Sziklamedence, a nyugodt fürdőzés helye (Saját felvétel)
A második részben többek között szó van
a Máltán meggyilkolt újságírónőről, „színes” analfabetizmusról, városrész közepén található tehénfarmról, sziklaóriásokról, Csendes Városról, eltűnt sziklakapuról, a menekülteken segíteni próbáló magyarországi számítástechnikusról, a turistákra megvetően néző volt gozói tűzoltóról, házigazdám, Balázs elektromos biciklijéről, máltai plane spottingról, könyvjelzőket készítő idős nőről, illetve arról, miért vár vissza Málta…
Az élménybeszámolóm második része ide kattintva érhető el.
érzem. Továbbra is az ottani kellemes szellő simogatja az arcomat, érzem. Szüntelenül elém tárul a műemléképületek szépsége, a Három Város öbleinek sötétedés utáni csillogása. Málta még mindig sajátos varázzsal rendelkezik.
Nem a turisztikai látványosságokat pipáltam ki,
bár természetesen volt néhány, amelyiket megcsodáltam. Sokkal inkább a helyi emberek érdekeltek, őket és történeteiket kerestem. S találtam időst, középkorút és fiatalt, volt tűzoltót, horgászt és vendégmunkást vagy akár bártulajdonost.
Házigazdámnak, a budapesti származású,
három éve a szigeten élő Balázsnak köszönhetően teljesen más szemszögből, nem a turista, hanem az előre felkészült és a valamennyire beavatott utazó szemével jártam végig a szigetet.
A sajtótájékoztatón Lucian Bode azt mondta, a kibocsátási idő két hét, s az új személyiben található elektronikus tároló elem (chip) pedig tartalmazza az egészségügyi kártya adatait is. Sajnos egyik állítás sem felel meg a valóságnak.
A magyar személyit még 2018-ban kiváltottam, s több utazás során használtam.
Több helyen nagyot néztek az új személyazonossági igazolvány láttám, olyan haverom is van, aki esetében a rendőr csodálkozott el… 🙂
Kimondottan örvendtem, hogy a szervezők megtartották a FilmtettFeszthuszonegyedik kiadását. A mi kis erdélyi magyar filmfesztiválocskánkat: kicsit sárgább (a csikó), kicsit savanyúbb, de a miénk. Mindenképpen csak a miénk.
Tetszett, hogy idén kedvenc mozgófilmes műfajom volt fókuszban: szinte valamennyi dokumentumfilmet megnéztem – a Filmgaloppot nem bírtam végig.
Gratulálok a szervezőknek, csak ők tudják, milyen munkával járt az egész.
Most nem írok a filmekről semmit, csak felsorolom, amit láttam:
hogy (harmadízben) beoltottként 20 óra után is lófrálhatok a városban. Valójában, minek? Hisz a kocsmák 22 órakor zárnak. 🙂
Kivéve, egy cseles helyet,
ahol a pincérek nem21 órakor veszik fel az utolsó rendelést, hanem valamivel később. Ám lehet, hogy mégis 21 órakor, de akkor (szinte) mindenki (legalább) egy láda sört rendel. Ügyes! Két alkalommal jártam ott 23 órakor, s kint is, bent is ivászat volt. Kivéve, hogy rendelni már nem lehetett.
