Vasárnap késő este parkolok a Tordai úton, csak itt tudok, bár a Főtérhez nagyon közel lakom.
Egy felsőfokú oktatási intézmény nagyon jól kivilágított épülete előtt fiatal örömlány áll. Mondom neki, a jól felfogott érdekében menjen el innen, mert egyrészt térfigyelő kamerák vannak, másrészt pedig a kapus elzavarhatja, vagy kihívhatja a rendőrséget.
Motyog valamit, odajön hozzám.
Lesz szíves felvinni a hídhoz? Szegbe léptem, nagyon fáj a jobb talpam, nemigen tudok járni
Belegondolok: ki akar rabolni, lefúj gázspray-jel? De hát a híd rögtön ott van a kanyar után, nehogymá’. Vagy kliensfogó technika?
Beleegyezek, segítek rajta, beül hátra. Kérdezem, hány éves. Húsz. Tizenévesnek tűnik, lehet, nem is nagykorú. Kérdezem, mióta csinálja? Csak néhány hónapja. Miért? Édesanyja súlyos szívbeteg, támogatni akarja. Gyermeke van? Nincs.
A buta fejemmel a legfontosabbat elfelejtettem megkérdezni: volt orvosnál, nem fertőződött-e be a seb?
Szempillantás alatt megérkeztünk, kiszáll, köszöni. Elbiceg. Kérdezem, nem lesz gond az itt tanyázó többi örömlánnyal? Egyelőre nincs senki, nem lesz baj.
A híd alatt megfordulok, visszamegyek, leparkolom az autót, aztán belegondolok: a volt tulajdonos miatt igen ismert a rendszám, a forgalmas úton közlekedő ismerőseim, barátaim láthatták, amint örömlány ül az autómba. Ja, s a térfigyelő kamerák… És a rendőrség…
Epilógus
Lenke unokatestvérem ötlete alapján hétfőn éjjel gombászni voltunk a Feleki-tetőn: valami más, valami új, valami szokatlan, valami váratlan, valami meglepő.
A fiatal hölgy nem volt a hídnál. A Tordai út egyik töltőállomásánál tankolt a török ismerősünk, ott egy idősebb, festett szőke örömlány. A fiatal hölgy egészségügyi állapota felől érdeklődöm. Mondja, nem ismeri, s egyébként is hagyjuk a fölösleges bevezető szöveget, térjünk gyorsan a lényegre, az idő pénz… Török ismerősöm nagyot nézett: ilyenkor akasztom le a lányokat? Nem magyarázkodtam…
Vajon megfertőződött a fiatal örömlány talpa, veszélyben van? Férfiak részéről csak magánüzeneteket várok…! 🙂
Állásfoglalás: ha elfoglaltuk az életterüket, a medvék jönnek filmet nézni… Félretéve a viccet: a szervezők több székre plüssmedvéket helyeztek el, jelezve ezáltal, hogy a pusztító emberi tevékenység miatt szenvedő természeti környezet következtében a vadállatok egyre gyakrabban hagyják el élethelyüket, és jönnek be a településekre. Egyébként az idei filmes seregszemle fókusza éppen a környezetvédelem. (Saját fotó)
Nehéz elviselni a valóságot,
ezért lélektépő élmény dokumentumfilmeket nézni. Mindezek ellenére évek óta a kedvenc filmes műfajom, hiszen a valóság messze felülmúl bármely képzelt világot.
Klisé talán a cím, de igaz… 🙂
Úgy emlékszem, 2018 óta veszek részt a Nagyszebenben szervezett Astra Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztiválon. A filmek vonatkozásában nagyon kevés volt a melléfogás.
Idén csütörtök este érkeztem a fesztiválra és a vasárnapi díjátadó gálát követően indultam vissza Kolozsvárra.
Ki és milyen formában segít az egyedül maradt és magukra hagyott időseknek? Főleg, amikor egy olyan városban élnek, ahol Litvánia legmagasabb öngyilkossági rátáját mutatták ki. Ki látogatja, nyugtatja őket, s ad nekik reményt? S mi történik akkor, ha valaki elhatározza: véget vet az életének? Megrázó történetek, tanulságos végkifejet!
