Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for the ‘Magánéletem’ Category


A hétvégétől végre a Győzelem (Victoria) moziban is vetítik a magyar akciófilmet, nem kell a művilágos bevásárlóközpontba emigrálni 🙂

Mi holnap, azaz kedden este nyolctól nézzük meg.

Reklámok

Read Full Post »


Annyira bánom, hogy nem tudtam elmenni… 😦 (Fotó: Cristina Beligăr/Facebook)

Határozottan állítom: szükség van akár a betegség eredményezte leállásokra, a visszakapcsolásra annak érdekében, hogy legyen az embernek ideje gondolkozni, prioritizálni, mi több, perspektívába helyezni, s esetleg újraértékelni dolgokat.

Esetleg új tervek szövésére is igen alkalmas egy-egy ilyen időszak. Sőt, személyes fogalmakra is. Természetesen én is eldöntöttem néhány dolgot… 🙂

A héten sok mindent ki kellett hagynom, s fájt: elmentem volna Kallós Zoli bácsi mai temetésére, akit tiszteltem, akinél a Sztánai Lovasokkal megálltunk a Bonchidai Kastélynapokra menet vagy jövet, s akit évtizedekkel ezelőtt ismertem meg egy jéghideg vonaton Budapestre menet.

Hétfőn kimaradt a kvíz, Szerdán a Távol-Keletre utazott társaság (Vanda, Andi, Boti és Csigi) fényképes élménybeszámolója, az éppen általam a geoládásokkal szervezett szerda esti találkozó, a csütörtöki póker, a pénteki szimfonikus hangverseny, a mai, innovatív színházi előadás… 🙂

A legjobban a ma Bélesen szervezett szánhúzó verseny kihagyása fájt…

Sebaj, holnaptól már lassan visszarázódom a változatos mindennapi és hétvégi tevékenységekbe, hétfőtől dolgozom. Megannyi teendő maradt a jövő hétre: ugye Gyuszika és Marci bácsi? 🙂

Read Full Post »


Tengerpartra és pálmafákra vágytak…

Bár az eredeti terv szerint lesre indultunk (róka, farkas, szarvas, őz, hiúz, vaddisznó, medve stb.), végül elveszett világokat fedeztünk fel. Lényegében sikeresnek mondható a kiruccanás, ugyanis két vonatkozásban jött össze a kitűzött terv: az ember tevékenysége miatt elveszett világnak tekinthető a vadállomány, s szintén a mi, ezúttal önpusztító tevékenységünk miatt tűnt él két, hajdanán virágzó település a Hunyad megyei Királybányatoplica (Toplița) közelében.

Bár az erdőt rendkívül jól ismerő Geberán Sándor erdőmérnökkel, Bibi édespajával indultunk útnak, sajnos semmilyen vadállatot nem sikerült meglesnünk. Felmentünk viszont két szellemfaluba: Manu és Moszor (Mosoru).

Latyakos hóban vágtunk neki a kaptatónak. Körülbelül 40 perc leforgása alatt sikerült kiérünk az első szellemfaluba: Manu. Már a pajta tetőszerkezete is teljesen beomlott, a ház is romokban áll.

Itt valamikor egy betonkapu állt, a fene tudja, miért nem fából építették. Képzeljétek, hogyan hozhatták fel ide azt a sok építőanyagot

– mondja Sándor.

Megyünk is tovább, sajnos nincs itt már mit nézni.

Itt valamikor egy utca volt, szekérút vezetett idáig. Ez a legjobb állapotban megmaradt épület. Nyáron a juhászok használják.

Ismeretlen márkájú cigaretta dobozok, gépkocsi gyújtógyertyája, kormos belsejű befőttes üveg, fejjel lefele (ki tudja mióta) pihenő kanna. A villa évekkel ezelőtt evett utoljára, most porosan és rozsdásan fekszik az asztalon. Rongyok, régi újságok. Lakatlan a pókháló is, légy sincs már itt rég, a türelmes nyolclábú is kihalt. A roskadó ágy szélén pásztor hordta vastag nadrág. Nyitva az ablak, várja a látogatókat.

Szintgörbén folytatjuk az utat, már húsz éve annak, hogy Sándor itt járt, az ösvényt sem találja már, nem csoda, két-három évtizede szinte senki sem jár erre.

Hatalmas hangyaboly volt valamikor itt. Most semmi. Hihetelen!

csodálkozik el az erdőmérnök.

