Csupán részvételi oklevél… 🙂 (Fotó: Vasile Măgrădean)
Nem emlékszem már,
mikor vettem részt először a csendőrség, a rendőrség vagy a katonaság által szervezett lövészeti versenyen. Az elején a kollégák is jöttek, az alkalom csapatépítésre is kiváló volt. Évek óta egyedül veszek részt a szerkesztőség részéről, kisebb-nagyobb sikerrel.
A jó eredmény elérése érdekében nyugalomra, kiegyensúlyozott lelki állapotra van szükség, ellenkező esetben a céltábla érintetlen marad, vagy alig lesz lyuk rajta.
Néhány évvel ezelőtt a távcsöves puska
kategóriában kiváló eredményeket értem el. Adott pillanatban odajött hozzám egy tiszt, s azt javasolta, gondolkozzam el a katonai karrieren. Dadogtam, kibúvót kerestem, mondtam, meg kell kérdeznem a feleségemet.
Kiss úr, dehát Önnek nincs felesége
mosolygott a tiszt. Azt is tudhatták rólam, hányas cipőt viselek…
Ma elsőre katasztrofális eredményt értem el, a második alkalommal viszont már a középmezőnyben helyezkedtem el, de az már a versenyen kívül történt…
Tegnap a kolozsvári városházán mutatták be az e-személyit (Saját felvétel)
Balkáni módon,
a hatóságokba vetett amúgy is folyamatosan erodálódó bizalmat még inkább csökkentve szegték meg ígéretüket a romániai illetékesek az Európai Unióval szemben: bár azt vállalták, 2021. augusztus 2-án nálunk is kibocsátják az első érvényes e-személyit, tegnap Lucian Bode belügyminiszter és Emil Boc polgármester csupán annyit jelentett be, a kérvények benyújtási folyamata elkezdődött.
A nüánszra kevesen figyeltek fel, mindenki boldog volt, hogy az országban először Kolozsváron (s egyelőre csak itt) lehet kiváltani az elektronikus személyazonossági igazolványt.
A bennem is „működő” bizalomhiányt,
illetve az adataim tárolásával és esetleges felhasználásával kapcsolatos aggályokat leszámítva, nincs fundamentális fenntartásom az e-személyi kiváltásával kapcsolatban. Augusztus 17-ére beütemeztem magam, kérvényezem a bankkártya nagyságú okmányt, amelyet egyébként az EU szinte valamennyi országában már bevezettek.
Az imént töltöttem fel a WebSzabadságra a hírt azzal kapcsolatban, hogy szeptember elejéig már lefoglalták az internetes ügyfélkapun a helyeket, majd csak ezután lehet időpontot kérni.
Tegnap kolozsvári keményen baloldali és anarchista körökben járva azt tapasztaltam: teljes az ellenállás az új okmánnyal kapcsolatban.
Kiváltod az e-személyit? Milyen fenntartásaid vannak ezzel kapcsolatban?
Árnyak a jelenből (A fotót a Holy Father című film vetítését követően készítettem. A produkciót a Bartha Ernő tulajdonában lévő magyarlónai Arkhai Sculpture Parkban mutatták be)
Tavaly, a világjárvány talán legnehezebb időszakban is megtartották,
erőt adott, reményt és perspektívát. Érezhettük, hogy nem vagyunk elveszve, irányt mutatott, bebizonyította, hogy lehet, a legnehezebb időkben is megtartható egy világszínvonalú kulturális esemény.
Éreztem, hogy a TIFF 2020-ban kitart a közönsége mellett,
kulcsfontosságú számára a folytonosság. S az óvintézkedések betartásának köszönhetően nem lett fertőzési góc, akár a kolozsvári magyar operában és a színházban. Nem tudom, egyesek hogyan viselik a lelkiismeret-furdalást, lehet, egyesek mások gondatlansága és felelőtlensége miatt vesztették életüket…
A TIFF alatt minden évben átszellemülök:
csőlátás alakul ki, szinte csak a filmek érdekelnek. Kulturális és lelki orgazmus. Elsősorban a dokumentumfilmeket vadászom, következnek a vígjátékok és a drámák.
Idén változatosabb volt a kínálat,
még a egy-egy versenyfilmet is bevállaltam, bár néhány melléfogás félig-meddig megígértette velem: ezeket csak nagyon óvatosan lehet fogyasztani.
