A szó szoros értelemben a fiatalokon volt a hangsúly (Saját felvétel)
A fiatalok közvetlensége, a protokollszabályok rugalmas értelmezése
és a karikaturisták masszív jelenléte és kritikus hangvételű rajzai adták meg az Európa Tanács (Council of Europe) által Strasbourgban immár nyolcadik alkalommal szervezett Világfórum a Demokráciáért (World Forum for Democracy) rendezvénysorozat jó hangulatát.
A világ szinte minden régiójából érkezett résztvevők
joggal voltak fogékonyak az ukránok által szervezett eredeti tiltakozásra: az orosz agresszió elleni megmozdulásra kis méretű, műanyagból készült játékkatonákat hoztak és azt írták, hogy ezeket a gyermekek számára gyártották, ám az orosz befolyás katonái jelen vannak a nyugat-európai politikában, közigazgatásban, médiában.
A vitafórumon Christophe Deloire, a Riporterek Határok Nélkül (Reporters Without Borders/Reporters Sans Frontiere) főtitkára is felszólalt (Fotó: Európa Tanács / Council of Europe)
A tömegtájékoztatási eszközök hitelességi indexének zuhanása
akkor kezdődött, amikor az ingyenességre szoktatott polgárok nem voltak többé hajlandók fizetni a nyomtatott és on-line sajtó által szolgáltatott tartalomra, a médiaorgánumoknak pedig tulajdonos után kellett nézniük.
Kihasználva a lehetőséget,
a médiapiacra betörtek a politikusok és a sok esetben hozzájuk közel álló üzletemberek, akik fokozatosan meghatározták a szerkesztőségi politikát, jóváhagyva vagy tiltva bizonyos témákat. A médiaintézmények tulajdonképpen a túlélésért harcoltak, s megfeledkeztek arról, hogy az átállás milyen következményekkel járhat. Az sem fordult meg a sajtót irányító és a benne dolgozók fejében, hogy elindultak a lejtőn, a médiafogyasztók ugyanis ráéreztek az irányítottságra és elfordultak az újságíróktól.
Az üzletembereknek fontosabb a nyereség,
mint a szerkesztőségi függetlenség. Nyereség, persze, az is, ha jó pontot szereznek a hatalmon levő politikusoknál, az ászt a legközelebbi versenytárgyaláson akár ki is lehet játszani.
A polgárok nem fizetnek a hírekért, mégis, hogyan várhatják el, hogy a politikusok vagy üzletemberek által birtokolt vagy ellenőrzött sajtóorgánumok, közösségi platformok következmények nélkül szolgáltassák nekik a tartalmat?! Ilyen értelemben a Facebook számára éppen te vagy az érték, a termék.
Kisebbségi helyzetben még számkivetettebb állapotok uralkodnak, de ez már más téma.
A fentiekről és sok más, az újságírók számára érdekfeszítő témákról volt szó a ma zárult Világfórum a Demokrációért rendezvénysorozatán, amely szerda óta tart Strasbourgban.
Ma a világ szinte minden tájáról érkezett küldöttek baráti hangulatban vettek búcsút egymástól (Fotó: Európa Tanács / Council of Europe)
mégis egy más világ. Főleg az volt: idővel az urbanizáció elérte a megye ezen szegletét is.
Háznak a rendbetételével kapcsolatos kalákában vettem részt, a feladat egy szoba kitakarítása volt. Mások a tetőszerkezetet javították vagy az udvaron levő faépítményeket bontották le.
Idős emberek laktak a házban, majd több évig elhagyatott volt:
szakad be a tetőszerkezet, omlik le a vakolat, pókhálók sok helyen. Előkerültek az évtizedekkel ezelőtt készített, fekete-fehér családi felvételek, dokumentumok, személyes tárgyak, újév alkalmából készített, naptárként használatos Sanex-csempék.
Mennyire más világban éltek ezek az emberek az 1970-es, 1980-as években,
s mégsem voltak boldogtalanok. Kihozták a helyzetből a maximumot, az élet a megszokott rendben zajlott: születés, keresztelő, iskola, érettségi, munka a mezőgazdaságban, eljegyzés, házasság, gyerek, család, nyugdíjazás, halál. Ugyanez a városban is, azzal a különbséggel, hogy a munka a gyárban, üzemben zajlott.
