Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Az iráni csomag


Hosszú sor kígyózott az ajtó előtt…

Tavaly szeptember végén még haza sem értünk, s máris eldöntöttük, hogy csomagot küldünk Iránba. Pontosabban a legkedvesebb iráni házigazdánknak, Soroush Bakhtiarnak, kedves feleségének, öccsének és természetesen szüleinek, akik Padenában, Kelet-Irán hegyeiben láttak vendégül bennünket a Kanapészörfölők (CouchSurfing) rendszer segítségével. Kezdetben Soroush azt írta, nem lesz otthon, öccse majd gondoskodik arról, hogy megfelelő vendégszeretetben részesüljünk Isfahán közelében. Végül mégiscsak otthon volt. Egyébként kiderült, a 80 kilométerre levő Shahreza városában tudott fogadni bennünket. Éreztem, feltétlenül azt szeretné, hogy vendégül lásson bennünket. Erre abból is következtettem, hogy az elején csak 40-50 kilométeres távot adott meg a két város között.

Soroush és családja nyitott szívvel

és lélekkel fogadott bennünket. Bár házigazdánk 3-4 hónapja nem kapott fizetést, felesége munkanélküli, húga keveset keres, mégis mindent megtett annak érdekében, hogy kiválóan érezzük magunkat. S sikerült is. Még arra is próbálkozást tett, hogy a különböző turisztikai látványosságoknál ne a külföldieknek megszabott ötszörös árat kelljen kifizetnünk, hanem csupán azt, amelyet az irániaknak kell.

A Dózsa György/Regele Ferdinand utcai nagypostán készségesen adták meg a Mărăşti téri 16-os számú, a volt mozi közelében levő posta-vámhivatal órarendjét. A trolibuszról az OMV töltőállomásnál kell leszállni

Neki köszönhető, hogy eljutottunk a kaskáik nomád törzs sivatagszéli esküvőjére, hozzá kötődnek az isfaháni élmények és a hegyekbe tett látogatás is.

Úgy döntöttük, megháláljuk nekik,

csomagot küldünk Iránba. Hosszú időbe telt, amíg összehangoltuk a vásárlást, mi több, megfelelő dobozt kellett szereznünk, s kínosan kellett ügyelnünk arra, hogy semmi olyasmi ne legyen a csomagba, amelybe az iráni vallási szeku bele tud kötni: újságcikk (szándékosan nem csomagoltam be az iráni élményeinkről írt, három részben megjelent cikket), bizonyos motívumok stb. Főleg, hogy a csomagot éppen a több tucat halálos áldozatot követelő zavargások kellős közepén postáztuk.

Olyan varrottasokat vásároltunk,

amelyekben nincs értelmezhető motívum, s elsősorban a Dávid csillag hiányzik belőlük. Még az ezt megközelítő forma sem található meg rajtuk. Meglett a doboz, a címet angolul és latin betűkkel újperzsa nyelven (fárszi) is kinyomtattam, a feladónál pedig nem a saját címemet adtam meg… Óvatosságból, na. Bár lehet, csak megalapozatlan félelem.

Sok-sok türelem sükséges

Emmával találkoztunk is a nagyposta sarkánál, ott hátul, a Romtelecom épületénél, úgy emlékeztem, ott kell csomagot feladni. Körülbelül 15-17 évvel legalábbis ott kellett. Kiderült, eljárt fölöttem az idő: a Mărăşti téri posta-vámhivatalhoz kell majd fáradni, mondták a nagypostán bent, a fülkénél levő hölgy az órarendet is készségesen megadta, lejegyezte, ugyanis sokan hozzá viszik a csomagokat, s ha már nem tudja kiszolgálni, legalább tájékoztassa őket.  Mert, ugye, a neten nehéz odaírni két sort, hol lehet küldeményt postázni. Éljen a 21. század!

Lecammogtam a posta-vámhivatalhoz,

azaz a 16-os számú postahivatalhoz. Hatalmas sor, természetesen. Szerencsére senki sem szorongatott dobozt a hóna alatt, ők felvenni jöttek. De az ajtón azt írta, mindenkit ott szolgálnak ki. Mire 20 perc múlva sorra kerültem, kiderült, mégsem, azaz küldemény feladásáért előre kellett volna mennem.

Kisebb galiba keletkezett, amikor bejelentettem, hogy mármint én Iránba szeretnék csomagot feladni.

