Két fotó és egy történet Koszovóról


Az egyik nap Prizrenbe indultunk, Koszóvó délnyugati részén levő történelmi városba. Olyan, mint Kolozsvár: az ország második legnépesebb települése. A különbség az, hogy az 1,8 milliós ország eme városában csupán 177 ezren élnek. A 2009-es Balkán-körutunk alkalmával csupán Kosovska Mitrovicába s Pristinába jutottunk el.

Indulás előtti este dokumentumfilmeket néztem a koszovói albánok lemészárlásáról. A szerbek Racak közelében 45 védtelen, fegyvertelen koszovói albán civilt mészároltak le. Ez volt a fordulópontja a koszovói háborúnak, az amerikai ezután döntöttek a masszív katonai beavatkozásról. A busz rossz helyen tett ki, stoppolni kezdtünk. Az első autó megállt. Felszálltunk. A fiatalember nagyon rosszul beszélt angolul, de amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, hirtelen felkiáltott: PÉKSÉK, PÉKSÉG, KECSKEMÉT! Hamar megbarátkoztunk vele, kitérőt is tett, hogy elvigyen az emlékhelyre. Köszönjük!

 

1999 január közepén a Pristinától alig 25 kilométerre fekvő Racak faluban a szerb alakulatok 45 albán nemzetiségű civilt mészároltak le a település melletti árokban. Közöttük egy 99 éves férfi is volt. Szomorú hely. S ha belegondolunk, hogy ilyesmi velünk, erdélyi magyarokkal is megtörténhetett volna még 1990 márciusát követően…
Reklámok

FOTÓRIPORT – Téli túra után irány a szatmári Aquastar!


Mindenki élvezi (Saját felvételek)

Mintegy 12 kilométert gyalogoltunk szombaton Szatmárnémeti mellett. Márk-Nagy János helyi sportember javaslata alapján a Szamos-part irányából közelítettük meg a Nagyerdőt. Be is kellett volna mennünk a fák közé, de a késői indulás miatt erre már nem volt lehetőség.

Arra gondoltunk, a kimerítő gyaloglás után a legegészségesebb a szauna, az élményfürdő és a termálvíz. Fel is hívtuk Brancsik Zsoltot, aki készségesen állt rendelkezésünkre: meghívott az Aquastarhoz.

Helyfoglalás…

Ismét kipróbáltuk az élményelemes relaxációs medencét, a szanuát, de nem akárhogyan: sorban álltunk, hogy részt vehessünk Sebastian Borleşteanu szaunamesternek a tanácsokkal és zenével „fűszerezett” mutatványán, amely során vizet öntött a szaunakályhára, az ebből felszabaduló párát törölközője segítségével egyenletesen szétoszlatta a szaunában.  Keverte, terelte a forró levegőt, különböző aromákkal, illatokkal dúsítva azt. Jujjj, de jó volt!

A szakemberek szerint

A felöntések során a szauna levegőjében párolgó illatok elsőként a vegetatív idegrendszerünkre hatnak. Ezen kívül miközben az aromás gőz a bőrrel érintkezik valamint belélegezésével anti-baketriális és vírus-ellenes hatásai is bizonyítottak. Egy aromás felöntés nem csak szimpla bemelegítő, lélekmelengető program, hanem nagy mértékben erősíti az immunrendszert, egészségmegőrző hatású.

A program után a relaxációs szobában pihentünk, majd következett a szabadtéri medencében szervezett éjjeli termálfürdőzés. A meniszkusz-műtötte térdemnek és a kulcscsont-műtétemnek kifejezetten jót tett.

Köszönjük a lehetőséget Brancsik Zsolt és Aquastar!

Kattints az első fotóra, kérlek!

FOTÓK – Cziple Csabát is elcsaltam


Csaba picit izgult, minden első alkalom ilyen… 🙂

Ügyes, okos, talpraesett, kedélyes, barátságos és vidám fiatalember, jó lehet a vére is – gondoltam, s a kolozsvári Sapientián rendszergazdáskodó (nem garázdálkodó!) Csabát is meggyőztem, jöjjön vért adni. Valamikor augusztusban adtam utoljára, ideje volt jótékonykodni.

