Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for 2018. február


Annyira bánom, hogy nem tudtam elmenni… 😦 (Fotó: Cristina Beligăr/Facebook)

Határozottan állítom: szükség van akár a betegség eredményezte leállásokra, a visszakapcsolásra annak érdekében, hogy legyen az embernek ideje gondolkozni, prioritizálni, mi több, perspektívába helyezni, s esetleg újraértékelni dolgokat.

Esetleg új tervek szövésére is igen alkalmas egy-egy ilyen időszak. Sőt, személyes fogalmakra is. Természetesen én is eldöntöttem néhány dolgot… 🙂

A héten sok mindent ki kellett hagynom, s fájt: elmentem volna Kallós Zoli bácsi mai temetésére, akit tiszteltem, akinél a Sztánai Lovasokkal megálltunk a Bonchidai Kastélynapokra menet vagy jövet, s akit évtizedekkel ezelőtt ismertem meg egy jéghideg vonaton Budapestre menet.

Hétfőn kimaradt a kvíz, Szerdán a Távol-Keletre utazott társaság (Vanda, Andi, Boti és Csigi) fényképes élménybeszámolója, az éppen általam a geoládásokkal szervezett szerda esti találkozó, a csütörtöki póker, a pénteki szimfonikus hangverseny, a mai, innovatív színházi előadás… 🙂

A legjobban a ma Bélesen szervezett szánhúzó verseny kihagyása fájt…

Sebaj, holnaptól már lassan visszarázódom a változatos mindennapi és hétvégi tevékenységekbe, hétfőtől dolgozom. Megannyi teendő maradt a jövő hétre: ugye Gyuszika és Marci bácsi? 🙂

Reklámok

Read Full Post »


Köszönöm szépen Fábián Adrás tüdőorvosnak a szakvizsgálatokat, az emberi hozzáállást!

Igen, azt feltétlenül el kell intézni, oda be kell menni, meg kell kérdezni, a szerelőnek ki kell jönnie, azt el kell hozni, ezt-azt fel kell hívni. A napi teendők.

Ám amikor az ember balesetet szenved (esetemben hajdanán a kulcscsont-törés, meniszkusz-szakadás és térdműtét), minden halasztódik, mi több, törlődik.

De hát, feltétlenül itt kell lenned, azt haladéktalanul el kell intézned!

hangzanak az imperatívuszok.

S ilyenkor:

Sajnos nem tehetem, kórházban vagyok.

Vagy

Tüdőgyulladásom van, ágynak estem.

De mégis, gyere el…!

Mi az, te is kérsz belőle, tudod, ragályos…

S ilyenkor visszakapcsolunk. Mindent halasztunk, néhány dolgot törlünk. Érdekessé válik a dolgok dinamikája: bizonyos dolgokat megoldanak mások, más esetben elévülnek vagy fölöslegessé válnak. Amit annyira fontosnak és sürgősnek ítéltünk, elhalványul a többi teendő mellett. Új megvilágításba kerülnek bizonyos dolgok. Átértékelődnek.

Ilyenkor mindent halasszunk, s ha kell, töröljük, mert közhely, de igaz: az egészség a legfontosabb.

Read Full Post »


Köszönöm a megkeresést Bianca Pădurean újságíró kolléganőmnek!

 

***

FRISSÍTÉS: 2018. február 9.: Megjelent szöveg formájában az RFI weboldalán.

Read Full Post »


Tengerpartra és pálmafákra vágytak…

Bár az eredeti terv szerint lesre indultunk (róka, farkas, szarvas, őz, hiúz, vaddisznó, medve stb.), végül elveszett világokat fedeztünk fel. Lényegében sikeresnek mondható a kiruccanás, ugyanis két vonatkozásban jött össze a kitűzött terv: az ember tevékenysége miatt elveszett világnak tekinthető a vadállomány, s szintén a mi, ezúttal önpusztító tevékenységünk miatt tűnt él két, hajdanán virágzó település a Hunyad megyei Királybányatoplica (Toplița) közelében.

Bár az erdőt rendkívül jól ismerő Geberán Sándor erdőmérnökkel, Bibi édespajával indultunk útnak, sajnos semmilyen vadállatot nem sikerült meglesnünk. Felmentünk viszont két szellemfaluba: Manu és Moszor (Mosoru).

Latyakos hóban vágtunk neki a kaptatónak. Körülbelül 40 perc leforgása alatt sikerült kiérünk az első szellemfaluba: Manu. Már a pajta tetőszerkezete is teljesen beomlott, a ház is romokban áll.

Itt valamikor egy betonkapu állt, a fene tudja, miért nem fából építették. Képzeljétek, hogyan hozhatták fel ide azt a sok építőanyagot

– mondja Sándor.