Nú sző patyé!

mondta hirtelen az alkalmazottak egyike. Mondom, de hát ott azt írja, csak Líbiába, Szíriába, s Irakba nem lehet küldeni. Ja, s Afganisztánba. Mindenki rám nézett, aztán a csomagra, a vámos csuklott egyet. Mondom, küldeni akarok, nem onnan származó csomagért jöttem! Fújj, előítéletek és média.

Menjek szépen ki, ragasszam rá a címet, s majd jön a vámos, megnézi, de addig is töltsem ki ezt a formanyomtatványt, amelyen pontosan részletezni kell, mi van benne. S akkor soroltam: színes száraztészta (ilyen nálunk nincs, na, számukra élmény), motívumos textília, varrottas, csokoládé, képeslap, hűtőmágnes. Szépen, darabszámra, súlyra.

Aztán jött a vámos:

Dumitale cu Iranu’?

Io, dară!

Mindenki szeme rajtunk. Szépen egyenként kiveszi a doboz tartalmát, hümmög. Vele együtt az egész várósereg.

Mare sărăcie în Iran…

Mondja, majd kiadja a parancsot:

Împachetaţi!

S diszkréten magamra hagy. Bármit betehettem volna még a „nukleáris fegyvereket fejlesztő, terrorista országba” küldendő kartondobozba. Volt ám nálam minden: marker, olló, golyóstoll (kettő is, ha kifogy az egyik, mégse ezen múljon), kis, közepes és nagy ragasztószalag, sötét barna és átlátszó is.

Mintha kissé húzódoztak volna az emberek, amikor a nagyocska dobozzal előre mentem, s bekiáltottam az ajtón, csak úgy heccből:

Gata pachetul pentru Iran!

Kérdeztem a vámostól is, mikor adtak itt fel csomagot Iránba. Nézése adott választ.

Lemértük. Két kiló kilencvenkilenc. Leadtam a formanyomtatványt, a csomagot, beírták a rendszerbe. Nézi a nő a feladó címét. Kérdi, mi van ott, ház? Mondom, nem. Tömbház? Az sem. Aztán leesett neki. S az is kiderült, a hölgy magyar.

Az azonosító szám alapján követem az iráni csomagot. Bár azt mondták, a perzsa országban kialakut rendkívül feszült politikai helyzet, a tüntetések, gyújtogatások, a bizonytalanság miatt lehet, Bukarestből visszaküldik, legutóbb még azt írta ki a Román Posta nyomkövető szolgálata: küldemény elhagyta a román fővárost. Csakhogy meg is kell érkeznie… 🙂

Reklámok

Szívesen vettem részt a Kalotaszegi Turul Nomád Hagyományőrző Egyesület (Sztánai Lovasok) által a farsang alkalmával szervezett lovas felvonuláson… (Fotó: Cosmin Giurgiu – APDT – Ţara Călatei-Kalotaszeg/Facebook)

Egy pozitív, egy negatív: idén sajnos nem szervezik meg a 17 éves hagyományra visszatekintő sztánai farsangot. A Szabadság mai számában megjelent hír itt. Nem elírás, bár az elején én is azt hittem, fake news.

Már január első napjaiban érdeklődtem, hisz minden év egyik kedvenc időpontja a sztánai farsang, s a lovas felvonulás, amelyen előszeretettel veszek részt.

Egy ideig nem kaptam választ kolozsvári ismerősömtől, aztán jött a lesújtó hír: idén elmarad. Az ok (ahogy a helyzetet jól ismerő személy fogalmazott): kis erdélyi s nagy emberi mizéria. Információim szerint a presbitérium egy része valósággal kikezdte Papp Hunor református lelkipásztort, sőt, egyházi források szerint állítólag még fel is jelentették a feletteseinek, bár eddig jókat hallottam róla. Lehet, belefáradt az egészbe – annyi év után nem is csoda -, s ráadásul ásták is.

Állítólag már tavaly kora tavasszal szóba jött a kiesés, ezt viszont sokan a 17 év utáni fáradtság számlájára tették.

A torzsalkodás, az irigység, az áskálódás – s ezzel idénre eltemették a sztánai farsangot. Jövőre minden bizonnyal ismét megszervezik, ám a kihagyás után – szerintem – sokkal nehezebb lesz.

Kétségtelen, hogy újításra, változatosságra szükség van a sztánai farsang kapcsán is. Jó-jó, de nem ennyire… 🙂

S a jó hír:

Ma Váradi József Wizz Air-főnök izgalmas dolgokat jelentett be Kolozsváron. A videóinterjú itt.


