A piros fésű


dolores 005
Imádja

Betegszabadság, pontosabban gyomorproblémák miatt (jelezd, ha fogyni akarsz, egy hét alatt leadtam 4,2 kilogrammot!) sokat ültem itthon a utóbbi napokban. Volt időm megfigyelni a viselkedését. Szegénykém már 15 éves. Nagyon nehezen bírja a meleget. Egész nap az ablak alatt a földön heverészik, ott, ahol van légmozgás. Egyébként az ágyban alszik szinte egész nap.

Bement a nagyszobába. Simogattam, nemigen tetszett neki. Valami mást várt. Valami radikálisan mást akart. Ekkor édesanyám megmozgatott valamit a nagyszobai asztalka alatt. Felszökött. Valósággal felugrott. Egyből elindult benne a vérkeringés, életvidám lett, nyávogott, dörzsölte ajkait és magát a bútorhoz, toporzékolt.

Nem tudtam, mi történik.

Előkerült a piros fésű. A Piros Fésű. Mintha Dragomán György egyik elbeszélésének a címe lenne… Csakhogy ebben nincs erőszak. Picurka sem. Ellenkezőleg. Szeretet, sok-sok állatszeretet. És gyengédség. Tengernyi.

Édesanyám végigsimogatta vele, vakarászta is. Dolores extázisban volt, lebegett térben és időben. És még van valami, ami imád, de arról egy következő bejegyzésben… 🙂

Ha addig nem lopják el a biciklit, részt veszek a vasárnapi Kolozsvár Pedálozik kerékpárbajnokságon


Remélem, így nézek majd ki érkezéskor... (www.biciclistul.ro)

Sajnos egyelőre csak a tömbházunk úgymond 11-ik emeletén levő szárító melletti korlát és a zár a szavatolója annak, hogy vasárnap részt veszek a Kolozsvár Pedálozik kerékpárbajnokság harmadik szakaszán.

A Hója-erdőben szervezett újabb futamot Kertész Zsolt és csapata szervezi. Gratulálok nekik az eddigi eredményekért és a kitartásért!

Igen, úgy tűnik sikerült biciklit szereznem. Köszönöm Kakasy Botinak, aki Székelyudvarhelyről küldte nekem a bringát, s Eduárdnak (Edu), hogy elhozta!

Vásároltam volna eddig is

(a történelmi hűség kedvéért: még nem vettem meg Boti bringáját), de egyszerűen nincs hol tartanom: a lakás hármunknak és a két macskának (Dolores és Kicsi) kicsi, a pincében szétrágják a gumiabroncsot és a széket (talán még a

Háromszor kellene végigmenni a piros vonallal jelzett szakaszon... Ooops (www.clujulpedaleaza.ro)

fékpofákat is) a patkányok és az egerek, a lépcsőházban pedig nem merem tartani. Ja, most is tulajdonképpen a lépcsőházban van, de legalább szinte senki nem látja. Gyermekkoromban hosszú évekig volt Pegas biciklim, majd a holland barátaim küldtek egy félversenyt, de továbbra is a hol tartom volt a gond.

Kíváncsi vagyok a vasárnapi megmérettetésre

A haladók (középkategória) közé iratkoztam be, rajtszámom a 161-es. Célom kipróbálni a vásárlásra ajánlott bringát (Kakasy Boti talán pontosan leírja, milyen felszereltsége, cucca van a bringának), illetve felmérni, mivel jár egy ilyen verseny. Abban viszont reménykedem, hogy legalább a rajtszámommal egyenlő helyezést érem el… 🙂 🙂

Ja, de még kell bukósisak. Na, azt meg honnan? 🙂

Szatírát írt rólam egyik kollégám a Szabadságban. BEPERELJEM? (INKÁBB MEGVÁLASZOLOM!)


Bepereljem Öcsit?

Póka János András (Öcsi) kollégám, a sportrovat vezetője a szilveszteri számban jelentette meg az alábbi írást.

Azt hitte, nem veszem észre.

Igaza is lett.

Egy ideig.

Aztán felhívták rá a figyelmemet azok, akik rám ismertek (vajon miért?) :), pedig szobatársam nem írta le, kiről van szó.

A rigolyás újságja

Szobatársamról lesz szó, ám neveket ne várjanak.

Ő az, aki bizonyos elméletekből ki nem mozdítható, napi programjait szinte szertartásszerűen betartja. A „lötylöty program” számunkra is kellemes: a szerkesztőséggel szemben levő kenyeres boltban vásárolt liternyi tejet – csakis dezméri zacskósat – megosztja velünk, szobatársaival.

