Jocó és Ákos barátom születésnapom alkalmából sok kemény (esztétikai, gasztronómiai, lelki, szellemi, szakmai) orgazmust kívánt
Eléggé gyakran utazom, meg vagyok szokva a tervek gyakori változtatásával, a világjárvány kezdete óta viszont sokkal rugalmasabbnak, alkalmazkodóbbnak kell lennem.
A tervek már lassan két éve nem hétről hétre vagy napról napra, hanem óráról órára és percről percre változtak. Ma már eljutottunk oda, hogy a terv másodpercről másodpercre változik…
Kilenc nap áll rendelkezésünkre a román nemzeti ünnepet övező “két hosszú hétvége” alatt,. így közös tervet szőttünk barátainkkal: Kolozsvár-Pozsony-Brno-Prága-Drezda-Wroclaw-Katowice-Krakkó-Kassa-Miskolc-Debrecen-Kolozsvár körút. Aztán Szlovákiában kijárási tilalmat rendeltek el, Csehországban pedig szükségállapotot hirdettek…
Ebben a pillanatban a terv: szombaton, november 27-én reggel elindulni Krakkóba.
rendszerint mindig elengedem őket. Volt viszont olyan is, hogy lelámpázott a főúton vagy az autópályán, s még azért is csak későn engedtem el.
Egy év leforgása alatt csupán 8-10 ezer kilométert teszek meg, városban szinte egyáltalán nem használom az ajándékba kapott, 2006-os évjáratú Logan személygépkocsimat, mondhatni, nyugodtan vezetek.
Abból indulok ki, hogy a többieknek több tapasztalatuk van,
s mindenképpen jobb a kocsijuk, mint az én közel 300 ezer kilométerrel rendelkező Nefertitim, hagyom, menjenek, helyet hagyok, sokszor jelzek is nekik, szabad az út, az autópályán nem haladok 110 kilométeróránál sebesebben, elengedem a száguldókat.
Az bosszant,
amikor látják a forgalom folyamatossá tételére tett igyekezetemet (figyelem és elengedem a motorbicikliseket és azokat, akiknek jobb kocsija van, mint nekem, a futárszolgálatosokat, stb.), s mégis lelámpáznak vagy dudálnak.
Az agresszív sofőrökkel kapcsolatos kérdéskört jártam körbe az ide kattintvaolvasható cikkemben.
Te mit teszel, ha ilyen helyzetbe kerülsz? Várj: esetleg te vagy, aki agresszíven vezet?!
Ma igazolványt is kaptam, könnyebben beengednek az épületbe az ISU kapusszolgálatot teljesítő alkalmazottjai
A hatóságok által közreadott hivatalos számok is mutatják,
a Kolozs Megyei Közegészségügyi Igazgatóság (DSP) és a Sürgősségi Esetek Felügyelősége (ISU) által a Speciális Távközlési Szolgálat (STS) közreműködésével közösen működtetett kolozsvári telefonközponthoz (call center) beérkező hívások száma is érzékelteti az esetszámok csökkenését régiónkban.
Ma reggel kétszer is ültem a telefonkészülék mellett, és türelmesen vártam a hívást
Október végén, november elején ilyen helyzet nem adódott. Akkor vizelni nem volt ideje az önkénteseknek, a DSP alkalmazottai pedig futószalagon küldték a szükséges elektronikus iratokat az érintetteknek és a családorvosoknak a betegszabadságra vonatkozó papírok mihamarabbi kiállítása érdekében.
Máskor olyanok telefonáltak, akiknek másfél vagy közel két hét alatt sem sikerült kiállítani a szükséges iratokat.
Ma két magyar személy telefonhívását is fogadtam:
az egyik egy Kolozsvár vonzáskörzetéhez tartozó faluból érkezett, a másik esetében egy kolozsvári felekezeti óvodába járó gyermek édesanyja volt. Eddig összesen nem volt annyi magyar betelefonáló, mint ma. Remélem, ez nem valaminek a jele…
Nem tehettek semmit az egyetemi tanár életének megmentézéért… 😦 (Fotó: http://www.protv.ro)
Tragikus kimenetelű közúti baleset történt
tegnap Kolozsváron: egy gépkocsivezető halálra gázolt egy járdán közlekedő gyalogost. A sofőr hirtelen félrerántotta a kormányt, a gépkocsival felhajtott a járdára, ahol halálra gázolta a 64 esztendős Radu Bălan egyetemi tanárt.
A nyilvánosságra került felvételeken látszik,
amint a bringás a Kispiac/Heltai/Cipariu térről haladt a Bocskai/Avram Iancu tér irányába a buszsávon, majd karnyújtás nélkül a haladó autók között többször sávot váltva került az út túloldalán vele azonos irányba haladó haszongépjármű elé.