Ma a kvízverseny után
22 órakor mérgezett egérként kellett elrohanni. Nem volt idő viccelődni, mérgelődni, összehasonlítani a válaszokat, nevetni, EGYÜTT LENNI.Ér így az élet valamit?!Bármit? Persze, óriási előny, hogy legalább van például kvízverseny. Ám…
Kíváncsi vagyok,
mennyi ideig bírjuk ép ésszel a jelenlegi, súlyos járványügyi helyzetet. Főleg mi, akiknek (éppen) nincs társa, élettársa, férje-felesége, barátnője, szeretője, gyermeke, testvére?! Szerencsére vannak… VENDÉGEK és BARÁTOK. Ezek lelki támasza jelen pillanatban pótolhatatlan! Ezt viszont nem mindenki érti meg… 😦
Ma este Bartha Álmosnak és Telegdi Andinak köszönhetően
kvízversenyen vettem részt a görög-katalán-román-magyar nemzetiségű résztvevőkből verbuvált csapattal. A Kaktuszos Durex régi csapata (sajnos)… (több okból kifolyólag) összeomlott, így új konfigurációt kellett találni. Köszönöm, Oana, Lenke unokaTestvérem, Flaviu, Remus, Perikles, Flaviu! Jók voltunk! TestvérCsapat, köszönjük a segítséget! Csak ők tudják, miről van szó…! 🙂 Az ősrégi KMDSZ-kötelék és az ÚjGeneráció. Köszönjük, lányok-fiúk! (A többit csak személyesen, ügyvédek és ügyészek nélkül, OK, Sárosi Béla?) 🙂
Szóval, gyötör, emészt a nyílt-bezártság és a zárt-nyitottság érzése. Gondolom, nem vagyok egyedül ezzel…
Különböző módszerekkel igyekszem kompenzálni-pótolni-helyettesíteni ezt a nyomasztó érzést, a járvány miatti részleges bezártságot, ám egyre nehezebben találom meg a megfelelő megoldást.
Szerdán kiváltottam a szombati, ma pedig a vasárnapi jegyeket. Semmit sem bízunk a véletlenre.
Tetszett a Legjobb tudomásom szerint című, Lőrincz Nándor és Nagy Bálint rendezte film, amelynek a főszereplője Bodolai Balázs. A vetítés után „mikrofonvégre kaptam”, a videóinterjú ide kattintva tekintető meg.
A szerdán 21 órától vetített Bizalomcímű filmről nem találtam leírást a programfüzetben, ennek ellenére belevetettem magamat a mélyébe. Nem bántam meg.
Ma, csütörtökön a 17 órakor kezdődőHasadék, 19 órától a Zárójelentés, 21:30-tól pedig a Habcímű filmet nézem meg.
Péntekre– természetesen – a kedvenc mozgófilmes műfajomhoz, a dokumentumfilmekhez tartozó produkciók vannak beütemezve, amelyeket a Művész moziban vetítenek.
Szombatona Győzelem/Victoria moziban vetítendő produkciókat nézem meg: 12 órátólSeveled, 14 órától a Magyar rövidek 1, 16 órától a Jutalomutazás, 19 órától tervezek részt venni a díjátadó ünnepségen, 20:30-tól pedig A feleségem története van műsoron.
a Bulgakov nyitva tart, bár a zárást előrehozhatják a hatóságok.
Telegdi Andi pedig töretlenül és jól végzi a dolgát, ügyes kvízmester. Itt is kifinomult, selymes a stílusa, de azt is élvezem, amikor csípős, ám ugyanakkor humoros megjegyzései vannak.
Sajnos a Kaktuszos Durex csapat létszáma alaposan megcsappant – különböző okokból. Van benne szakítás, gyermekvállalás, családalapítás, mindenféle, így új csapattagok után kellett néznem. Lenke unokatestvérem és szövetségesem is beszállt, széleskörű tudásának köszönhetően értékes csapattárs.
Nos, miről van szó?
Sajnos múlt hétfőn és a tegnap többen ilyen-olyan okok miatt előzetes egyeztetés ellenére sem tudtak megjelenni a Bulgakovban, így extrém megoldáshoz folyamodtam: egy román hölgyet és két francia fiatalembert hívtam meg a magyar nyelvű kvízversenyre.
Ugyanakkor a húszéves totál-druszámat is meghívtam, akit a Mike Béla által szervezett hétvégi Radnai-túrán ismertem meg. A neve… Olivér-Tamás… 🙂
Nem hiszem, hogy tudod…!
