leállították emiatt), amelyre 800 ezer eurót költött a román és a magyar állam (részben a mi adófizető pénzünkből is), de legalább nem hagyunk (annyi) szemetet magunk után, mint a többségiek.

Sokan voltunk, ennyien maradjunk (Bethlendi Tamás/KMN felvétele)

Igaz, néhány román tudatában úgy csapódott le, hogy Magyarország napjai zajlottak a kincses városban, lassan-lassan mégis beívódik a többségiek tudatába: itt pezseg a magyar kisebbség, sokszínű, változatos és értékteremtő rendezvényeket tudunk szervezni.

Más szóval: nem csak nyugdíjasokból, a grófok és nemesek alig mozgó leszármazottaiból (akik mindig visszakövetelnek valamit) áll a kolozsvári magyarság, hanem vannak közöttünk fiatalok, gyerekek, jó szakemberek, művészek, közösségépítők is.

Más szavakkal: nem múzeumi tárgyként, relikviaként tekintenek ránk, hanem a Főtéren is nagy számban megmutatkozunk. Nem csupán néhány közhivatalban, magáncégnél meghúzódva, alkalomadtán nevünket inkább románosan ejtve élünk, hanem kivonulunk a térre, s megmutatjuk: vagyunk és akarunk lenni.

Pataki Attila és a “drága vérei” (Bethlendi Tamás/KMN felvétele)

Kérdés viszont mennyire vagyunk nacionalisták, s a Kolozsvári Magyar Napokon, mennyire ütötte fel a fejét ez a jelenség – a mi részünkről.

Előbb a meghatározás:

Legfontosabb jellemvonása a nemzet fogalmának előtérbe helyezése, az a nézet, hogy a nemzeti azonosság (nemzeti identitás) az emberi élet alapvető értéke, amely szélsőséges esetekben megelőz minden más szűkebb és tágabb csoporthoz (például társadalmi osztály, párt, vallás) való tartozást, kötődést. A nemzetet a területi egység, a közös nyelv, kultúra, értékrend és szokások, a közös mítoszok és történelem, valamint mindezek tudata jellemzi.

Volt ilyen is. Inkább azt mondanám, hogy egészséges erdélyi magyar nacionalista megnyilvánulások voltak, amelyek nem kirekesztés, hanem integráció volt a mozgatórugója. A rendezvénysorozat a többségnek is nyújtott valamit, nem volt belterjes.

Bár alkalomadtán voltak provokációk, mégsem válaszoltunk azokra. Az EDDA koncert előtt a színpad előtti épület utolsó emeletének ablakai alá kitűztek egy óriás román zászlót, de hamar eltávolították. Pataki Attila se volt semmi: a jól ismert

drága véreim

több ízben elhangzott, s balzsamozta a románok által annyiszor megsebzett lelkünket az is, hogy értékelte az erdélyi magyarok megmaradását és a hagyományőrzését. Lehet, az is volt benne, hogy úgy tekintett ránk, mintha élő tárgyakat kirakatba helyező múzeumban, falumúzeumban járna.

Egészségesen nyilvánult meg az erdélyi magyar nacionalizmus a Kolozsvári Magyar Napokon. Vagy tán csak az „enyhébb” változata, a nemzetszeretet volt jellemző?

**********************************************************************************************

(Mindenképp gratulációim Gergely Balázsnak és csapatának! Balázs alázatos, barátságos maradt, (még) nem ragadta magával a gőg, a fellengzős viselkedés. Hátha továbbra is ugyanilyen marad: nyitott, befogadó az építő kritikára, kíváncsi a kívülálló megfigyelők véleményére, higgadt és kiegyensúlyozott a hízelgés és fényezés esetén)

**********************************************************************************************

Read Full Post »


Ott még erőben a VaKOl Csapat… 🙂

Irányunkból (VaKOl, azaz Vanda és KOlivér) több sebből vérzett az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE), a bánffyhunyadi Kós Károly Kulturális Egyesület, a Művelődés Egyesület és a Szentimrei Alapítvány által a Kolozsvári Magyar Napok (KMN) keretében meghirdetett IX. Kós Károly Emlék- és Teljesítménytúra:

