Mosolytalanul


Csak a szemén látszik, ha mosolyog… (Fotó: The Independent)

Örvendhetnek azok,

akiknek rossz vagy hiányos a fogsoruk: amennyiben nevetnek, senki sem veheti észre a csúnyaságot. Feltéve, ha a zárt helyeken betartják a szabályt, s védőmaszkot viselnek. Mert sajnos a rosszul értelmezett dacolás és a szabályokra való fittyet hányás lassan-lassan divat.

Sajnos a védőmaszkok miatt

nem láthatjuk a hölgyek gyönyörű mosolyát, arcmimikájuk (tetszés, kacérkodás, huncutkodás) nagy részét is eltakarja a vírusszűrő.

Maradnak a szemek. Tanuljunk meg szempárunkkal kommunikálni akkor, amikor szavakban nem tudunk/akarunk/lehet…

Szükségállapot, emlékekben (A séták és a macskák világa)


Mi történik?! (Saját felvétel)

 

A ma estével ellentétben akkor

sehonnan sem dübörgött a zene, egyetlen kocsi sem dudált, egyszerűen kibéreltem a várost. Az enyém volt. Ugyanazon az útvonalon sétáltam végig.

A szükségállapot idején szinte minden este, éjjel vagy hajnalban végigsétáltam az óvár körül. Sokkterápiát alkalmaztam. Volt nyilatkozat nálam, törvényes és érvényes, de inkább elkerültem a rendőröket és a katonákat.

A Jókai utca közepéből betértem a Vár/Fortăreței,

majd innen a Búza/Inocențiu Micu Klein utcába, elhaladtam a Piarista templom mellett, s a Király/I.C. Brătianu utca érintésével eljutottam a Babeș-Bolyai Tudományegyetem épületének hátához.

De még ezelőtt hosszasan beszélgettem

a Történelmi Intézet kapusával, éjszakai szolgálatot teljesített. Félt, féltette a családját, gyalog járt munkába.

Éjszakai és hajnali sétáim során sokszor találkoztam kissé zavart, az utca közepén tanyázó macskákkal. Ma este egyet sem láttam. Visszahúzódtak. Már nem a miénk a város, nem béreljük többé, lejárt az idő…

Picit hiányzik a szükségállapot csendje, mélysége, intimitása.

FOTÓRIPORT – Porolissum előtti sztánázás


Új virág

Az első lovaglós szerelmem

a Bonchidai Kastélynapok maradnak, 2013-ban erről a rendezvényről lovagoltam Sztánáig, mert Riki palánkmászás közben megsérült. Ez 72 kilométer lovaglást jelentett két nap alatt. A második kedvencem a Porolissum Római Fesztivál: ez 52 kilométer lovaglást jelentett oda, s természetesen ugyanennyit vissza. Ezen első ízben 2016-ban vettem részt.

Idén az új koronavírus-járvány miatt

a Zilah melletti Mojgrádon (Moigrad) szervezett rendezvénysorozat elmarad: nem lesz talpasíjász verseny, kenyérsütés, gladiátorok és rabszolgák közötti harc, nem kerül sor a barbár népcsoportok és a rómaiak közötti csataújrajátszásra. A Kalotaszegi Turul Nomád Hagyományőrző Egyesület (Sztánai Lovasok) mégis úgy döntött, tagjai a régi szép idők emlékére ellovagolnak Sztánáról a Dacia provincia területén a második században létesített ókori római város romjaihoz és találkoznak a Szilágy Megyei Történelmi és Szépművészeti Múzeum képviselőivel, a rendezvény szervezőivel.

A tervek szerint csütörtökön este már Sztánán leszek,

pénteken reggel indul a lovaglás. Ma sajnos leestem Emeséről (2013 óta kisebb-nagyobb rendszerességgel lovagolok, ez eddig még nem történt meg), de viszont nem tántorít el a hétvégi és a jövő hét eleji lovaglástól…

FOTÓRIPORT – Lelki fellegekben a Fogarasi-havasok bércein


Találkozás (Saját felvételek)

Sokan ugyanúgy gondolkoztak,

s ugyanazokat a meteorológiai előrejelzéseket nézték, mint mi, ezért szerencsére szombaton voltunk azon a túrán, amelyet sok, a természeti szépségeket nem feltétlenül tisztelő, a hegyet nem magáénak érző is bevállalt, vasárnap pedig Sallai János vezetésével egy olyan útvonalon mentünk végig, amelyen alig találkoztunk emberekkel.

