Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Posts Tagged ‘Zattler Arnold’


Arnold és Bogi (csak azért nem írtam fordítva a neveket, elvégre ladies first, mert Arnod van elől!) lábedzésen az Ördögmalom-vízesésnél (Saját felvételek)

A váratlanul bekövetkezett meniszkusz szakadás miatt december végétől mostanáig radikálisan megváltozott az életem: nem tudtam azokat a tevékenységeket végezni, amelyek eddig boldoggá tettek. Bár februárban mondhatni hagyományos módon részt vettem a sztánai farsang alkalmából szervezett lovas felvonuláson (köszönöm, Lajcsi!), húsvétkor a nagy fájdalom ellenére mégsem hagytam ki a Kolozsvári Amatőr Barlangász Klub (KABK – CSA) aktív tagjai által összehozott Nyuszitúrát, a május eleji észak-ciprusi kényszerszabadság, majd az ezt követő térdműtét alaposan rányomta a bélyegét a szabadidős tevékenységekre. Két alappillér roggyant meg hirtelen: egészség és a túrázáshoz szkséges minimális anyagi háttér.

Mit ér az élet Élet nélkül?

Ha nincs szabadidős tevékenység, kirándulás, túrázás, lovaglás, barlangászás, pókerezés, biciklizés, nem jönnek hozzám vendégek, azaz nem vagyok folyamatos kapcsolatban a világgal, ha elmarad a geoládázás, a gyalogtúra, a kvízverseny, a plane spotting, a sakkozás, a sportlövészet, néhanapján a számítógépes játék, a sziklamászás, a társasági tánc, a társasjáték, akkor nem vagyok boldog. Ezekből a térgondok, s aztán a még hangsúlyosabb anyagi lerongyolódás miatt az utóbbi időben csak csurrant-cseppent.

Beléd égeti az Életet.

Ha nincs társaság, hangulat, pörgés, lazulás, a lehető legváltozatosabb és legkülönfélébb tevékenység (a héten például szabadtéri rövid filmek vetítésére megyünk), akkor értelmetlenné válik az élet.

S most ráadásul jótékonykodni sem tudok: 2001 óta önkéntes váradó vagyok, a műtét miatt hosszú hónapokig nem segíthetek a bajba jutottakon vagy azok rokonain… 😦 Segíteni pedig felemelő érzés. Érdekes, hosszú szünet után éppen az utóbbi időben hívtak fel a műtét előtt állók rokonai, hogy szükség van vérre. Sajnos nem tudtam segíteni.

Sátorozós gasztronómia: arab szendvics. Hozzávalók (saját recept): dăăăă – arab kenyér, szalonna, kenősajt, petrezselyem, Piros Arany. A vegetáriánus verzióból – dăăăă – törlendő a szalonna… 🙂

Segíteni: lehet még kanapéval és étellel a CouchSurfing portálon keresztül érkező, jövedelem nélküli egyetemistáknak, fuvarral szintén nekik. Ezt-azt, itt-ott, a lehetőségek függvényben. Ezeket szerencsére nem lehetetlenítette el a térdműtét. De nem tudtam sem a Jókai Mór Emlék- és Teljesítménytúrán, se más hasonló, számomra rendkívül fontos rendezvényen részt venni. S ez lehangolja az embert.

Nem vagyok vallásos, de a Fennvalóhoz igazán a Természetben lehet a legközelebb az ember. Ami ott van, az Isten teremtette. Az ember által létrehozottak nem érdekelnek annyira… A lehető leggyorsabban menekülni kell a betondzsungelből, nem kell szívni a friss szmogot. A Természet kifáraszt, de ugyanakkor erőt ad. Sokat, s hosszan tartót.

 

No, de lassan visszatér az Élet… 🙂

Zattler Arnold szervezésében lélekbalzsam péntek-vasárnap kiruccanáson vettünk részt a Dregán-völgyben. A festői szépségű tájakat nehezen közelítettük meg – Jack Volskwagenje megszenvedte az utat. Ugyanúgy Vadászi Zsolt Seat típusú személygépkocsija is.

Pénteken délután már úton voltunk: Kolozsvár – Dregán-völgye – Cserepes/Ciripa erdészház. A gát és az erdészház között vertünk sátrat. Jack-kel még ezelőtt (szinte) benéztünk a MOX zenei fesztiválra… 🙂 Sötétedéskor már égett a tábortűz, sült a kolbász, fogyott az alkohol. Kiváló társaság, hangulat. A Természetben.

