Tudtuk, hogy izlandi tartózkodásunk (2016. június 12-19.) során páratlan szépségű, festői tájak várnak ránk, mi több, a kiirtással fenyegetett állatfajokat látunk, lenyűgöz majd a fenséges természet, így a folyamatos világosságot kihasználva (éjjel sötét helyett enyhe túlzással szürkület volt) úgy terveztük, hogy a lehető legtöbbet utazzunk, lássunk, tapasztaljuk, maximumra próbáltuk állítani a minket ért hatásokat.
Kattints a képekre, van magyarázat is.
Tipikus izlandi táj
Második napi első állomásunk a közismert Thingvellir Nemzeti Park, amely egyike Izland négy ilyen jellegű helyének, az ország egyetlen világörökségi helyszíne. Az 1930-ban alapított intézményt azért hozták létre, mert egyrészt mert itt van az izlandi nép számára legfontosabb történelmi emlékhely (Ingólfur Arnarson utódai, Izland első telepesei ezen a helyen alapították a világ első parlamentjét, az Alþinget, 930-ban), másrészt mivel tektonikailag ez a Föld egyik legérdekesebb része. Az Alþing 1798-ig folyamatosan ezen a helyen ülésezett
A Strokkur gejzírt sem hagyhattuk ki: az 5-8 percenként kitörő szökőforrás mindenkit elkápráztat. A vizet és vízgőzt szökőkút szerűen a levegőbe röpítő gejzír köré álló turisták mindegyike rögzíteni akarja a pillanatot: azt hiszem, itt volt a legtöbb fényképezőgép és videókamera egy négyzetméteren Izland területén… Itt látjuk az első szinte teljesen átalakított, hatalmas, szegecses gumiabroncsokkal ellátott kisbuszt, amellyel a turistákat a gleccserek közelébe, a még hóval borított „felvidéki” területekre viszik. Hatalmas befektetés, de megtérül: a 320 ezer lakosú szigetet évente közel 1,5 millió turista látogatja
Jocó azt mondta, ezek az izlandi pipacsok. Az is maradt a nevük
Kontraszt: vulkanikus kőzeti domb, alatta jéghideg forrás és zöld mező…
Hó és jégjáró fenevad
A parkolás után hirtelen előtűnő impozáns Gulfoss vízesés elkápráztat. Hosszú percekig nézem, még magamba sem tudok beszélni a meglepetéstől. A tömbház magasságú vízeséssel kapcsolatos érdekes történet olvasható a helyszínen: innen indult Izland első környezetvédelmi mozgalma. Az 1920-as években vízerőművet próbáltak létrehozni, de Sigríður Tómasdóttir, az egyik befektető lánya ellenszegült. Szerencsére a vízesést és környékét 1979-ben természetvédelmi területté nyilvánították, így a tervezett befektetés meghiúsult. Az országban továbbra is nagy a nyomás a természet adta energiaforrások kihasználására, de amint azt több helyen láthattuk kiplakátolva, jelenleg Izland szükségleteinek 100 százalékát (!) környezetkímélő forrásokból meríti: geotermális, szél, hő- és vízenergia felhasználásával. A napsütés csodálatos szivárvánnyal öleli át ezt a természeti csodát. Még a legkevésbé romantikus férfi is elérzékenyül a látványon..
Stongig. A letelepedés idejéből származó farm újjáépített maradványaiig megszáradunk. Nyitott, ingyenes múzeum jellegű hely, a sarokban öntött vaskazánhoz hasonlító üst, amelyről kiderül: adományos „doboz”. A feltételezhetően több mint száz kilós, lakattal zárt struktúrát még hazánkfiainak sem sikerülne elemelni…
Az általam feltétlenül megnézendőnek bejelölt Haifoss vízeséshez megyünk. A Holdon vagyunk?!