Csoda, hogy nem láttunk vadállatot? Még a hangyák sem maradtak meg itt…

Szekérútra érünk, innen már nincs annyira messze a következő szellemfalu, Moszor, románul Mosoru. A bányászok innen, mintegy 750 méter magasról mentek be minden nap a föld alá, a bányába. Rendkívül nehéz élet lehetett.

Ablak a semmibe…

A kilátón állunk meg legelőbb. Több évtizede nem állt meg itt senki csodálni a tájat. A fából készült struktúrának már csak két korhadó lába van meg csupán. Egyik mintha a másiknak dőlne, együtt várják a véget. Már csak terepjáróval lehet ide kijönni.

Kilátása a jövőbe…

Az egyik háznak már csak a kőből készült alapja van meg, szemben viszont egy kijavított tetőszerkezetű házra leszünk figyelmesek. A cserepeket kicserélték, a kerítés egy részét is felújították. Bekukkantunk az ablakon: két ágy, rajtuk új matracok. Nemrég még fát vágott itt valaki…

Itt nemrég még járt valaki…

Nehéz szívvel fordulok vissza. Időznék még, s becsukott szemmel igyekeznék elképzelni, hogyan élhettek itt valamikor, milyen emberek lakták ezeket a házakat, mit éreztek, mit gondoltak, milyen vágyaik, álmaik, elképzeléseik, terveik voltak, milyen értékrend szerint éltek, mi volt a napi rutinjuk, miben lelték örömüket, mi szomorított el őket, mi okozott bánatot, mitől keseredtek el. Ki, mikor hagyta el ezt a házat, mi volt az utolsó gondolata.

Alacsonyan suhanó felhők figyelmeztetnek: nyakunkba fog szakadni az eső. Bibi internetes meteorológusai 15 órára tették a záport. Visszaindulunk a völgybe, hátat fordítunk mi is a lélek nélküli romoknak. Hirtelen ajtócsikorgásra leszünk figyelmesek.

Úristen itt még lakik valaki!

– ugyanazt gondolva nézünk egymásra.

A szél játszik velünk, s nyitva maradt ajtóval. Unatkozik – ki tudja, ki, s mikor járt itt utoljára. A szellemvadászok paradicsoma lehetne ez a hely. Végigszalad a hideg a hátamon, sötétedés után csak ezer eurós fogadásból mennék oda le…

Az eső szerencsére csak a túra utolsó félórájában vert el. Lemosta rólunk a szellemeket, megtisztult lélekkel fogyasztottuk el a Sándor által készített rendívül finom ebédet. Ismét bebizonyosodott: a férfiak a legjobb szakácsok…!

Köszönöm szépen ezt az egyedi élményt!

A történet folytatásáért kattinta az első fotóra!

Read Full Post »


A helyi NCN televízió kérdezett szakmáról, életről, utazásokról, hobbikról és természetesen: Iránról.

Annyi kellett nekik… 🙂

Read Full Post »


Kivételesen úgy döntöttem, hogy a betondzsungelben maradok, ennek viszont nyomós oka van: a dokumentumfilmek.

A Győzelem (Victoria) moziban a valóságot bemutató alkotásokat vetítenek. Pénteken a kötelező oroszországi katonai szolgálat alól különböző okok miatt felmentést kérők helyzetét, majd a romániai videochat lányok életét bemutató filmet tekintettem meg.

Felüdülés volt Tibi Fărcaș újságíró kollégámmal találkozni és két film között vacsorázni a híres “káposztásban”. Persze, hogy elemeztük a kolozsvári sajtó (siralmas) helyzetét, kitértünk az újságírás és az újságírók szituációjára is. Naná, hogy volt nosztalgiázás is. Hátha valamikor összejön a román-magyar újságírók közötti találkozó Kolozsváron.

Ma és holnap is minőségi, a Nagyszebeni Astra Filmfesztiválon (elhatároztam, idén októberben igyekszem elmenni) bemutatott dokumentumfilmeket vetítenek a Gabriela Bodea által vezetett kulturális intézményben. Jer te is!

Read Full Post »


Hiszem: elengedhetetlen az, hogy a munkanapokon zajló rohanás miatt hétvégén olyan helyre menjen az ember, ahol (ideális esetben) nincs, vagy alig van térerő, internetkapcsolat, televízió és rádió. Azaz elszakadunk a világtól.