Szombaton a szép és megható erejű Ördögmalom-vízesés érintésével jutottunk el a Bocsásza-csúcsra, románul Vârful Buteasa. Persze, hogy volt extrém mászás, hisz Arnold volt a túravezető. Innen már kőhajtásnyira volt a Tolvaj-kő/Tolvajkő… 🙂 Majd más úton vissza a sátorhelyhez. Az erdészházig kellett volna felmennünk kocsival: így körülbelül 10 kilométerrel többet gyalogoltunk. Nem lett volna ez gond, hacsak nem makadámúton… :(. Összidő: 9 óra. Ebből 7 óra mászás/menetelés.

Vasárnap okosabbak voltunk: összeszedtük a sátrakat, s Zsolt jóvoltából a Cserepes/Ciripa erdészházig kocsival mentünk. Innen 5 órás körtúra következett: szép katlan – Horgas-tető – Mező-havas – Hideg-forrás – Istenek-havasa. Innen a sárga ponton letértünk a Ciripa/Cserepes-erdészházhoz. Adott pillanatban, azaza nyeregből szinte lementünk Biharfüredre a cukrászdába…

A térdem hősiesen bírta a távokat, a szintkülönbséget. Visszatérni látszik az Élet. S ez boldoggá tesz.

 

Kattints az első fotóra!

Read Full Post »


20161226_125715

Araszolunk…

Jelszó: mindenhol jó, de a legjobb a természetben. Menekülünk a doboz élettől, nem akarjuk szívni a friss szmogot!

Megismételtük a tavalyi performanszot: ismét túráztunk karácsonykor. Bár végig köd volt, mesebeli táj fogadott a Hója-erdőben, a Csigadombon és a Bácsi-szorosban.

Idén Xéni, Zitz és Sönc is csatlakozott hozzánk. Ja, és Baby is… 🙂

Kb. 15 kilométer, mintegy négy óra túrázás…

Read Full Post »


remetei szoros 037

A derékig érő víz első szakasza után… és előtt… 🙂 (Saját fotó)

Vandával már pénteken éjjel kimentünk a Remetei kolostorhoz – itt nem találtunk megfelelő sátorhelyet. Végül éjfél tájt a Remetei menedékháznál kötöttünk ki, amelynek közelében felhúztuk a sátrat. Az őrző-védő kutya csak későn hallgatott el, de végül nyugovóra tért… Mi is. De csak háromnegyed nyolcig, mert érkezett a csapat. Közel negyvenen… Mindenki a Nagy Zoltán (az Erdélyi Kárpát-Egyesület – EKE egyik kulcsembere, a Jókai Teljesítménytúra volt szervezője) által kezdeményezett és szervezett túrára jött. Nem véletlenül gyűlünk össze ennyien az általa szervezedtt, s az Ambrus Tibi segédletével zajló túrákon. Annak is van magyarázata, miért vesz részt ilyen nagy számban fiatal túrázó ezeken a kiruccanásokon. Szerintem egyik ok az, hogy mindketten amolyan mágnes-személyiségek: lelkesek, kezdeményezők, segítőkészek, s alkalmazkodnak a különböző életkorú, s tapasztalattal rendelkező túratársakhoz. Ezekért van az is, hogy amikor elválunk egymástól, azt mondom nekik: várjuk a következőt! S amikor elérkezett a túra ideje, akkor hagysz csapot, s papot, s mész. Kit érdekel az időjárás? Nincs rossz idő, csak gyenge turista… 🙂

remetei szoros 002

Ilyen kilátásra ébredni… (Saját felvétel)

Szombaton reggel megérkezett a csapat. Zattler Arnolddal, Ágóval, s Botival a menedékháznál várakoztunk, de mivel az indulást a kolostortól hirdették, adott pillanatban kissé pánikoltunk, mi lesz, ha más útvonalat választottak. Elindultunk egy kocsival a kolostor fele – szemben az árral, ugyanis a nevető túratársak tömegével találtunk szembe magunkat…

Így alaposan lemaradtunk, a többiek 1 kilométeres előnyre tettek szert. Mire a Remetei-szoroshoz értünk, behoztuk a lemaradást. De ki akar sietni? Versenyzünk? Nem. Nos, akkor csak lazán. Ahogy Tibori Szabó Zoltán kollégám mondta 2006 júliusában: időt kell adni az időnek. Mennyire igaza volt (ebben is….)!