A magyar vonatkozású kérdéseket le sem fordítottuk az „idegenlégiósoknak”, a többiben segítségünkre voltak. Úgyhogy jövő hétfőn: InterDu csapat lesz. Azaz International Durex… 🙂
főleg, amikor súlyosbodik a helyzet, s ismerőseid fertőződnek meg, s otthoni kezelésben részesülnek, nem illik bulit szervezni, ám ünneplése mégis van valamiféle ok: amennyiben a fertőzöttségi arány 7,5 ezrelék fölött marad (Kolozsváron ma 7.9), akkor a kétnapos megfigyelési időszakot követően a helyi sürgősségi esetek bizottsága eldönti, hogy 20 óra után kijárási tilalmat vezetnek be, illetve az üzletek 22 órakor bezárnak.
A beoltott személyek és a betegségen átesettek szabadon közlekedhetnek.
Hol tartjuk a beoltottak éjszakai buliját? Ha már rizikót vállaltunk (harmadízben is beoltottak), akkor legyen valamiféle előnyünk is…
Többnyire csak a helyiek által ismert strandolóhely Gozó szigetén (Saját felvételek)
Egyszerű utóvakációs és elő-születésnapos útnak indult
a szeptember végi egyhetes máltai kiruccanás, ám Pécsi Balázs bárzongoristának, a Három Város egyikében lakó házigazdámnak köszönhetően sokkal több lett belőle: a 3 éve a szigeten élő kultúrember a helyi szemével láttatta velem a Mediterrán-térség eme különleges országának sajátosságait.
A Balázs által készségesen rendelkezésemre bocsátott elektromos biciklinek köszönhetően a szigetek szinte valamennyi szegletét bejártam… (A háttérben Gozo sziget kikötője látszik, ahogy katamaránnal keltem át)
Úgy vélem, főszezonban vétek elutazni egy ennyire felkapott helyre,
még a világjárvány okozta jelentős visszaesés ellenére is tömegesen érkező beoltott, az elsősorban a tengerparti fürdőzésre összpontosító turista csorbíthatja a kulturális, társadalmi, politikai, szociális vonatkozások iránt érdeklődő, előre felkészült utazó élményeit.
Ilyen helyre is rendszerint jóval szezon után ildomos utazni, ám a jelenlegi egészségügyi helyzet előreláthatatlansága miatt rizikós lett volna halasztani, főleg, ha az egyik diszkont légitársaság 50 százalékos árkedvezményt ajánlott, így a menettérti (!) repülőjegy csupán 36 euróba (!) került Budapestről.
A magyar fővárosig és vissza személygépkocsival utaztam, az üzemanyag ára a Bla-bla car telekocsi-rendszer segítségével szerzett utasoknak köszönhetően teljes egészében megtérült, Balázs pedig ingyen szállásolt el a fővároshoz, Valettához nagyon közel lévő csodás lakásában, így az ötnapos máltai tartózkodásra (repülőjegy, budapesti buszjegyek, máltai étkezés-italozás stb.) csupán 150 eurót költöttem. A szerény újságírói fizetésből nem is futotta volna többre…
*** Köszönöm ugyanakkor Étienne Desbordes barátomnak a budapesti szállásokat. Arrafelé két, visszafelé pedig egy éjszakát töltöttem el a barátomnak a magyar fővárosban lévő lakásában. ***
A többiről hadd meséljenek a fotók! Kérlek, kattints az elsőre!
