Csak a szemén látszik, ha mosolyog… (Fotó: The Independent)
Örvendhetnek azok,
akiknek rossz vagy hiányos a fogsoruk: amennyiben nevetnek, senki sem veheti észre a csúnyaságot. Feltéve, ha a zárt helyeken betartják a szabályt, s védőmaszkot viselnek. Mert sajnos a rosszul értelmezett dacolás és a szabályokra való fittyet hányás lassan-lassan divat.
Sajnos a védőmaszkok miatt
nem láthatjuk a hölgyek gyönyörű mosolyát, arcmimikájuk (tetszés, kacérkodás, huncutkodás) nagy részét is eltakarja a vírusszűrő.
Maradnak a szemek. Tanuljunk meg szempárunkkal kommunikálni akkor, amikor szavakban nem tudunk/akarunk/lehet…
sehonnan sem dübörgött a zene, egyetlen kocsi sem dudált, egyszerűen kibéreltem a várost. Az enyém volt. Ugyanazon az útvonalon sétáltam végig.
A szükségállapot idején szinte minden este, éjjel vagy hajnalban végigsétáltam az óvár körül. Sokkterápiát alkalmaztam. Volt nyilatkozat nálam, törvényes és érvényes, de inkább elkerültem a rendőröket és a katonákat.
A Jókai utca közepéből betértem a Vár/Fortăreței,
majd innen a Búza/Inocențiu Micu Klein utcába, elhaladtam a Piarista templom mellett, s a Király/I.C. Brătianu utca érintésével eljutottam a Babeș-Bolyai Tudományegyetem épületének hátához.
De még ezelőtt hosszasan beszélgettem
a Történelmi Intézet kapusával, éjszakai szolgálatot teljesített. Félt, féltette a családját, gyalog járt munkába.
Éjszakai és hajnali sétáim során sokszor találkoztam kissé zavart, az utca közepén tanyázó macskákkal. Ma este egyet sem láttam. Visszahúzódtak. Már nem a miénk a város, nem béreljük többé, lejárt az idő…
Picit hiányzik a szükségállapot csendje, mélysége, intimitása.
a Bonchidai Kastélynapok maradnak, 2013-ban erről a rendezvényről lovagoltam Sztánáig, mert Riki palánkmászás közben megsérült. Ez 72 kilométer lovaglást jelentett két nap alatt. A második kedvencem a Porolissum Római Fesztivál: ez 52 kilométer lovaglást jelentett oda, s természetesen ugyanennyit vissza. Ezen első ízben 2016-ban vettem részt.
Idén az új koronavírus-járvány miatt
a Zilah melletti Mojgrádon (Moigrad) szervezett rendezvénysorozat elmarad: nem lesz talpasíjász verseny, kenyérsütés, gladiátorok és rabszolgák közötti harc, nem kerül sor a barbár népcsoportok és a rómaiak közötti csataújrajátszásra. A Kalotaszegi Turul Nomád Hagyományőrző Egyesület (Sztánai Lovasok) mégis úgy döntött, tagjai a régi szép idők emlékére ellovagolnak Sztánáról a Dacia provincia területén a második században létesített ókori római város romjaihoz és találkoznak a Szilágy Megyei Történelmi és Szépművészeti Múzeum képviselőivel, a rendezvény szervezőivel.
A tervek szerint csütörtökön este már Sztánán leszek,
pénteken reggel indul a lovaglás. Ma sajnos leestem Emeséről (2013 óta kisebb-nagyobb rendszerességgel lovagolok, ez eddig még nem történt meg), de viszont nem tántorít el a hétvégi és a jövő hét eleji lovaglástól…
Albert Ferenc, a Szentimrei-ház gondnoka asztalosműhelyt rendezett be magának: alaposan, pontosan dolgozik
s ugyanazokat a meteorológiai előrejelzéseket nézték, mint mi, ezért szerencsére szombaton voltunk azon a túrán, amelyet sok, a természeti szépségeket nem feltétlenül tisztelő, a hegyet nem magáénak érző is bevállalt, vasárnap pedig Sallai János vezetésével egy olyan útvonalon mentünk végig, amelyen alig találkoztunk emberekkel.
Hiába, ilyenek és ilyenek is maradnak azok a helyek
ahová ki lehet jutni személygépkocsival: zsúfoltak, hangosak és lassan-lassan élvezhetetlenek. Ilyen például a Transzfogarasés környéken lévő hegyek és csúcsok.
Szerencsére Bibivel már pénteken este kimentünk
Cârţişoara faluba, megszálltunk, s szombaton korán reggel elindulhattunk a túrára. A fotók mesélnek, melyik útvonalat választottuk.
