Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Posts Tagged ‘Vadászi Zsolt’


Arnold és Bogi (csak azért nem írtam fordítva a neveket, elvégre ladies first, mert Arnod van elől!) lábedzésen az Ördögmalom-vízesésnél (Saját felvételek)

A váratlanul bekövetkezett meniszkusz szakadás miatt december végétől mostanáig radikálisan megváltozott az életem: nem tudtam azokat a tevékenységeket végezni, amelyek eddig boldoggá tettek. Bár februárban mondhatni hagyományos módon részt vettem a sztánai farsang alkalmából szervezett lovas felvonuláson (köszönöm, Lajcsi!), húsvétkor a nagy fájdalom ellenére mégsem hagytam ki a Kolozsvári Amatőr Barlangász Klub (KABK – CSA) aktív tagjai által összehozott Nyuszitúrát, a május eleji észak-ciprusi kényszerszabadság, majd az ezt követő térdműtét alaposan rányomta a bélyegét a szabadidős tevékenységekre. Két alappillér roggyant meg hirtelen: egészség és a túrázáshoz szkséges minimális anyagi háttér.

Mit ér az élet Élet nélkül?

Ha nincs szabadidős tevékenység, kirándulás, túrázás, lovaglás, barlangászás, pókerezés, biciklizés, nem jönnek hozzám vendégek, azaz nem vagyok folyamatos kapcsolatban a világgal, ha elmarad a geoládázás, a gyalogtúra, a kvízverseny, a plane spotting, a sakkozás, a sportlövészet, néhanapján a számítógépes játék, a sziklamászás, a társasági tánc, a társasjáték, akkor nem vagyok boldog. Ezekből a térgondok, s aztán a még hangsúlyosabb anyagi lerongyolódás miatt az utóbbi időben csak csurrant-cseppent.

Beléd égeti az Életet.

Ha nincs társaság, hangulat, pörgés, lazulás, a lehető legváltozatosabb és legkülönfélébb tevékenység (a héten például szabadtéri rövid filmek vetítésére megyünk), akkor értelmetlenné válik az élet.

S most ráadásul jótékonykodni sem tudok: 2001 óta önkéntes váradó vagyok, a műtét miatt hosszú hónapokig nem segíthetek a bajba jutottakon vagy azok rokonain… 😦 Segíteni pedig felemelő érzés. Érdekes, hosszú szünet után éppen az utóbbi időben hívtak fel a műtét előtt állók rokonai, hogy szükség van vérre. Sajnos nem tudtam segíteni.

Sátorozós gasztronómia: arab szendvics. Hozzávalók (saját recept): dăăăă – arab kenyér, szalonna, kenősajt, petrezselyem, Piros Arany. A vegetáriánus verzióból – dăăăă – törlendő a szalonna… 🙂

Segíteni: lehet még kanapéval és étellel a CouchSurfing portálon keresztül érkező, jövedelem nélküli egyetemistáknak, fuvarral szintén nekik. Ezt-azt, itt-ott, a lehetőségek függvényben. Ezeket szerencsére nem lehetetlenítette el a térdműtét. De nem tudtam sem a Jókai Mór Emlék- és Teljesítménytúrán, se más hasonló, számomra rendkívül fontos rendezvényen részt venni. S ez lehangolja az embert.

Nem vagyok vallásos, de a Fennvalóhoz igazán a Természetben lehet a legközelebb az ember. Ami ott van, az Isten teremtette. Az ember által létrehozottak nem érdekelnek annyira… A lehető leggyorsabban menekülni kell a betondzsungelből, nem kell szívni a friss szmogot. A Természet kifáraszt, de ugyanakkor erőt ad. Sokat, s hosszan tartót.

 

No, de lassan visszatér az Élet… 🙂

Zattler Arnold szervezésében lélekbalzsam péntek-vasárnap kiruccanáson vettünk részt a Dregán-völgyben. A festői szépségű tájakat nehezen közelítettük meg – Jack Volskwagenje megszenvedte az utat. Ugyanúgy Vadászi Zsolt Seat típusú személygépkocsija is.

Pénteken délután már úton voltunk: Kolozsvár – Dregán-völgye – Cserepes/Ciripa erdészház. A gát és az erdészház között vertünk sátrat. Jack-kel még ezelőtt (szinte) benéztünk a MOX zenei fesztiválra… 🙂 Sötétedéskor már égett a tábortűz, sült a kolbász, fogyott az alkohol. Kiváló társaság, hangulat. A Természetben.