Sorolhatnám a különböző rigolyákat, állandó eszmefuttatásokat. „Az egyetlen hűséges nő az életemben a macskám” szokta mondani, de ki nem hagyna bármilyen új udvarlási lehetőséget. Vég nélkül tud vitázni apróságokról, nagyon ritkán lehet meggyőzni. Ha jelen van, elmarad a zenehallgatás a szobában, ugyanis csak bizonyos zeneszámokat bír ki, azokat sem mindig.

Rögeszméje, hogy a kedd számára a hét legszerencsétlenebb napja. Egyébként ezen a napon jelenik meg egy román újságnak (nevezzük talán Szabad Országunknak) a mellékleteként a New York Times napilap heti összefoglalója – egy ideig angol nyelven, most már csak fordítás. A szerkesztőségbe érkező újságcsomót kedden vércseként lesi, és amint lehet, le is csap rá.

Történt egyszer, hogy e „drága példányt” az asztalán felejtette. Belém bújt a kisördög: elrejtettem a laptopja alatti karton alá. Másnap pánikszerű keresés, s a kétségbeesett kérdés: „vajon mi lett a New York Times-szal?” Részemről spontán válasz: úgy láttam, hogy a takarítónő tűzgyújtásra használta (ezúton kérnék elnézést tőle, hogy ilyesmit állítottam róla). Kollégám elfehéredett. Percekig kapkodott levegő után. „A csúcstechnika korában… ilyesmi történjék meg… ezt nem venni észre, ilyen újságot ilyen célra felhasználni…” – alig bírt beszélni. Mintegy öt percnyi szenvedés után szántam meg…

Érdekes, amiket a Kolozsvári Amatőr Póker Szövetség (KAPSZ) alelnöke ír rólam. Legtöbb talán a független férfiúi életnek tudható be. A többi szatirikus észrevételért, megjegyzésért talán mégis perelnem kellene…

Még azelőtt néhány pontosítás: kár volt a macskámat csak úgy simán említeni. Szinte szentségtörés. Az ő becsületes neve ugyanis Dolores. Tíz éve van nálunk, s talán sohasem hagyta el még a lakást. Ha megtette volna, nem ő lenne a leghűségesebb nő az életemben! 🙂 Na, vajon miért? Itt megállok, mert annak is hosszú és érdekes története van, hogyan került hozzánk.

Hadd rántsam le a leplet a „szertartásszerűen betartott napi programról”: hétfőn és szerdán társasági tánctanfolyam Andreával és Márkkal (január 10-én kezdünk ismét), keddenként kártyázni szoktam menni Szatmári (már Laping) Csillához és férjéhez, Misihez (az utóbbi hetekben ez sajnálatos módon elmaradt, mert legutoljára – ismét – alaposan kiviseltem magam), minden csütörtökön nyolctól póker a klubomban, a Kolozsvári Amatőr Póker Szövetségénél (KAPSZ), hétvégén (péntek délutántól vasárnap estig) pedig rendszerint kirándulás. Egész héten a dobozban ülünk, legalább hétvégét töltsük természetjárással. Engem ez motivál, ez érdekel, ezért (is) élek. Ha nem tudok menni kirándulni, barlangászni, sziklamászni olyan érzés, mint amikor a családos kollegáknak beteg a gyereke.

Zeneszámok: hát a lakodalmas zene az valóban nincs ínyemre. De a Réz***** bagoly című művészi alkotás azért tetszik, a szobánk himnusza. 🙂 Hiába, vídám társaság vagyunk.

A The New York Times International Weekly – hát azért valóban sok mindenre képes lennék. Azt is mondtam (kollegám elfelejtette említeni), hogy szex nélkül tovább bírom, mint a világhírű napilap cikkei nélkül. Ezek rálátást biztosítanak a világ különböző dolgaira, szélesítik a látókört, érdekes és egyedi perspektívát nyújtanak a politikai, gazdasági, szociális, kulturális és az életmóddal kapcsolatos kérdésekre. Ezért „fehéredtem el”.

Ja, és a kedd valóban a hét legszerencsétlenebb napja számomra. Bizonyítani is tudom… 🙂 🙂

S hát igen, Öcsi rájött a leggyengébb pontomra, s megviccelt. Ügyesen csinálta.

A szatíráért viszont beperelem!

***********************************************************************************************

De nem! Inkább megválaszolom!