Valahogy a számomra nagyon kedves és rokonszenves személlyel szinte mindig csak a TIFF kapcsán találkozom. Bár ízlésünk és érdeklődési körünk eléggé különbözik, idén is sikerült együtt megnézni egy filmet. Egyelőre csak egyet.
Varázslatos a TIFF…
Az emlékezetem számára, idén ezeket a filmeket sikerült megnéznem (időrendi sorrend):
24. Anii noştri de glorie (Gli anni piu belli)
(Az időjárási viszontagságok miatt a felfújható képernyő összeomlott, néhány percet a Főtér keleti részén lévő ingatlanon még követni lehetett ugyan a cselekményt, ám az sajnos nem derült ki, Gemma végül melyik férfit választotta…)
Filip Emil, a kolozsvári helyi rendőrség alkalmazottja éppen itatni próbálja a pórul járt jószágot (Saját felvétel)
Micsoda emberi kegyetlenség:
valaki egy rafia szatyorba tette, a Quadro galéria udvarán található kukába dobta, majd rátette a fedőt.
Valaki szerencsére meghallotta a tyúk által csapott zajt, de mivel nem volt ideje/kedve/türelme ezzel foglalkozni, riasztotta a helyi rendőrséget. Amikor arra jártam, azt vettem észre, hogy egy helyi rendőr a földön lévő rafia szatyrot kémleli, s valamit próbál kivenni belőle.
Folytattam az utamat, de furdalt a kíváncsiság, s visszafordultam. Kérdeztem, elhagyott poggyász? Mielőtt válaszolt volta, észrevettem a fehér tyúkot: bódult volt, szédelgett, csukta be a szemét.
Amikor kivettem, jobbra-balra dőlt a feje, azt hittem, megdöglik. Vizet kértem a szomszédból, megitattam, öntöttem a fejére
– mondja Filip Emil helyi rendőr.
Hozzáteszi: hívta a kollégáit, az állatot felviszik az állatorvosi egyetemre.
MICSODA EMBERI KEGYETLENSÉG: KUKÁBA DOBNI EGY ÁLLATOT!
Helyrejött, lábra állt, perceken belül szakemberekhez kerül
Szorult szívvel, fájó lélekkel tértem haza a humanitárius segélyakcióról. Segítünk, megtesszük a tőlünk telhetőt, aztán szépen hazajövünk, s folytatjuk életünket.
Mi lesz azokkal az emberekkel és állatokkal, akiket és amelyeket hátrahagytunk?
Tisztségben lévő közszereplőink ellenére képtelenek vagyunk megvédeni a kincses város legfontosabb műemlékét, a Mátyás-szoborcsoportot.
Bár a román kormány állta a 900 ezer lejes restaurálási munkálatok felét, a román többség nem érzi sajátjának Fadrusz János alkotását.
Az évek során különböző módszerekkel több próbálkozás történt a műemlék megvédésére, ám egyik sem járt sikerrel. Utasítás ellenére a helyi rendőrök nem őrzik a Mátyás-szobrot, többször levideóztam, ahogy játszótérré vált a talapzata.
Sári türelmesen várja, ám ugyanakkor meglepődve veszi szemügyre a “folyékony földből” előbukkanó halakat… 🙂
Valamikor a kilencvenes években jártam Szentgyörgyön,
a régióról és különlegességeiről tudósító és különböző szabadidős programokat (például kajakozás) szervező holland újságíró kollégákkal, 2018-ban pedig a barátnőmmel. Most Jakab Zoltán „Billy” barátommal nekivágtunk a barátnők nélküli Duna-deltás kalandnak, majd érkezésünk után néhány nappal egy holland-román pár is csatlakozott hozzánk.
Csendélet a homokos utcákkal rendelkező DunaSzentgyörgyön…
A horgászás, a helyi szocreál kocsmában követett Eb-mérkőzések élménye,
a motorcsónakos utazás Sulinába, a kikötőváros meglátogatása és sok más élmény, illetve kaland valódi kikapcsolódást jelentett, maradandó emlékekkel járt. Az pedig külön örömöt jelentett számomra, hogy Sári, Billy barátom Golden retriever vadászkutyája is velünk tartott az egyhetes júniusi kiruccanásra.