Trăim împreună, dar totuşi separat…

Am primit două critici din partea unor prieteni în legătură cu articolul intitulat Maghiari şi români în Transilvania: două lumi (aproape) complet paralele – e bine, înseamnă că aceste materiale sunt citite. Unul a venit din partea prietenului meu Csoma Botond, deputat UDMR de Cluj. Să fie clar: el îmi este prieten din anul 1998, deci cu mult înainte de a deveni parlamentar, căci un ziarist şi un politician pot fi prieteni doar în această situaţie… 🙂

Cealaltă critică, un fel de drept la replică, de fapt, a venit din partea lui Szász Péter, membru de bază al Clubului Speologilor Amatori (Kolozsvári Amatőr Barlangász Klub – CSA/KABK)

Articolul poate fi citit aici.


Happiness

Örvendek, hogy Jocó is eleget tett Mihály István felkérésének, s bár biotechnológus, részt vett a rádiós kollégám Sajtóklub című műsorában :), s elmesélte, hogy Bianka és Emma társaságában milyen élményekben volt részünk Iránban.

A műsorban, amely itt hallgatható meg, az idei utazásokról is beszéltünk. Nem, nem kettesben utazunk, de egyesek még nem tudnak bizonyos dolgokat… 🙂


Történelmi háttérrel rendelkező jó taktikai játék

Évekkel ezelőtt valamilyen alkalomból a Cărtureşti könyvesboltba érvényes 200 lej értékű vásárlási utalvánnyal leptek meg. Sajnos magyar nyelvű könyveket nem találtam, a The New York Times International Weekly kiadványra (all time favourite!) képtelenség volt előfizetni, így egy társasjáték mellett döntöttem. Az Istanbul és a Sankt Petersburg között kellett választanom. Utóbbi nyerte el a tetszésemet.

Anno Vandával egyszer próbáltuk megtanulni a szabályokat, de nem sikerült. Aztán Tánczos Csillánál és Andrásnál próbálkoztunk, ők a doboz.ro tulajdonosai, társasjátékokat forgalmaznak. Ők rendelkeztek a játék régi verziójával, ismerték a szabályokat, de bennünk csak nem ragadtak meg.

Több év telt el míg nemrég Biankával rávettük magunkat: addig le ne jövünk Poiana Horeáról, amíg el nem sajátítjuk a szabályokat. S sikerült. Azóta többször játszottunk kettesben (természetesen, többnyire Bibi győzött), aztán javasoltam a Tánczos házaspárnak, próbáljuk meg négyesben.

Jó hangulatú este volt a tegnapi: András szinte nyert nemesek nélkül, ám Bibi bebizonyította, ezek hiányában képtelenség győzni… Még Patak is próbált játszani… 🙂

Sajnos nem készítettem szelfit, így a játékot fotózom le csupán.


Miért nincs hó?

Szombaton reggel a havasreketyei Menyasszony fátyla vízesés közeléből indultunk (tilos a természeti szépségig kocsival felmenni, egyesek mégis úgy gondolták, ők különbek), kimentünk a Lespezi-csúcsra (vajon mi a magyar neve?), majd kis Arnold-féle eltévedéssel a felmentünk a Fehér-kövekhez, de nem mentünk fel, azaz a csúcsra: beázott bakanccsal nem lett volna annyira kellemes.

Januárban talán sohasem volt ennyire kevés hó itt. Legalábbis ahányszor itt jártam télvíz idején, mindig nagyobb volt…

A fotókat Varga Boglárka készítette: Kattints az elsőre!


Halálával kihalt az interetnikus párbeszéd?

Sokszor gondolkodóba ejtett, miért élünk szinte teljesen párhuzamos világban románokkal: alig van metszéspont a többséggel.

Hajdanán Octavian Burcacu úr, Kolozsvár 1989-es decemberi forradalom utáni első polgármesterének több éven át tartó próbálkozását a Gheorghe Funar szélsőségesen nacionalista városvezetési stílusa szinte teljesen maga alá temette, napirenden voltak a magyarverések, főleg a Monostor lakónegyedben. A Buracu által indított és működtetett Interetnikus Párbeszéd Egyesület és az Interetnikus Párbeszéd folyóirat jelentette a két nemzetiség közötti párbeszéd alappillérét, ám a magyarbarát román értelmiségi 1995-ben bekövetkezett halálával minden elhalványult.

Ma, tapasztalatom szerint, szinte teljesen párhuzamos világban élünk a többséggel.

Erről írtam a Szabó Csaba újságíró kollégám indította, a román magyar párbeszédet elősegítő Corbii Albi  internetes portálon: Maghiari şi români în Transilvania: două lumi (aproape) complet paralele