Az örök agglegény, a Mocs

Szerintem a Kolozs megyei településnek díszpolgárává kellene avatnia kollégámat. Nem másért, de csökönyösen ragaszkodott ahhoz, hogy a község nevét hosszú o betűvel írjuk a Szabadságban. Azóta, mintegy tiltakozásképpen, a legváratlanabb pillanatban megszólal: mocs. Úgy röviden és gyorsan. Ilyenkor ránézünk, majd egymásra, emelkednek a szemöldökök, én keresztet vetek, s a lelki üdvösségéért esdeklek a Teremtőnél. Jó gyerek volt! Kár, hogy az Úr magához kérette az elméjét. Jó kolléga volt, Hiába, a legjobbak mennek el a leghamarabb.

Jaj, korántsem volt az első eset (nem, nem az, hogy szürkeállománya felmondta a szolgálatot, az gyakori). Körösfő is megjárta már vele, habár az ottaniak nem is tudják. Egyik szerkesztőségi gyűlésen majdnem a földhöz vágta a kincstári csuprot, ugyanis kollégái ellentmondtak neki. Apropó, rigolya. Inkább: apropó, csupor!

Öcsike a hátsó asztalnál, Borbély Tamás háta mögött ül. A felvételen jól látszik, ahogy a poszteren levő Dobó Kata alatt szenved. Nem lehet könnyű neki. Vagyis Katának. (A felvétel 7 évvel ezelőtt készült...)

Tavaly Jakab Judit kolléganőmmel flörtöltem az irodában. Öcsi féltékeny volt, s nem bírta már idegekkel, ezért a parkettával megnézette közelebbről a szintén kincstári csuprot. Rögtön ezután bejelentette, hogy ebédelni megy. S ha estig nem jön vissza, akkor vacsorázik is. Az ételt, persze, telefonon édesanyjától jó előre megrendelte. A tele has jelenti az igazi múzsa csókját a szellemi műhely napszámosa számára.

Rögeszméje, hogy szerkesztőségi gyűlésen mindenki feszült figyelemmel hallgassa végig, másnap mi kerül a sport rovatba. A különböző sportesemények zöldfülű követőjeként meg szoktam kérdezni tőle (ezzel aztán igazán fel lehet bőszíteni): Öcsike, s akkor ez a kupa szuperkupájának hányadik fordulójának a visszavágójának a rájátszásának a selejtezőjének az elődöntője második ligában?

Öcsi után én is megnősülök. Ezt így nyilvánosan kijelentem. Nem fenyeget veszély, ugyanis szerintem ő mindörökké agglegény marad. Hiába, senki sem főz jobban, mint anyuka (ezt én is tanúsíthatom, habár nemrég valaki mégis felvette vele a versenyt, sőt…!) Öcsi édesanyja viszony megnyugodhat: egyelőre senki sem száll versenybe vele!

Még nem szívattam le. De van egy jó ötletem… 🙂

************************************************************************************************

Na jó, akkor még egyszer Macikáról (nem sikerült gazdát találni)


Macika is szinte ilyen (János Scheffer felvétele)

Helyzet van. Egyre súlyosabb. Pontosabban fokozódik. Valóságos állati szappanopera.

A napokban egy végtelenül aranyos, szeretetre vágyó és rengeteg szeretetet adó kóbor kutya került a tömbházunkhoz (ma találkoztam vele először, nyüszített, mihelyt megsimogattam, rám ugrott, elkísért a buszmegállóba).

Ez mind nem lenne baj, ha a télen a lépcsőházba menekült kóbor macskát ne fogadták volna be a szüleim. Mondjuk, ez se lenne végzetes, ha egyeznének. Ugyanis Macika, a cica kijár, s ezt a most oda került kóbor kutya nem kedveli. De lehet mégis, mert állandóan vadul szalad utána. De ilyenkor biztos, hogy nem a szeretet vezérli. Hanem el akarja harapni Macika nyakát.

Dolores, a 10 éves macskám nemigen békél meg a gondolattal, hogy Macika, a fiatal csaj csak úgy flangál a lakásban. Ezért is kellene Macikának gazdát keresni. Ráadásul Dolores súlyos cukorbetegségének nem tesz jót a Macika miatti stressz sem.

Nos, több lehetőség van, amolyan krízis menedzsment féle szituáció:

  1. A kutyát elvisszük kocsival egy másik lakónegyedbe (a szüleim javaslata)
  2. Macikának gazdát keresünk (az én javaslatom)
  3. Szakembert keresünk, aki kibékíti őket.

Macikának már próbáltam gazdit találni, sikertelenül. Ismét próbálkozom. Hátha most. Videót is készítettem vele (ezren meg is nézték), apróhirdetést jelentettem meg a Szabadságban.

Szóval: Macika gazdát keres…

********************************************************************************************************

FEJLEMÉNY1 (június 10.): Macikának nem sikerült gazdát találni. 😦

********************************************************************************************************