Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for the ‘Bevizelős’ Category


Ha jól számoltam, összesen huszonöten voltunk… (Gönczi Vass Ildikó felvétele)

Rendkívül óvatosan, inkább sarkon kellett járnom, egyébként a tegnapi lézerharc miatt izomláz földre teper… 🙂 Már a legelején éreztem, az első death match után, pedig sokat gyalogolok, mászkálok, kirándulok. A lézerfegyveres csapatépítő játék annyira megmozgatja a nem létező izmokat is, hogy másnap a budira is alig tud ráülni az ember. Magam előtt látom, amit Görög-Kocsis Juli mesélt:

Kijött a tag a teremből, forgolódött körbe-körbe, kereste az ellenséget, azt hitte még tart a játék. Nagyon vicces volt, teljesen beleélte magát…

Így történt ez velem is szombaton este: kúsztam, másztam, kerestem az ellenséget, igyekeztem feleleveníteni s gyakorlata ültetni a Counter Strike-os emlékeket – éveken át Coraian Zolinak és a Kopiernikus köszönhetően játszottuk ezt a számítógépes játékot a cég Király utcai székhelyén…

Adrenalin izzadásig

De hát mit sem érnek azok a tapasztalatok: ez itt élőben megy, apukám! Látod, hogy szalad, mint a mérgezett egér, becélzod, s… elbújt. Abban sem vagy teljesen biztos, hogy az ellenfeled. Andor szerencsére nem állította be a friendly fire-t, egyébként mínusz pontjaink lettek volna… S a fegyver automatikusan töltött, szerencsére.

Két death match után (bravó Alpár és Zitz!) jött a két capture the flag. Dugába dőlt minden taktika és stratégia, azt sem tudtam, hol a majom (jó, na, rajtam kívül), hol vannak azok, akikkel támadnom kellene.

Az elesettek gyülekezete… 🙂

A két death match során három dologgal szórakoztam leginkább: a helikopterbe lőttem le valakit, aki állandóan ott kempelt. Találomra belőttem a sötét résbe, hoppá, kigyúlt piros a karácsonyfás díszkoszorú! Elhúzódtam, vártam egy keveset, paff, ismét sikerült. A negyedik után már meguntam, s elmentem a gumiabroncsokhoz. Lehasaltam, s egy szűk résen halomra lőttem az ellenfeleket. Láttad volna, hogy mérgelődtek, el sem tudták képzelni, honnan a gumibaba műfogából lövik ki őket… 🙂 A harmadik szórakozásom az volt, amikor hallottam, hogy a palánk túl oldalán ott az ellenség néhány tagja. Sorozatlövésre állítottam a fegyveremet, felemeltem, s adtam nekik kakaót… Olyan szép piros karácsonyfa lett minden… 🙂

Az operetthadsereg balettharcosai

A fegyver valami hangokat adott ki, rezgett a sisak a fejemen, statikus fényekbe lőttem, amelyekről azt hittem, ellenség, nem másztam be az alagútba, mert a terem rajzán úgy látszott, hogy annak a dekorációs elemnek nincs se be- se kijárata, tehát használhatatlan, de mégis alagút volt, kerestem a majmot, amiről azt hittem, ez bazi nagy plüssmaci. Szóval volt elég izgalom…!

Kiváló volt, mindenki élvezte, jól leizzadtunk, igazi adrenalinlavina. De amatőrök voltunk, erre mondta Csoma Boti, hogy

Szép kis operetthadsereg vagyunk…

Ebből lett a balettharcosok… 🙂 Igazából színházkommandó…

Köszönjük szépen Görög-Kocsis Julinak (Barlangász Juli), Kocsis Andornak és Gönczi Vass Ildikónak (Póker és Barlangász Ildikó) a kiváló lehetőséget! Visszatérünk! (Igen, ügyvéd hölgyek és urak, ez FENYEGETÉS!)

***

Így/itt találod meg a FB-n a többek között csapatépítőre, születésnapra kiválóan alkalmas kolozsvári szabadidőközpontot: Lézerharc Kolozsvar – LTG Cluj Lézerharc-pályájuk a legnagyobb az országban, 800 négyzetméteres. Sokan kell menni, ne kelljen keresgélni egymást a sötétben… 🙂

***

Kérlek, kattints az első fotóra:

Reklámok

Read Full Post »


Hosszú sor kígyózott az ajtó előtt…

Tavaly szeptember végén még haza sem értünk, s máris eldöntöttük, hogy csomagot küldünk Iránba. Pontosabban a legkedvesebb iráni házigazdánknak, Soroush Bakhtiarnak, kedves feleségének, öccsének és természetesen szüleinek, akik Padenában, Kelet-Irán hegyeiben láttak vendégül bennünket a Kanapészörfölők (CouchSurfing) rendszer segítségével. Kezdetben Soroush azt írta, nem lesz otthon, öccse majd gondoskodik arról, hogy megfelelő vendégszeretetben részesüljünk Isfahán közelében. Végül mégiscsak otthon volt. Egyébként kiderült, a 80 kilométerre levő Shahreza városában tudott fogadni bennünket. Éreztem, feltétlenül azt szeretné, hogy vendégül lásson bennünket. Erre abból is következtettem, hogy az elején csak 40-50 kilométeres távot adott meg a két város között.