  1. Letértünk a helyes útról,
  2. Rossz lábbelit választottam,
  3. Vandának célszerűbb lett volna előbb a 25 kilométeres távra beiratkoznia – eddig nem volt ilyen túrán,
  4. Az 50 kilométeres táv valóban teljesítmény. Számunkra már az óriási eredmény lett volna, ha végigmegyünk az útvonalon, s élvezzük a menetelést, de ez a műfaj inkább nem erről, hanem másról szól elsősorban.

A szervezők nem számítottak ennyi résztvevőre (szombaton hajnali 7 órakor 18-an jelentek meg a Kakasos templomnál!), így se Vandának, se nekem nem jutott útleírás és térkép (csak az első ellenőrző pontnál kaptunk egyet). Ilyen körülmények között a 7 óra 18 perces indulás után kellett tartanunk a ritmust a többi résztvevővel. Lehet, hogy egyesek presztízskérdést csináltak abból, ki ér előbb az első ellenőrző ponthoz, az iram ördögi volt.

A szervezők nem számítottak ennyi résztvevőre: 18-an gyűltünk össze szombaton 7 órakor a Kakasos templomnál…

A túrafüzet értelmében a Kányafőnél levő első ellenőrző ponthoz 8-8.30 között kellett volna megérkeznünk. Mi 8 óra 4 perckor viharoztunk ott át. Vanda – érthetően – nehezebben bírta a strapát.

Mivel már térképet is kaptunk, úgy döntöttünk, mi maradunk az emléktúránál, a teljesítményt, a versenyt, a presztízspontok gyűjtését, a rohanást másokra hagyjuk.

Igen ám, de mégsem akartunk lemaradni a csapattól, mert nem ismertük az utat, így tovább vágtattunk a hármas ellenőrző pontig, a kiindulóponttól 14,5 kilométerre levő Báthori-hegyig. A túralap szerint ide 10-10.45 között kellett volna megérkeznünk. Mi ott voltunk 8 óra 58 perckor, azaz EGY ÓRÁVAL A MINIMÁLIS IDŐ ELŐTT.

Ez sokat mond az iramról.

Egy óra, egy óra negyvenöt perc előnyre tettünk szert. Itt már végképp azt mondtuk, a profiknak való ez a démoni iram, mi kispályás kezdők vagyunk, teljesen más a hozzáállásunk a teljesítményhez, mi élményként fogjuk fel, nem rohanunk tovább.

Ekkor ocsúdtunk fel, hogy másfél óra alatt közel 15 kilométert tettünk meg. Felbuzdulva a sikeren, számolni kezdtünk: ha 1,5 óra 15 kilométer, akkor nagyon időben vagyunk. Ha a fáradtság miatt megduplázzuk vagy megháromszorozzuk a menetidőt, akkor is túl korán a célba érkezünk.

Tehát lehet lazítani. Ettünk, ittunk, lazítottuk, simogattuk egymást…

A fa kérgéve vésett nyíl világosan mutatja, hogy jobbra kell térni. Csak nem nekünk…

Ekkor az eddig tempót rávetítettük a térképre, s azt hittük, sokkal előrébb vagyunk. Azaz miközben az új, sokkal lassúbb tempóban lényegesen kevesebb távot tettünk meg, a térképre a gyorsabb iramot vetítettük ki. A Tóthpál Tamás útleírása szerint 8,5 kilométer után ki kellett volna érnünk a gorbói országúthoz. Mivel valaki azt mondta, hogy az útleírás sz*r (gondolom, azért, mert nem ő írta) azt gondoltuk, időközben rengeteget változtak a viszonyok, a terepen már sok-sok az eltérés a nyomtatott 2010-es verzióhoz képest.

Az erdőbe érkezés előtt, a kukoricás, a lucernás előtt még láttuk a csapatot, de aztán nihil és pokol.