Mi előbb fent mentünk, aztán jött a kötelező zuhanyzás a Remetei-szorosban. Erről, s sok-sok másról meséljenek a fotók és a videók!

Szóval Zoli és Tibi: várjuk a következőt. Más szóval: ENCORE! ENCORE! ENCORE!

Tanácsok azoknak, akik arra vetemednek, hogy átkeljenek a Remetei-szoroson: feltétlenül szükséges egy szandál, amellyel (a több helyen mellkasig érő) vízben kelünk át! Kis túra hátizsákunkban feltétlenül tegyük nejlon zacskóba mindenünket (cserepóló, cserecipő, csere zokni, fényképezőgép), mert ha megcsúszunk, s beesünk…

*******************************************************************************************

 

******************************************************************************************

 

 

*********************************************************************************************

A saját felvételek:

 

Ambrus Tibi fotói:

Read Full Post »


Vanda (középen) és Xénia (sajnos levégtem a fél testét) is megelőzi Arnoldot…

Beigazolódott, hogy Melinda és Glytz (polgári nevén Égly János) mócvidéki, pontosabban Gyálukáluluj/Poiana Horea (Horii) településen levő hétvégi házától mégis van hova menni kirándulni. Innen a legjobb hosszú gyalogtúrákra menni, mivel magas hegycsúcs nincs a közelben.

Pihenő

Sikerült meggyőzni Arnoldot (Zattler), hogy már pénteken menjünk ki, így Vandával hárman indultunk útnak. Az Égly család már ott volt. Vacsora, majd ágyba (a sátrat lusták voltunk felhúzni), mert szombaton korán akartunk gyalogtúrára indulni… Szmidára. Ebből déli harangszó lett. A kánikulában kimentünk a makadám úton a csúcsig, innen elváltak útjaink, mert sem Xéni, sem Arnold, sem Boti nem akart velünk tartani. Azt hitték, hogy 18 kilométer az út, bár a térkép azt mutatta, korántsem annyi. Mi több, tavaly éppen erre bicikliztünk a Határon Túra során, s ismertem a terepet.

Ha balra térsz Felsőgyurkucánál (Giurcuţa de Sus), akkor valóban 18 kilométer Szmidáig. Mi a Fântânele tó partján mentünk…

Gond nélkül beereszkedtünk Felső Gyurkucára (Giurcuţa de Sus), a település határától pedig nem balra tértünk, ahogy azt a Kolozsvár-Ic Ponor 100 kilométeres biciklizés során tettük, hanem jobbra le a településre, majd a Fântânele-tó partján egy óra alatt máris Laci barátunk szmidai házánál voltunk. Kifáradva.

Teheneket is hajkurásztunk…

A sör és az étel segített ellágyulni, ezért kissé eltévesztettük az utat, s bekerültünk a sűrű erdőbe. Nem volt választás, előre pionírok. Sikerült kijutni a főútra, innen pedig Poiana Horea fele vettük az irányt. Ismét mászás, kaptárkerülés, majd ereszkedés a rövidítésen. Persze, hogy más útra értünk ki, de a késésnek köszönhetően a házhoz érkeztünkkor már elkészült a hús… 🙂

Alacsony a vízállás

Ma már Fehér megyébe is átmentünk… 🙂 Délnek indultunk szintén a makadám úton, az Ursoaia építőfélben levő sípályán felcaplattunk, majd a piros csíkon vissza a faluba.

Kiváló túrák, jó társaság, finom ételek, friss levegő… ÉLET!

Merengő

Arra lakik Lacikánk…

Sikerült! Megérkeztünk Laci szmidai házához! Ünneplünk

Ez nem Photoshop. Valóban megtettünk 12-13 kilométert a rekkenő hőségben, mintegy 400 méteres pozitív szintkülönbséget, majd ugyanennyi ereszkedőt. Ja, s mindezt visszafele is… 🙂

Sok volt a málna is, képtelenek voltunk ellenálni a kísértésnek. Elvégre nem versenyeztünk…

Szerencsére nem szabadította ránk őket…

Tűz és sör…

Családi idill (1)

Családi idill (2)

Read Full Post »


Irány a hegyek! (Háttérben az Ünő-kő)

Szami (Pătcaş Csaba György) étel nélkül maradt, mert nem tudta, hogy sok esetben, amikor elindulunk kirándulni, akkor gyakran változik a terv. Most nem volt semmilyen konkrét elképzelés, hogyan nézzen ki a Radnai-havasokba szervezett túra.