Szombaton a Călţun-tóig túráztunk Bibivel, este pedig találkoztunk a Transzfogarast a faluból elektromos biciklikkel megmászó Jánossal és Krisztiánnal, vasárnap (Bibi a repedt meniszkusza miatti térdfájdalmak miatt kihagyta) pedig velük túráztam.
Hadd meséljenek a fotók. Kattints az elsőre!
Szombaton korán ébredtünk, Cârţişoara faluból kocsival felmentünk a Bâlea-vízesésig, innen viszont nem tudtunk folytatni az utunkat, mert a Transzfogaras hivatalosan le van zárva. A hatalmas betonelemek a tűkanyar utáni betonnal fedett útszakasznál voltak elhelyezve, ám az egyiket éppen annyira mozdították el, hogy mellette elférjen egy gépkocsi is. Az árus azt mondta: megtörténhet, hogy büntetnek a rendőrök. Napközben rengeteg gépkocsi, motorbicikli és bicikli ment fel a Bâlea-tóig, tudomásom szerint a rendőrök nem jártak a helyszínen, senkit sem büntettek meg. A Bâlea-vízeséstől drótkötélpályás felvonóval jutottunk el a tóig, innen pedig a Negoj-csúcs volt a cél. A Bâlea-tónál sízőket is láttunk…
Még van hó bőven. A kék csíkon indultunk el e Negoj-csúcs irányába
Itt már a piros csíkon haladunk, közeledik a Călţun-tó
A nyeregből már látszik a Călţun-tó és az ultramodern menedékházikó
Útitársaink ellenkező irányba haladtak
Így néz ki belül az ultramodern formatervezésű menedékhely a Călţun-tónál
Kezdenek megjelenni a sátrak a Călţun-tónál
Nyugalom
Amennyiben a hó annyira elzárja a bejáratot, hogy nem lehet kimenni, van még egy megoldás… 🙂
A Negoj-csúcsra nem sikerült feljutni, itt már útban vissza a Bâlea-tóhoz
Lassan visszaérünk a Bâlea-tóhoz. Szerencsn volt: egy nagyszebeni fiatalember felvett, és levitt a Bâlea-vízesésig, ahol a kocsinkat parkoltunk
A szombati adatok
Vasárnap egy számomra járatlan útvonalon túráztunk Sallai János barátom kezdeményezésére: Bâlea-tó (kocsival Cârţişoara faluból a Bâlea-vízesésig, majd drótkötélpályás felvonóval a Bâlea-tóig), majd Zerge-nyereg (Şaua Caprei). Innen Buteanu-csúcs, majd a élen le egészen a szerpentines útig
Útban a Buteanu-csúcs felé
A Buteanu-csúcsról csodálatos kilátás nyílt a Moldoveanu-csúcs fele vezető útra
Beereszkedtünk egy katlanba
Olvadófélben
Más szemszögből
Rododendron-mező. Szép a havasszépe
Türköződés
A vasárnapi túra adatai. Nem 65.8 Km/h-val száguldottunk a nyeregben, hanem még néhány percig be volt kapcsolva miután beültem a kocsiba… 🙂
Bezzeg amikor a Főtéren szabadtéri koncertet szerveznek,
akkor lehet több mint 6 személy, ám több száz vagy ezer hektáros, mittoménhány négyzetkilométeres területen nem engedélyezik a természetjáró rendezvényeket. Értelmetlen.
Ugye mégis elmegyünk egyénileg ugyanazon az útvonalon túrázni?
Szabó Zsoltnak és Csillának köszönhetően hétvégén ismét kimentünk feltöltődni Sztánára. Szerencsére már pénteken este sikerült kimenni a Szentimrei-házba, ahol tisztaság, kényelem fogadott.
az év első magashegyi túráján szerzett feledhetetlen élményeket, egyben arra bátorítva mindenkit, hogy lépjen ki a komfortzónájából vállalja be a fizikai nehézséggel járó kirándulást, az elégtétel, a lelki feltöltődés, a természet szépségei kárpótolni fogják.
Bianka volt a túracsapat legkeményebb tagja:
mindkét térdében meniszkusz-szakadás, pajzsmirigy problémák és súlyos tériszony. Mégis sikerült feljutnia az 2509 méter magas Peleaga-csúcsra. Gratulálok, kimagasló teljesítmény volt! De hát, aki Erdély egyik legnehezebb túraútvonalát teljesíti a Királykőn… 🙂
A 82 éves Izsák Apollónia azt hitte a “cigány purdék” ellopják a terményét
Múlt szerdán telefonáltam Vagyas Attilának, a Magyar Unitárius Egyház keretében működő Gondviselés Segélyszervezet elnökségi tagjának és Szabó Lacinak, a humanitárius civil szervezet vezetőjének: hétvégére egész Erdélyben rossz időt jósolnak, minden valószínűség szerint menni kell majd segíteni az árvízkárosultakon, a környéken maradok.