Megyünk is tovább, sajnos nincs itt már mit nézni.

Itt valamikor egy utca volt, szekérút vezetett idáig. Ez a legjobb állapotban megmaradt épület. Nyáron a juhászok használják.

Ismeretlen márkájú cigaretta dobozok, gépkocsi gyújtógyertyája, kormos belsejű befőttes üveg, fejjel lefele (ki tudja mióta) pihenő kanna. A villa évekkel ezelőtt evett utoljára, most porosan és rozsdásan fekszik az asztalon. Rongyok, régi újságok. Lakatlan a pókháló is, légy sincs már itt rég, a türelmes nyolclábú is kihalt. A roskadó ágy szélén pásztor hordta vastag nadrág. Nyitva az ablak, várja a látogatókat.

Szintgörbén folytatjuk az utat, már húsz éve annak, hogy Sándor itt járt, az ösvényt sem találja már, nem csoda, két-három évtizede szinte senki sem jár erre.

Hatalmas hangyaboly volt valamikor itt. Most semmi. Hihetelen!

csodálkozik el az erdőmérnök.

Csoda, hogy nem láttunk vadállatot? Még a hangyák sem maradtak meg itt…

Szekérútra érünk, innen már nincs annyira messze a következő szellemfalu, Moszor, románul Mosoru. A bányászok innen, mintegy 750 méter magasról mentek be minden nap a föld alá, a bányába. Rendkívül nehéz élet lehetett.

Ablak a semmibe…

A kilátón állunk meg legelőbb. Több évtizede nem állt meg itt senki csodálni a tájat. A fából készült struktúrának már csak két korhadó lába van meg csupán. Egyik mintha a másiknak dőlne, együtt várják a véget. Már csak terepjáróval lehet ide kijönni.

Kilátása a jövőbe…

Az egyik háznak már csak a kőből készült alapja van meg, szemben viszont egy kijavított tetőszerkezetű házra leszünk figyelmesek. A cserepeket kicserélték, a kerítés egy részét is felújították. Bekukkantunk az ablakon: két ágy, rajtuk új matracok. Nemrég még fát vágott itt valaki…

Itt nemrég még járt valaki…

Nehéz szívvel fordulok vissza. Időznék még, s becsukott szemmel igyekeznék elképzelni, hogyan élhettek itt valamikor, milyen emberek lakták ezeket a házakat, mit éreztek, mit gondoltak, milyen vágyaik, álmaik, elképzeléseik, terveik voltak, milyen értékrend szerint éltek, mi volt a napi rutinjuk, miben lelték örömüket, mi szomorított el őket, mi okozott bánatot, mitől keseredtek el. Ki, mikor hagyta el ezt a házat, mi volt az utolsó gondolata.

Alacsonyan suhanó felhők figyelmeztetnek: nyakunkba fog szakadni az eső. Bibi internetes meteorológusai 15 órára tették a záport. Visszaindulunk a völgybe, hátat fordítunk mi is a lélek nélküli romoknak. Hirtelen ajtócsikorgásra leszünk figyelmesek.

Úristen itt még lakik valaki!

– ugyanazt gondolva nézünk egymásra.

A szél játszik velünk, s nyitva maradt ajtóval. Unatkozik – ki tudja, ki, s mikor járt itt utoljára. A szellemvadászok paradicsoma lehetne ez a hely. Végigszalad a hideg a hátamon, sötétedés után csak ezer eurós fogadásból mennék oda le…

Az eső szerencsére csak a túra utolsó félórájában vert el. Lemosta rólunk a szellemeket, megtisztult lélekkel fogyasztottuk el a Sándor által készített rendívül finom ebédet. Ismét bebizonyosodott: a férfiak a legjobb szakácsok…!

Köszönöm szépen ezt az egyedi élményt!

A történet folytatásáért kattinta az első fotóra!

Read Full Post »


Köszönöm, Endre!

Felvillanyozódtam, amikor Zongor Réka különösen kedves hölgyismerősöm riasztott: vetíteni fogják A viszkist Kolozsváron! Aztán csend, senki mástól nem hallottam, hogy vetítenék, mígnem tegnap különösen kedves és régi ismerősöm, Venczel Endre, a Taylor Projects és A vándormozi mindenese hívott, majd SMS-t írt:

Tordán vagyok, ha akarod, egy videóinterjú erejéig megállok Kolozsváron, s aztán megyek tovább Budapestre.

Kihasználtam az alkalmat, „lencsevégre kaptam”.

Csakhogy arra számítottam, a filmet a kedvenc filmszínházamban, a Győzelem (Victoria) moziban is vetítik. Jelen lesz Ambrus Attila is? Mit mond erre Endre?

Read Full Post »