Kénytelen voltam bebújni az árnéykba, rekkenő hűség volt (Szami felvétele)

Rég nem voltam a hazai hegyekben sátorral, így mindenkit kapacitáltam, menjünk a Radnaiba. Sikerült meggyőzni Lórit, Arnoldot, Szamit, Danát és még egy személyt, aki névtelen szeretne maradni. Dana a Román Alpin Klub Kolozsvári Részlegének tagja (akárcsak én), a Himalájában is volt. Most nem volt annyira formában, de mégsem maradt leghátul. Inkább fényképezett.

A Gargaló-csúcson az ismeretlen katonával 🙂

Pénteken este indultunk Radnaborberekre (Valea Vinului), Arnold és barátja már délután ötkor útnak indult. Mire kiértünk az Izvorul Roşu völgybe, már majdnem leégett a tűz. A két jómadár is már illuminált állapotban is, igaz, mi is a kocsiban. Kivéve Szamit és Lórit.. 🙂

Pénteken este, a tűz körül…

Szombaton reggel, pontosabban hajnalban vágtunk neki a kék háromszögnek, mégis mire kiértünk az erdőből már hőség volt. Olyan reggel 9 lehetett. A 2036 méteres Cişa-csúcsnál értünk ki. Rekkenő hőség, az árnyékben ebédeltünk. Szerencsére útközben forrást is találtunk.

Szombaton hajnalban…

Nekivágtunk a Gargalónak (2159 méter), a hőség sem rettentett el. Továbbhaladtunk a Gargaló-nyereg fele, a Lovak-tavánál (Lacul cailor) akartunk volna sátorozni, de tömegnyomor volt.

Szerencsére volt forrás…

Vasárnap hajnali fél hétkor már olyan meleg volt a sátorban, hogy képtelenség volt aludni, így nagyon korán indultunk. Kegyetlen volt kimászni abból a katlanból, amelyben aludtunk. Az Ünő-kő (2279 méter) után döntöttük el, hogy nem Radnaborberek fele vesszük utunkat, hanem tovább megyünk a Kis-ünőkőre (2222 méter). Arnold győzött meg, senki sem bánta meg. Csak a combjaim felső részei. Felhajtottam a rövidnadrágomat, hogy ott is napozzak le. Leégtem. Annyira, hogy ma alig tudtam járni, amikor a nadrág megérintette a leégett bőrt…

Ipari mennyiségben fogyasztjuk a vizet

No, de legalább ügyeltem az orromra, amely Marokkóban teljesen leégett. Nem esett baja a füleimnek, de a nyakamra is tettem pólót, ne legyen vörös. A felső és alsó karomra is vigyáztam.

Nő a pocakom a víztől…

A Kis-ünőkő után jött a Roşu-csúcs (2113 méter), innen már jött az ereszkedés a Cobăşelre (1835 méter), majd a megmentő Blazna-völgyi panzió és a jéghideg sör.

Szami is issza… 🙂 Ő fogyasztotta a legtöbb folyadékot, Lóri a legkevesebbet

A sofőrök elstoppoltak Şanc településig, majd Radnáig, innen pedig Radbaborberekig, s Lóri értünk jött kocsival.

Kiváló túra volt – legalább öt, kétezer méter fölötti csúccsal. A hőség miatt kegyetlen volt mászni, de csak le kell valahogy adni a pocakot… 🙂

Jövő hétvégén ismét megyünk, igaz, nem a Radnaiba, csatlakozol?

Indulunk

Fogadóbizottság

Szabadon

Fehér holló

Gargaló-csúcs. Pihen a síbot is…

Szami, a merengő

Irány az Ünő-kő!

Kissé sokan vannak az Ünő-kőn, várunk a csúcstámadással

Read Full Post »


Az egyik gyermekem (Fehér-kövek)

Mihelyt hazaértünk a hétfői kirándulásból, máris azon eszeltem, mikor láthatom ismét a Gyermekeimet. Mélyen elszomorított, hogy másoknak nem tudom eldicsekedni, bezzeg, nekem milyen csodás Gyermekeim vannak, milyen gyönyörű szemük csillogása, mennyire olvaszt mosolyuk, simogatásuk.