Nos, hát Glytzék hétvégi házánál, a mócvidéki Poiana Horeán éppen SMS küldésére és fogadására alkalmas mobil-térerő van, Sztánán nincs ugyan Orange térerő, de a Szabó Zsolt által üzemeltetett/ügyintézett/birtokolt Riszeg Vendégházban 4G netkapcsolat állt rendelkezésünkre. Használtam is, de éppen csak a WebSzabadság frissítésére. Az email ellenőrzésével és a Pofakönyv csekkolásával nem akartam „szennyezni” magam: idillikus táj, esztétikusan berendezett panzió, kiváló társaság: szombaton reggel a dizájner Lóri és barátnője, Kata, illetve Norbi és Enikő is kijött. Hoppá, előbb a hölgyek, s aztán az urak: szóval Kata és Lóri, valamint Enikő és Norbi is hozzájárult a sikeres, „gyógyterápiás” hétvégéhez: túra a Riszeg-tetőre, grillezés, kevéske alkohol,  közös vacsora.

A vasárnap déli ébredés után már csak társasjátékra futotta… 🙂 A Sankt Petersburg jól meggondolkodtatta a társaságot, a helyezések miértje miatt még kisebb eszmecsere is bekövetkezett… 🙂

Lajcsit és családját három alkalommal is zaklattuk: pénteken este Bibivel érkezés után, Enikő és Norbi szombati érkezésekor, illetve vasárnap este, a 18 óra utáni vonatot ugyanis lekéstük, s egy órát töltöttünk nála… 🙂 Lovagolni sajnos nem tudtunk volna, csoportjai voltak.

A Szentimrei-háznál a Kós Károly Emlék- és Teljesítménytúra idején elrejtett geoláda leírása itt található.

Poiana Horea, 2018. január 19-21. Bibi felvételei. Kérlek, kattints az első fotóra:

************************************************

Sztána, Riszeg Vendégház/Szentimrei-ház, 2018. január 19-21. Korodi-Vass Lóránt és Bibi felvételei. Kérlek, kattints az első fotóra:

Read Full Post »


Hosszú sor kígyózott az ajtó előtt…

Tavaly szeptember végén még haza sem értünk, s máris eldöntöttük, hogy csomagot küldünk Iránba. Pontosabban a legkedvesebb iráni házigazdánknak, Soroush Bakhtiarnak, kedves feleségének, öccsének és természetesen szüleinek, akik Padenában, Kelet-Irán hegyeiben láttak vendégül bennünket a Kanapészörfölők (CouchSurfing) rendszer segítségével. Kezdetben Soroush azt írta, nem lesz otthon, öccse majd gondoskodik arról, hogy megfelelő vendégszeretetben részesüljünk Isfahán közelében. Végül mégiscsak otthon volt. Egyébként kiderült, a 80 kilométerre levő Shahreza városában tudott fogadni bennünket. Éreztem, feltétlenül azt szeretné, hogy vendégül lásson bennünket. Erre abból is következtettem, hogy az elején csak 40-50 kilométeres távot adott meg a két város között.

Soroush és családja nyitott szívvel

és lélekkel fogadott bennünket. Bár házigazdánk 3-4 hónapja nem kapott fizetést, felesége munkanélküli, húga keveset keres, mégis mindent megtett annak érdekében, hogy kiválóan érezzük magunkat. S sikerült is. Még arra is próbálkozást tett, hogy a különböző turisztikai látványosságoknál ne a külföldieknek megszabott ötszörös árat kelljen kifizetnünk, hanem csupán azt, amelyet az irániaknak kell.

A Dózsa György/Regele Ferdinand utcai nagypostán készségesen adták meg a Mărăşti téri 16-os számú, a volt mozi közelében levő posta-vámhivatal órarendjét. A trolibuszról az OMV töltőállomásnál kell leszállni

Neki köszönhető, hogy eljutottunk a kaskáik nomád törzs sivatagszéli esküvőjére, hozzá kötődnek az isfaháni élmények és a hegyekbe tett látogatás is.

Úgy döntöttük, megháláljuk nekik,

csomagot küldünk Iránba. Hosszú időbe telt, amíg összehangoltuk a vásárlást, mi több, megfelelő dobozt kellett szereznünk, s kínosan kellett ügyelnünk arra, hogy semmi olyasmi ne legyen a csomagba, amelybe az iráni vallási szeku bele tud kötni: újságcikk (szándékosan nem csomagoltam be az iráni élményeinkről írt, három részben megjelent cikket), bizonyos motívumok stb. Főleg, hogy a csomagot éppen a több tucat halálos áldozatot követelő zavargások kellős közepén postáztuk.