A rendőrség szerint a kerékpáros,
bár észlelte a baleset súlyosságát, távozott a helyszínről. A 21 éves férfit nem sokkal később nyakon csípték a Hajnal negyedben, kihallgatták, és őrizetbe vették, gondatlanságból elkövetett emberöléssel vádolják. A biciklis, aki beismerte, hogy szabálytalankodott, a Kolozsvári Műszaki Egyetemen tanul – az áldozat itt tanított. A fiatalember nem tudott magyarázatott adni a rendőrségnek, miért hagyta el a tett helyszínét.
Egyesek szerint a videófelvételekből kiderül:
a gépkocsivezető nem tartotta be az 50 kilométerórás sebességkorlátozást. Ha lassabban halad, s csak fékez, nem megy fel a járdára, s nem öli meg a gyalogost? Vélemények szerint egyértelműen a bringás fiatalember a vétkes, mások viszont úgy gondolják: a sofőrnek nem kellett volna félrerántania a kormányt, így nem hajt fel a járdára.
Elméletileg így fog kinézni (Emil Boc polgármester Facebook-oldala)
Mindannyian tudjuk, hogy Kolozsvár lakossága
nem 300 ezer lélek, hanem a be nem jelentett, ideiglenes tartózkodási engedéllyel sem rendelkezőkkel és az egyetemi hallgatókkal együtt közel félmilliónál tartunk.
Erdély nem hivatalos fővárosában szükség van metróra, a szakemberek szerint ugyanis a népesség jelentősen növekszik az elkövetkező években, évtizedekben. Nem a természetes szaporulatnak, hanem Kolozsvár mágnes-hatásának köszönhetően. Az itteni életszínvonal, a gazdag kulturális kínálat, a szórakozási és kikapcsolódási lehetőségek továbbra is vonzzák a fiatalokat, annak ellenére, hogy a lakások ára emelkedik és a lakbérek folyamatosan nőnek.
Dombok közé szorult település vagyunk:
északon a Szent György-hegy – Fellegvár – Hója-erdő, illetve délen a Feleki-tető – Bükk-erdő vesz körül, a mobilitási megoldásokat csupán a kelet-nyugat vonalon alakíthatjuk ki. Ez lesz a metró nyomvonala is.
Kétségtelen, hogy az autópályán (ő volt a miniszterelnök, amikor felavattak a Kolozsvárt érintő szakaszt), az „okos város” allűrön és a „gyémánt terelőúton” kívül Boc valami monumentális infrastrukturális beruházást akar az utókor számára. A nevéhez fűződő metró is ezt a célt szolgálja.
Sajnos nagy valószínűséggel
az eurómilliárdba kerülő földalatti sem oldja majd meg a metropolisz övezet közúti zsúfoltságát. Esetleg enyhíti. Ráadásul lehet, hogy a too little too late effektus lép fel: akkorra már a metró sem segít.
Egyértelmű, hogy a civil szféra által (későn) megfogalmazott kifogások, pénzügyi hibák lassítják, mi több, megakasztják a kivitelezést, így nem 10, hanem 15 év múlva fogunk metrózni, a projektet viszont kivitelezi a kolozsvári városháza.
A metróprojektet viszont metropolisz övezetbeli érintett önkormányzatok is a magukénak kellett volna érezniük, nem csupán Kolozsvár kellene hogy viselje a mindenféle terheket.
Remélhetőleg, a kolozsvári metró még a teleportálás feltalálása előtt elkészül. Bár lehet, inkább utóbbi lapra kellett volna mindent feltennünk…
A projekt elején Ugron Hanna irányításával aktívan részt vettem az érdekelt informális kisközösségeknek, csapatoknak az információkkal történő ellátásában, felkészítésében, segédkeztem az ötletek, elképzelések „papírra vetésében”, mi több, még plakátoltam is. Bánom, hogy a folyamat (már nem is emlékszem mi okból) abbamaradt, szívesen végeztem ezt a munkát.
Azóta hellyel-közzel figyelemmel követem a részvételi költségvetéssel kapcsolatos híreket, a Szabadságban időnként én írok a beérkezett javaslatokról, az érdekesebb kezdeményezésekről.
Most Oláh Emese alpolgármester FB-oldalán láttam, hogy még csupán néhány nap van a szavazás lezárásáig, nekiestem a weboldalnak, szavazok. Lévén, hogy úgy gondolom: a zöld mobilitásra kell fektetnünk a hangsúlyt, óvnunk kell természeti környezetünket, az első projekt, amelyet megszavaztam, a különböző kolozsvári patakok, folyamok mentén létrehozandó bicikliutakra vonatkozott. Kerestem ugyanakkor az Antal Géza által benyújtott javaslatot: kerítést helyezzenek el a Mátyás-szobor köré. Sajnos a városháza által kivitelezhetőnek tartottak és szavazásra bocsátottak között nem találtam. Vajon miért?