Milyen felemelő és motiváló szépségük, varázsuk.

Az én gyermekeimmel legalább annyit kell foglalkozni, mint az övékkel, s ugyanolyan szépen mosolyognak, mint a másoké.

Végül az utolsó utáni pillanatban – igaz, néhány említésre méltó kivétellel (Trombi, Lóri, Jocó, Anita, Tamás) – összejött a Nagy Csapat. Eldöntöttem, hogy kimegyek Roger barátom Havasreketyén (Răchiţele, azaz Emil Boc minisztrelnök szülőfaluja) levő, ízlésesen és stílusosan felújított hétvégi házába, s onnan túrázok.

Elindult viszont a véletlenek és szerencsék lavinája, csatlakozott Kiss Zoli, majd később Csoma Boti, Zattler Arnold, Popovics Linda és Emma, Balogh Xénia, Vadászi Zsolt és Hajni (hivatalosan még Kovács).

A túra, röviden:

Nagy hátizsákos kirándulás: hálózsák, izolír, étel- és ruhakészlet.

Péntek: Kolozsvár-Havasreketye autókkal. Éjfél előtt 40 perces mászás a sötétben fejlámpákkal Roger házáig. A szobában fagypont, akárcsak 2010 novemberében, amikor egyedül voltam kint. Fűtés, hangulat, poénkodás, egy-két sör, néhány korty lélek- és testmelegítő mókusvíz.

Szombat: Roger háza – Havasreketye központ (25 perc ereszkedő). Innen 5 kilométer a vízesésig, majd meredek emelkedő a Fehér-kövekig, majd 1 óra és 25 perc a Jónás-féle menedékházig. Alvás az emeleten.

Vasárnap: Menedékház-Vigyázó/Vlegyásza meteorológiai állomás-Fehér-kövek-Havasreketye-Kolozsvár.

Egy fénykép ezer szó, tehát hadd meséljenek inkább a felvételek:

(*Pénteken késő este megérkeztünk Roger havasreketyei házába.*) - Ide figyelj, Botikám! Húzzuk meg rögvest ezt a fura színű cseppfolyósságot, míg Arnold ránk nem gyújtja ezt a házat. (A felvétel jobb oldalán Zsolt lékeli a másik üveget, amelyben elfogadható színű, de ugyanannyira bizonytalan ízű folyadék található)

Ebbe nem iszok be, az zicher! (Csoma Boti ellenáll a kísértésnek)

Úristen, sis, milyen altató dumája van Botinak! Hajnali két órakor mi a fenéért kell neki az RMDSZ-nek a kormánykoalícióban betöltött szerepéről, illetve a makrogazdasági mutatók alakulásáról, valamint a 2012-es év törvényhozási prioritásainak rangsorolásáról beszélnie?!

Kiss Zoli: engem a politika nem érdekel, inkább lebubukálok

Xénia szerint is vicces Arnold vágya, hogy egymás mellett aludjanak

Ha Yann Tiersen: Sur le fil (zongora változat) zeneszámát hallgatod, amikor ezt a fényképet nézed, akkor benned is ugyanaz a képaláírás ötlik fel, mint bennem: lélekbalzsam.

Arnold a jó poénjairól is híres. (Egyszerűen nem akarunk nyugovóra térni)

De amikor a Zattler FM kibukik, akkor már csak Boti szürcsöli az utolsó sörét

Fehérek harca (Szombaton reggel Roger házánál)

Szombaton reggel Rogernek a központtól mintegy 40 percnyi emelkedőre levő házától visszamentünk a kocsikhoz (egyesek rövidítettek), majd a havasreketyei vízeséshez, azaz a Mennyasszony fátyla-vízeséshez mentünk. Az ennél mintegy fél kilométerrel a Fehér-kövek irányába vezető út bal oldalán hegyimentő-háznál kellett volna találkoznunk a piros ruhásokkal. Mi csak délben értünk oda, így külön-külön vágtunk neki a Vigyázó-menedékházhoz vezető útnak