Olyan varrottasokat vásároltunk,

amelyekben nincs értelmezhető motívum, s elsősorban a Dávid csillag hiányzik belőlük. Még az ezt megközelítő forma sem található meg rajtuk. Meglett a doboz, a címet angolul és latin betűkkel újperzsa nyelven (fárszi) is kinyomtattam, a feladónál pedig nem a saját címemet adtam meg… Óvatosságból, na. Bár lehet, csak megalapozatlan félelem.

Sok-sok türelem sükséges

Emmával találkoztunk is a nagyposta sarkánál, ott hátul, a Romtelecom épületénél, úgy emlékeztem, ott kell csomagot feladni. Körülbelül 15-17 évvel legalábbis ott kellett. Kiderült, eljárt fölöttem az idő: a Mărăşti téri posta-vámhivatalhoz kell majd fáradni, mondták a nagypostán bent, a fülkénél levő hölgy az órarendet is készségesen megadta, lejegyezte, ugyanis sokan hozzá viszik a csomagokat, s ha már nem tudja kiszolgálni, legalább tájékoztassa őket.  Mert, ugye, a neten nehéz odaírni két sort, hol lehet küldeményt postázni. Éljen a 21. század!

Lecammogtam a posta-vámhivatalhoz,

azaz a 16-os számú postahivatalhoz. Hatalmas sor, természetesen. Szerencsére senki sem szorongatott dobozt a hóna alatt, ők felvenni jöttek. De az ajtón azt írta, mindenkit ott szolgálnak ki. Mire 20 perc múlva sorra kerültem, kiderült, mégsem, azaz küldemény feladásáért előre kellett volna mennem.

Kisebb galiba keletkezett, amikor bejelentettem, hogy mármint én Iránba szeretnék csomagot feladni.

Nú sző patyé!

mondta hirtelen az alkalmazottak egyike. Mondom, de hát ott azt írja, csak Líbiába, Szíriába, s Irakba nem lehet küldeni. Ja, s Afganisztánba. Mindenki rám nézett, aztán a csomagra, a vámos csuklott egyet. Mondom, küldeni akarok, nem onnan származó csomagért jöttem! Fújj, előítéletek és média.

Menjek szépen ki, ragasszam rá a címet, s majd jön a vámos, megnézi, de addig is töltsem ki ezt a formanyomtatványt, amelyen pontosan részletezni kell, mi van benne. S akkor soroltam: színes száraztészta (ilyen nálunk nincs, na, számukra élmény), motívumos textília, varrottas, csokoládé, képeslap, hűtőmágnes. Szépen, darabszámra, súlyra.

Aztán jött a vámos:

Dumitale cu Iranu’?

Io, dară!

Mindenki szeme rajtunk. Szépen egyenként kiveszi a doboz tartalmát, hümmög. Vele együtt az egész várósereg.

Mare sărăcie în Iran…

Mondja, majd kiadja a parancsot:

Împachetaţi!

S diszkréten magamra hagy. Bármit betehettem volna még a „nukleáris fegyvereket fejlesztő, terrorista országba” küldendő kartondobozba. Volt ám nálam minden: marker, olló, golyóstoll (kettő is, ha kifogy az egyik, mégse ezen múljon), kis, közepes és nagy ragasztószalag, sötét barna és átlátszó is.

Mintha kissé húzódoztak volna az emberek, amikor a nagyocska dobozzal előre mentem, s bekiáltottam az ajtón, csak úgy heccből:

Gata pachetul pentru Iran!

Kérdeztem a vámostól is, mikor adtak itt fel csomagot Iránba. Nézése adott választ.

Lemértük. Két kiló kilencvenkilenc. Leadtam a formanyomtatványt, a csomagot, beírták a rendszerbe. Nézi a nő a feladó címét. Kérdi, mi van ott, ház? Mondom, nem. Tömbház? Az sem. Aztán leesett neki. S az is kiderült, a hölgy magyar.

Az azonosító szám alapján követem az iráni csomagot. Bár azt mondták, a perzsa országban kialakut rendkívül feszült politikai helyzet, a tüntetések, gyújtogatások, a bizonytalanság miatt lehet, Bukarestből visszaküldik, legutóbb még azt írta ki a Román Posta nyomkövető szolgálata: küldemény elhagyta a román fővárost. Csakhogy meg is kell érkeznie… 🙂

Read Full Post »

Older Posts »