Alex Dima dokumentumfilmje az illegális fakivágásokról
3. Attention all passengers/Atenţie pasageri
Ki gondolta volna, mennyire lelkileg megterhelő lehet a mozdonyvezetői munka. Az Astra Filmfesztiválon Marek Moučka rendezőt személyesen is alkalmam nyílt társalogni, így lehetőség adódott a produkció még mélyebb megismerésére. Meg is kérdeztem tőle: mégis, miért érdemes a nagyvilág elé tárni a szlovák mozdonyvezetők traumáit – a film ugyanis arról szól, hogyan dolgozzák fel az öngyilkosok halálra gázolása okozta poszt-traumatikus időszakot.
Még mielőtt válaszolt volna, beláttam: egy olyan társadalmi rétegről van szó, amelynek tagjait egyszerűen nem látjuk. Elszállítanak egyik helyről a másikra, s esetleg látjuk őket a mozdony ablakában.
Szerinte is fontos külön arra rávilágítani, mit éreznek, gondolnak a vonat elé ugró embereket halálra gázoló mozdonyvezetők…
A film vetítését követő kérdezz-felelek során Anton von Heiseler úgy beszélt a halálról és az azt követő „eljárásokról”, mintha mindkettő a világ legtermészetesebb dolga lenne. Valamennyire érthető, ugyanis a dokumentumfilm forgatása közben annyi koporsót látott, hogy megszokta.
Akárcsak a teljesen iparosított koporsómenedzsmentet lebonyolító munkások, akik ebédszünetben kedélyesen meghívták pizzázni a krematóriumban található munkahelyükön…
Sokkoló látni, mi történik a Berlinben elhunyt és hamvasztásra váró személyek hulláival. S a rendező mégis hogyan lelt rá erre a kitűnő témára: a hamvasztás mellett döntött nagymamája meg akarta nézni, mi lesz vele, miután végleg behunyja a szemét…
6. Nun of your business/Fac ce vreau în mănăstirea mea
Igen, a szerb-horvát koprodukció bebizonyítja: az apácák is szerelmesek lehetnek… egymásba. Mégis, hogyan tarthat a fellángolás, ugyanis mindkettőjüknek harcba kell szállnia a szigorú kolostori szabályokkal, a biblia tanításaival és a saját meggyőződésekkel.
Meglepetés!
A kapcsolat kitart, de mi lesz, amikor minden kiderül, s szembe kell nézniük a „kinti” társadalom ítélkezésével? Ivana Marinić Kragić ügyesen kezeli a témát, a meglepetések lépten-nyomon jelen vannak a dokumentumfilmben…
Kérem, a produkció megtekintése után fogadjanak, melyik pár szakít, s kik maradnak együtt! Kérem, indokolják meg egymásnak a válaszaikat! Azután pedig írjanak a Facebookon Dorota Proba lengyel rendezőnek, s ellenőrizzék, helyesen tippeltek-e!
Kétségtelen, hogy az emberi érzelmek, a párkapcsolatok a legbonyolultabb társadalmi képletek közé tartoznak. Ez a film erről szól, de rólunk is, hisz teszteli saját és a partnerünkkel szemben tanúsított őszinteségünket is!
8. Stela, in the name of the father/Stela, în numele tatălui
Szakember szerint a főszereplő a kamera jelenlététől befolyásolva csak előadta magát. Ez igaz lehet, ám úgy vélem, személyes traumái és a mélyszegénységben és droggal élők megsegítésére tett próbálkozásai feljogosítják erre.
9. Radiography of a family/Radiografia unei familii
10. For your comfort and safety/Pentru confortul şi siguranţa dumneavoastră
Frédéric Mainçon rendező egy bohém figura, aki egyszerűen szóba állt a párizsi Palais de Tokyo kortárs művészeti központ biztonsági őreivel. S felfedezte, hogy valamennyien afrikaiak.
A fekete bőrű férfiak láttán jött az ötlete: dokumentumfilmet készít arról, milyen 12 órát állva dolgozni. Szerencsére a kiszolgáltatott bevándorló-alkalmazottakat arról is kérdezte, mit gondolnak a kortárs művészetről, a látogatókról, saját életükről. Arra is kíváncsi volt, mit gondolnak arról, hogy szinte valamennyi látogató átnéz rajtuk…
11. The certainty of probabilities / Certitudinea probabilităţilor
Bevallom, nem tudtam végignézni a poszt-doktori elméleti dolgozat vizuális megjelenítéséhez hasonlító filmes produkciót, ám a téma iránt érdeklődök számára mindenképpen ajánlott: gazdasági, társadalmi és ipari és turisztikai szempontból 1968-ban Románia még mindig a kelet-európai élvonalban volt, Ceauşeascu csupán három évvel korábban került hatalomra.
