FOTÓK – Cziple Csabát is elcsaltam

Csaba picit izgult, minden első alkalom ilyen… 🙂

Ügyes, okos, talpraesett, kedélyes, barátságos és vidám fiatalember, jó lehet a vére is – gondoltam, s a kolozsvári Sapientián rendszergazdáskodó (nem garázdálkodó!) Csabát is meggyőztem, jöjjön vért adni. Valamikor augusztusban adtam utoljára, ideje volt jótékonykodni.

Ki akartam írni a FB-re, hogy vajon van-e szüksége valakinek vérre, de valamiért mégse tettem. Arra gondoltam, úgyis láttam volna, ha valaki felhívást tesz közzé. A magyarnapos Szabó Lillával találkoztam éppen a bejáratnál (sors), s szólt: a 2-es számú gyerekkórházba beutalt Túróczi Balázsnak van szüksége vérre.

Mindketten neki adtunk.

Iratkozz fel te is erre a weboldra (van Donez450 app is, lásd Google Play), s menj vért adni! Valakinek nagy szükség van rá(d)!

Szabadnap is jár…

Reklámok

Fodor Edina 1568-ban

Szándékosan hagytam ki a névelőt.

Az énekesnő természetesen más stílusú zenével, pontosabban szoft dzsesszel örvendezteti meg a közönséget 2019. január 19-én a Vallásszabadság Házában működő 1568 Bisztróban. Egyáltalán: vajon mit énekeltek abban az évben, amikor a híres tordai országgyűlést tartották?

A zenei kalandra ingyenes a belépés.

A közismert és közkedvelt Fodor Edina első idei fellépése lesz a most szombati. Nem véletlen, hogy éppen az 1568 Bisztróban lesz az első, ugyanis a szóló karrierjét ebben a lokálban kezdte, a megnyitón is például az Edina Quartettel zenélt, azóta havonta egyszer-kétszer lépett fel a Sora üzletházzal szembeni lokálban.

Edina a bisztró három stabil fellépője közé tartozik. Rajta kívül hétvégenként András Vargas gitáros és Răzvan Mahuleţ zongorista biztosítja a háttérzenét.

Szombaton Edina például Frank Sinatra, Ella Fitzgerald, Stacey Kent, Mélanie Peyroux és Melody Gardot repertoárjából játszik majd. Hallgassunk bele a kétszer ötven perces előadásba!

Mindenkit szeretettel várnak! Facebook-esemény itt.

FOTÓRIPORT – Téli séta és geoládázás a román-magyar határ közvetlen közelében

Ki tudja merre kacskaringózik a román-magyar határ… Ott vajon már Magyarország van?

Amikor a Szatmárnémeti közelében levő Szamos-gáton megláttam a piros-fehér sorompókat és határköveket megfordult a fejemben, hogy valahol esetleg akaratlanul átlépjük a határt. Igen ám, gondoltam, a migránsok korában azért mégiscsak jobban ki van jelölve, s a kukker segítségével látva túrázós öltözetünket mégsem lőnek majd ránk a határőrök.

Így tehát folytattuk utunkat

Nagy-János Márk szatmári sportember küldte .gpx alapján indultunk útnak, a Drăganilor utcából a Dara utcán keresztül a Nagyerdő fele vettünk utunkat – lám-lám e pusztai tájon is van hol gyalogtúrázni. Tudtam én. Meglovagolva a töltést elindultunk a fák fele. Nagyon messzinek látszottak. S a gát is ellenkező irányba kanyarodott. Fújt kicsit a szél, mínuszt mutatott a hőmérő, de

nincs rossz idő, csak gyenge turista,

tartja a mondás. Ehhez tartottam magam. Normál ütemben haladtam, Bibinek az megfeszítettnek bizonyult, s ráadásul túl nagyokat is léptem.

Mit jelöl?

Úgy döntöttünk, nem kanyarodunk jobbra,

nem megyünk az erdőbe, azért sem, mert a semmiből előkerült lovasszekér bakján ülő férfi is azt válaszolja meggondolatlan, kommandós sapkában feltett kérdésemre, ő is oda igyekszik. Pedig csak abban reménykedtem, elvisz Szatmár irányába egy darabon, nem akartam én falopás miatti semmiféle félelmet ébreszteni benne. Tiszta a lelkiismeretem, bár ezt nehéz lett volna elmagyarázni a férfi ismerőseinek és barátainak, akiket felhívott, hogy hallgattassák el a stupid tourist szemtanúkat.

Szerencsére nem ez történt.

Toronyiránt mentünk, a szó szoros értelmében, amíg nem találkoztunk Istvánnal. Ő adta meg a választ arra, miért látni biciklik gumiabroncsának nyomát a hóban: rőzsét szállítanak rajta. Pista például eladja annak, aki majd koszorút készít belőle.