Ki akartam írni a FB-re, hogy vajon van-e szüksége valakinek vérre, de valamiért mégse tettem. Arra gondoltam, úgyis láttam volna, ha valaki felhívást tesz közzé. A magyarnapos Szabó Lillával találkoztam éppen a bejáratnál (sors), s szólt: a 2-es számú gyerekkórházba beutalt Túróczi Balázsnak van szüksége vérre.

Mindketten neki adtunk.

Iratkozz fel te is erre a weboldra (van Donez450 app is, lásd Google Play), s menj vért adni! Valakinek nagy szükség van rá(d)!

Szabadnap is jár…

Fodor Edina 1568-ban


Szándékosan hagytam ki a névelőt.

Az énekesnő természetesen más stílusú zenével, pontosabban szoft dzsesszel örvendezteti meg a közönséget 2019. január 19-én a Vallásszabadság Házában működő 1568 Bisztróban. Egyáltalán: vajon mit énekeltek abban az évben, amikor a híres tordai országgyűlést tartották?

A zenei kalandra ingyenes a belépés.

A közismert és közkedvelt Fodor Edina első idei fellépése lesz a most szombati. Nem véletlen, hogy éppen az 1568 Bisztróban lesz az első, ugyanis a szóló karrierjét ebben a lokálban kezdte, a megnyitón is például az Edina Quartettel zenélt, azóta havonta egyszer-kétszer lépett fel a Sora üzletházzal szembeni lokálban.

Edina a bisztró három stabil fellépője közé tartozik. Rajta kívül hétvégenként András Vargas gitáros és Răzvan Mahuleţ zongorista biztosítja a háttérzenét.

Szombaton Edina például Frank Sinatra, Ella Fitzgerald, Stacey Kent, Mélanie Peyroux és Melody Gardot repertoárjából játszik majd. Hallgassunk bele a kétszer ötven perces előadásba!

Mindenkit szeretettel várnak! Facebook-esemény itt.

FOTÓRIPORT – Téli séta és geoládázás a román-magyar határ közvetlen közelében


Ki tudja merre kacskaringózik a román-magyar határ… Ott vajon már Magyarország van?

Amikor a Szatmárnémeti közelében levő Szamos-gáton megláttam a piros-fehér sorompókat és határköveket megfordult a fejemben, hogy valahol esetleg akaratlanul átlépjük a határt. Igen ám, gondoltam, a migránsok korában azért mégiscsak jobban ki van jelölve, s a kukker segítségével látva túrázós öltözetünket mégsem lőnek majd ránk a határőrök.

Így tehát folytattuk utunkat

Nagy-János Márk szatmári sportember küldte .gpx alapján indultunk útnak, a Drăganilor utcából a Dara utcán keresztül a Nagyerdő fele vettünk utunkat – lám-lám e pusztai tájon is van hol gyalogtúrázni. Tudtam én. Meglovagolva a töltést elindultunk a fák fele. Nagyon messzinek látszottak. S a gát is ellenkező irányba kanyarodott. Fújt kicsit a szél, mínuszt mutatott a hőmérő, de

nincs rossz idő, csak gyenge turista,

tartja a mondás. Ehhez tartottam magam. Normál ütemben haladtam, Bibinek az megfeszítettnek bizonyult, s ráadásul túl nagyokat is léptem.

Mit jelöl?

Úgy döntöttünk, nem kanyarodunk jobbra,

nem megyünk az erdőbe, azért sem, mert a semmiből előkerült lovasszekér bakján ülő férfi is azt válaszolja meggondolatlan, kommandós sapkában feltett kérdésemre, ő is oda igyekszik. Pedig csak abban reménykedtem, elvisz Szatmár irányába egy darabon, nem akartam én falopás miatti semmiféle félelmet ébreszteni benne. Tiszta a lelkiismeretem, bár ezt nehéz lett volna elmagyarázni a férfi ismerőseinek és barátainak, akiket felhívott, hogy hallgattassák el a stupid tourist szemtanúkat.

Szerencsére nem ez történt.

Toronyiránt mentünk, a szó szoros értelmében, amíg nem találkoztunk Istvánnal. Ő adta meg a választ arra, miért látni biciklik gumiabroncsának nyomát a hóban: rőzsét szállítanak rajta. Pista például eladja annak, aki majd koszorút készít belőle.