Tizenkilenc éves koromtól, 1995 áprilisa óta dolgozom a lapnál. Nosztalgiáztam picikét a lapszám láttán…
Tradicionalista értékrend,
ahol a becsület, a tisztesség, a munka alapvető értékek voltak. Kisközösség, ahol mindenki mindenkit ismert, az egyén a közítéletnek volt kitéve. Ezzel szemben a nagyvárosban sokszor a mesterkedés, a lopás, csalás, átverés volt napirenden. És az ételhiány. A falu, a föld már nem tudta ellátni a nagyvárosok étkeztetési feladatát.
Elrohadt az ágy, kifakult a huszárfényképből az arc, kisgyermek egy fekete-fehér március 8-i fotón, édesanyának. Elromlott a régi rádió, nem szükséges már az antenna. Megannyi tárgy, amelynek korábban értéke volt, s nagy hasznát vették…
Albert szerint Komiföld 70 százaléka erdő, a többi folyó és mocsár. Persze, vannak azért városok, községek és falvak is. Csodálatos lehet nálunk. Mikor megyünk?
Kanapékérés érkezett a minap a couchsurfing.com platformon.
Jó estet kívánok, Oliver!
A névem Albert. Oroszországból jöttem. Most tanulok Budapesten, tanulom a magyar nyelvet és irodalmat. Nagyon szeretem ezt a nyelvet és nagyon boldog hogy tanulom ezt.
Következő héten lesz az őszi szünet és nagyon szeretnek látogatni Kolozsvárt. Erdekel a magyar törtenelmet, ezért akarok több tudni magyarokról, akik laknak Romaniában, Szlovákiában és Szerbiában.
Megolvastam az oldalodat. Olyan sok pozitív referenciad van. Annyira ügyes vagy!
Nagyon szeretnék találkozni veled. Mivel Te egy magyar újságban dolgozol, akkor tudsz mindent mesélni nekem az Erdélyi magyarorkról. Szuper lesz, ha tidok megjönni hozzád.
Jövök Kolozsvárra következő hétfőn (Oktober 28-an) 20:10-kor.
Több információt rólam látható az oldalomon.
Bocsánat, ha sok hibákkal leírtam ezt az üzenetet.
Üdv.
Albert Komiföldről
Utána se néztem, hol van Komiföld, azt hittem, fikciós régió.
Öt éjszakát maradt volna, kettőt tudtam fogadni
Aztán hétfőn este megérkezett Albert, Budapestről, busszal, egyenesen a kvízversenyre.
Már voltunk haton, nem tudott beszállni, pedig szerintem értette volna a kérdéseket, s válaszokat is adott volna.
Amíg tartott a kvíz, ő sétált, esőben
Sapkát, magas nyakú blúzt és vastag kabátot hordott. Kérdezte, miért nem viselnek ilyet az emberek, ha hideg van. Annyit tudtam csak motyogni neki, hogy biztos sérti az önérzetüket, hisz itt szinte mindenki kemény, bírja a hideget.
Mondta, náluk mindenki rendesen felöltözik, volt már mínusz 52 is
Mínusz harmincnál már kevesebb ruha kerül rájuk, mínusz húsznál már érzik a tavasz első szelét. Huszonöt fokban még jól érzik magukat, annál melegebben már elviselhetetlen a kánikula.
Ösztöndíjas Budapesten, magyarul tanul
Mondta, amikor nemzetközi kapcsolatokat tanult Sziktivkarban, azt hitte, lehetetlen megtanulni Petőfi nyelvét. Aztán sikerült. Lassan kellett beszélnem vele, de megértette.
Itt élnek…
Érdeklődött az erdélyi magyarságról, bemutattam neki a Szabadságot, elhoztam a szerkesztőségbe. Ismerős számára a többnyelvűség (náluk két hivatalos nyelv van, az orosz és a kumi), tudott a Fekete Márciusról.
Végül jó, hogy nem ragadt Kolozsváron, ma elutazott Marosvásárhelyre. Többet lát.