István a gáton

Negyven lejt adnak érte. Nem akartam messzebb menni, mert hideg van, s későre is indultam el. Múltkor kétszer fordultam, az majdnem száz lej.

Rádöbbentem, jobban keres mint én közel negyed évszázad újságírás után… 🙂

Segítettem rögzíteni a rőzsét a biciklire, s máris útnak indultunk

Itt a temető, itt van Dara vége

mondta hirtelen, s jobbra tért.

Tetszett neki, hogy rögtön a találkozásunk után a kocsma felől kérdeztem, azonnal mondta, hogy több is van belőle a településen, szinte mindenik utcában egy-egy.

Azt biztos, hogy több van, mint templom

Nevetett, kiitta a feles pille palackból a sört. A műanyagot a töltés széléről kellett összeszednem, csodálkozott, mi a fenéért veszem fel, s viszem magammal.

Eldobom az első kukába

szólalt meg bennem a természetvédő. István közönnyel nyugtázta a úri hóbortot.

Arra kell vinnem a fát, oda menjünk az üzletbe

szólalt meg rövidke csend után

De hát ott nem adnak pohárba piát

próbáltam, sikertelenül, a beavatottak nyelvén szólni Istvánhoz.

Puha megvetéssel vegyített kajánsággal nézett rám.

Majd meglátod

mondta székelyesen.

Ott a buszmegálló, ott ültök majd fel a szatmári kurszára

igaztott útba mihelyt a főútra értünk.

Aztán ittunk. Olyan típusú alkoholt, amilyet még sohasem kóstolt a májam. A neve Romulus. Rémus szerencsére hiányzott a menüből, bár ilyen nem is volt, hanem a helyidegen műszempillás hölgynek kellett mondani a kulcsszót, s a pult alól máris előkerült a csodákra képes pille palack.

Romulus összekovácsol mindenkit és mindent

A poharacskák szépen ott sorakoztak türelmesen, kiszáradt ajkakra várva. Lefolyt két csodaédes Romulus, cserébe István is meghívott egyre. Sörrel vegyítette, a merénylet miatt a májam bizonyára erélyesen tiltakozott volna.

Tényleg volt kisbusz négykor Szatmárra. Előbb balra kanyarodott Pete (Petea) irányába. Itt felvett két utast, az egyik panaszkodott, hogy késett a busz, 10 percett kellett a hidegben várnia.

A gépkocsivezető verbálisan szájon vágta a ügyfelet

Panaszkodjon a cégnél, csend legyen a buszban

kedveskedett az ügyfélnek a sofőr. Tiszta Nyugat.

Vasárnap a határ magyar oldalán, Csengerisimán és Nagygécen geoládáztunk. Erről viszont a Corbii Albi román-magyar portálon.

Koszovó – csak egy kép (valójában kettő)

A kóbor kutyának sem tetszik… (Saját felvételek)

Eredetileg valóban csupán egy fotót akartam feltölteni, de rájöttem, hogy a világ talán legcsúnyább épületét nem elég egy felvétellel szemléltetni.

Sokan egyenesen rondának nevezik, de amennyiben az esztétikai hatást kontextusba helyezzük, mindjárt más a helyzet: a Koszovói Nemzeti Könyvtárat 1982-ben avatták fel. Nos, egy évvel később nálunk például mit építettek, hát nem mást, mint a Nép Házát (Casa Poporului).

Lehet, nem a legjobban sikerült az iszlám és a bizánci stílus ötvözése, de legalább a hagyományos albán sapka motívumának megjelenítése értékelendő.

Lehet, tényleg ez a világ legrondább épülete, de 2009-ben megejtett néhány napos, illetve most szilveszter környéki egyhetes ott tartózkodásom alapján bátran leírhatom: a könyvtár a talán legszebb lelkű balkáni nép független országában található.

Tényleg nagyon csúnya?

FOTÓK – Ki mondta, hogy Koszovó veszélyes?

A Pristinában levő régi zsidó temetőt is meglátogattuk. A hozzá vezető utcában ezeket találtuk. A lőfegyver golyóinak hüvelyei egy lakóház előtti járdán hevertek újév első napján. Az újesztendő alkalmával szervezett buli után elfelejtették eltávolítani őket. S akkor mi van? 🙂

Én.