A társadalmi rétegeket a derűlátás és a progresszív gondolkodás jellemezte, politikai viszonylatban pedig az 1968-as prágai tavasznak a szovjet tankok általi leverését élesen bíráló későbbi diktátor közmegítélése igen pozitív volt mind bel-, mind pedig külföldön. Ugyanakkor elindult, azaz folytatódott a nyugati országok pocskondiázása…
Magyar nézőnek különösen fájó, amikor több ízben a román-magyar-szerb hármas határnál található obeliszken azt írja: 04.06.1921.
Maria Bălănean viszont más szempontból közelíti meg a témát: milyen számkivetett sorsa van azoknak, akik a határövezetben élnek, a különböző alkalmakkor ünnepségeket szervező vagy a népek közötti mérhetetlen barátságot és összetartást hangoztató hatóságok képviselői ugyanis nem voltak képesek határátkelőket létesíteni a mobilitás megkönnyítése érdekében…
Elkövettem azt a hibát, hogy Nagyszebenben a dokumentumfilm előtt vitatkozzam a svéd szociális, gyermekvédelmi és igazságügyi rendszerről Diana Maria Olsson rendezővel. Mekkora hiba mindkettőnk részéről!
Az ember ugyanis azt gondolná, hogy a társadalmi berendezkedés, a demokrácia, az igazságszolgáltatás működése szempontjából a skandináv ország minimum példaértékű, az ottani rendszer bírálása pedig legalább tájékozatlanságra vall. A fiatal hölgy személyes drámája alapján készített dokumentumfilm mellbevágó, megindító és… sokkoló.
Mindenképpen ajánlott mindazoknak, akik – akárcsak a rendező – valósággal istenítette a svéd (mindenféle) rendszert…!
Valóban, sok rendező, sok szempontból rávilágított már az erdélyi szászok masszív emigrációjának kérdésére és az általuk lakott falvak elnéptelenedésére, Jacopo Marzi viszont új perspektívában mutatja be őket: felkeresi azt a házaspárt, aki 30 évvel a Szeben megyei Riomfalván (Richiş) tartotta az ott élő szászok utolsó esküvőjét.
Új megközelítés, eredeti téma. Főleg, hogy a dokumentumfilmben egy szászul rappelő fiatalember is megjelenik. Mindannyian másképp dolgozzák fel és élik meg a szülőföldtől való távolmaradást. Igen, de mi köze az egésznek a méhkashoz és a himnuszhoz?!
A “temetés” egyik részlete (Fotó: Reactor de creaţie şi experiment/Facebook)
A művészi rendőrség
képviselőinek kiszivárogtatott információi szerint az agg halálát minden valószínűség szerint a színházi életben jelen lévő generációs különbségek okozta feszültség és ellentét okozta.
Szinte mindenre Diogenész adja meg a választ…
Állj félre a Nap elől!
A fiatal, független művészek szerint
a sokszor áthidalhatatlan véleménykülönbségek messze felülmúlták a mentorok erkölcsi és eszmei elefántcsonttornyáról sugárzó fény erejét.
A temetés végén, a résztvevők (nézők) meglepetésére egy furgon is megjelenik, amely kellékeket hoz a fiatal színészek által létrehozott „obszcén” búcsú-koszorúhoz.
Jól megfogalmazta Leta Popescu rendező:
a helyzeted felülmúlására tett szenvedéses kísérleted kudarcáról szóló önironikus vígjáték
Látva, hogy 120 perces az előadás, nemigen akartam elmenni a Reactorba. Visszatekintve, nem bántam meg.
A Reactor független színházi társulat Facebook-oldala ide kattintva tekinthető meg, hivatalos weboldaluk itt érhető el.
Magyargyerővásárhelyen annyit kellett várnom a kocsmába rekedt egyik túratársamra, hogy meguntam a várakozást: lebubukáltam egy picit. Természetesen, a fáradtsághoz az előző éjszakai magyar napos buli is picikét hozzájárult… 🙂 Nesze neked, TELJESÍTMÉNYTÚRA… 🙂 (Fotó: Süni)
Ismét felcipeltem a meredek dombra a Kakassy Boti haveromtól #Istentudjamikor 400 lejért vásárolt bringámat a Kismihály Boglárka és Branea Róbert szervezte Kós Károly biciklis teljesítménytúrán. A kicsim villája sárga színű, váza pedig rózsaszín: tökéletes kromatikai összhatás.