Hátunk mögött hagyjuk Roger házát

Kiss Zoli: itt szervezzük a jégmászó versenyt (Útban a havasreketyei vízeséshez)

Linda meg akar győződni arról, hogy kemény

Fiúk, hiába emlegetitek az ötös számt, úgyis bírom az iramot! 🙂

Középen a mókamester, Arnold

Két hét szünet után nehezen megy a mászás (Hajni és Zsolt)

Orgazmisztikus

Havasreketyéből a Vigyázó-menedékházhoz mintegy 5 óra alatt értünk fel. Egy sör után Arnold máris osztja az észt. Boti pedig, természetesen politizál... 🙂

A nehéz téli túra után a kályha mellett a legjobb

Szombaton este hattól éjfélig valamivel mégis csak el kell tölteni az időt...

Vasárnap sűrű ködben mentünk fel a Vigyázó-menedékháztól a Vlegyásza/Vigyázó-csúcsra. Innen pedig Havasreketyére. A köd csak a Fehér-köveknél szakadozott fel

A meteorológiai állomás a Vigyázó/Vlegyásza-csúcson

A Vigyázó/Vlegyásza meteorológiai állomásnál, 1848 méter magasan. Jobbról balra: Kiss Zoli, Xéni, Emma, Linda, Arnold, Hajni (előtte kékben én), Vadászi Zsolt és Zsolt (családnevét nem ismerem, a menedékházban találkoztunk vele és kedves feleségével, Ildikóval, aki sárga hővédőt hord), Csoma Boti

Első kulcsra indulna

Átjátssza még a jeleket?

************************************************************************************************

************************************************************************************************

Egyébként 2011. január 15-én a Vigyázó/Vlegyásza menedékháztól másfél órát mentem jeges úton a Fehér-kövekig, a vihar és sűrű köd miatt nem találtam meg a helyes utat, így a piros ponton elmentem majdnem a Tolvaj-kőig…

************************************************************************************************

Read Full Post »


Jól érzik magukat a lányok a tordai sóbányában

Sok váratlan meglepetés ért a hétvégén.

Pénteken megvásároltam a túrára szükséges kaját, s elindultam a Béke/Lucian Blaga tér irányába, a Transilvania Filharmónia szimfonikus hangversenyére. Esett. Csodálkoztam is, Dinu bácsi (a Román Alpin Klub kolozsvári egyetemi részlegének az alapítója, tiszteletbeli elnöke, mindenese) hogyhogy ilyen időjárás közepette vállalt a túrát a Detunátákhoz. Extrém-extrém, de szombaton esőben túrázni, majd ugyanilyen meteorológiai körülmények között túrázni a Detunátákra, majd este.. szintén esőben felhúzni a sátrakat? Aki ismer, tudja: szeretem az extrém dolgokat, de talán mégsem ennyire.

Talán arra számít, hogy ha a városban esik, akkor kint havazik. Ez lehet a logikája, gondoltam, amikor röviddel a filharmóniára bemenet előtt megszólalt a telefonom. Mircea hívott. Sejtettem, bekövetkezett: Dinu bácsi az utolsó pillanatban visszamondta a túrát. A hátitáskámban levő zöld hagymák, a szalonna, az arab kenyér, a petrezselyem is végighallgatta a zongora tételeket, amelyeket szerintem a művész eléggé erőltetetten, kissé affektálva adott elő. Nem az eredmény, amely a botfülemnek igen jól hangzott, az előadási stílus zavart kissé. De mégis mit szólok hozzá én, a petrezselyem, az haut culture (nem, nem haut couture!) ágazathoz. Ez kizárólag pour les connaisseurs, les initié. Elnézést a kontárkodásért! Vanda is visszavonja észrevételeit. Ő sem eléggé sofistiqué.

The famous last words...