Haifoss vízesés. Valósággal ijesztő, ahogy a víz 122 métert (!!!) a mélybe zuhan. Mivel jelenleg még terepjárókkal is nehezen megközelíthető, szerencsére alig van turista. Leülünk, s hosszú percekig csodáljuk az óriást, majd lemegyünk az aljába…
“Ki mint vízesés önnön robajától…”
Átkelő-átlépő
“A vízesés fehéren lóg. Azt hiszem, hogy áll”
Merengő
Kettő-kettő
Téli sátrakkal és hálózsákokkal dehogy volt hideg Leirubakki közelében
Leirubakki közelében egy szállodában Jocó megérinti azt a hamut, amelyet az Eyjafjallajökull vulkán hányott ki magából 2010-ben. – Annyi turista érintett meg az üvegpohárban tartott kincset, hogy alig van már belőle – mondja a hölgy, majd elújságolja, hogy a vulkanológusok mindig arra kérik az izlandi lakósságot, kitöréskor fehér porcelán tányért tegyenek az ajtó elé, a felgyűlt vulkáni hamu segítségével így mérik le, a kitörés milyen intenzitású volt, s hatásai milyen távolra terjedtek
Seljalandsfoss vízesés. A háta mögé is bemegyünk…
Egy másik szép vízesés… 🙂
Szintén nem kérnek belépőt a Fekete Tengerpartra. Igen, a „homok” itt nem aranyszínű, hanem fekete. Vajon mi másnak köszönhetően ha nem az évszázadok során zajlott vulkanikus tevékenységnek… Legenda is fűződik a helyhez: a sziklák mellett jól látható három szikla (Skessudrangar, Landdrangar és Langhamrar), amely a hagyomány szerint három, kővé vált gonosz tündér (troll) alakját formázza. Mi inkább a végtelen tengert, a part mentén „sziklacsipkék” formájában az Atlanti-óceánba benyúló geológiai formációkat csodáljuk meg. Ihlető táj
Kanyon, csak úgy a Laki fele vezető F206-os úton
Az óceán partjáról a Vatnajökull óriásgleccser közelében levő Laki településhez próbálunk feljutni az F206-os úton. Abban reménykedünk: ha korábban lezárt út miatt (ezeket használhatóságát nagyon ajánlott előre ellenőrizni a http://www.road.is weboldalon!) képtelenek voltunk feljutni a Hekla tűzhányó közelébe, legalább most jussunk fel egy extrém helyre a bérelt terepjárónkkal. Bár nehézkesen ugyan, de sikerült volna átjutnunk a folyón, odébb az út le volt zárva. Annak ellenére, hogy tudtuk: az izlandiak számára a legnagyobb sértést az jelenti, ha a turisták elhagyják terepjárójukkal az aszfalt vagy makadám utat, itthoni mentalitás szerint az út és a patak között parkoltunk a zöldövezetben. A szabályokat feledtették velünk a körülmények: hosszú nap, egy szép sátorhely megtalálása és a néhány (bár a reptéri vámmentes üzletben vásároltuk, mégis méregdrága) sör. A patakban történt reggeli mosakodást és a sátorozást talán még elnézte volna nekünk, de a hirtelen felbukkanó, valamely nemzeti park feliratával ellátott kocsiból kiszálló morcos férfi azonnal lefényképezte a járművet, s mielőtt elviharzott volna azt mondta: 3000 (igen, háromezer) euróig terjedő büntetést kaphatunk. Belénk fagyott a vér. Hiába mondtuk, hogy amennyiben az úton hagyjuk a terepjárót, senki sem tud elhaladni mellettünk, a férfi hajthatatlan maradt. Minden valószínűség szerint az intézmény elkéri a kocsit bérlő személy adatait a cégtől, s kiállítják a büntetést. Hátha mégsem jön boríték Izlandról…
Ide parkolhattuk volna le az autót úgy, hogy a forgalmat ne akadályozzuk…
E sorok írásakor már eltelt 7 nap a hazaérkezés óta, s még mindig nehéz alkalmazkodni az itthoni 35-39 Celsius fokhoz – a tűz, víz, vulkán és gleccser szigetén ugyanis maximum 15 volt a hőmérséklet, rendszerint viszont 10-12 között ingadozott, egyszer pedig 1-re süllyedt. Ugyancsak nehezünkre esik visszaszokni a betondzsungelhez, miután június 12-19. időszakban egy hetet töltöttünk egy olyan helyen, amelyet joggal nevezhetünk a világ természeti szépségei egyik fellegvárának. Retinánkba beleégetődtek a lélegzetelállító szépségű vízesések, gejzírek, gleccserek, tájak, bőrünkön még mindig érezzük a szabadtéri termálfürdő vizének szagát, nyitott szemmel is látjuk még, de álmodunk is a fenséges bálnákról, a kacér és játékos fókákól, valamint más állatfajokról. Lassan-lassan megszokjuk, hogy idehaza besötétedik, Izlandon ugyanis csak akkor lett éjszaka, amikor becsuktuk a szemünket…
Az Izlandra utazás ötlete többünkben már régen felmerült, már csak arra vártunk, hogy valamelyik diszkont légitársaság járatot indítson Kolozsvár közelből. Aztán jött a hír: a WizzAirlégitársaság hetente kétszer, vasárnap és szerdán Budapestről repül Reyjkavikba, az árak igen kedvezők.