Soroush és családja nyitott szívvel

és lélekkel fogadott bennünket. Bár házigazdánk 3-4 hónapja nem kapott fizetést, felesége munkanélküli, húga keveset keres, mégis mindent megtett annak érdekében, hogy kiválóan érezzük magunkat. S sikerült is. Még arra is próbálkozást tett, hogy a különböző turisztikai látványosságoknál ne a külföldieknek megszabott ötszörös árat kelljen kifizetnünk, hanem csupán azt, amelyet az irániaknak kell.

A Dózsa György/Regele Ferdinand utcai nagypostán készségesen adták meg a Mărăşti téri 16-os számú, a volt mozi közelében levő posta-vámhivatal órarendjét. A trolibuszról az OMV töltőállomásnál kell leszállni

Neki köszönhető, hogy eljutottunk a kaskáik nomád törzs sivatagszéli esküvőjére, hozzá kötődnek az isfaháni élmények és a hegyekbe tett látogatás is.

Úgy döntöttük, megháláljuk nekik,

csomagot küldünk Iránba. Hosszú időbe telt, amíg összehangoltuk a vásárlást, mi több, megfelelő dobozt kellett szereznünk, s kínosan kellett ügyelnünk arra, hogy semmi olyasmi ne legyen a csomagba, amelybe az iráni vallási szeku bele tud kötni: újságcikk (szándékosan nem csomagoltam be az iráni élményeinkről írt, három részben megjelent cikket), bizonyos motívumok stb. Főleg, hogy a csomagot éppen a több tucat halálos áldozatot követelő zavargások kellős közepén postáztuk.

Olyan varrottasokat vásároltunk,

amelyekben nincs értelmezhető motívum, s elsősorban a Dávid csillag hiányzik belőlük. Még az ezt megközelítő forma sem található meg rajtuk. Meglett a doboz, a címet angolul és latin betűkkel újperzsa nyelven (fárszi) is kinyomtattam, a feladónál pedig nem a saját címemet adtam meg… Óvatosságból, na. Bár lehet, csak megalapozatlan félelem.

Sok-sok türelem sükséges

Emmával találkoztunk is a nagyposta sarkánál, ott hátul, a Romtelecom épületénél, úgy emlékeztem, ott kell csomagot feladni. Körülbelül 15-17 évvel legalábbis ott kellett. Kiderült, eljárt fölöttem az idő: a Mărăşti téri posta-vámhivatalhoz kell majd fáradni, mondták a nagypostán bent, a fülkénél levő hölgy az órarendet is készségesen megadta, lejegyezte, ugyanis sokan hozzá viszik a csomagokat, s ha már nem tudja kiszolgálni, legalább tájékoztassa őket.  Mert, ugye, a neten nehéz odaírni két sort, hol lehet küldeményt postázni. Éljen a 21. század!

Lecammogtam a posta-vámhivatalhoz,

azaz a 16-os számú postahivatalhoz. Hatalmas sor, természetesen. Szerencsére senki sem szorongatott dobozt a hóna alatt, ők felvenni jöttek. De az ajtón azt írta, mindenkit ott szolgálnak ki. Mire 20 perc múlva sorra kerültem, kiderült, mégsem, azaz küldemény feladásáért előre kellett volna mennem.

Kisebb galiba keletkezett, amikor bejelentettem, hogy mármint én Iránba szeretnék csomagot feladni.

Nú sző patyé!

mondta hirtelen az alkalmazottak egyike. Mondom, de hát ott azt írja, csak Líbiába, Szíriába, s Irakba nem lehet küldeni. Ja, s Afganisztánba. Mindenki rám nézett, aztán a csomagra, a vámos csuklott egyet. Mondom, küldeni akarok, nem onnan származó csomagért jöttem! Fújj, előítéletek és média.

Menjek szépen ki, ragasszam rá a címet, s majd jön a vámos, megnézi, de addig is töltsem ki ezt a formanyomtatványt, amelyen pontosan részletezni kell, mi van benne. S akkor soroltam: színes száraztészta (ilyen nálunk nincs, na, számukra élmény), motívumos textília, varrottas, csokoládé, képeslap, hűtőmágnes. Szépen, darabszámra, súlyra.