A máltai repülőtérre történő érkezéskor szigorúan ellenőrzik az uniós digitális COVID-igazolványt és az úgynevezett digitális utas-helymeghatározó űrlapot. Utóbbi QR-kódját nem tudták beolvasni, mert lerobbant az informatikai rendszer, szerencsére kinyomtattam…
Mihelyt az X4-es busz a repülőtérről bevitt Vallettába, a turisták által látogatott helyek helyett, a helyiek lakta városrészeket kerestem fel. Így kerültem a Foriana nevű lakónegyedbe, ahol máris két rokonszenves férfire bukkantam…
Mihelyt az X4-es busz a repülőtérről 2 euróért bevitt Vallettába, a turisták által látogatott helyek helyett, a helyiek lakta városrészeket kerestem fel. Így kerültem a Foriana nevű lakónegyedbe, ahol máris két rokonszenves férfire bukkantam… Egyikük, Victor Bone, büszkén mutatta meg az 1958-ban gyártott Morris 1000 típusú személygépkocsiját, amelyet 1970-ben vásárolt… Victor éppen, a jelzőlámpa működését mutatja meg…
Mivel kevés a hely, ilyen egy töltőállomás a Floriana lakónegyedben
Lehetne akár Velence is… 🙂 A háttérben Háromváros
Ki ez a szívtelen? Hőségben kikötötte a kutyákat, őrizzék a raktárat…
Pixkerija, az hajdani halpiac elhagyatott épülete
Gyaloglásom során a kikötő bejáratához közeledve lettem figyelmes a tisztálkodó vendégmunkásra és a helyi horgász szimbiózisára…
Az öreg halász és a „forgattyú-ház”
Csupán a helyiek által ismert és frekventált fürdőhely Valletta várfalának tövében
dA helyi horgásznak megcsodáltam és megdicsértem a restaurálás alatt álló, helyi színekkel és motívumokkal díszített csónakját… Behívott, megmutatta büszkeségét
Csak egy bejárati ajtó
Paloában, avagy Raħal Ġdidben tehéntenyészetre bukkantunk Balázzsal. Ő már ismerte a helyet, itt a biciklis letérő tanítványa felé, nekem pedig itt kell balra fordulnom bringámmal ahhoz, hogy hazaérjek… Mit keres itt a karám? Azt mondja, előbb az volt itt, aztán épültek a házak… 🙂
Egyik nap a Balázs által rendelkezésre bocsátott biciklire pattantam, és felbringáztam Málta legmagasabb pontjára. Ez a Ta’ Dmejrek, magassága pedig szédítő 253 méter… 🙂
Útban hazafelé lovas homofutóval is találkoztam
Hagyományos építészeti stílus Máltán
Helyi motívumokkal rendelkező könyvjelző nénivel is találkoztam
Bár adott pillanatban az út véget ért, az elektromos biciklinek köszönhetően a Gozo szigetén található Ta ‘Pinu elnevezésű Boldogságos Szűz Nemzeti Kegyhelyéhez is sikerült eljutnom. Jó na, Vallettából katamaránnal jutottam el a szigetre…
Gozo szigetén eredetileg Rabatba és az Azúr Ablakhoz próbáltam eljutni, de mivel utóbbi időközben beomlott, az úgynevezett belső tengerhez mentem el. A nyílt tengerre történő csónakozás helyett inkább egy volt helyi tűzoltóval társalogtam…
Balázs azt ajánlotta, a Gozo szigeténi biciklis portyázásom során a Marsalforn tengerparti üdülőtelepen lakó Péternél töltsem újra az akkumulátort. A magyarországi férfi készségesen segített. A hely a tömegturizmus egyik „gyöngyszeme”. Péter teljesen más meggondolásból él itt..
Az utolsó napon a Golden Bay elnevezésű szuperstrandra indultam, de a repülőtér mellett kisebb csoportra lettem figyelmes. Repülőgéplesők voltak, az Malta Air Show rendezvényre érkező katonai- és vadászgépeket kukkolták. Sokukkal társalogtam, együtt lestük a gépeket
A tömegturizmus helyszíneire is kíváncsi voltam. Horror. Szászfenesen távolabb vannak egymástól a tömbházak, mint Paceville tengerparti üdülőtelepen a szállodák
Itt zongorázik Balázs, kiváló hely, vonzó pincérnőkkel, finom ételekkel. A neve Rootz
Professzionális felvétel ugyanrról a bárról… 🙂
Balázzsal a hazautazás napján. Köszönöm szépen, amit értem tettél!
Vasárnap késő este parkolok a Tordai úton, csak itt tudok, bár a Főtérhez nagyon közel lakom.
Egy felsőfokú oktatási intézmény nagyon jól kivilágított épülete előtt fiatal örömlány áll. Mondom neki, a jól felfogott érdekében menjen el innen, mert egyrészt térfigyelő kamerák vannak, másrészt pedig a kapus elzavarhatja, vagy kihívhatja a rendőrséget.
Motyog valamit, odajön hozzám.