Nem vártunk sokáig, még márciusban lefoglaltuk a júniusi menettérti repülőjegyet, s így csupán alig több mint 700 lejbe (mintegy 160 euróba) került. Ezt még egy szerény jövedelemből szüleivel élő újságíró is meg tudja engedni magának évente egyszer-kétszer. Tudtuk, kocsit kell bérelni, az üzemanyag sem kerül majd kevésbe, így öten vállaltuk be az utazást.
Mint az utólagos számításokból kiderült a kocsibérlés és a benzin (közel 2500 kilométert utaztunk hét nap alatt) fejenként 820 lejbe, azaz 185 euróba került fejenként. A helyszínen 667 lejt, azaz 150 eurót költöttem kenyérre, édességekre, üdítőre, egyebekre. Egy hét alatt Európa egyik legdrágább országában ez egyáltalán nem sok. Szerencsére a szállásra semmit sem kellett fizetnem, ugyanis sátoroztunk. A Kolozsvár-Budapest-Kolozsvár személygépkocsis utazás fejenként 70 lejbe, azaz 15 euróba került. Így az összköltségvetés 510 euróra, azaz 2270 lejre rúgott.
Kétségtelen, hogy Izland a természeti szépségek fellegvára, az állatvilág egyik utolsó bástyája…
Kattints a képekre, van magyarázat is.
A végén sikerül…
Dalma kitartó
Köszönjük, WizzAir!
A keflaviki repülőtéren máris tájékoztatnak az időjárási viszonyokról, illetve az utak állapotáról. Csak perselyként fungáló befőttes üvegben láttam izlandi koronát, mindenhol tudtam debit bankkártyával fizetni. Edgár, köszi a tanácsot!
Az érkezésünk utáni első órákban átmentünk az észak-amerikai kontinensre. Túlzás nélkül. Áthaladtunk ugyanis azon a hídon, amely az észak-amerikai és az eurázsiai tektonikus lemezt köti össze. A kontinensvándorlás elmélet szerint az eurázsiai és észak-amerikai tektonikus lemezek folyamatosan távolodnak egymástól, tátongó szakadékokat hozva létre a törésvonal nyomvonalán. Mivel a lemezek egymástól eltérnek, lineáris törések, repedések képződnek, és a miattuk keltett feszültségek által a lemezek távolodnak egymástól. Ez adja meg Izland sajátos jellegét: a tektonikus lemezek találkozása miatt a sziget folyamatos vulkanikus és geotermikus nyomásnak van kitéve
Természeti és esztétikai szépség: Rejkjanesviti világítótorony és a pingvinek volt tanyázási helye. Geoládát is találtam, amelynek leírása szerint 1835-ben jelentős pingvin kolóniát fedeztek itt fel, de 1844-re valamennyi állatot kiirtottak
Emléküket kis pingvin szobrocska őrzi.
A természet ereje
Az utak mentét sokszor félelmetes sziszegéssel a mélyből hatalmas nyomással feltörő forró „víz- és gőzvulkánok” tarkítják
Mi is elmentünk egy ilyenhez: Gunnuhver, sikerült egész közel jutni az erősen kénszagú gőzkiszivárgásokhoz. Ugyanezt a kénes levegőt szívtuk be a világ másik ilyen jellegű aktív geotermikus területén, Tenerifén, pontosabban a Teide vulkán csúcsán, 3718 méteren
A 2016. június 12-19. között zajlott izlandi portyánk során több izgalmas és egyedi élményben volt részünk, de mindenképpen dobogós a Husavik partjainál megejtett bálnales.
Nincs WizzAir, nincs Izland. Köszönet a diszkont légitársaságnak!
A professzionális fényképeket Jack Ball készítette.
Nagy alvás (én a földön, a pár és a lányok ugyanis előnyt élveznek…), nyugis tisztálkodás és reggeli. No, de még azelőtt tegnap későig alkohol vásárlás és léháskodás Jocóval – a lányok sajnos hamar kibuktak…
Még 3 perc a beszállási kapu bejelentéséig… Ez már majdnem Reykjavik… 😎
Képzelj el öt személyt ugyanannyi hátizsákkal, izolírral és nagy, téli hálózsákkal egy Dacia Solenzában. Ja, és volt még öt kézipoggyász is.. S egy plusz bakancs.
