Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Sajnos igazam lett… :(


Érdekes, hogy csak a fémvázra rögzített háromnyelvű helységnévtáblát távolították el. (Fotó: Musai-Muszáj/Facebook)

Sajnos – minden valószínűség szerint az éjszaka folyamán – ismeretlen tettesek eltávolították a Musai-Muszáj akciócsoport önkéntesei által a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal udvarára tegnap „leparkolt” bringára helyezett háromnyelvű helységnévtáblát.

A tegnapi blogbejegyzésem (Meddig marad a kolozsvári városháza udvarán a „háromnyelvű bicikli”? Tippem: csütörtök reggelre már nem lesz ott…) itt olvasható.

Szakáts István azt írja a Facebookon:

Megdöbbenéssel értesültünk a biciklis installáció megrongálásáról, melyet a szólásszabadság jogának súlyos csorbításának tekintjük. Rongálás és lopás vádjával megtettük a rendőrségi feljelentést ismeretlen elkövető ellen. Készül az új tábla, amelyet, hamarosan ismét elhelyezünk az installációra.

Adományokat a további táblák és akciók kivitelezésére a következő bankszámlaszámra várunk: RO28OTPV200001072483RO02

Köszönjük a bizalmat és támogatást!

Természetesen a térfigyelő kamerák által rögzített veideófelvételek mérvadók lennének, de hát ezek – szinte biztos – éppen  azok tulajdonában vannak, akik eltávolították a háromnyelvű helységnévtáblát…

Indulhat az újabb pereskedés. Miért jó ez Boc számára?

Reklámok

Jól odaláncolták… (© Rohonyi D. Iván/Szabadság. Minden jog fenntartva. A fénykép a szerkesztőség beleegyezése nélkül semmilyen formában nem használható!)

Látványos villámcsődületet szervezett ma a háromnyelvű helységnévtáblákért a Musai-Musáj akciócsoport. Bethlendi András és Stanik Bence bringát vittek a Főtérről a városháza udvarára.

Vajon meddig marad a kolozsvári városháza udvarán a „háromnyelvű bicikli”? Arra tippelek, nem éri meg a reggelt. S akkor ismeretlen tettes ellen lopásért tesznek majd feljelentést az akciócsoportosok? Vagy rongálásért perelik be a helyi rendőröket?

A mai akcióról készített videóriportom itt tekinthető meg. Rohonyi D. Iván kollégám fotóriportja ide kattintva érhető el.

***

FEJLEMÉNY (2018. február 21., 19:15): Iván kollégám jelenti: a helyén van minden… 🙂


A hétvégétől végre a Győzelem (Victoria) moziban is vetítik a magyar akciófilmet, nem kell a művilágos bevásárlóközpontba emigrálni 🙂

Mi holnap, azaz kedden este nyolctól nézzük meg.

Leállás


Annyira bánom, hogy nem tudtam elmenni… 😦 (Fotó: Cristina Beligăr/Facebook)

Határozottan állítom: szükség van akár a betegség eredményezte leállásokra, a visszakapcsolásra annak érdekében, hogy legyen az embernek ideje gondolkozni, prioritizálni, mi több, perspektívába helyezni, s esetleg újraértékelni dolgokat.

Esetleg új tervek szövésére is igen alkalmas egy-egy ilyen időszak. Sőt, személyes fogalmakra is. Természetesen én is eldöntöttem néhány dolgot… 🙂

A héten sok mindent ki kellett hagynom, s fájt: elmentem volna Kallós Zoli bácsi mai temetésére, akit tiszteltem, akinél a Sztánai Lovasokkal megálltunk a Bonchidai Kastélynapokra menet vagy jövet, s akit évtizedekkel ezelőtt ismertem meg egy jéghideg vonaton Budapestre menet.

Hétfőn kimaradt a kvíz, Szerdán a Távol-Keletre utazott társaság (Vanda, Andi, Boti és Csigi) fényképes élménybeszámolója, az éppen általam a geoládásokkal szervezett szerda esti találkozó, a csütörtöki póker, a pénteki szimfonikus hangverseny, a mai, innovatív színházi előadás… 🙂

A legjobban a ma Bélesen szervezett szánhúzó verseny kihagyása fájt…

Sebaj, holnaptól már lassan visszarázódom a változatos mindennapi és hétvégi tevékenységekbe, hétfőtől dolgozom. Megannyi teendő maradt a jövő hétre: ugye Gyuszika és Marci bácsi? 🙂

Visszakapcsolva


Köszönöm szépen Fábián Adrás tüdőorvosnak a szakvizsgálatokat, az emberi hozzáállást!

Igen, azt feltétlenül el kell intézni, oda be kell menni, meg kell kérdezni, a szerelőnek ki kell jönnie, azt el kell hozni, ezt-azt fel kell hívni. A napi teendők.

Ám amikor az ember balesetet szenved (esetemben hajdanán a kulcscsont-törés, meniszkusz-szakadás és térdműtét), minden halasztódik, mi több, törlődik.

De hát, feltétlenül itt kell lenned, azt haladéktalanul el kell intézned!

hangzanak az imperatívuszok.

S ilyenkor:

Sajnos nem tehetem, kórházban vagyok.

Vagy

Tüdőgyulladásom van, ágynak estem.

De mégis, gyere el…!

Mi az, te is kérsz belőle, tudod, ragályos…

S ilyenkor visszakapcsolunk. Mindent halasztunk, néhány dolgot törlünk. Érdekessé válik a dolgok dinamikája: bizonyos dolgokat megoldanak mások, más esetben elévülnek vagy fölöslegessé válnak. Amit annyira fontosnak és sürgősnek ítéltünk, elhalványul a többi teendő mellett. Új megvilágításba kerülnek bizonyos dolgok. Átértékelődnek.