Lesz szíves felvinni a hídhoz? Szegbe léptem, nagyon fáj a jobb talpam, nemigen tudok járni
Belegondolok: ki akar rabolni, lefúj gázspray-jel? De hát a híd rögtön ott van a kanyar után, nehogymá’. Vagy kliensfogó technika?
Beleegyezek, segítek rajta, beül hátra. Kérdezem, hány éves. Húsz. Tizenévesnek tűnik, lehet, nem is nagykorú. Kérdezem, mióta csinálja? Csak néhány hónapja. Miért? Édesanyja súlyos szívbeteg, támogatni akarja. Gyermeke van? Nincs.
A buta fejemmel a legfontosabbat elfelejtettem megkérdezni: volt orvosnál, nem fertőződött-e be a seb?
Szempillantás alatt megérkeztünk, kiszáll, köszöni. Elbiceg. Kérdezem, nem lesz gond az itt tanyázó többi örömlánnyal? Egyelőre nincs senki, nem lesz baj.
A híd alatt megfordulok, visszamegyek, leparkolom az autót, aztán belegondolok: a volt tulajdonos miatt igen ismert a rendszám, a forgalmas úton közlekedő ismerőseim, barátaim láthatták, amint örömlány ül az autómba. Ja, s a térfigyelő kamerák… És a rendőrség…
Epilógus
Lenke unokatestvérem ötlete alapján hétfőn éjjel gombászni voltunk a Feleki-tetőn: valami más, valami új, valami szokatlan, valami váratlan, valami meglepő.
A fiatal hölgy nem volt a hídnál. A Tordai út egyik töltőállomásánál tankolt a török ismerősünk, ott egy idősebb, festett szőke örömlány. A fiatal hölgy egészségügyi állapota felől érdeklődöm. Mondja, nem ismeri, s egyébként is hagyjuk a fölösleges bevezető szöveget, térjünk gyorsan a lényegre, az idő pénz… Török ismerősöm nagyot nézett: ilyenkor akasztom le a lányokat? Nem magyarázkodtam…
Vajon megfertőződött a fiatal örömlány talpa, veszélyben van? Férfiak részéről csak magánüzeneteket várok…! 🙂
Állásfoglalás: ha elfoglaltuk az életterüket, a medvék jönnek filmet nézni… Félretéve a viccet: a szervezők több székre plüssmedvéket helyeztek el, jelezve ezáltal, hogy a pusztító emberi tevékenység miatt szenvedő természeti környezet következtében a vadállatok egyre gyakrabban hagyják el élethelyüket, és jönnek be a településekre. Egyébként az idei filmes seregszemle fókusza éppen a környezetvédelem. (Saját fotó)
Nehéz elviselni a valóságot,
ezért lélektépő élmény dokumentumfilmeket nézni. Mindezek ellenére évek óta a kedvenc filmes műfajom, hiszen a valóság messze felülmúl bármely képzelt világot.
Klisé talán a cím, de igaz… 🙂
Úgy emlékszem, 2018 óta veszek részt a Nagyszebenben szervezett Astra Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztiválon. A filmek vonatkozásában nagyon kevés volt a melléfogás.
Idén csütörtök este érkeztem a fesztiválra és a vasárnapi díjátadó gálát követően indultam vissza Kolozsvárra.
Ki és milyen formában segít az egyedül maradt és magukra hagyott időseknek? Főleg, amikor egy olyan városban élnek, ahol Litvánia legmagasabb öngyilkossági rátáját mutatták ki. Ki látogatja, nyugtatja őket, s ad nekik reményt? S mi történik akkor, ha valaki elhatározza: véget vet az életének? Megrázó történetek, tanulságos végkifejet!
Alex Dima dokumentumfilmje az illegális fakivágásokról
3. Attention all passengers/Atenţie pasageri
Ki gondolta volna, mennyire lelkileg megterhelő lehet a mozdonyvezetői munka. Az Astra Filmfesztiválon Marek Moučka rendezőt személyesen is alkalmam nyílt társalogni, így lehetőség adódott a produkció még mélyebb megismerésére. Meg is kérdeztem tőle: mégis, miért érdemes a nagyvilág elé tárni a szlovák mozdonyvezetők traumáit – a film ugyanis arról szól, hogyan dolgozzák fel az öngyilkosok halálra gázolása okozta poszt-traumatikus időszakot.
