Amikor a Szatmárnémeti közelében levő Szamos-gáton megláttam a piros-fehér sorompókat és határköveket megfordult a fejemben, hogy valahol esetleg akaratlanul átlépjük a határt. Igen ám, gondoltam, a migránsok korában azért mégiscsak jobban ki van jelölve, s a kukker segítségével látva túrázós öltözetünket mégsem lőnek majd ránk a határőrök.
Így tehát folytattuk utunkat
Nagy-János Márk szatmári sportember küldte .gpx alapján indultunk útnak, a Drăganilor utcából a Dara utcán keresztül a Nagyerdő fele vettünk utunkat – lám-lám e pusztai tájon is van hol gyalogtúrázni. Tudtam én. Meglovagolva a töltést elindultunk a fák fele. Nagyon messzinek látszottak. S a gát is ellenkező irányba kanyarodott. Fújt kicsit a szél, mínuszt mutatott a hőmérő, de
nincs rossz idő, csak gyenge turista,
tartja a mondás. Ehhez tartottam magam. Normál ütemben haladtam, Bibinek az megfeszítettnek bizonyult, s ráadásul túl nagyokat is léptem.
Úgy döntöttünk, nem kanyarodunk jobbra,
nem megyünk az erdőbe, azért sem, mert a semmiből előkerült lovasszekér bakján ülő férfi is azt válaszolja meggondolatlan, kommandós sapkában feltett kérdésemre, ő is oda igyekszik. Pedig csak abban reménykedtem, elvisz Szatmár irányába egy darabon, nem akartam én falopás miatti semmiféle félelmet ébreszteni benne. Tiszta a lelkiismeretem, bár ezt nehéz lett volna elmagyarázni a férfi ismerőseinek és barátainak, akiket felhívott, hogy hallgattassák el a stupid tourist szemtanúkat.
Szerencsére nem ez történt.
Toronyiránt mentünk, a szó szoros értelmében, amíg nem találkoztunk Istvánnal. Ő adta meg a választ arra, miért látni biciklik gumiabroncsának nyomát a hóban: rőzsét szállítanak rajta. Pista például eladja annak, aki majd koszorút készít belőle.
Negyven lejt adnak érte. Nem akartam messzebb menni, mert hideg van, s későre is indultam el. Múltkor kétszer fordultam, az majdnem száz lej.
Rádöbbentem, jobban keres mint én közel negyed évszázad újságírás után… 🙂
Itt a temető, itt van Dara vége
mondta hirtelen, s jobbra tért.
Tetszett neki, hogy rögtön a találkozásunk után a kocsma felől kérdeztem, azonnal mondta, hogy több is van belőle a településen, szinte mindenik utcában egy-egy.
Azt biztos, hogy több van, mint templom
Nevetett, kiitta a feles pille palackból a sört. A műanyagot a töltés széléről kellett összeszednem, csodálkozott, mi a fenéért veszem fel, s viszem magammal.
Eldobom az első kukába
szólalt meg bennem a természetvédő. István közönnyel nyugtázta a úri hóbortot.
Arra kell vinnem a fát, oda menjünk az üzletbe
szólalt meg rövidke csend után
De hát ott nem adnak pohárba piát
próbáltam, sikertelenül, a beavatottak nyelvén szólni Istvánhoz.
Puha megvetéssel vegyített kajánsággal nézett rám.
Majd meglátod
mondta székelyesen.
Ott a buszmegálló, ott ültök majd fel a szatmári kurszára
igaztott útba mihelyt a főútra értünk.
Aztán ittunk. Olyan típusú alkoholt, amilyet még sohasem kóstolt a májam. A neve Romulus. Rémus szerencsére hiányzott a menüből, bár ilyen nem is volt, hanem a helyidegen műszempillás hölgynek kellett mondani a kulcsszót, s a pult alól máris előkerült a csodákra képes pille palack.
A poharacskák szépen ott sorakoztak türelmesen, kiszáradt ajkakra várva. Lefolyt két csodaédes Romulus, cserébe István is meghívott egyre. Sörrel vegyítette, a merénylet miatt a májam bizonyára erélyesen tiltakozott volna.
Tényleg volt kisbusz négykor Szatmárra. Előbb balra kanyarodott Pete (Petea) irányába. Itt felvett két utast, az egyik panaszkodott, hogy késett a busz, 10 percett kellett a hidegben várnia.
Panaszkodjon a cégnél, csend legyen a buszban
kedveskedett az ügyfélnek a sofőr. Tiszta Nyugat.
Vasárnap a határ magyar oldalán, Csengerisimán és Nagygécen geoládáztunk. Erről viszont a Corbii Albi román-magyar portálon.