Szegény Serény Tibi nem tudja mi vár rá: azt mondta, szeptember közepén mehetek hozzá bringát helyrepofozni. Sárgavillás Rózsaszínkémre ráfér a kényeztetés: Vasvári-túra, majd a Marosvásárhely-Kolozsvár közötti 120 kilométer, s most pedig a Vasvári. Nincs pénzem, ezért őt is elhanyagoltam, most viszont már kötelezővé vált a helyrepofozása.
****
Az idei Kós Károly bringás teljesítménytúráról írt, fotókkal ellátott élménybeszámolóm ide kattintva olvasható.
Azt hiszem, ez az abszolút csúcs: 1995 áprilisa óta ezen a helyen végeztem a legmagasabban az újságírói munkát.
Nem azt állítom, hogy a helyzet magaslatán voltam, mert például Kovács Arnold létesítményfelelőst elfelejtettem megkérni, tegye be a mikrofont az inge alá… 🙂
Különleges élmény.
Köszönöm László Attila kolozs-dobokai főesperesnek, a Szent Mihály-egyházközség plébánosának és Sárosi Bélának, a KÉSZ Zrt. képviselőjének a lehetőséget, illetve Kovács Arnold létesítményfelelősnek és Kolozsi Tibor kő- és fémrestaurátornak, hogy ilyen különleges helyről tájékoztatták a Szabadságot, s általunk a közvéleményt!
A videóriport itt tekinthetőmeg, a Szabadság nyomtatott változatában megjelent cikk ide kattintva olvasható.
Faluhelyen nagyot néztek: mit keres itt ez a sok bringás? (Saját felvétel)
Nem emlékszem már, honnan értesültem az Otthonról haza elnevezésű,
határon átívelő biciklitúráról. Írtam a szervezőknek, s felajánlottam: tudósítóként részt vennék a bringázáson. Szívélyes igen volt a válasz.
Eredetileg a Kolozsvár-Zilah szakaszra neveztem be, érdekesnek tűnt a Meszes-tetőt megkerülő útvonal, ám a szomszédos megye székhelyéről rendkívül körülményes lett volna hazavonatozni.
Pontosabban lehetetlen.
Így inkább elszállítottam a Kakassy Boti haveromtól mintegy 10 éve vásárolt Sárgavillás Rózsaszínkét vonaton Marosvásárhelyre, s onnan bringáztam Kolozsvárra. Csoma Boti barátom készségesen felajánlotta az ultaszuper karbon vázas versenybiciklijét, de attól tartottam, történik vele valami, s 10 évig kell dolgoznom, amíg megjavíttatom… 🙂
Az 53 kilométeres Kós Károly Emlék- és Teljesítménytúrán gumidefektes lett a biciklim első kereke. Köszönöm a pótbelsőt, Sipos Zoltán – Sipike! (Saját felvétel)
Összességében tetszett a KMN idei kiadása:
az új koronavírus okozta világjárvány „szünetében” végre kitombolhattuk magunkat, ám számomra is sok jutott a kulturális eseményekből, sőt, a kígyósimogatásból is. Szerintem mindent igényt, értékrendet, érdeklődési kört és életstílust kielégítő változatos program, sok-sok helyszín, igényesen megszervezett programpontok.
Kétségtelen, hogy a rendkívüli helyzetre való tekintettel
a szervezőknek ki kellett lépniük a komfortzónájából, ahogyan azt Gergely Balázs főszervező mondta az augusztus 11-én szervezett sajtótájékoztató végén készített videóinterjúban. Jól tették a szervezők, hogy betartották és betartatták a szigorú egészségügyi óvintézkedéseket: folyamatosan szapuljuk a (román) hatóságokat, hadd mutassunk mi példát a járványügyi szabályok betartásából.
Kígyószemet nézünk a kamerával… 🙂 Köszönöm szépen a lehetőséget, Octavian Craioveanu biológusnak!
Hatalmas élmény volt régi ismerősökkel barátokkal találkozni,
bátran ölelkezni. Lévén, hogy csupán negatív koronavírus- vagy antigén teszttel rendelkező, illetve beoltott személyeket engedtek be, felszabadultan buliztam, biztonságban éreztem magamat.
