Nemrég egy barátom mondta: képzeld, Budapesten akarják megtartani egy kolozsvári osztály találkozóját.
Kövezzetek meg, bevallom: én most hallottam először ilyesmiről.
Megdöbbentem, habár tudom, hogy az én osztálytársaim nagy része is külföldön van. De e legutóbbi osztálytalálkozót mégis az Apáczai Csere János Elméleti Líceumban tartottuk meg.
Elszomorított a hír. Miért nem vehetik a fáradságot, hogy eljöjjenek Kolozsvárra a találkozóra még akkor is, ha többségük történetesen Magyarországon él? Nem ide jártak iskolába, nem itt kellene találkozni az itteni alma mater falai között? Nehéz egy-két napra otthagyni a feleséget és a gyerekeket?
Alább a hajdani osztálytársak közötti levélváltás releváns részei (korántsem az számít, melyik osztályról vagy melyik iskoláról van szó, ezért az erre utaló jeleket eltávolítottam). Természetesen, hogy a barátom hozzájárult a közléshez, egyeztettem vele, átnézte a részeket, hogy ne lehessen a szereplőket azonosítani.
Sziasztok, én egy kicsit drasztikusabb leszek… elvből nem megyek el a kolozsvári osztály budapesti találkozójára. Nem érezném jól magam. Jó volt az ötlet, de furcsa a kivitelezés.
A helyszín valóban nem a legideálisabb. Úgy gondolom, hogy mindenkinek vannak elvei, amiket a másik félnek tiszteletben kell tartania! Így én is tiszteletben tartom a döntésedet. Bár úgy gondolom, hogy egy osztálytalálkozón, pusztán a helyszín miatt nem részt venni nem elvi kérdés, hanem ostobaság! Meggyőződésem, hogy elsősorban nem a helyszín a fontos, hanem azok az emberek, akiknek nem számit a távolság, ha arról van szó hogy régen nem látott emberekkel találkozhat és beszélgethet ismét, illetve azok az érzések, amiket ez a találkozó okoz az emberekben!!
Igazad van, azok az érzések számítanak “amiket ez a találkozó okoz az emberekben”, pontosan ezért nem bírnám ki. Nem az a baj, hogy osztálytalálkozó lesz, hanem, hogy természetesnek veszed, hogy erre Kolozsváron kívül lehet más helyszín.
Egy valami még alátámasztja azt, hogy nem feltétlenül kell, hogy Kolozsváron legyen a találkozó. Nevezetesen, az hogy nem kerek évfordulót ünnepelünk, hanem csak egyszerűen összejövünk és beszélgetünk. A megrendezésnél azt tartottam fontosnak, hogy lehetőség szerint azok, akiknek utaznia kell, ne több országhatárt kelljen átutazniuk. És próbáltam azt is figyelembe venni, hogy hányan élnek Erdélyen kívül (a lista magáért beszél).
Az érzés, ami miatt nem tudnék odamenni az fájdalom. Fáj a mindennap, hogy Erdély magyarsága csökken, fáj, hogy 20 év alatt 300.000 magyar ment innen el, fáj, hogy mikor mi születtünk Kolozsvár magyar lakossága 34 – most pedig 18 %-os. Fáj az, hogy mindezekért nagy valószínűséggel az unokáim románul fognak beszélni. A lista magáért beszél, s még érvelsz is vele… Soha nem fogsz megérteni. Neked is nehéz lehet, lehetett, de valahogy másként. Az igazság megköveteli, hogy különbséget tegyek köztetek. Volt akit kivittek gyerekfejjel és volt aki felnőttként ment el. Nagy a különbség. Mindenki saját maga dönt a sorsáról, de az érzéseim maradnak, és éppen ezért magamat ismerve elrontanám a hangulatotokat egy pesti találkozón. Azt érezném, hogy minden kihalt belőletek, ami Erdélyhez köt. Ezt nem állítom, megint az én érzésemről van szó. Nagyon hiányzik az osztály, az az időszak nekem olyan mint egy álom, nagyon gyakran eszembe juttok. Szinte hetente elmegyek a ti házatok előtt. Tudom hol lakott ………………., a házakból a ti gyerekarcotok néz rám. Pontosan ezért én nem felejthetek, nem is akarok és nem is fogok. Mindezeket azért mondom, hogy az én „érzésemet” talán egy picit megértsd.
Köszönöm, hogy mindezt megosztottad velem! Ha az utolsó leveled az első, akkor teljesen másképp értelmezi az ember! És úgy gondolom, hogy most immáron harmadjára olvasva a leveledet, teljesen meg tudlak érteni! Azonban azt is hozzá kell tennem, hogy én mégis szeretném, ha eljönnél! Azok az érzések amiket Te nap, mint nap átérzel, illetve megtapasztalsz igen is szót érdemelnek és kell róluk beszélni! Hidd el, hogy a szívem és lelkem mélyén annyira visszavágyódok, hogy azt szavakkal el sem tudom mondani. (…) A feleségemmel most költözünk új lakásba és valószínűleg nem fogunk úgy állni anyagilag, hogy beleférjen még egy Erdélyi kirándulás is. Pedig ma reggel még, amikor az előző levelemet írtam Neked, akkor még más volt a gyerek fekvése… Nagyon fáj nekem is hogy nem tudok hazamenni, már megint nem! És sajnos rajtam kívül álló okok miatt. Én soha nem szűntem meg, és nem fogok megszűnni erdélyinek-kolozsvárinak lenni. Ugyanúgy őrzőm lelkemben és emlékezetemben azokat a gyerekarcokat, azokat az élményeket, amiket az alatt a rövid, két év alatt együtt átéltünk. Szóval nekem is fáj!!! De van, amin már nem tudok változtatni! Amin tudok az, hogy célul tűztem ki magam elé, hogy minél több “magyar” – a szó nemes értelmében véve – embernek mutassam meg szülőhazámat: Erdélyt! Hogy amikor haza megyek és ellátogatok Székelyföldre, akkor ne panzióban vagy szállodában szálljak meg, hanem falusi vendéglátás keretében magánházaknál, hogy így is támogatni tudjam valamilyen csekély módon az ott élőket.
Mindenkinek meg van immáron a maga élete! Az enyém itt és ott, s ezen soha nem fogok és nem is akarok változtatni. Talán nem is az akarással, hanem inkább a tudással van a probléma.
Hogy megértsük egymást és érezzük amit a másik, szerintem nem kell sok! Hiszem, hogy Erdély, annak ellenére, hogy 400 km-re vagyok Kolozsvártól, mindkettőnknek ugyanazt jelenti!
Végkifejlet: az osztálytalálkozót Budapesten megtartották, a kolozsvári barátom pedig nem ment el…
Kiss Olivér blogja 