Megnéztük a térképet, ott van Gorbó, ott lehet az ellenőrzőpont, menjünk le oda. A gerincúton két fán is 90 fokos jobbra térőt mutatott a kéregbe vésett nyíl.

Magyarvistára értünk ki.

Megfeledkeztünk a Kós Károly-túra “regulájáról”: jobbra erdő, balra országút. Mi Magyarvista fele vettünk az utunkat… 🙂

Mivel mobilszámunkat nem kapták meg a szervezők (a 16-os rajtszámot jelző túralap most is nálam van, nálunk hagyták, mert indulásnál nem volt elég túrafüzet – ebből is egyet adtak kettőnknek -, amelyekre az ellenőrzőpontoknál igazolják a jelenlétet), azt gondoltuk, a késés miatt elmentek a helyszínről, így magunkra vagyunk.

Végigsétáltunk Magyarvistán, megnéztük a főtéren levő háborús emlékművet, s egy igen sűrű erdőn keresztül visszamásztunk a gerincre. Legalább két órát veszítettünk. Szinte ugyanoda értünk ki, ahonnan letértünk.

Demoralizálva.

Fránya sportcipő, kitolt velem, pedig azzal voltam a Marokkóban a Toubkal-csúcson, 4167 méteren… A jobb sarkomon levő gigantikus vízhúlyag

Ráadásul a jobb sarkamon levő vízhólyag (amit már a második pontbírónak is mutattam – ezzel semmilyen felelősséget sem akarok átruházni, csak említem!!!) terebélyesedett. Lévén, hogy ezzel a sportcipővel másztam meg a Toukbal-csúcsot (Marokkó, 2012 májusa, 3210 méterről 4167 méterre), meg sem fordult a fejemben, hogy lábbeli ludas lehet a dologban. Pedig az volt a gond: sziklás talajra alkalmas, de gyalogtúrára nem.

Folytattuk az utat az erdőben. Amikor a szivattyúház előtt jártunk, hívott a gorbói országúton levő pontbíró, hol vagyunk.

Az erdőben, mintegy órányira az országúttól.

Amikor elértük a pompaházat, visszahívtam, azt mondta, több mint egy órányira vagyunk. Felajánlottam, ne várjon meg, egy órás késésben vagyunk a maximális időponthoz képest. Vállalta, megvár. Hangnemébe nem csíptem az élcelődő, lenéző, kioktató stílust. Anélkül, hogy ismerne, vagy tudná, mire vagyok/vagyunk képes(ek), értékítéleteket fogalmazott meg. Ezzel szemben például a Riszeg-tetőn levő pontbíró kedélyes, barátságos, nyájas hangon beszélt velem, anélkül, hogy ismerném, éreztem az ember erkölcsi súlyát.

Ő űzött el a forrástól…

Ötvennégy perc alatt értünk el az országútra. Valahol lennebb értünk ki, állítólag fentebb kellett volna, ahol a hármas ellenőrző pont van. Ekkor vettük észre, hogy Jenő feladta. Éppen neki telefonált Nagy Zoli, hogy ők már Gyerővásárhelyen vannak, 15 óráig kell várniuk a tiszteletes úrra, akinek igazolnia kell ottlétüket a túra-füzetecskében. 14 óra 15 perc volt, a többiek csak 12 kilométerre voltak. Fájt a lábunk, de ha tényleg várniuk kellett volna 45 percet, sokat behoztunk volna a lemaradásból, s vistai kitérőnk miatti két órás lemaradásból. Igen, ők 15.30-15.45 helyett már 14 óra tájt odaértek, nem csoda, hogy nem volt ott a pap… 🙂

Mégsem vártak, mentek tovább. Mi is, bár a túrafelelős, László Györgyi azt tanácsolja a hármas ellenőrző pont vezetőjének, beszéljen le minket a folytatásról. Persze, hogy saját felelősségre vállaltuk a tovább utat. Tudtuk, hol az E60-as országút, milyen távol vagyunk tőle, vállaltuk, hazastoppolunk.