Nagyon elszomorított az egyik szórakozóhelyen kirobbant konfliktus, jómagam csitítani próbáltam távoli ismerősömet, sajnos csak némi sikerrel. Szomorúan hallottam egyik legjobb barátomtól, hogy egyesek azt terjesztik, hergeltem…Mindkét vonatkozásban lehangoló a történet, sokkal többet vártam volna felnőtt, érett férfiaktól… Kint nem tudom, mi történt, mert hazamentem.
Elmentem az örömfőzésre is,
a hajnali 4 órai ágyba vonulás miatt csak PR szempontból, szeméthordással és üstcipeléssel erősítettem a Szabadság szerkesztőségének a csapatát. Helyszínként kiváló a néprajzi parkja, ám nyilvánvaló volt, hogy a szervezők nem számítottak olyan sok résztvevőre, adott pillanatban nagyon szűkösen voltunk, s nem is tudtuk rendesen elfogyasztani a finom falatokat.
Már a tegnap elkezdődött a „seregszemle”, az eddigi tapasztalat szerint ismét illemtudóan, példamutatóan nyilvánulunk meg a köztéren, akárcsak a korábbi években.
Úgy vettem észre, az Electric Castle Special csapatának sikerült többnyire rendben átadnia a Főteret és a többi helyszínt, nincsenek fennakadások.
Meggyőződésem, hogy mi is kapunk valamiféle büntetést, azt, ugye, nem tehetik meg, hogy az EC kap egy csipetnyi büntit, s minket kihagynak ebből a buliból.
Hátha az eső nem mossa el a szabadtéri programokat…
A bonchidai megnyitón Emil Boc kolozsvári polgármester és Florin Cîţu miniszterelnök is jelen volt (Fotó: http://www.g4media.ro)
Emil Boc is nagyon jól tudja: az Electric Castle speciális kolozsvári kiadása okozta zaj, a csendháborítás miatt panaszkodók a következő helyhatósági választásokig feledik bajaikat, s a kisebbik rossz jegyében úgyis ismét rá voksolnak.
Egyszerű politikai számítások ezek.
Ráadásul a szervezőktől befolyó pénzből
szervezhető közigazgatási-kampányfogás messze ellensúlyozza az esetlegesen elpártoló szavazókat.
Oláh Emese az üllő és a kalapács között van, igyekszik megetetni a kecskét és megőrizni a káposztát. De az is előfordulhat, hogy a Bonchidáról immár Kolozsvár belvárosába hosszútávra beköltözött újabb tömegrendezvény kapcsán ki sem kérik a véleményét, meg sem hallgatják panaszát. Bár szavai a belvárosban lakó több kisgyermekes édesanya, beteg, idős vagy akár nagyon korán dolgozni induló polgár elégedetlenségét tükrözik.
Jól mondta ma valaki: az Electric Castle olyan a belvárosban,
mint az elefánt a porcelánboltban. Én is azt tapasztaltam, hogy a szervezők nem érzik a hely különleges jellegét, nem érzik magukénak a belvárost és különösképpen a Főteret. A szemlélet vonatkozásában ők még a bonchidai istállóknál maradhattak, amolyan „metoda cap în gură” módszerrel érkeztek a kincses város központjába. De hát, mondják egyesek, amikor átalakították a Főteret, éppen ilyen jellegű tömegrendezvényekre (is) gondoltak…
Szerencsére sem a Szent Mihály-templomban (restaurálás), sem pedig a piaristáknál (nyári szünet) nincs szentmise, ám László Attila főesperes azt állítja, a rendkívül hangos ducc-ducc nagy mértékben zavarja a plébánia tevékenységét, árt a műemlékeknek.
Csupán részvételi oklevél… 🙂 (Fotó: Vasile Măgrădean)
Nem emlékszem már,
mikor vettem részt először a csendőrség, a rendőrség vagy a katonaság által szervezett lövészeti versenyen. Az elején a kollégák is jöttek, az alkalom csapatépítésre is kiváló volt. Évek óta egyedül veszek részt a szerkesztőség részéről, kisebb-nagyobb sikerrel.
A jó eredmény elérése érdekében nyugalomra, kiegyensúlyozott lelki állapotra van szükség, ellenkező esetben a céltábla érintetlen marad, vagy alig lesz lyuk rajta.