Ilyenkor mindent halasszunk, s ha kell, töröljük, mert közhely, de igaz: az egészség a legfontosabb.


Köszönöm a megkeresést Bianca Pădurean újságíró kolléganőmnek!

 

***

FRISSÍTÉS: 2018. február 9.: Megjelent szöveg formájában az RFI weboldalán.


Tengerpartra és pálmafákra vágytak…

Bár az eredeti terv szerint lesre indultunk (róka, farkas, szarvas, őz, hiúz, vaddisznó, medve stb.), végül elveszett világokat fedeztünk fel. Lényegében sikeresnek mondható a kiruccanás, ugyanis két vonatkozásban jött össze a kitűzött terv: az ember tevékenysége miatt elveszett világnak tekinthető a vadállomány, s szintén a mi, ezúttal önpusztító tevékenységünk miatt tűnt él két, hajdanán virágzó település a Hunyad megyei Királybányatoplica (Toplița) közelében.

Bár az erdőt rendkívül jól ismerő Geberán Sándor erdőmérnökkel, Bibi édespajával indultunk útnak, sajnos semmilyen vadállatot nem sikerült meglesnünk. Felmentünk viszont két szellemfaluba: Manu és Moszor (Mosoru).

Latyakos hóban vágtunk neki a kaptatónak. Körülbelül 40 perc leforgása alatt sikerült kiérünk az első szellemfaluba: Manu. Már a pajta tetőszerkezete is teljesen beomlott, a ház is romokban áll.

Itt valamikor egy betonkapu állt, a fene tudja, miért nem fából építették. Képzeljétek, hogyan hozhatták fel ide azt a sok építőanyagot

– mondja Sándor.

Megyünk is tovább, sajnos nincs itt már mit nézni.

Itt valamikor egy utca volt, szekérút vezetett idáig. Ez a legjobb állapotban megmaradt épület. Nyáron a juhászok használják.

Ismeretlen márkájú cigaretta dobozok, gépkocsi gyújtógyertyája, kormos belsejű befőttes üveg, fejjel lefele (ki tudja mióta) pihenő kanna. A villa évekkel ezelőtt evett utoljára, most porosan és rozsdásan fekszik az asztalon. Rongyok, régi újságok. Lakatlan a pókháló is, légy sincs már itt rég, a türelmes nyolclábú is kihalt. A roskadó ágy szélén pásztor hordta vastag nadrág. Nyitva az ablak, várja a látogatókat.

Szintgörbén folytatjuk az utat, már húsz éve annak, hogy Sándor itt járt, az ösvényt sem találja már, nem csoda, két-három évtizede szinte senki sem jár erre.

Hatalmas hangyaboly volt valamikor itt. Most semmi. Hihetelen!

csodálkozik el az erdőmérnök.

Csoda, hogy nem láttunk vadállatot? Még a hangyák sem maradtak meg itt…

Szekérútra érünk, innen már nincs annyira messze a következő szellemfalu, Moszor, románul Mosoru. A bányászok innen, mintegy 750 méter magasról mentek be minden nap a föld alá, a bányába. Rendkívül nehéz élet lehetett.

Ablak a semmibe…

A kilátón állunk meg legelőbb. Több évtizede nem állt meg itt senki csodálni a tájat. A fából készült struktúrának már csak két korhadó lába van meg csupán. Egyik mintha a másiknak dőlne, együtt várják a véget. Már csak terepjáróval lehet ide kijönni.

Kilátása a jövőbe…

Az egyik háznak már csak a kőből készült alapja van meg, szemben viszont egy kijavított tetőszerkezetű házra leszünk figyelmesek. A cserepeket kicserélték, a kerítés egy részét is felújították. Bekukkantunk az ablakon: két ágy, rajtuk új matracok. Nemrég még fát vágott itt valaki…

Itt nemrég még járt valaki…

Nehéz szívvel fordulok vissza. Időznék még, s becsukott szemmel igyekeznék elképzelni, hogyan élhettek itt valamikor, milyen emberek lakták ezeket a házakat, mit éreztek, mit gondoltak, milyen vágyaik, álmaik, elképzeléseik, terveik voltak, milyen értékrend szerint éltek, mi volt a napi rutinjuk, miben lelték örömüket, mi szomorított el őket, mi okozott bánatot, mitől keseredtek el. Ki, mikor hagyta el ezt a házat, mi volt az utolsó gondolata.

Alacsonyan suhanó felhők figyelmeztetnek: nyakunkba fog szakadni az eső. Bibi internetes meteorológusai 15 órára tették a záport. Visszaindulunk a völgybe, hátat fordítunk mi is a lélek nélküli romoknak. Hirtelen ajtócsikorgásra leszünk figyelmesek.

Úristen itt még lakik valaki!

– ugyanazt gondolva nézünk egymásra.

A szél játszik velünk, s nyitva maradt ajtóval. Unatkozik – ki tudja, ki, s mikor járt itt utoljára. A szellemvadászok paradicsoma lehetne ez a hely. Végigszalad a hideg a hátamon, sötétedés után csak ezer eurós fogadásból mennék oda le…

Az eső szerencsére csak a túra utolsó félórájában vert el. Lemosta rólunk a szellemeket, megtisztult lélekkel fogyasztottuk el a Sándor által készített rendívül finom ebédet. Ismét bebizonyosodott: a férfiak a legjobb szakácsok…!

Köszönöm szépen ezt az egyedi élményt!

A történet folytatásáért kattinta az első fotóra!