Még mielőtt válaszolt volna, beláttam: egy olyan társadalmi rétegről van szó, amelynek tagjait egyszerűen nem látjuk. Elszállítanak egyik helyről a másikra, s esetleg látjuk őket a mozdony ablakában.
Szerinte is fontos külön arra rávilágítani, mit éreznek, gondolnak a vonat elé ugró embereket halálra gázoló mozdonyvezetők…
A film vetítését követő kérdezz-felelek során Anton von Heiseler úgy beszélt a halálról és az azt követő „eljárásokról”, mintha mindkettő a világ legtermészetesebb dolga lenne. Valamennyire érthető, ugyanis a dokumentumfilm forgatása közben annyi koporsót látott, hogy megszokta.
Akárcsak a teljesen iparosított koporsómenedzsmentet lebonyolító munkások, akik ebédszünetben kedélyesen meghívták pizzázni a krematóriumban található munkahelyükön…
Sokkoló látni, mi történik a Berlinben elhunyt és hamvasztásra váró személyek hulláival. S a rendező mégis hogyan lelt rá erre a kitűnő témára: a hamvasztás mellett döntött nagymamája meg akarta nézni, mi lesz vele, miután végleg behunyja a szemét…
6. Nun of your business/Fac ce vreau în mănăstirea mea
Igen, a szerb-horvát koprodukció bebizonyítja: az apácák is szerelmesek lehetnek… egymásba. Mégis, hogyan tarthat a fellángolás, ugyanis mindkettőjüknek harcba kell szállnia a szigorú kolostori szabályokkal, a biblia tanításaival és a saját meggyőződésekkel.
Meglepetés!
A kapcsolat kitart, de mi lesz, amikor minden kiderül, s szembe kell nézniük a „kinti” társadalom ítélkezésével? Ivana Marinić Kragić ügyesen kezeli a témát, a meglepetések lépten-nyomon jelen vannak a dokumentumfilmben…
Kérem, a produkció megtekintése után fogadjanak, melyik pár szakít, s kik maradnak együtt! Kérem, indokolják meg egymásnak a válaszaikat! Azután pedig írjanak a Facebookon Dorota Proba lengyel rendezőnek, s ellenőrizzék, helyesen tippeltek-e!
Kétségtelen, hogy az emberi érzelmek, a párkapcsolatok a legbonyolultabb társadalmi képletek közé tartoznak. Ez a film erről szól, de rólunk is, hisz teszteli saját és a partnerünkkel szemben tanúsított őszinteségünket is!
8. Stela, in the name of the father/Stela, în numele tatălui
Szakember szerint a főszereplő a kamera jelenlététől befolyásolva csak előadta magát. Ez igaz lehet, ám úgy vélem, személyes traumái és a mélyszegénységben és droggal élők megsegítésére tett próbálkozásai feljogosítják erre.
9. Radiography of a family/Radiografia unei familii
10. For your comfort and safety/Pentru confortul şi siguranţa dumneavoastră
Frédéric Mainçon rendező egy bohém figura, aki egyszerűen szóba állt a párizsi Palais de Tokyo kortárs művészeti központ biztonsági őreivel. S felfedezte, hogy valamennyien afrikaiak.
A fekete bőrű férfiak láttán jött az ötlete: dokumentumfilmet készít arról, milyen 12 órát állva dolgozni. Szerencsére a kiszolgáltatott bevándorló-alkalmazottakat arról is kérdezte, mit gondolnak a kortárs művészetről, a látogatókról, saját életükről. Arra is kíváncsi volt, mit gondolnak arról, hogy szinte valamennyi látogató átnéz rajtuk…
11. The certainty of probabilities / Certitudinea probabilităţilor
Bevallom, nem tudtam végignézni a poszt-doktori elméleti dolgozat vizuális megjelenítéséhez hasonlító filmes produkciót, ám a téma iránt érdeklődök számára mindenképpen ajánlott: gazdasági, társadalmi és ipari és turisztikai szempontból 1968-ban Románia még mindig a kelet-európai élvonalban volt, Ceauşeascu csupán három évvel korábban került hatalomra.