István a gáton

Negyven lejt adnak érte. Nem akartam messzebb menni, mert hideg van, s későre is indultam el. Múltkor kétszer fordultam, az majdnem száz lej.

Rádöbbentem, jobban keres mint én közel negyed évszázad újságírás után… 🙂

Segítettem rögzíteni a rőzsét a biciklire, s máris útnak indultunk

Itt a temető, itt van Dara vége

mondta hirtelen, s jobbra tért.

Tetszett neki, hogy rögtön a találkozásunk után a kocsma felől kérdeztem, azonnal mondta, hogy több is van belőle a településen, szinte mindenik utcában egy-egy.

Azt biztos, hogy több van, mint templom

Nevetett, kiitta a feles pille palackból a sört. A műanyagot a töltés széléről kellett összeszednem, csodálkozott, mi a fenéért veszem fel, s viszem magammal.

Eldobom az első kukába

szólalt meg bennem a természetvédő. István közönnyel nyugtázta a úri hóbortot.

Arra kell vinnem a fát, oda menjünk az üzletbe

szólalt meg rövidke csend után

De hát ott nem adnak pohárba piát

próbáltam, sikertelenül, a beavatottak nyelvén szólni Istvánhoz.

Puha megvetéssel vegyített kajánsággal nézett rám.

Majd meglátod

mondta székelyesen.

Ott a buszmegálló, ott ültök majd fel a szatmári kurszára

igaztott útba mihelyt a főútra értünk.

Aztán ittunk. Olyan típusú alkoholt, amilyet még sohasem kóstolt a májam. A neve Romulus. Rémus szerencsére hiányzott a menüből, bár ilyen nem is volt, hanem a helyidegen műszempillás hölgynek kellett mondani a kulcsszót, s a pult alól máris előkerült a csodákra képes pille palack.

Romulus összekovácsol mindenkit és mindent

A poharacskák szépen ott sorakoztak türelmesen, kiszáradt ajkakra várva. Lefolyt két csodaédes Romulus, cserébe István is meghívott egyre. Sörrel vegyítette, a merénylet miatt a májam bizonyára erélyesen tiltakozott volna.

Tényleg volt kisbusz négykor Szatmárra. Előbb balra kanyarodott Pete (Petea) irányába. Itt felvett két utast, az egyik panaszkodott, hogy késett a busz, 10 percett kellett a hidegben várnia.

A gépkocsivezető verbálisan szájon vágta a ügyfelet

Panaszkodjon a cégnél, csend legyen a buszban

kedveskedett az ügyfélnek a sofőr. Tiszta Nyugat.

Vasárnap a határ magyar oldalán, Csengerisimán és Nagygécen geoládáztunk. Erről viszont a Corbii Albi román-magyar portálon.

Koszovó – csak egy kép (valójában kettő)


A kóbor kutyának sem tetszik… (Saját felvételek)

Eredetileg valóban csupán egy fotót akartam feltölteni, de rájöttem, hogy a világ talán legcsúnyább épületét nem elég egy felvétellel szemléltetni.

Sokan egyenesen rondának nevezik, de amennyiben az esztétikai hatást kontextusba helyezzük, mindjárt más a helyzet: a Koszovói Nemzeti Könyvtárat 1982-ben avatták fel. Nos, egy évvel később nálunk például mit építettek, hát nem mást, mint a Nép Házát (Casa Poporului).

Lehet, nem a legjobban sikerült az iszlám és a bizánci stílus ötvözése, de legalább a hagyományos albán sapka motívumának megjelenítése értékelendő.

Lehet, tényleg ez a világ legrondább épülete, de 2009-ben megejtett néhány napos, illetve most szilveszter környéki egyhetes ott tartózkodásom alapján bátran leírhatom: a könyvtár a talán legszebb lelkű balkáni nép független országában található.

Tényleg nagyon csúnya?

FOTÓK – Ki mondta, hogy Koszovó veszélyes?


A Pristinában levő régi zsidó temetőt is meglátogattuk. A hozzá vezető utcában ezeket találtuk. A lőfegyver golyóinak hüvelyei egy lakóház előtti járdán hevertek újév első napján. Az újesztendő alkalmával szervezett buli után elfelejtették eltávolítani őket. S akkor mi van? 🙂

Én.