Néhány évvel ezelőtt a távcsöves puska
kategóriában kiváló eredményeket értem el. Adott pillanatban odajött hozzám egy tiszt, s azt javasolta, gondolkozzam el a katonai karrieren. Dadogtam, kibúvót kerestem, mondtam, meg kell kérdeznem a feleségemet.
Kiss úr, dehát Önnek nincs felesége
mosolygott a tiszt. Azt is tudhatták rólam, hányas cipőt viselek…
Ma elsőre katasztrofális eredményt értem el, a második alkalommal viszont már a középmezőnyben helyezkedtem el, de az már a versenyen kívül történt…
Tegnap a kolozsvári városházán mutatták be az e-személyit (Saját felvétel)
Balkáni módon,
a hatóságokba vetett amúgy is folyamatosan erodálódó bizalmat még inkább csökkentve szegték meg ígéretüket a romániai illetékesek az Európai Unióval szemben: bár azt vállalták, 2021. augusztus 2-án nálunk is kibocsátják az első érvényes e-személyit, tegnap Lucian Bode belügyminiszter és Emil Boc polgármester csupán annyit jelentett be, a kérvények benyújtási folyamata elkezdődött.
A nüánszra kevesen figyeltek fel, mindenki boldog volt, hogy az országban először Kolozsváron (s egyelőre csak itt) lehet kiváltani az elektronikus személyazonossági igazolványt.
A bennem is „működő” bizalomhiányt,
illetve az adataim tárolásával és esetleges felhasználásával kapcsolatos aggályokat leszámítva, nincs fundamentális fenntartásom az e-személyi kiváltásával kapcsolatban. Augusztus 17-ére beütemeztem magam, kérvényezem a bankkártya nagyságú okmányt, amelyet egyébként az EU szinte valamennyi országában már bevezettek.
Az imént töltöttem fel a WebSzabadságra a hírt azzal kapcsolatban, hogy szeptember elejéig már lefoglalták az internetes ügyfélkapun a helyeket, majd csak ezután lehet időpontot kérni.
Tegnap kolozsvári keményen baloldali és anarchista körökben járva azt tapasztaltam: teljes az ellenállás az új okmánnyal kapcsolatban.
Kiváltod az e-személyit? Milyen fenntartásaid vannak ezzel kapcsolatban?
Árnyak a jelenből (A fotót a Holy Father című film vetítését követően készítettem. A produkciót a Bartha Ernő tulajdonában lévő magyarlónai Arkhai Sculpture Parkban mutatták be)
Tavaly, a világjárvány talán legnehezebb időszakban is megtartották,
erőt adott, reményt és perspektívát. Érezhettük, hogy nem vagyunk elveszve, irányt mutatott, bebizonyította, hogy lehet, a legnehezebb időkben is megtartható egy világszínvonalú kulturális esemény.
Éreztem, hogy a TIFF 2020-ban kitart a közönsége mellett,
kulcsfontosságú számára a folytonosság. S az óvintézkedések betartásának köszönhetően nem lett fertőzési góc, akár a kolozsvári magyar operában és a színházban. Nem tudom, egyesek hogyan viselik a lelkiismeret-furdalást, lehet, egyesek mások gondatlansága és felelőtlensége miatt vesztették életüket…
A TIFF alatt minden évben átszellemülök:
csőlátás alakul ki, szinte csak a filmek érdekelnek. Kulturális és lelki orgazmus. Elsősorban a dokumentumfilmeket vadászom, következnek a vígjátékok és a drámák.
Idén változatosabb volt a kínálat,
még a egy-egy versenyfilmet is bevállaltam, bár néhány melléfogás félig-meddig megígértette velem: ezeket csak nagyon óvatosan lehet fogyasztani.
Valahogy a számomra nagyon kedves és rokonszenves személlyel szinte mindig csak a TIFF kapcsán találkozom. Bár ízlésünk és érdeklődési körünk eléggé különbözik, idén is sikerült együtt megnézni egy filmet. Egyelőre csak egyet.
Varázslatos a TIFF…
Az emlékezetem számára, idén ezeket a filmeket sikerült megnéznem (időrendi sorrend):
24. Anii noştri de glorie (Gli anni piu belli)
(Az időjárási viszontagságok miatt a felfújható képernyő összeomlott, néhány percet a Főtér keleti részén lévő ingatlanon még követni lehetett ugyan a cselekményt, ám az sajnos nem derült ki, Gemma végül melyik férfit választotta…)