Szombaton a szép és megható erejű Ördögmalom-vízesés érintésével jutottunk el a Bocsásza-csúcsra, románul Vârful Buteasa. Persze, hogy volt extrém mászás, hisz Arnold volt a túravezető. Innen már kőhajtásnyira volt a Tolvaj-kő/Tolvajkő… 🙂 Majd más úton vissza a sátorhelyhez. Az erdészházig kellett volna felmennünk kocsival: így körülbelül 10 kilométerrel többet gyalogoltunk. Nem lett volna ez gond, hacsak nem makadámúton… :(. Összidő: 9 óra. Ebből 7 óra mászás/menetelés.

Vasárnap okosabbak voltunk: összeszedtük a sátrakat, s Zsolt jóvoltából a Cserepes/Ciripa erdészházig kocsival mentünk. Innen 5 órás körtúra következett: szép katlan – Horgas-tető – Mező-havas – Hideg-forrás – Istenek-havasa. Innen a sárga ponton letértünk a Ciripa/Cserepes-erdészházhoz. Adott pillanatban, azaza nyeregből szinte lementünk Biharfüredre a cukrászdába…

A térdem hősiesen bírta a távokat, a szintkülönbséget. Visszatérni látszik az Élet. S ez boldoggá tesz.

 

Kattints az első fotóra!

Read Full Post »


Az egyik gyermekem (Fehér-kövek)

Mihelyt hazaértünk a hétfői kirándulásból, máris azon eszeltem, mikor láthatom ismét a Gyermekeimet. Mélyen elszomorított, hogy másoknak nem tudom eldicsekedni, bezzeg, nekem milyen csodás Gyermekeim vannak, milyen gyönyörű szemük csillogása, mennyire olvaszt mosolyuk, simogatásuk.

Milyen felemelő és motiváló szépségük, varázsuk.

Az én gyermekeimmel legalább annyit kell foglalkozni, mint az övékkel, s ugyanolyan szépen mosolyognak, mint a másoké.

Végül az utolsó utáni pillanatban – igaz, néhány említésre méltó kivétellel (Trombi, Lóri, Jocó, Anita, Tamás) – összejött a Nagy Csapat. Eldöntöttem, hogy kimegyek Roger barátom Havasreketyén (Răchiţele, azaz Emil Boc minisztrelnök szülőfaluja) levő, ízlésesen és stílusosan felújított hétvégi házába, s onnan túrázok.

Elindult viszont a véletlenek és szerencsék lavinája, csatlakozott Kiss Zoli, majd később Csoma Boti, Zattler Arnold, Popovics Linda és Emma, Balogh Xénia, Vadászi Zsolt és Hajni (hivatalosan még Kovács).

A túra, röviden:

Nagy hátizsákos kirándulás: hálózsák, izolír, étel- és ruhakészlet.

Péntek: Kolozsvár-Havasreketye autókkal. Éjfél előtt 40 perces mászás a sötétben fejlámpákkal Roger házáig. A szobában fagypont, akárcsak 2010 novemberében, amikor egyedül voltam kint. Fűtés, hangulat, poénkodás, egy-két sör, néhány korty lélek- és testmelegítő mókusvíz.

Szombat: Roger háza – Havasreketye központ (25 perc ereszkedő). Innen 5 kilométer a vízesésig, majd meredek emelkedő a Fehér-kövekig, majd 1 óra és 25 perc a Jónás-féle menedékházig. Alvás az emeleten.

Vasárnap: Menedékház-Vigyázó/Vlegyásza meteorológiai állomás-Fehér-kövek-Havasreketye-Kolozsvár.

Egy fénykép ezer szó, tehát hadd meséljenek inkább a felvételek:

(*Pénteken késő este megérkeztünk Roger havasreketyei házába.*) - Ide figyelj, Botikám! Húzzuk meg rögvest ezt a fura színű cseppfolyósságot, míg Arnold ránk nem gyújtja ezt a házat. (A felvétel jobb oldalán Zsolt lékeli a másik üveget, amelyben elfogadható színű, de ugyanannyira bizonytalan ízű folyadék található)

Ebbe nem iszok be, az zicher! (Csoma Boti ellenáll a kísértésnek)

Úristen, sis, milyen altató dumája van Botinak! Hajnali két órakor mi a fenéért kell neki az RMDSZ-nek a kormánykoalícióban betöltött szerepéről, illetve a makrogazdasági mutatók alakulásáról, valamint a 2012-es év törvényhozási prioritásainak rangsorolásáról beszélnie?!

Kiss Zoli: engem a politika nem érdekel, inkább lebubukálok

Xénia szerint is vicces Arnold vágya, hogy egymás mellett aludjanak

Ha Yann Tiersen: Sur le fil (zongora változat) zeneszámát hallgatod, amikor ezt a fényképet nézed, akkor benned is ugyanaz a képaláírás ötlik fel, mint bennem: lélekbalzsam.

