Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Posts Tagged ‘Dinu Mititeanu’


Nem cementpor hullt a sátrakra. Legalább fagypont volt reggel...

Mircea Comannak, a Román Alpin Klub Kolozsvári Egyetemi Részlege (CAR – Universitar) frontemberének sokkal jobban meg kellett volna gondolnia az arra vonatkozó döntést, hogy két magyart hívjon meg a Sarmisegetusa dák várrom környékére szervezett hétvégi kirándulásra.

Örömmel vettem a meghívást, azért is, mert múlt héten Dinu bácsi az utolsó pillanatban visszamondta a Detunátákra szervezett túrát, így kezdtek jelentkezni az elvonási tünetek.

S Mircea is  rájött, milyen más már pénteken elmenekülni a betondzsungelből, amit megannyi alkalommal mondtam neki. Pénteken a Pákó-ügy kapcsán kiveszekedtem magam OJD-vel a kolozsvári tévében, majd útnak indultam. Velem Anamaria Vodă és Józsa Tibor utazott – utóbbi Tordán csatlakozott a csapathoz. Az első este heten ültük körül a tábortüzet a Hunyad megyei Kosztesd/Costeşti határában, a patak mellett.  Kiváló volt a hangulat. Jó, na, még manélét is hallgattunk, de csak kettőt, Bogdan unszolására.

Az átok: elveszett telefon, GPS és MP3 lejátszó

A Husky Enjoy -26 Celsius hálószákom ismét megvédett a fagytól, szombaton reggel mínusz 5 Celsius fok is lehetett. A dák szellemek megbosszulták, hogy a szent földre hunok tették a lábukat: nyoma veszett Mircea telefonjának. Ez a Costeşti falu határában levő szocreál kocsmában derült ki míg a marosvásárhelyi kontingenst vártuk. Visszamentünk a sátorhelyhez, nem találtuk. Csüggedve közöltük a többiekkel, mire kiderült, hogy a GPS is eltűnt. Ezt Mircea a kocsi tetejére tette mielőtt elindultunk volna a telefont keresni a sátorhelyen. A tartóban az MP3 lejátszó is benne volt.

Míg Mircea az elveszett dolgait kereste a csendőrség és a helybéliek segítségével, nekünk azt parancsolta, menjünk kirándulni. Este kalandos tájékozódás (négyszer eltévedtünk annak ellenére, hogy Andrei kezében GPS volt) után ismét találkoztunk az első éjszaka sátorhelyén, s ismét kiviseltük magunkat, olyannyira, hogy nem volt elég a folyadék.

Vasárnap Mircea a lányok (Cristina és Anamaria) sátrában megtalálta a telefonját. Felesége, Laura szerencsére megértő, nem tette fel (legalábbis ott a helyszínen nem…) a kényes kérdéseket.

Sajnos a malőr (a GPS és az MP3 lejátszó nem került meg) alaposan rányomta bélyegét a túrára,

szombaton, ugye, nem túráztunk együtt (még a Costeşti-i dák erődítményt/várat is meglátogattuk), vasárnap pedig  Mircea és útitársai már nem mentek fel Sarmisegetusára, ugyanis szombaton a keresés közben odakukkantottak. Így vasárnap háromba szakadt a csapat: egy része felment az ősi dák várhoz, Mircea és útitársai Nagyszebenbe mentek a falumúzeumba, jómagam pedig egyedül haza, ugyanis ma lapszámfelelős voltam… Éjjel pedig újabb buli vár rám, nekem kell feltöltenem a Szabadság nyomtatott változatát a www.szabadsag.ro  -ra…

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Reklámok

Read Full Post »


Jól érzik magukat a lányok a tordai sóbányában

Sok váratlan meglepetés ért a hétvégén.

Pénteken megvásároltam a túrára szükséges kaját, s elindultam a Béke/Lucian Blaga tér irányába, a Transilvania Filharmónia szimfonikus hangversenyére. Esett. Csodálkoztam is, Dinu bácsi (a Román Alpin Klub kolozsvári egyetemi részlegének az alapítója, tiszteletbeli elnöke, mindenese) hogyhogy ilyen időjárás közepette vállalt a túrát a Detunátákhoz. Extrém-extrém, de szombaton esőben túrázni, majd ugyanilyen meteorológiai körülmények között túrázni a Detunátákra, majd este.. szintén esőben felhúzni a sátrakat? Aki ismer, tudja: szeretem az extrém dolgokat, de talán mégsem ennyire.

Talán arra számít, hogy ha a városban esik, akkor kint havazik. Ez lehet a logikája, gondoltam, amikor röviddel a filharmóniára bemenet előtt megszólalt a telefonom. Mircea hívott. Sejtettem, bekövetkezett: Dinu bácsi az utolsó pillanatban visszamondta a túrát. A hátitáskámban levő zöld hagymák, a szalonna, az arab kenyér, a petrezselyem is végighallgatta a zongora tételeket, amelyeket szerintem a művész eléggé erőltetetten, kissé affektálva adott elő. Nem az eredmény, amely a botfülemnek igen jól hangzott, az előadási stílus zavart kissé. De mégis mit szólok hozzá én, a petrezselyem, az haut culture (nem, nem haut couture!) ágazathoz. Ez kizárólag pour les connaisseurs, les initié. Elnézést a kontárkodásért! Vanda is visszavonja észrevételeit. Ő sem eléggé sofistiqué.