Befértünk, de ez elsősorban Dalmának köszönhető. Kitartóan gyömöszölte a csomagokat.
Nyolc órát jöttünk a magyar fővárosig… Várakozás a határnak, magyar oldalon alkohol ellenőrzés, záporeső.. Norbinal köszönhetően luxus szállásunk van mindannyiunknak egy helyen. S a Dacia is föld alatt van. Nem, még nem krepált meg.
Befejeztem a vécézést, vége a bejegyzésnek… Indulunk a repülőtérre…
A Bulgakov fele menet láttam a Makebaelnevezésű kocsma ablakában a plakátot: minden szerdán kvízversenyt szerveznek. Bementem, beszélgettem az „illetékesekkel”, azonnal le is foglaltam egy asztalt a Kaktuszos Durexnek.
Tegnap történetesen éppen szerda volt. Összegyűlt a csapat (Bianka, Gyopár és Boglárka, Andi valamint Norbert és én), kipróbáltuk ezt is. A kvízmester eléggé kezdetlegesen vezette a műsort, a viccek és poénok is gyengék voltak. A fogyasztás felpörgetése érdekében minden egyes forduló, azaz hét kérdés után cigarettaszünetet tartott. Bántuk, hogy nem vittünk kártyát magunkkal, játszhattunk volna egy piros libát. Egyszer olyan hosszú volt a szünet, hogy még talán egy gyors Carcassonne társasjáték is belefért volna.
Sajnos a kérdésekben nem volt kakaó, zaft, azaz standardokat (ismerd fel a zászlót, ennek vagy annak az országnak mi a fővárosa, miben van a legtöbb C vitamin stb.) tettek fel. De érkezéskor mindannyiunkat ingyen rövid ital fogadott, mi több, menet közben is adtak egy kört a ház részéről. Szép gesztus.
Bosszantó, hogy szokássá vált a személygépkocsiknak, furgonoknak a nehezen kiharcolt és még nehezebben létrehozott sétálóövezetben történő parkolása. Bár kiváló minőségű ebédet fogyasztottunk el ma a Kaja Tanyán, a kocsik által kibocsátott szmog viszont kissé kedvünket szegte az étkezéstől. Folyamatos a forgalom, egymás hegyén-hátán parkolnak a kocsik.
Sajnos a polgármesteri hivatal minden évben akadályokat gördít a vállalkozók azon vágya elé, hogy mihamarabb megnyissák a teraszt. Ez elsősorban a vendégek igénye, másrészt pedig többletjövedelemre tesznek szert. Amely a helyhatóságnak is jó, mert több adót fizetnek.
Kár, hogy a városházi rendőrség tolerálja a kaotikus, szabályszegő parkolást a belvárosban…
Nem volt fiú a mesteris végzősök között, akik a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen voltak továbbképzésen, így ő lett. Mármint Réka lett a fiú, izé, a férfi, pontosabban a Marlon Brando alakította Stanley Kowalski. Amennyire értek az alternatív színházi alkotásokhoz: expresszív arc, jó alakítás, megfelelő szerepelsajátítás, kiforrt mozgástechnika.
Halvány emlékeim még voltak a dráma egy-két aspektusáról, de jó lett volna picikét készülni… A nézőtéren helyet foglalt Györgyjakab Enikő és Köllő Csongor színész, rendező, valamint Visky András dramaturg, úgyhogy – gondolom – a fiatal hölgyek még jobban izgultak. Ennek ellenére szerintem (nem vagyok hozzáértő, de) kiválóan alakítottak.
Évek óta figyelemmel kísérem Zongor Réka színészi/színész-jelölti pályafutását, amikor csak tudok, elmegyek a többnyire alternatív színházi darabokra, amelyekben játszik: Ecsetgyár, Zug Zone stb. Nem mondhatom, hogy értek a színházhoz, a színjátszáshoz, de szerintem she’s got what it takes.
Kíváncsi lennék viszont, a szakavatott vagy szakavatottabb véleményekre… 🙂
Úgy érzem, nehéz felmérnünk, mekkora jelentősége van a város és a régió számára a Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválnak (TIFF). Itthon vagyunk, számunkra természetes, hogy a hatalmas visszhangnak örvendő rendezvényt Kolozsváron tartják. A szervezőknek köszönhetően elértük azt, hogy Bukarestből ide járnak rendezvényre – több ismerősömmel is találkoztam, s tudom, minden évben ezt teszik.