Arnold a jó poénjairól is híres. (Egyszerűen nem akarunk nyugovóra térni)

De amikor a Zattler FM kibukik, akkor már csak Boti szürcsöli az utolsó sörét

Fehérek harca (Szombaton reggel Roger házánál)

Szombaton reggel Rogernek a központtól mintegy 40 percnyi emelkedőre levő házától visszamentünk a kocsikhoz (egyesek rövidítettek), majd a havasreketyei vízeséshez, azaz a Mennyasszony fátyla-vízeséshez mentünk. Az ennél mintegy fél kilométerrel a Fehér-kövek irányába vezető út bal oldalán hegyimentő-háznál kellett volna találkoznunk a piros ruhásokkal. Mi csak délben értünk oda, így külön-külön vágtunk neki a Vigyázó-menedékházhoz vezető útnak

Hátunk mögött hagyjuk Roger házát

Kiss Zoli: itt szervezzük a jégmászó versenyt (Útban a havasreketyei vízeséshez)

Linda meg akar győződni arról, hogy kemény

Fiúk, hiába emlegetitek az ötös számt, úgyis bírom az iramot! 🙂

Középen a mókamester, Arnold

Két hét szünet után nehezen megy a mászás (Hajni és Zsolt)

Orgazmisztikus

Havasreketyéből a Vigyázó-menedékházhoz mintegy 5 óra alatt értünk fel. Egy sör után Arnold máris osztja az észt. Boti pedig, természetesen politizál... 🙂

A nehéz téli túra után a kályha mellett a legjobb

Szombaton este hattól éjfélig valamivel mégis csak el kell tölteni az időt...

Vasárnap sűrű ködben mentünk fel a Vigyázó-menedékháztól a Vlegyásza/Vigyázó-csúcsra. Innen pedig Havasreketyére. A köd csak a Fehér-köveknél szakadozott fel

A meteorológiai állomás a Vigyázó/Vlegyásza-csúcson

A Vigyázó/Vlegyásza meteorológiai állomásnál, 1848 méter magasan. Jobbról balra: Kiss Zoli, Xéni, Emma, Linda, Arnold, Hajni (előtte kékben én), Vadászi Zsolt és Zsolt (családnevét nem ismerem, a menedékházban találkoztunk vele és kedves feleségével, Ildikóval, aki sárga hővédőt hord), Csoma Boti

Első kulcsra indulna

Átjátssza még a jeleket?

************************************************************************************************

************************************************************************************************

Egyébként 2011. január 15-én a Vigyázó/Vlegyásza menedékháztól másfél órát mentem jeges úton a Fehér-kövekig, a vihar és sűrű köd miatt nem találtam meg a helyes utat, így a piros ponton elmentem majdnem a Tolvaj-kőig…

************************************************************************************************

Read Full Post »


Jól érzik magukat a lányok a tordai sóbányában

Sok váratlan meglepetés ért a hétvégén.

Pénteken megvásároltam a túrára szükséges kaját, s elindultam a Béke/Lucian Blaga tér irányába, a Transilvania Filharmónia szimfonikus hangversenyére. Esett. Csodálkoztam is, Dinu bácsi (a Román Alpin Klub kolozsvári egyetemi részlegének az alapítója, tiszteletbeli elnöke, mindenese) hogyhogy ilyen időjárás közepette vállalt a túrát a Detunátákhoz. Extrém-extrém, de szombaton esőben túrázni, majd ugyanilyen meteorológiai körülmények között túrázni a Detunátákra, majd este.. szintén esőben felhúzni a sátrakat? Aki ismer, tudja: szeretem az extrém dolgokat, de talán mégsem ennyire.

Talán arra számít, hogy ha a városban esik, akkor kint havazik. Ez lehet a logikája, gondoltam, amikor röviddel a filharmóniára bemenet előtt megszólalt a telefonom. Mircea hívott. Sejtettem, bekövetkezett: Dinu bácsi az utolsó pillanatban visszamondta a túrát. A hátitáskámban levő zöld hagymák, a szalonna, az arab kenyér, a petrezselyem is végighallgatta a zongora tételeket, amelyeket szerintem a művész eléggé erőltetetten, kissé affektálva adott elő. Nem az eredmény, amely a botfülemnek igen jól hangzott, az előadási stílus zavart kissé. De mégis mit szólok hozzá én, a petrezselyem, az haut culture (nem, nem haut couture!) ágazathoz. Ez kizárólag pour les connaisseurs, les initié. Elnézést a kontárkodásért! Vanda is visszavonja észrevételeit. Ő sem eléggé sofistiqué.

The famous last words...