Meghülyültünk, mert mi aztán elindultunk a Vasvári Pál Emlék- és Teljesítménytúrán. Igaz, csak néhányan. S még kevesebben fejeztük be. Közöttük én is, ám egy körülbelül 7 kilométeres szakaszt kihagytam: mindenem át volt ázva, a csereruhám egy részét beleértve.
A még valamennyire száraz polárt és a vízhatlan nadrágot egy fiatal hölgynek és egy fiatalembernek adtam oda a havasreketyei kocsmában, amikor a harmadik ellenőrzőponttól folytattam, Kovács Katalintól száraz kiskabátot kaptam. Kiválóan szolgált az ereszkedőn.
Dolgozott bennem a kitörés vágya – be akartam pótolni a tavaly elmaradt Vasvári-teljesítménytúrát.
A többi ínyenc részlet (a Sapkás, a Kalapos és a Bajszos, Libál András forró teája, a feladás pillanata, a visszatérés momentuma, a leesett fogkorona, a körösfői pálinkázás, az elvesztett bukósisak…) a Szabadság mai lapszámában jelent meg.
Ennyire digitális… 🙂 Na jó, a hátán van egy QR-kód
Annyiban digitális, hogy van rajta egy fránya nagy QR-kód, amelyet elméletileg a határőrök olvasnak le.
Picit bosszant, hogy a vakcinával, illetve a digitálisigazolvánnyal kapcsolatos teljes számítástechnikai rendszert nem egy civil, hanem egy katonai entitás dolgozta ki és működteti. A Speciális Távközlési Szolgálat (STS) a Legfelsőbb Védelmi Tanács(CSAT) alárendeltségébe tartozik, és katonai struktúrája van.
A dolog pozitív vonatkozása, hogy az EU-s digitális igazolvány kibocsátására kifejlesztett rendszer jól működik. Kinyomtattam a saját és mások papírját. Úgy láttam, digitális kártyát nem lehet (még) igényelni.
Tegnap megérkezett a Magyarország által kibocsátott védettségi igazolványt is, úgyhogy indulhat a nyári banzáj…! Persze óvatosan, kézfertőtlenítéssel, távolságtartással és beltéren maszkviseléssel.
Köszönjük, Horvátoszág! (Geberán Bianka felvétele a Plitvicei-tavaknál készült)
A csodálatos horvátországi utazás
utolsó mozzanataihoz érkeztem: Dalmácia festői szépségű városai, s azok velencei építészete, a dalmát tengerpart gyöngyszemei.
Ellátogattunk Trogirba, Splitbe és Dubrovnikba is, közben pedig meg-meg álltunk a tengerpart kisebb-nagyobb településein: lélekbalzsam.
Összességében, de különböző szakaszaiban is
életre szóló élmény volt a több mint 2 ezer kilométeres horvátországi (összesen 3200 kilométer volt) út. Korántsem volt egyszerű világjárvány idején,a szigorú ellenőrzések közepette több többször átkelni a román-szerb, szerb-horvát, illetve visszafelé a horvát-bosnyák és a bosnyák-szerv, valamint a szerb-román határon, az út veszélytelennek sem tekinthető, a koronavírus pedig még rátett egy lapáttal, ám szerencsére semmi gond nem volt.
Úgy gondolom, az újságírónak utaznia, látnia, tapasztalnia kell
ahhoz, hogy jobban átláthassa a társadalmi, gazdasági és politikai folyamatokat, a szociológiai jelenségeket. Legtöbb esetben élmény kilépni a komfortzónából, egyben viszont nehéz is.
Az utazó előre tájékozódik az országról,
igyekszik minél több helyivel kapcsolatba kerülni, ezért a Vendégszeretők Klubja/Kanapészörfölők (www.couchsurfing.com) ideális eszköz. Ezúttal csupán Zágrábban sikerült „szörfölni”, ottani házigazdánk, Borna a napokban viszonozta látogatásunkat. Megbarátkoztunk, bemutatott a barátainak, azok révén pedig még inkább „beleszippantottunk a helyi levegőbe”.
Utazni csodálatos érzés: a nehézségek rövid időn belül eltompulnak, az élmények életünk végéig kísérnek!
Az élménybeszámoló harmadik része ide kattintva tekinthető meg.