Hiába, ilyenek és ilyenek is maradnak azok a helyek

ahová ki lehet jutni személygépkocsival: zsúfoltak, hangosak és lassan-lassan élvezhetetlenek. Ilyen például a Transzfogaras és környéken lévő hegyek és csúcsok.

Szerencsére Bibivel már pénteken este kimentünk

Cârţişoara faluba, megszálltunk, s szombaton korán reggel elindulhattunk a túrára. A fotók mesélnek, melyik útvonalat választottuk.

Szombaton a Călţun-tóig túráztunk Bibivel, este pedig találkoztunk a Transzfogarast a faluból elektromos biciklikkel megmászó Jánossal és Krisztiánnal, vasárnap (Bibi a repedt meniszkusza miatti térdfájdalmak miatt kihagyta) pedig velük túráztam.

Hadd meséljenek a fotók. Kattints az elsőre!

FIGYELEM! Elmarad a Bánffy-túra


Elmarad (Saját felvétel)

Van-e még értelme ennek az évnek?

Törülnünk kellene, kezdjünk a 2021-et. A Bánffy-teljesítménytúra reményt keltett, hogy a dolgok valamennyire rendeződnek – erre mégsem.

Branea Róbert magára vállalta a teljesítménytúra elmaradását, ám mi is figyelmeztethettük volna, hogy a június 16-i rendelkezés értelmében tilos az ilyen jellegű rendezvény megszervezése.

Bezzeg amikor a Főtéren szabadtéri koncertet szerveznek,

akkor lehet több mint 6 személy, ám több száz vagy ezer hektáros, mittoménhány négyzetkilométeres területen nem engedélyezik a természetjáró rendezvényeket. Értelmetlen.

Ugye mégis elmegyünk egyénileg ugyanazon az útvonalon túrázni?

FOTÓRIPORT – Sima hétvége Sztánán (Árvízfélével)


Ők bármikor/bárhol jól érzik magukat… 🙂

Szabó Zsoltnak és Csillának köszönhetően hétvégén ismét kimentünk feltöltődni Sztánára. Szerencsére már pénteken este sikerült kimenni a Szentimrei-házba, ahol tisztaság, kényelem fogadott.

Lovakat, csikót simogattunk a De Martin Lajos vezette Kalotaszegi Turul Nomád Hagyományőrző Egyesület (Sztánai Lovasok)

Hadd beszéljenek a fotók:

RIPORT – Kalákában segítettek az árvízkárosultakon: több mint öttucatnyian


Jocó akcióban

Hétfőn érkezett a riasztás, kedden reggel 7 órakor már úton voltunk a Maros megyei Gyulakuta községhez tartozó Rava faluba.

Fontos volt segíteni a helybélieken,

mert egy megyeközponttal vagy nagyobb várossal ellentétben itt nincs azonnali és hathatós segítségnyújtás az állami hatóságok részéről.

Amint azt az egyik helybéli elmondta: az ár elvonulása után érkezett meg a rendőrség és a mentő…

A Szabadságban megjelent riportom itt olvasható.

ÉLMÉNYBESZÁMOLÓ – Kalandokban bővelkedő túrák az év első magashegyi kiruccanásán


Összetartozunk

Megosztottam a Szabadság napilap olvasóival is

az év első magashegyi túráján szerzett feledhetetlen élményeket, egyben arra bátorítva mindenkit, hogy lépjen ki a komfortzónájából vállalja be a fizikai nehézséggel járó kirándulást, az elégtétel, a lelki feltöltődés, a természet szépségei kárpótolni fogják.

Bianka volt a túracsapat legkeményebb tagja:

mindkét térdében meniszkusz-szakadás, pajzsmirigy problémák és súlyos tériszony. Mégis sikerült feljutnia az 2509 méter magas Peleaga-csúcsra. Gratulálok, kimagasló teljesítmény volt! De hát, aki Erdély egyik legnehezebb túraútvonalát teljesíti a Királykőn… 🙂

Az élménybeszámoló ide kattintva olvasható.

VIDEÓRIPORT – “Ilyen nagy árvíz még sohasem volt a faluban”


A 82 éves Izsák Apollónia azt hitte a “cigány purdék” ellopják a terményét

Múlt szerdán telefonáltam Vagyas Attilának, a Magyar Unitárius Egyház keretében működő Gondviselés Segélyszervezet elnökségi tagjának és Szabó Lacinak, a humanitárius civil szervezet vezetőjének: hétvégére egész Erdélyben rossz időt jósolnak, minden valószínűség szerint menni kell majd segíteni az árvízkárosultakon, a környéken maradok.