Aztán jött a vámos:

Dumitale cu Iranu’?

Io, dară!

Mindenki szeme rajtunk. Szépen egyenként kiveszi a doboz tartalmát, hümmög. Vele együtt az egész várósereg.

Mare sărăcie în Iran…

Mondja, majd kiadja a parancsot:

Împachetaţi!

S diszkréten magamra hagy. Bármit betehettem volna még a „nukleáris fegyvereket fejlesztő, terrorista országba” küldendő kartondobozba. Volt ám nálam minden: marker, olló, golyóstoll (kettő is, ha kifogy az egyik, mégse ezen múljon), kis, közepes és nagy ragasztószalag, sötét barna és átlátszó is.

Mintha kissé húzódoztak volna az emberek, amikor a nagyocska dobozzal előre mentem, s bekiáltottam az ajtón, csak úgy heccből:

Gata pachetul pentru Iran!

Kérdeztem a vámostól is, mikor adtak itt fel csomagot Iránba. Nézése adott választ.

Lemértük. Két kiló kilencvenkilenc. Leadtam a formanyomtatványt, a csomagot, beírták a rendszerbe. Nézi a nő a feladó címét. Kérdi, mi van ott, ház? Mondom, nem. Tömbház? Az sem. Aztán leesett neki. S az is kiderült, a hölgy magyar.

Az azonosító szám alapján követem az iráni csomagot. Bár azt mondták, a perzsa országban kialakut rendkívül feszült politikai helyzet, a tüntetések, gyújtogatások, a bizonytalanság miatt lehet, Bukarestből visszaküldik, legutóbb még azt írta ki a Román Posta nyomkövető szolgálata: küldemény elhagyta a román fővárost. Csakhogy meg is kell érkeznie… 🙂

Read Full Post »


Úgy döntöttünk, csatlakozunk a Hám Péter által a bukovinai hegyekben tervezett hosszú hétvégés kiruccanáshoz. Nem ezt bántuk meg, hanem a negatív élményeket.

Hadd meséljenek a fotók és az őket kísérő rövid szöveg. Kattints az első felvételre:

Read Full Post »


Varosha, Észak-Ciprus: bemész, őrizetbe vehetnek, letartóztathatnak, de akár le is lőhetnek, ugyanis első kategóriájú, szigorúan őrzött török katonai övezet… (Fotó: Al Jazeera)

Hát… hogy is írjam: meg kell még emésztenem, lelkileg fel kell még dolgoznom a történteket, s aztán talán írni is tudok róluk részletesen… Valamikor, valahol… Május 4-én, csütörtökön szabadultam, pénteken, május 5-én hajnalban értem haza.

Nos, de mit tesz az újságíró, ha tiltó táblát lát? Bemegy, behatol. Tudja, hogy rejtenek, titkolnak valamit, s azt a nyilvánosság elé akarja tárni, exkluzív fotókat és videókat készít, dokumentálódik. Kidobják az ajtón, bemászik az ablakon, kidobják az ablakon, bemászik a kéményen… 🙂

A barátok ezekkel fogadtak pénteken hajnalban a kolozsvári repülőtéren… 🙂

A Sallai János kezdeményezte csodálatos ciprusi kiruccanás után (április 20-25), sőt még ennek befejezése előtt (április 24-én) egyfajta kényszerszabadságra (május 4-ig), illetve, ahogy Telegdi Andi kiválóan fogalmazott, kényszerházasságra ítéltek Róberttel az Észak-Ciprusi Török Köztársaság (csak Törökország ismeri el, senki sem segíthet, ha bajba kerülsz, konzuli segítséget sem nyújhatnak sem a magyarok, sem a románok) hatóságai: a „sima”, a forgalmi, a speciális, a politikai, s a katonai rendőrség. Volt polgári per, 500 euróért feltételes szabadlábra helyezés, katonai bíróság, ítélet, 800 eurós bírság (az ügyvéd összesen 400 euróba került, 200-200 fejenként), SZABADULÁS.  Akárcsak ebben a sorozatban. Csakhogy én nem kábítószert csempésztem, hanem újságírói munkámat végeztem. Nem ezzel a céllal, nem küldetésben mentem oda, de ellenállhatatlan volt a kísértés…

A vádak:

Elsőrendben: törvénytelen behatolás első kategóriájú, szigorúan őrzött és szigorúan tilos török katonai övezetbe, Varosha szellemvárosba. Másodrendben: engedély nélküli behatolás első kategóriájú, szigorúan őrzött és szigorúan tilos török katonai övezetbe. Harmadrendben: fotók és videók készítése első kategóriájú, szigorúan őrzött és szigorúan tilos török katonai övezetben.