The famous last words...

Nahát, így ment füstbe a hétvégi terv. Sebaj, azonnal másat fabrikáltam. Lóriról mindig is tudtam, hogy bevállalós, pörgős, spontán, lehet számítani rá még akkor is, amikor utolsó percben kell összehozni valami lazulást. Hiába, ő sem nős, így életvitelünk sokban hasonlít. A hangverseny alatt három SMS üzenetből máris összejött a filmezés, ami eredetileg römizésnek indult, ugyanúgy, mint Lóri reggel nyolckor esküvőre. Ugyanúgy, mint Jean Reno a Les visiteurs című filmben, amit Lórinál néztünk meg. Fogpasztát nem vittünk, mert nem számítottunk arra, hogy nála alszunk…

Szauna is volt. Szombaton este. Talán Vanda és Enikő élvezte a legjobban, főleg, hogy egyikük egyszer sem, a másik pedig csak egyszer próbálta ki az élményt. Hajnali fél háromig zaklattuk a Szélyes családot. Feszültebb volt mindenki, mint máskor. Talán az időjárás. Nem kellett volna annyit innom és ennem a 90 Celsius fokos befűtés előtt. Alig várom a hóba fetrengős szaunázást…

Szép a mosoly, jó a hangulat, de aztán a sófalnak ütköztünk...

Persze, hogy vasárnap későn keltem. Hajni, Arnold és Zsolt éppen akkor indult kirándulni a Bătrâna-csúcsra. Ehelyett elvittem a lányokat (Enikőnek születésnapja volt vasárnap) a tordai sóbányába (teljesen felújították, plázás, sejtettem, hogy a felújítás után ez lesz belőle). Szóval, korántsem a régi a hangulat, mi több, az emberállomány is teljesen megváltozott: plázacicák, de dupö blokuri fickók. Elég lenne oda a focipálya, a ping-pong asztalok, esetleg a kis tekepálya. A mini golf plázás, a felvonó meg egyszerűen horror. Tetszik, hogy szinte minden fából készült. Csónakáztunk is, a lányok nadrágján a fehér foltok sós vízcseppek közvetlen eredménye… 2006-ban jártam ott másodszor.

Ha már a sófalnak csapódtunk, Vanda megnyalta...

Ha már Tordán voltunk, benéztünk Tamás bátyámhoz is Kercsedre. Kunyhója nincs, de egy annál vagányabb falusi háza. Gyerekkoromban sok nyarat töltöttem is, meséltem is a lányoknak az élményekről. Jó dolga volt a lányoknak: visinátát ittak (ne ronts nekem, ez a szakszó!).

Hazafele gondoltam egyet (s nagy okosat), menjünk el Apahidáig a pénteken a miniszterelnök által hivatalosan is felavatott Bányabükk (Vâlcele) – Apahida terelőutat. Csodás. Lélegzetelállító. Egyszer csak megjelent, hogy előre hajtva és balra fordulva is Kolozsvárra érkezük. Ódzkodtam a 105s jelzésű úton érkezni a metropoliszba. Menjünk tovább, gondoltam. Egyszer csak körforgalom következett, majd csak annyit írt: Dej. Kisebb pánik: hátha a letérőt mégsem építették meg Apahidánál? Ismét írta, hogy Cluj-Napoca. Kész, itt balra térek.

Horror film következett: katasztrofális út (Kercseden ehhez képest autópálya a makadám út), teljesen lerobbant ipari negyed, majd a hab a tortán: Patarét.

36 éve élek Kolozsváron, voltam már a Pataréten (igaz, utoljára 2002-ben Funar polgármesterrel, aki odament meggyőzni a cigányokat, hogy magyarnak vallják magukat a népszámláláson), de most ijesztő volt arra járni.

Mintha háborús övezetbe érkeztünk volna vagy természeti katasztrófa elől menekülők jöttek volna szembe velünk az úton. Albániában nem láttam ilyet, amikor az Erdély Mentőcsoporttal árvízkárosultakon segítettünk. Ráadásul egy útkereszteződésnél balra fordultam, ugye, mert ösztönösen a város fele akartam venni az utat, erre A Patarét (Pata Rât) utca érintésével elérkeztünk a szeméttelep bejáratához. Ha ott lerobban a kocsi vagy gumidefektem lesz, annyi. Most persze nekem fognak rontani a romák jogait védők, hogy előítéletes vagyok, diszkriminálok, de emlékszem, mi történt, amikor néhány évvel ezelőtt a Rosal vállalat illetékesei nélkül megálltunk ott…

Nagy nehezen kivergődtünk onnan. Ijesztő volt. Kissé bűnösnek érzem magam, hogy a humanitárius katasztrófa itt van mellettünk, s megfeledkezünk róla. Mintha két külön bolygón élnénk… Horror, hogy mi van körülöttünk, s nem veszünk, vagy nem akarunk tudomást venni róla. Egyfajta védőburában élünk.

Read Full Post »