Valójában nem állítottam, hanem valamilyen szinten a 2009-ben megejtett Balkán-körút kapcsán tett látogatásról írt blogbejegyzéseimmel valamelyest ezt sugalltam. Akkoriban valóban kissé szokatlanul éreztem magam, ugyanis tudtam, hogy a véres, tömeggyilkosságokkal járó háborúnak alig egy évtizede lett vége, a sebek még mindig nem gyógyultak be. Arról is tudomásom volt, hogy

Koszóvó egy rendkívül összetett hely, nehéz átlátni a politikai és szociális állapotokat. A geostratégiai és geoplitikai játékok, az egyes esetekben nagykövetségeknek álcázott amerikai hírszerzési és katonai támaszpontok fontos szerepet játszanak a megértés folyamatában. Újév során kíséretet tettem arra, hogy a nehéz mobilitási körülmények és az emberek lelki bezárkózása ellenére igyekezzem kihámozni a rejtelmeket.

Hol, mikor történhet meg az, hogy egy pristinai gyorsétkezdében mélyenszántó gondolatok mentén egyértelmű, másrészt pedig kifinomult eszközökkel másfél óra leforgása alatt próbáljanak az iszlám vallásra téríteni bennünket, s a sikertelenséget látva az „elkövetők” nevetve ismerjék be sikertelenségüket? 🙂 Sehol, csak a független Koszovó fővárosában! 🙂

A korábban említett Balkán-körút kapcsán az emberiség lelkében a második világháború utáni legmélyebb sebeket okozó bosznia-hercegovinai helyszíneken jártam. Őszintének kell lennem: valamiért, valahogy a délszláv válságnak a horvátországi, boszniai tragédiái jelentették számomra a legnagyobb lelki szenvedést. Ezek a tragikus és véres események, a tömegsírok nem valamelyik afrikai vagy ázsiai országban (félreértés ne essék, ott is ugyanannyira szomorú és fájó, de másképp) történtek, hanem a SZOMSZÉDBAN. Ugyanolyan ábrázatú embereket gyilkoltak le, mint mi, ugyanolyan típusú házakat gyújtottak fel, mint amilyenek mondjuk Egeresen vannak. A fizikális és kulturális hasonlóság mélyítette a sebet. A szénakazal is ugyanolyan, mint nálunk…

Visszatérve: a koszovói események valahogy nem hagytak olyan mély sebet bennem, mint a koszovóiak. De mégis: most alkalom adódott egy hetet tölteni a hajdani Jugoszlávia eme részében. S felébred bennem a vágy, hogy a zord időjárás ellenére ellátogassak a félelemben élő szerbekhez, de megtekintsem, s magamba fordulva zokogjak a koszovói albánok lelkében ejtett sebek helyszínein is.

A civilizációk véres harca a SZOMSZÉDBAN zajlott.

Húsz + egyéves „osztálytalálkozó” Szkopjában (ide is átugrottunk): John Petersent 1998-ban ismertem meg. Ugyanakkor Csoma Botit is. Hallod, Boticus, üdvözöl John!

Mondom, rendkívül összetett hely Koszovó. Azt gondolná az ember, hogy veszélyes, megesznek, feldarabolnak a muzulmánok, félni kell a terrorizmustól. Inkább az előítéletektől. Csodálatos hetet töltöttünk Koszovóban: tanulságokkal, kalandokkal, nehéz, vicces helyzetekkel. Ami kiviláglott: az emberek rendkívül kedvesek, barátságosak, vallási és emberi indíttatásból nagyra becsülik a látogatókat, segítik őket. Ugyanazt éreztük Bibivel, mint Azerbajdzsánban, ahol Faris, a házigazdánk ugyanezt érzékeltette, s ki is mondta:

A vendég Allah barátja

Ki, mikor volt ilyen fontos?!

A koszovói háborúban fordulópontot jelentő, Racak falu határában elkövetett mészárlás helyszínén felépített emlékhelyen is jártunk. Az autóbusz a világ végén tett le, stoppoltunk. A kecskeméti pékségben dolgozott koszovói albán sofőr vett fel. Elvitt az emlékhely lábához, bár máshol volt dolga. Tisztelet. Szomorúság lett úrrá rajtam: a második világháború után, a modern Európában mégis hogyan lehet golyószóró által legyilkolni egy 99 éves (!!!) személyt?!?!

FOTÓRIPORT – Első nap Pristinában

Ugyanott szálltam meg, mint a 2009-es Balkán-körút során, azaz a Velania Guest House-ban, mindenkinek ajánlom! Facebook oldaluk itt található.

 

Kosovo/Kosova, here we come!

More probably we’ll be in the center at New Year’s Eve… (Photo: http://www.thebohemianblog.com)

It was back in April that we booked the Wizz Air flight from Budapest to Pristina. The return ticket was only 110 RON, that is 24 euros.

My journalist colleague, Hysen Hundozi will guide us, we also plan to visit RTK, the Radio and Television Broadcasting Station of Kosovo.

It’s a low-cost trip, and since the bus is so cheap, we’ll visit Skopje, too. I do hope to be able to meet John Petersen and his wife Mjelmma Mehmeti, whom I know since… 1998.

See you in Kosovo? 🙂