Remélem, még visszajön,
s tudok interjút készíteni vele… Hétfőn a kvízverseny, tegnap a Belarusz-bemutató miatt nem tudtam társalogni vele.
Előadást, élménybeszámolót tartunk ma 19 órától az Apáczai-líceum dísztermében augusztus végén – szeptember elején megejtett kéthetes fehéroroszországi utunkról…
Mit tudsz Belaruszról?
– kérdeztem ismerőseimet, barátaimat, amikor februárban lefoglaltam az augusztus végi szeptember eleji olcsó repülőjegyet abba az országba, amelyet a kontinens Észak-Koreájának, Európa utolsó diktatúrájának tartanak.
Hebegtek-habogtak.
Akárcsak én, mielőtt a megcélzott országnak és rendszerének alaposabban utána nem néztem.
Amennyiben valaki a nemzetközi hírügynökségek honlapjának keresőjébe
azt írja, Belarus, alig-alig olvashat híreket erről a titokzatos, bizonyos nemzetközi szervezetektől is távol tartott országról.
Annál inkább jelen van viszont az emberjogi és a sajtószabadsággal foglalkozó nemzetközi intézmények, valamint az újságírók érdekvédelmi szervezeteinek híreiben. Milyen a gazdasági, társadalmi, szociális és politikai berendezkedés Fehéroroszországban, ki fizet, ha valaki munkanélküli, hány személyt tartóztatnak le egy esetleges kormányellenes tüntetéskor, és legfőképpen: mire szolgál a Nagy Kék Furgon?
a sima Bükk-sétára: Monostor lakónegyed végén található (hosszú évek óta elhagyatott) sportpályák, Muki hörcsögöm temetkezési helye 🙂 és a vándorcigányok tanyája, át a magasfeszültségű villanyvezetékek alatt, fel arra a dombra, ahonnan szinte látszik a Szent János-kút (gyermekkorom kedvenc kirándulóhelye), majd a Mikes-házakig vezető piros csík turistajelzés, onnan pedig a poros-homokos úton az Árpád-csúcsig.
Itt tüzet raktunk rőzse segítségével,
megsütöttük a Minerva-üzletháznál vásárolt friss tarját, ittunk néhány sört, volt kis böfögőverseny, s egy kis szundi is. Csodálatos indián vénasszonyok nyara… 🙂
Az élet apró örömei
A Nora üzletház mögötti térség teljesen megváltozott: házak és tömbházak tornyosulnak. Eltűnt a régi szánkózó hely a Parâng utca végén, nincsenek már meg a napozóhelyek sem.
Csak egy kis sima szombati kirándulás gyermek-és fiatalkorom helyszínein. Pezsdítő.
Előételem: spenótból készült és fűszerezett krokett borsóval és mentával
Az indián vénasszonyok nyarának
köszönhetően a közismerten Piezişă utca 10. szám alatt levő Indigo elnevezésű indiai vendéglő teraszán foglaltunk helyet a minap.
Boros Hanga meghívásának eleget téve különböző finomságokat próbáltunk ki és picike indiai nyelvtudással gyarapodtunk: tamatar az paradicsom, murg az csirke és ilyenek. Ja, és a tikka az ebben az esetben nem a fejlámpám márkáját fedi… 🙂
Megtudtuk azt is, mi az, amit előételnek ettünk,
s a neve Hara Bhara. Amolyan harababúrának hangzik ez, de korántsem az, hanem spenótból készült és fűszerezett krokett borsóval és mentával. Visszatértem a vegetáriánus ételekre, de nem ám a második fogás vonatkozásában: beugrottam a mélyvízbe, s bárányhúst kértem a pincértől.
Csak forgattam a fűszeres falatokat a számban,
csak mártogattam a foghagymás naan kenyeret a paradicsomos, hagymás szószban, minél hosszabb ideig akartam kényeztetni és kéjmámorban részesíteni az ízlelőbimbóimat és késleltetni a finomságok lenyelését. Ahhh!
Korábbi, máshol szerzett tapasztalataim alapján komoly fenntartásaim voltak a bárányhússal kapcsolatban, de az Indigó indiai szakácsainak köszönhetően véleményem radikálisan megváltozott: picikét csámcsogva fogyasztottam a finom falatokat.