A társadalmi rétegeket a derűlátás és a progresszív gondolkodás jellemezte, politikai viszonylatban pedig az 1968-as prágai tavasznak a szovjet tankok általi leverését élesen bíráló későbbi diktátor közmegítélése igen pozitív volt mind bel-, mind pedig külföldön. Ugyanakkor elindult, azaz folytatódott a nyugati országok pocskondiázása…
Magyar nézőnek különösen fájó, amikor több ízben a román-magyar-szerb hármas határnál található obeliszken azt írja: 04.06.1921.
Maria Bălănean viszont más szempontból közelíti meg a témát: milyen számkivetett sorsa van azoknak, akik a határövezetben élnek, a különböző alkalmakkor ünnepségeket szervező vagy a népek közötti mérhetetlen barátságot és összetartást hangoztató hatóságok képviselői ugyanis nem voltak képesek határátkelőket létesíteni a mobilitás megkönnyítése érdekében…
Elkövettem azt a hibát, hogy Nagyszebenben a dokumentumfilm előtt vitatkozzam a svéd szociális, gyermekvédelmi és igazságügyi rendszerről Diana Maria Olsson rendezővel. Mekkora hiba mindkettőnk részéről!
Az ember ugyanis azt gondolná, hogy a társadalmi berendezkedés, a demokrácia, az igazságszolgáltatás működése szempontjából a skandináv ország minimum példaértékű, az ottani rendszer bírálása pedig legalább tájékozatlanságra vall. A fiatal hölgy személyes drámája alapján készített dokumentumfilm mellbevágó, megindító és… sokkoló.
Mindenképpen ajánlott mindazoknak, akik – akárcsak a rendező – valósággal istenítette a svéd (mindenféle) rendszert…!
Valóban, sok rendező, sok szempontból rávilágított már az erdélyi szászok masszív emigrációjának kérdésére és az általuk lakott falvak elnéptelenedésére, Jacopo Marzi viszont új perspektívában mutatja be őket: felkeresi azt a házaspárt, aki 30 évvel a Szeben megyei Riomfalván (Richiş) tartotta az ott élő szászok utolsó esküvőjét.
Új megközelítés, eredeti téma. Főleg, hogy a dokumentumfilmben egy szászul rappelő fiatalember is megjelenik. Mindannyian másképp dolgozzák fel és élik meg a szülőföldtől való távolmaradást. Igen, de mi köze az egésznek a méhkashoz és a himnuszhoz?!
A “temetés” egyik részlete (Fotó: Reactor de creaţie şi experiment/Facebook)
A művészi rendőrség
képviselőinek kiszivárogtatott információi szerint az agg halálát minden valószínűség szerint a színházi életben jelen lévő generációs különbségek okozta feszültség és ellentét okozta.
Szinte mindenre Diogenész adja meg a választ…
Állj félre a Nap elől!
A fiatal, független művészek szerint
a sokszor áthidalhatatlan véleménykülönbségek messze felülmúlták a mentorok erkölcsi és eszmei elefántcsonttornyáról sugárzó fény erejét.
A temetés végén, a résztvevők (nézők) meglepetésére egy furgon is megjelenik, amely kellékeket hoz a fiatal színészek által létrehozott „obszcén” búcsú-koszorúhoz.
Jól megfogalmazta Leta Popescu rendező:
a helyzeted felülmúlására tett szenvedéses kísérleted kudarcáról szóló önironikus vígjáték
Látva, hogy 120 perces az előadás, nemigen akartam elmenni a Reactorba. Visszatekintve, nem bántam meg.
A Reactor független színházi társulat Facebook-oldala ide kattintva tekinthető meg, hivatalos weboldaluk itt érhető el.