Nahát, így ment füstbe a hétvégi terv. Sebaj, azonnal másat fabrikáltam. Lóriról mindig is tudtam, hogy bevállalós, pörgős, spontán, lehet számítani rá még akkor is, amikor utolsó percben kell összehozni valami lazulást. Hiába, ő sem nős, így életvitelünk sokban hasonlít. A hangverseny alatt három SMS üzenetből máris összejött a filmezés, ami eredetileg römizésnek indult, ugyanúgy, mint Lóri reggel nyolckor esküvőre. Ugyanúgy, mint Jean Reno a Les visiteurs című filmben, amit Lórinál néztünk meg. Fogpasztát nem vittünk, mert nem számítottunk arra, hogy nála alszunk…

Szauna is volt. Szombaton este. Talán Vanda és Enikő élvezte a legjobban, főleg, hogy egyikük egyszer sem, a másik pedig csak egyszer próbálta ki az élményt. Hajnali fél háromig zaklattuk a Szélyes családot. Feszültebb volt mindenki, mint máskor. Talán az időjárás. Nem kellett volna annyit innom és ennem a 90 Celsius fokos befűtés előtt. Alig várom a hóba fetrengős szaunázást…

Szép a mosoly, jó a hangulat, de aztán a sófalnak ütköztünk...

Persze, hogy vasárnap későn keltem. Hajni, Arnold és Zsolt éppen akkor indult kirándulni a Bătrâna-csúcsra. Ehelyett elvittem a lányokat (Enikőnek születésnapja volt vasárnap) a tordai sóbányába (teljesen felújították, plázás, sejtettem, hogy a felújítás után ez lesz belőle). Szóval, korántsem a régi a hangulat, mi több, az emberállomány is teljesen megváltozott: plázacicák, de dupö blokuri fickók. Elég lenne oda a focipálya, a ping-pong asztalok, esetleg a kis tekepálya. A mini golf plázás, a felvonó meg egyszerűen horror. Tetszik, hogy szinte minden fából készült. Csónakáztunk is, a lányok nadrágján a fehér foltok sós vízcseppek közvetlen eredménye… 2006-ban jártam ott másodszor.

Ha már a sófalnak csapódtunk, Vanda megnyalta...

Ha már Tordán voltunk, benéztünk Tamás bátyámhoz is Kercsedre. Kunyhója nincs, de egy annál vagányabb falusi háza. Gyerekkoromban sok nyarat töltöttem is, meséltem is a lányoknak az élményekről. Jó dolga volt a lányoknak: visinátát ittak (ne ronts nekem, ez a szakszó!).

Hazafele gondoltam egyet (s nagy okosat), menjünk el Apahidáig a pénteken a miniszterelnök által hivatalosan is felavatott Bányabükk (Vâlcele) – Apahida terelőutat. Csodás. Lélegzetelállító. Egyszer csak megjelent, hogy előre hajtva és balra fordulva is Kolozsvárra érkezük. Ódzkodtam a 105s jelzésű úton érkezni a metropoliszba. Menjünk tovább, gondoltam. Egyszer csak körforgalom következett, majd csak annyit írt: Dej. Kisebb pánik: hátha a letérőt mégsem építették meg Apahidánál? Ismét írta, hogy Cluj-Napoca. Kész, itt balra térek.

Horror film következett: katasztrofális út (Kercseden ehhez képest autópálya a makadám út), teljesen lerobbant ipari negyed, majd a hab a tortán: Patarét.

36 éve élek Kolozsváron, voltam már a Pataréten (igaz, utoljára 2002-ben Funar polgármesterrel, aki odament meggyőzni a cigányokat, hogy magyarnak vallják magukat a népszámláláson), de most ijesztő volt arra járni.

Mintha háborús övezetbe érkeztünk volna vagy természeti katasztrófa elől menekülők jöttek volna szembe velünk az úton. Albániában nem láttam ilyet, amikor az Erdély Mentőcsoporttal árvízkárosultakon segítettünk. Ráadásul egy útkereszteződésnél balra fordultam, ugye, mert ösztönösen a város fele akartam venni az utat, erre A Patarét (Pata Rât) utca érintésével elérkeztünk a szeméttelep bejáratához. Ha ott lerobban a kocsi vagy gumidefektem lesz, annyi. Most persze nekem fognak rontani a romák jogait védők, hogy előítéletes vagyok, diszkriminálok, de emlékszem, mi történt, amikor néhány évvel ezelőtt a Rosal vállalat illetékesei nélkül megálltunk ott…

Nagy nehezen kivergődtünk onnan. Ijesztő volt. Kissé bűnösnek érzem magam, hogy a humanitárius katasztrófa itt van mellettünk, s megfeledkezünk róla. Mintha két külön bolygón élnénk… Horror, hogy mi van körülöttünk, s nem veszünk, vagy nem akarunk tudomást venni róla. Egyfajta védőburában élünk.

Read Full Post »