A Medvepad előtt, csodás kilátás az országútra, festői táj. Ezt a távot biciklivel is meg kell tennünk, méghozzá hamarosan!

Ekkorra már a bal lábam sarkán levő vízhólyag is nagyon fájt. És a bal talpam is, fránya sportcipő! Felmentünk a Köves-hegyre (még azért is! 🙂 ), a réten a bivalyok és tehenek ellenszenvesen nézték, ahogy vizükből fogyasztunk – a forrás tiszta volt, az útleírásban is szerepelt, hogy innen lehet inni.

Mákó felett szépen balra tértünk, felmásztunk a gerincre, gyönyörű táj tárult elénk. Kimentünk a Medvepadra is (732 méter), innen viszont ha megmutatja valaki, merre halad az út tovább, kiVaKOlom annak csóré fenekét a Főtéren… 🙂

Láttuk, hol van a Győrffy-szöktető, de képtelenek voltunk rájönni, hogyan lehet oda eljutni

erdőszélen vagy erdőben

, ahogy az útleírásban szerepel. Elméletileg 15 embernek kellett volna elhaladnia előttünk, se az erdő szélén, se benne, mi több, se az erdő melletti a fűben nem vezetett nyom. Bementünk a sűrű erdőbe – semmi eredmény.

A terv az volt, elmegyünk Gyerővásárhelyig, s ott kapitulálunk a sebek és az útvonal nem ismerése miatt. Amikor Medvepadról leereszkedtünk a völgybe (ekkor hívott Nagy Zoli, érdeklődött, mi a szitu, ők már a Riszeg-tető környékén jártak), akkor már felgyorsultak az események: kapituláltunk.

Leereszkedtünk a főútra, onnan pedig földúton bementünk Kiskapusra, megittunk egy-egy kólát, s vártuk a végzetet. 🙂

Értünk jött Lenke unokatestvérem, de addig kedélyesen beszélgettünk a 84. szám alatt lakó Jakab Alberrtel, aki

járatja a Szabadságot

, de úgy gondolja, sok cikk

megrendelésre íródik

, s bírált bennünket, hogy nem foglalkozunk eleget a nyugdíjasok gondjaival, ugyanis

a lapot már csak mük járatjuk mindenhol.

A ház előtti padján roskadtunk le, amikor szabadkoztunk, hogy ne haragudjon a hely engedély nélküli elfoglalásáért, annyit mondott

Maradjanak nyugodtan, mindent csináltak már azon a padon, szerelem is volt…

🙂

A koncertre nem volt erőm lemenni, bár Vanda ott bulizott.

Megítélésem szerint a magyarvistai kitérővel 30-35 kilométer közötti távot tettünk meg.

Ezek után letagadom, hogy a Kazán-szoros körüli dombok és a Dobrudzsai-hegyeken kívül szinte minden helyen jártam az országban.

Eltitkolom, hogy 1996 óta rendszeresen túrázom (télen, nyáron, sátorral)

Nem mondom el senkinek, hogy a Román Alpin Klub Kolozsvári Egyetemi Részlegének a tagja vagyok, velük aktívan túrázok 2010 óta.

Senkinek sem árulom el, hogy immár kétszer vettem részt a Nagy Zoltán-szervezte Jókai Mór Emlék- és Teljesítménytúrán.

Letagadom, ha valaki eszembe juttatja, hogy idén megmásztam Észak-Afrika legmagasabb hegycsúcsát, a Magas-atlasz hegységben levő Toukbal csúcsot (4167 méter)

Büszke vagyok Vandára, hogy szinte semmilyen edzés nélkül ezt kibírta  – bár néhány héttel ezelőtt voltunk egy gyalogtúrán). Szívós, kitartó, nem nyávog, rinyál, nem hisztizik, finnyáskodik, igazi túrázó, de azért felkészülés nélkül nem megy az 50 kilométeres gyalogtúra… Büszke vagyok rá, hogy ennyit, is így kibírt!

Read Full Post »

Older Posts »