Nahát, így ment füstbe a hétvégi terv. Sebaj, azonnal másat fabrikáltam. Lóriról mindig is tudtam, hogy bevállalós, pörgős, spontán, lehet számítani rá még akkor is, amikor utolsó percben kell összehozni valami lazulást. Hiába, ő sem nős, így életvitelünk sokban hasonlít. A hangverseny alatt három SMS üzenetből máris összejött a filmezés, ami eredetileg römizésnek indult, ugyanúgy, mint Lóri reggel nyolckor esküvőre. Ugyanúgy, mint Jean Reno a Les visiteurs című filmben, amit Lórinál néztünk meg. Fogpasztát nem vittünk, mert nem számítottunk arra, hogy nála alszunk…

Szauna is volt. Szombaton este. Talán Vanda és Enikő élvezte a legjobban, főleg, hogy egyikük egyszer sem, a másik pedig csak egyszer próbálta ki az élményt. Hajnali fél háromig zaklattuk a Szélyes családot. Feszültebb volt mindenki, mint máskor. Talán az időjárás. Nem kellett volna annyit innom és ennem a 90 Celsius fokos befűtés előtt. Alig várom a hóba fetrengős szaunázást…

Szép a mosoly, jó a hangulat, de aztán a sófalnak ütköztünk...

Persze, hogy vasárnap későn keltem. Hajni, Arnold és Zsolt éppen akkor indult kirándulni a Bătrâna-csúcsra. Ehelyett elvittem a lányokat (Enikőnek születésnapja volt vasárnap) a tordai sóbányába (teljesen felújították, plázás, sejtettem, hogy a felújítás után ez lesz belőle). Szóval, korántsem a régi a hangulat, mi több, az emberállomány is teljesen megváltozott: plázacicák, de dupö blokuri fickók. Elég lenne oda a focipálya, a ping-pong asztalok, esetleg a kis tekepálya. A mini golf plázás, a felvonó meg egyszerűen horror. Tetszik, hogy szinte minden fából készült. Csónakáztunk is, a lányok nadrágján a fehér foltok sós vízcseppek közvetlen eredménye… 2006-ban jártam ott másodszor.

Ha már a sófalnak csapódtunk, Vanda megnyalta...

Ha már Tordán voltunk, benéztünk Tamás bátyámhoz is Kercsedre. Kunyhója nincs, de egy annál vagányabb falusi háza. Gyerekkoromban sok nyarat töltöttem is, meséltem is a lányoknak az élményekről. Jó dolga volt a lányoknak: visinátát ittak (ne ronts nekem, ez a szakszó!).

Hazafele gondoltam egyet (s nagy okosat), menjünk el Apahidáig a pénteken a miniszterelnök által hivatalosan is felavatott Bányabükk (Vâlcele) – Apahida terelőutat. Csodás. Lélegzetelállító. Egyszer csak megjelent, hogy előre hajtva és balra fordulva is Kolozsvárra érkezük. Ódzkodtam a 105s jelzésű úton érkezni a metropoliszba. Menjünk tovább, gondoltam. Egyszer csak körforgalom következett, majd csak annyit írt: Dej. Kisebb pánik: hátha a letérőt mégsem építették meg Apahidánál? Ismét írta, hogy Cluj-Napoca. Kész, itt balra térek.

Horror film következett: katasztrofális út (Kercseden ehhez képest autópálya a makadám út), teljesen lerobbant ipari negyed, majd a hab a tortán: Patarét.

36 éve élek Kolozsváron, voltam már a Pataréten (igaz, utoljára 2002-ben Funar polgármesterrel, aki odament meggyőzni a cigányokat, hogy magyarnak vallják magukat a népszámláláson), de most ijesztő volt arra járni.

Mintha háborús övezetbe érkeztünk volna vagy természeti katasztrófa elől menekülők jöttek volna szembe velünk az úton. Albániában nem láttam ilyet, amikor az Erdély Mentőcsoporttal árvízkárosultakon segítettünk. Ráadásul egy útkereszteződésnél balra fordultam, ugye, mert ösztönösen a város fele akartam venni az utat, erre A Patarét (Pata Rât) utca érintésével elérkeztünk a szeméttelep bejáratához. Ha ott lerobban a kocsi vagy gumidefektem lesz, annyi. Most persze nekem fognak rontani a romák jogait védők, hogy előítéletes vagyok, diszkriminálok, de emlékszem, mi történt, amikor néhány évvel ezelőtt a Rosal vállalat illetékesei nélkül megálltunk ott…

Nagy nehezen kivergődtünk onnan. Ijesztő volt. Kissé bűnösnek érzem magam, hogy a humanitárius katasztrófa itt van mellettünk, s megfeledkezünk róla. Mintha két külön bolygón élnénk… Horror, hogy mi van körülöttünk, s nem veszünk, vagy nem akarunk tudomást venni róla. Egyfajta védőburában élünk.

Read Full Post »

Older Posts »