Elégedett vagyok a produkciókkal kapcsolatos felhozatallal, igyekeztem minden műfajból és kategóriából származó filmet megnézni, úgy érzem, sikerült is. Kedvenceim, a dokumentumfilmek közül csupán a tematika szerint számomra érdekteleneket hagytam ki, a többit habzsoltam. Számomra a valóságot bemutató, vagy a valóság alapú produkciók (dokumentumfilmek) a legértékesebbek, ugyanis ezek válaszolják meg a világ menetével és irányával kapcsolatos kérdéseimet. Még „rosszabb”, hogy éppen ezek fogalmazzák meg bennem a legtöbb kérdést. A személyes preferenciák vonatkozásában ezeket a drámák követik, majd a vígjátékok követik.
DOKUMENTUMFILM. A napjainkban véghezvitt tömegmészárlások miatt az elkövetőket a Hágai Nemzetközi Bíróság elé állító zsidó ügyvéd, akinek a családját a második világháború alatt lemészárolták, a felmérhetetlen társadalmi traumát okozó tettekért felelős, rendkívül magas rangú náci tisztségviselők fiaival a tettek helyszínére látogat…
VÍGJÁTÉK. Bár Libanon illetékes hatóságainak a cenzúrája hozzájárult az anyaghoz, vajon a radikális és fanatikus muzulmánok nem ő lesz a következő Salman Rushdie?
Bár az izraeli filmek és a néppel kapcsolatos értékrend, érzés- és élményvilág közel áll hozzám, kénytelen voltam kijönni a filmről.
Érdekes párhuzam
Míg a What our fathers did: a Nazi legacy című filmben az idős férfiak képet és véleményt alkothattak apjuk tetteiről, addig az Under the Sun (Sup Soarele Partidului) című Észak-Koreáról szóló filmben szereplő kislány képtelen felfogni mi és főleg azt nem, hogy miért történik vele. A náci rezsim idejében apjuk vezető pozíciójának köszönhetően luxus életet élt gyermekek – saját mai bevallásuk szerint – sokkhatás alá kerültek, amikor minden megváltozott. S nem értették, miért. Ilyen sorsra jut majd a ma alig hét éves kislány, aki majd az észak-koreai diktatúra bukása után értetlenül áll a tények előtt, s megadatik majd a lehetőség számára felelősségre vonni a szüleit: miért tettétek ezt? Miért működtetek együtt a diktatúrával meghosszabbítva ezáltal annak fennmaradását?!
Jó volt a gyalui kastélyban szervezett Magyar Napi rendezvény és koncert
Nem értek egyet T. Koós Imolával. Szerintem a TIFF Magyar Napjával kapcsolatos rendezvényeket (Bagossy Brothers és Republic koncert, illetve a Hajnali láz című film vetítése) igenis jó a városon kívül tartani egy történelmi jelentőséggel bíró helyen. Ne zsúfoljunk bele annyi mindent egy napba, ne rohangáljunk folyton, ne próbáljunk meg mindig mindenhol ott lenni. Amikor viszont elmegyünk valahova (végre ki a betondzsungelből egy várkastély udvarára), akkor LEGYÜNK OTT testben és lélekben. Éljük át az élményt akkor és ott, élvezzük – ebben az esetben – a koncertet és a filmet.
Jómagam kiválóan éreztem magam Gyaluban, jó volt a koncert és a film is (amennyit láttam belőle… 🙂 ) Akit érdekelt, eljött, akit pedig nem, a városban maradt. Persze, sokkal kényelmesebb a Tranzit-háznál vagy a Bánffy palota udvarán megtartani a rendezvényt, de mindig csak a kényelem számít. Szerencsére találtunk sofőrt aki kivitt és behozott (köszönjük, Bianka!), így nem kellett aggódni az alkoholfogyasztás miatt. Hiányzott viszont a bulgakovos Feri által készített finom gulyás…!
Kellőképpen megadva a módját – a 80-86 kilométeres Jókai Mór Kerékpáros Emlék- és Teljesítménytúra befejezésével – ünnepelték meg több tucatnyian szombaton, május 7-én az Erdélyi Kárpát- Egyesület (EKE) fennállásának 125. évfordulóját.
Branea Robinak köszönhetően a teljes élménybeszámoló ide kattintva érhető el.