Köszönöm elsősorban a szüleimnek, a barátnőmnek és a szűk baráti körömbe tartozóknak az erkölcsi, lelki és anyagi segítséget! Köszönöm, hogy itthon is fű alatt maradt az ügy, s minden jel szerint a vizsgálati fogság, a kivizsgálás, a polgári per során és katonai bíróságon zajlott per alatt a ciprusi török hatóságok nem jöttek rá, hogy újságíró vagyok…! Ellenkező esetben…

 

NE menj be!

Read Full Post »


#rezist

Jajj, de édesek! Nyugiznak a fészekben, nézelődnek, össze-össze érintik csőrüket. CUKIIIIK!

Hiába, már csodájára járunk az ilyesminek: gólyák, gólyafészek, madarak. Vajon hányat irtottunk ki? Hány gólya maradt még a régiónkban? Ennek jár ma utána Nagy-Hintós Diana állatvédő kolléganőm, megírja, s holnap megjelenik a Szabadságban…

A gólyák ide kattintva tekinthetők meg.

A mai sajtóközleményükben a kezdeményezők néhány érdekességre is rávilágítanak:

A magyarfenesi gólyafészekbe március 22-én tért vissza a hím gólya, és több mint két héttel később, április 8-án érkezett melléje a tojó. A fészekben április 11-én hajnalban jelent meg az első tojás, de sajnos két napra rá ki is gurult a fészekből, a fészket elfoglalni kívánó idegen gólyákkal vívott csetepaté közben.

 

Ki közeledik?!

#love

Read Full Post »


Ma kedd…

Nem, korántem úgy indul a napom, hogy jaj, ma kedd, peches napom lesz. Egy ideig a csütörtök volt, de évek óta átállt keddre.

Úgy tudtam, ma délben van a kolozsvári Wizz Air maraton sajtótájékoztató. Buszra ülök, időben elérek, mutatom a meghívót. Mosolyognak. Holnap van 11 órától. Kijövök, elmegy az orrom előtt a 30-as busz, amivel visszatérhettem volna a központba. Ugyanez történ a villamossal is.

Sebaj, tavasz van, jó az idő, használjuk ki a Cluj Bike rendszert. Nem működik az érzékelő. Hívom a ügyfélszolgálatot.

A helyzet az, hogy ennél a bicikliállomásnál az érzékelő lennebb van, mint a kijelölt hely

– mondja készségesen a férfi.

A biztonság kedvéért újraindítja a rendszert, a kék képernyőt bámulom. Sebaj, bemondom neki a kódot, kiad egy biciklit. Megköszönöm.

Tavasz van, szép az idő, szépek a lányok a Sétatéren.

A szerkesztőséghez legközelebb eső, a Kötő/Ioan Raţiu utcai bicikliállomásnál nincs szerencsém, tele van, nem tudom visszaszolgáltatni a bringát. Várok, hátha. Semmi. Elgurulok a városháza mellettihez. Rosszabb, mint a kék képernyő. Fekete. Ismét hívom a call centert. Ugyanaz a férfi. Sóhajt. Én is. Azt mondja, kiakadta terminál, küld majd valakit. Ez viszont nem oldja meg az én gondomat.

Ismét Kötő utca. Tele van. Elbringázom a BBTE főépülete mellé. Szerencsére találtam helyet.

Azt mondja Balázs Bence főszerkesztő-helyettes arra, hogy úgy a napot, mint az időpontot is eltévesztettem:

Ehhez tehetség kell

Újvári Ildikó főszerkesztő pedig azt:

Inkább mondd meg, hogy elaludtál, és kész.

Bárcsak úgy lett volna. Bárcsak átaludtam volna az egész napot. Sebaj, lesz mit mesélnem a legközelebbi, diákoknak tartott előadásomon… 🙂

Read Full Post »


pelikan1

Mi lett veled védtelen állat? (Fotó: Simion Margit)

A Bătrâna-csúcson és annak környékén megejtett szombati kirándulás kapcsán, pontosabban a “hiúztámadást” követően ötlött fel bennem: vajon mi van a szeptemberben a Kolozs megyei Telekfarkán (Câmpeneşti) észlelt pelikánnak. A kicsi drága, védtelen és eltéved madár(ka).

Korábban két cikket is írtam róla, követtük sorsának alakulását.

Egyébként hasonló esetekben hívható a Milvus Csoport segélyszáma: 0722 – 533816

Nos, ez a végkifejlet, ide kattintva olvasható a cikk… 🙂

***************************************************

A Duna-deltába történt áthelyezése során készített videó:

Read Full Post »

Older Posts »