Hétfőn jött az értesítés, kedden reggel 7 órakor már kisbuszon voltunk a Maros megyei Ravába.
Rossz, hogy kellett, jó viszont, hogy mindkét esetben tudtunk segíteni
Raváról még nem hallottam – tudatlanság.
Hétfőn olvastam a Szabó Laci által küldött riasztást: menni kell, baj van a túlnyomó többségében romák által lakott, a Gyulakuta községez tartozó Maros megyei településen, Raván.Kedden reggel 7 órakor elindultunk.
Jocó, köszönöm szépen, hogy eljöttél, jól esett a támogatásod!
Beszéljenek a fotók. Kérlek, kattints az elsőre!
Adorjáni Rebeka és Ferenc a megrázó pillanatokról mesél
A kolozsvári csapattagok egy része
A fiúk nem vicceltek
Ilyen magas még sohasem volt a vízállás
Mentik, ami menthető
A 70 ezer lejes bálázó gépet alig néhány napja kapták a magyar kormánytól
Párban
Adott pillanatban zuhogni kezdett az eső. Az istállóba húzódtuk meg. A tehenek csodával határos módon túlélték az árvizet, az üresen marad pajtában most pálinkát szolgált fel Rebeka…
Attól tartottunk, a zápor következtében ismét megárad a patak, s menekülhetünk. Egyikünk őrt állt. Ő is kapott finom pálinkát… 🙂
Sok volt a munka
Hajlongók
Ez már csak játék
Reménységkapu
Visszaállítjuk
A szomszédok, rokonok is segítenek
Jocó akcióban
Nem fogyasztotta el az árvíz
A 82 éves Izsák Apollónia azt hitte a “cigány purdék” ellopják a terményét
A szükségállapot alatt csupán találkozásaink elején jött ki a bejárati kapuhoz. Emlékszem, első alkalommal nem találtam a címet, felhívtam, kijött oda, ahol a Juhar/Arțarului utca a Bună Ziua úttal/Békási utcával kereszteződik.
Volt, amikor kijött a kapuhoz,
de legtöbbször az „asztalunknál” várt, tudta, hogy a Bónis Endrétől az idősek megsegítésére kölcsönkapott robogóval percek alatt felérek hozzá.
Mindig mindent előkészített,
mondta, mire lenne szüksége, pontos jegyzéket állított össze a Compartszámára a táblagépe újrainstallálása érdekében. Nem bevásárlásra volt szüksége (közel volt a Lidl), hanem specifikus dolgokra: permetezőszerekre, az ágvágó gép magyar nyelvű használati utasítására, „egy szép hölgy” által kötött, talán nem annyira előnyös Orange-szerződés esetleges módosításával kapcsolatos tanácsokra, legutóbb, azaz június másodikán pedig
a farontók és társaik tanárszomorító szexügyeinek
kezelésére kért fel.
Bevallom, lemeredve olvastam az SMS üzenetet,
kitérő választ adtam, nem értettem a poént, írtam neki, inkább felviszem a táblagépét, sajnos mégsem sikerült akkumulátort találni hozzá.
Kiderült, a Palocsay-kertből alászálló valamiféle röpködő kártevők „szexpartijától”
tartott a tanár úr és a Magyar Tudományos Akadémia Növényvédelmi Intézetétől hormoncsapdákat rendelt volna, de számítástechnikai gikszer lépett közbe, ezzel kapcsolatban kérte a segítségemet.
Június másodikán láttam utoljára,
amikor 19 óra körül elmagyarázta a kártevőknek valamiféle hormon segítségével törtébő tőrbe csalását. Nevettünk, hogy a nőstények által kibocsátott hormonok szagát a hímek (vagy fordítva?) akár 10 kilométer távolságból megérzik, elbódulnak, s a csapdába röpülnek, megkímélve a fákat a szenvedéstől. Nevettem. Nevetett, hogy nevettem. Nevetett, mert látta, hogy nemigen értem az egész biokémiai folyamatot. Jót szórakoztunk.
Érdekes, mennyi minden eszembe jut az utolsó találkozásunkról.
Talán azért, mert csütörtökön késő este – hagyományos módon szintén robogóval – elmentem oda, ahol utoljára találkoztunk. Felbolydult lelkiállapotomban nem találtam a sikátort, ahol mindig bementem a fák lombja alá a “vidám asztalhoz“, ahol sokszor várt és ahol megnevettetett.
A frissen levágott fűben találtam viszont egy földön heverő rózsaszálat. Az „asztalunkra” helyeztem.