Barni az 2519 méter magas Nagy-Páringot fényképezi, én pedig őt és Románia negyedik legmagasabb, hó borította csúcsát… 🙂
Annyira örvendetem, amikor egy FB-posztomra érkezett lájk utáni beszélgetésen a hétvégi esetleges túrát firtató felvetésemre Bereczki Barna azt írta: barátaival a Páring-hegységbe megy, csatakozhatom.
Mióta nem voltam sátorozni. Hát még ősszel, október végén. Hát 2000 méter magasan… 🙂
Sajnos kolozsvári túratársat nem sikerült találnom, de ennek ellenére nekivágtam a kalandnak.
A nagy gombász, Sebestyén Árpád tanár úr a kórházi ágyon
Életben van, s nem került az intenzív osztály mechanikus lélegeztető gépére. A szakemberek úgy vélik, ezek a két oltásnak köszönhetők. A tanár úr is így gondolja. Én is. Mindketten laikusként.
Szeretek a társaságában lenni, élcelődéseit, odamondásait, meredekebb megjegyzéseit viccnek veszem. Élvezem a közös gombászásokat, boldoggá tesznek.
Sebestyén Árpád értelmes és értékes ember. Szüksége van rá a családban, a baráti és ismerősi társaságban, a kolozsvári és erdélyi magyar közösségben. Akik ismerik, végig izgultak a kórházi kezelése alatt, egyesek imádkoztak érte, mások pedig a különböző kommunikációs csatornákon követték a betegség alakulását, bátorították.
Mondta, a kórházban naplót vezetett, felajánlotta, olvassam el. Verseit a kezelés közben elküldte WhatsAppon, feltöltötte a Facebookra.
Megkértem, közöljük a Szabadságban. Beleegyezett. Hátha egyeseknek tanulság, okulnak belőle.
Sebestyén tanár úr naplója és két verse a Szabadság mai számában jelent meg, ide kattintva olvasható.
Légzési gyakorlat, lufival (A felvételeket a tanár úr készítette)
az évmilliók során a Góliátok oldalába mély sebeket vájó csermelyek gyorsabban igyekeztek volna a völgybe. Talán az éjszakai fagyok miatt mihamarabb patakokba formálódva akarták elérni a legközelebbi folyót, a rohanó életük folytatását jelentő állandó mozgást.
A kis tengerszemek nem voltak ilyen szerencsések, víztükrük befagyott – mintegy védve a víztömeg többi részét. A természet rendje ez, amelyet a Radnai-havasokban másodmagammal tett kétnapos túrán megtapasztalhattam.
Sziklamedence, a nyugodt fürdőzés helye (Saját felvétel)
A második részben többek között szó van
a Máltán meggyilkolt újságírónőről, „színes” analfabetizmusról, városrész közepén található tehénfarmról, sziklaóriásokról, Csendes Városról, eltűnt sziklakapuról, a menekülteken segíteni próbáló magyarországi számítástechnikusról, a turistákra megvetően néző volt gozói tűzoltóról, házigazdám, Balázs elektromos biciklijéről, máltai plane spottingról, könyvjelzőket készítő idős nőről, illetve arról, miért vár vissza Málta…
Az élménybeszámolóm második része ide kattintva érhető el.
érzem. Továbbra is az ottani kellemes szellő simogatja az arcomat, érzem. Szüntelenül elém tárul a műemléképületek szépsége, a Három Város öbleinek sötétedés utáni csillogása. Málta még mindig sajátos varázzsal rendelkezik.
Nem a turisztikai látványosságokat pipáltam ki,
bár természetesen volt néhány, amelyiket megcsodáltam. Sokkal inkább a helyi emberek érdekeltek, őket és történeteiket kerestem. S találtam időst, középkorút és fiatalt, volt tűzoltót, horgászt és vendégmunkást vagy akár bártulajdonost.
Házigazdámnak, a budapesti származású,
három éve a szigeten élő Balázsnak köszönhetően teljesen más szemszögből, nem a turista, hanem az előre felkészült és a valamennyire beavatott utazó szemével jártam végig a szigetet.
A sajtótájékoztatón Lucian Bode azt mondta, a kibocsátási idő két hét, s az új személyiben található elektronikus tároló elem (chip) pedig tartalmazza az egészségügyi kártya adatait is. Sajnos egyik állítás sem felel meg a valóságnak.
A magyar személyit még 2018-ban kiváltottam, s több utazás során használtam.
Több helyen nagyot néztek az új személyazonossági igazolvány láttám, olyan haverom is van, aki esetében a rendőr csodálkozott el… 🙂
Kiss Olivér blogja 