Hétfőn jött az értesítés, kedden reggel 7 órakor már kisbuszon voltunk a Maros megyei Ravába.

A helyszínen a Szabadság számára készített videóriport itt tekinthető meg.

A fotóriport itt található.

FOTÓRIPORT – Árvízkárosultak segítése: 2013-ban és ma


A 82 éves Izsák Apollónia kijött a kert végébe, mert azt hitte “a cigánypurdék mind ellopják a krumplit, a murkot és a hagymát”… 🙂 (Saját felvételek)

***

A videóriport ide kattintva tekinthető meg.

***

A történelem megismétlődik – jó és rossz vonatkozásban

Kedden a Maros megyei Rava faluban segítettünk az árvízkárosultakon, hazaérkeztem pillanatában pedig a Facebook emlékeztetett: 2013 júniusának közepén az Erdély Mentőcsoporttal és a Gondviselés Segélyszervezettel a magyarországi Pilismaróton ugyanilyen feladatot láttunk el.

Rossz, hogy kellett, jó viszont, hogy mindkét esetben tudtunk segíteni

Raváról még nem hallottam – tudatlanság.

Hétfőn olvastam a Szabó Laci által küldött riasztást: menni kell, baj van a túlnyomó többségében romák által lakott, a Gyulakuta községez tartozó Maros megyei településen, Raván. Kedden reggel 7 órakor elindultunk.

Jocó, köszönöm szépen, hogy eljöttél, jól esett a támogatásod!

Beszéljenek a fotók. Kérlek, kattints az elsőre!

Csabai Csaba tanár úr vidám asztala


Csütörtökön már nem várt… 😦

A szükségállapot alatt csupán találkozásaink elején jött ki a bejárati kapuhoz. Emlékszem, első alkalommal nem találtam a címet, felhívtam, kijött oda, ahol a Juhar/Arțarului utca a Bună Ziua úttal/Békási utcával kereszteződik.

Volt, amikor kijött a kapuhoz,

de legtöbbször az „asztalunknál” várt, tudta, hogy a Bónis Endrétől az idősek megsegítésére kölcsönkapott robogóval percek alatt felérek hozzá.

Mindig mindent előkészített,

mondta, mire lenne szüksége, pontos jegyzéket állított össze a Compart számára a táblagépe újrainstallálása érdekében. Nem bevásárlásra volt szüksége (közel volt a Lidl), hanem specifikus dolgokra: permetezőszerekre, az ágvágó gép magyar nyelvű használati utasítására, „egy szép hölgy” által kötött, talán nem annyira előnyös Orange-szerződés esetleges módosításával kapcsolatos tanácsokra, legutóbb, azaz június másodikán pedig

a farontók és társaik tanárszomorító szexügyeinek

kezelésére kért fel.

Bevallom, lemeredve olvastam az SMS üzenetet,

kitérő választ adtam, nem értettem a poént, írtam neki, inkább felviszem a táblagépét, sajnos mégsem sikerült akkumulátort találni hozzá.

Kiderült, a Palocsay-kertből alászálló valamiféle röpködő kártevők „szexpartijától”

tartott a tanár úr és a Magyar Tudományos Akadémia Növényvédelmi Intézetétől hormoncsapdákat rendelt volna, de számítástechnikai gikszer lépett közbe, ezzel kapcsolatban kérte a segítségemet.

Június másodikán láttam utoljára,

amikor 19 óra körül elmagyarázta a kártevőknek valamiféle hormon segítségével törtébő tőrbe csalását. Nevettünk, hogy a nőstények által kibocsátott hormonok szagát a hímek (vagy fordítva?) akár 10 kilométer távolságból megérzik, elbódulnak, s a csapdába röpülnek, megkímélve a fákat a szenvedéstől. Nevettem. Nevetett, hogy nevettem. Nevetett, mert látta, hogy nemigen értem az egész biokémiai folyamatot. Jót szórakoztunk.

Érdekes, mennyi minden eszembe jut az utolsó találkozásunkról.

Talán azért, mert csütörtökön késő este – hagyományos módon szintén robogóval – elmentem oda, ahol utoljára találkoztunk. Felbolydult lelkiállapotomban nem találtam a sikátort, ahol mindig bementem a fák lombja alá a “vidám asztalhoz“, ahol sokszor várt és ahol megnevettetett.

A frissen levágott fűben találtam viszont egy földön heverő rózsaszálat. Az „asztalunkra” helyeztem.

ISTEN NYUGTASSA, TANÁR ÚR!

(Korábbi blogbejegyzésem itt)