Valójában nem állítottam, hanem valamilyen szinten a 2009-ben megejtett Balkán-körút kapcsán tett látogatásról írt blogbejegyzéseimmel valamelyest ezt sugalltam. Akkoriban valóban kissé szokatlanul éreztem magam, ugyanis tudtam, hogy a véres, tömeggyilkosságokkal járó háborúnak alig egy évtizede lett vége, a sebek még mindig nem gyógyultak be. Arról is tudomásom volt, hogy

Koszóvó egy rendkívül összetett hely, nehéz átlátni a politikai és szociális állapotokat. A geostratégiai és geoplitikai játékok, az egyes esetekben nagykövetségeknek álcázott amerikai hírszerzési és katonai támaszpontok fontos szerepet játszanak a megértés folyamatában. Újév során kíséretet tettem arra, hogy a nehéz mobilitási körülmények és az emberek lelki bezárkózása ellenére igyekezzem kihámozni a rejtelmeket.

Hol, mikor történhet meg az, hogy egy pristinai gyorsétkezdében mélyenszántó gondolatok mentén egyértelmű, másrészt pedig kifinomult eszközökkel másfél óra leforgása alatt próbáljanak az iszlám vallásra téríteni bennünket, s a sikertelenséget látva az „elkövetők” nevetve ismerjék be sikertelenségüket? 🙂 Sehol, csak a független Koszovó fővárosában! 🙂

A korábban említett Balkán-körút kapcsán az emberiség lelkében a második világháború utáni legmélyebb sebeket okozó bosznia-hercegovinai helyszíneken jártam. Őszintének kell lennem: valamiért, valahogy a délszláv válságnak a horvátországi, boszniai tragédiái jelentették számomra a legnagyobb lelki szenvedést. Ezek a tragikus és véres események, a tömegsírok nem valamelyik afrikai vagy ázsiai országban (félreértés ne essék, ott is ugyanannyira szomorú és fájó, de másképp) történtek, hanem a SZOMSZÉDBAN. Ugyanolyan ábrázatú embereket gyilkoltak le, mint mi, ugyanolyan típusú házakat gyújtottak fel, mint amilyenek mondjuk Egeresen vannak. A fizikális és kulturális hasonlóság mélyítette a sebet. A szénakazal is ugyanolyan, mint nálunk…

Visszatérve: a koszovói események valahogy nem hagytak olyan mély sebet bennem, mint a koszovóiak. De mégis: most alkalom adódott egy hetet tölteni a hajdani Jugoszlávia eme részében. S felébred bennem a vágy, hogy a zord időjárás ellenére ellátogassak a félelemben élő szerbekhez, de megtekintsem, s magamba fordulva zokogjak a koszovói albánok lelkében ejtett sebek helyszínein is.

A civilizációk véres harca a SZOMSZÉDBAN zajlott.

Húsz + egyéves „osztálytalálkozó” Szkopjában (ide is átugrottunk): John Petersent 1998-ban ismertem meg. Ugyanakkor Csoma Botit is. Hallod, Boticus, üdvözöl John!

Mondom, rendkívül összetett hely Koszovó. Azt gondolná az ember, hogy veszélyes, megesznek, feldarabolnak a muzulmánok, félni kell a terrorizmustól. Inkább az előítéletektől. Csodálatos hetet töltöttünk Koszovóban: tanulságokkal, kalandokkal, nehéz, vicces helyzetekkel. Ami kiviláglott: az emberek rendkívül kedvesek, barátságosak, vallási és emberi indíttatásból nagyra becsülik a látogatókat, segítik őket. Ugyanazt éreztük Bibivel, mint Azerbajdzsánban, ahol Faris, a házigazdánk ugyanezt érzékeltette, s ki is mondta:

A vendég Allah barátja

Ki, mikor volt ilyen fontos?!

A koszovói háborúban fordulópontot jelentő, Racak falu határában elkövetett mészárlás helyszínén felépített emlékhelyen is jártunk. Az autóbusz a világ végén tett le, stoppoltunk. A kecskeméti pékségben dolgozott koszovói albán sofőr vett fel. Elvitt az emlékhely lábához, bár máshol volt dolga. Tisztelet. Szomorúság lett úrrá rajtam: a második világháború után, a modern Európában mégis hogyan lehet golyószóró által legyilkolni egy 99 éves (!!!) személyt?!?!