Titán személygépkocsik – veszélyérzet a túlzott biztonságérzet miatt

Titán

Úgy adódott, hogy egy napig rendkívül jó minőségű és teljesítményű személygépkocsit vezethettem: 2014-es gyártású Skoda Octavia III 1.2 tsi. A 11 éves, rozsdás és féktárcsa-cserére szoruló Dacia Solenza Grand Cherokee Pathmaker Especially Limited Edition tulajdonosaként én ebből csak annyit értek, hogy az első római szám, a másik kettő pedig arab… Főleg, hogy ilyen kocsi gázpedálját csak hajdanán, a Mezei család birtokolta Autoworld és az RMB InterAuto (Mercedes képviselet) által szervezett tesztvezetések során érinthettem meg.

Első megjegyzésem: a széles kerekek, s persze sok minden más miatt a totális biztonság érzetét keltette bennem a kocsi. Ezt eléggé veszélyesnek ítélem. Míg a dákvágennel kétszer meg kell gondolnom, hogy előzzek-e vagy sem, a totál-fatál-brutál Skodával szinte mindenik előzést bevállaltam. Mert, ugye, van 105 lóerő, no, de a kocsi még akkor is 1,2-1,7 tonna körül mozog. S még így is a 280 kilométer során csak 50 lejre fogyasztottam üzemanyagot, az átlagfogyasztás 5,8 l/100 km volt. Szép, tetszik! A Dacia nem képes ilyesmire…

A kocsi ugyanakkor a sérthetetlenség, a legyőzhetetlenség, s amit szintén ijesztőnek ítélek, balesetmentesség képzeletét keltette bennem. Azt éreztem, hogy ebben a kocsiban semmi rossz nem történhet velem, mindentől megvéd. Igen, ez az, a halhatatlanság érése lett úrra rajtam. Persze, gyakran csitítottam magam!

Köszönöm szépen Lázok Levente barátomnak, hogy amikor szőke kérdésemmel felhívtam, nem nevetett, s ráadásul még a türelmét sem vesztette el. Igen, na, nem tudtam, hogyan kell beindítani. Mert nem ám olyan egyszerű, mint ahogy elképzeled. Amerikában is vezettem többször, de ilyen pimaszság egyik kocsnál sem volt… 🙂 🙂

Érdekes, kissé megváltozott a vezetési stílusom. Alkalomadtán türelmetlen lettem a „lassan” vezetőkkel szemben. Ekkor vettem észre, hogy 110-zel száguldottam. A Dacia ilyenkor kezd atomjaira bomlani, s attól tartva, hogy ismét leesik a beltérben levő visszapillantó tükör, rendszerint lassítok…

Nem mondom, kellene egy ilyen járgány. Szerencsére viszont, sohasem lesz pénzem rá. Pontosabban elfogadnám, ha fenntartása ugyanannyiba kerülne, mint a dákvágené. Valahogy megszoknám a behemót termetét, s igyekezném legyőzni a halhatatlanság és sérthetetlenség érzését. Nem biztos, hogy sikerülne. Nem, inkább nem kell! 🙂