Amikor gyanús a helyzet, feltételezem, hogy na, most akkor elkaphattam vagy megfertőzhettem valakit, mert egy pillanatig figyelmetlen, óvatlan voltam, mindig az van: jaj, teljen el minél hamarabb az a pár nap, lássuk, vajon beigazolódik-e a félelmem.
a Hajnal (Zorilor) lakónegyedben lévő Regina Maria klinikánál. Felhívtam a telefonközpontjukat, azt mondták, nincs ilyesmi. Írtam emailt, tagadták. Elmentem személyesen, s feliratkoztam, hátha mégsem Désre kell utaznom, ahová vasárnap nagy kínkeservesen sikerült előjegyeztetnem magamat… A szüleimet holnap oltják be, szombaton sikerült előjegyeztetnem őket, adataikat nem rögzíttettem a várólistára.
Írtam a prefektus-újságírók WhatsApp csoportba, Irina Munteanu, Kolozs megye alprefektusa azt válaszolta: valamennyi oltóközpontnak javasolták, állítsanak össze várólistát, s amennyiben egy beütemezett személy objektív okok miatt nem jelentkezik, ne menjen kárba a szérum.
Tudom, sok mindenkinek még nem sikerült regisztrálnia a platformon, az oltások egyelőre elfogytak. A váróslista (ideiglenes) megoldás lehet…
A kolozsvári oltóközpontok jegyzéke itt található. Van egy másik lista is, a prefektúrától származó, az itt található.
Az utóbbi napokban két típusú telefonhívást fogadtam:
kérlek, segíts regisztrálni és előjegyezni a szüleimet, láttam, neked sikerült
illetve
Láttad, hogyan oltják be az embereket? Milyen az egész?
Jómagam is kíváncsi voltam úgy a hűtőszekrényre, mint az oltásbizonylatra, az oltás folyamatára, de főleg az idősek élményére, véleményére, reakciójára.
Ma délelőtt felmentem a Monostorra, engedélyt kértem mind az oltóközpont vezetőjétől, mind pedig a kedvezményezettektől, és készítettem egy rövid videóriportot.
Ide kattintva megnézheted. Az interjúalanyok anyanyelve a román.
Üzenem a drága szüleimnek: csütörtökön rátok is ez vár… 🙂 Dehát a novemberi influenza-elleni oltás sem fájt…!
péntek 15 óra csak blöff, a Ro Vaccinare platform üzemzavaros lesz, de arra viszont már számítottam, hogy az éjjeli órákban stabilizálódik a helyzet, s sikerül a 65 év fölötti szüleim digitális előjegyeztetése.
Pénteken az esti órákban még bosszankodtam, mondogattam magamnak: mégis, mit képzeltél, este már működni fog? Aztán on-line társasjáték után még próbálkoztam, aztán folyamatosan szombat hajnali 3 óra 37 percig.
hogy kétféle plazmaferézis-gép létezik. Egyszer az én véreremet is rácsatlakoztatták egy ilyenre, egy órát néztem, amint „átdolgozza” a testemben lévő piros folyadékot, ám akkor vérszegényeknek volt szüksége vörösvértestjeimre.
több, súlyos állapotban lévő koronavírus-betegen segíthetnek azok, akik már átestek a fertőzésen. Igen ám, de eddig a Kolozsvári Véradó Központ nem kérvényezte az egészségügyi minisztériumtól ezt a felszerelést, mert a „sima véradóktól” származó plazmából is elő tudják állítani a koronavírusos betegeknek szükséges „készítményt”, mi több, „sima vér” is marad nekik.
Az utóbbi hónapokban nagyon sokszor morfondíroztam azon, vajon milyen testi-lelki megpróbáltatásokon esnek át azok, akik megfertőződnek az új koronavírussal? Többször olvastam személyes beszámolókat, ám egyik embert sem ismertem.
Az első, aki megfertőződött és személyesen ismertem, az Mircea Abrudean, Kolozs megye prefektusa volt. A második Antal István (Pesta), akivel itt-ott több alkalommal bandáztunk, ő egy igazi bon vivant figura. Aztán jöttek a kolozsvári magyar közösségen belüli újabb és újabb esetek…
Úgy döntöttem, megpróbálom megszólaltatni azokat, akiket ismerek és a Facebookon is vállalták a nyilvánosságot egy ilyen igen személyes és érzékeny esetben, hogy mindannyian tisztábban lássuk, mivel jár a koronavírus…
Édesanyámnak: csupán egy interjúalanyommal találkoztam személyesen, aki már hónapokkal ezelőtt meggyógyult, a többiekkel csak digitális/elektronikus úton vettem fel a kapcsolatot! 🙂
A Szabadság mai számában megjelent cikkem itt olvasható.
Egyre közelebb süvítenek el a COVID-19 golyók a fülem mellett.
Kezdődött július elején Mircea Abrudeannal, Kolozs megye prefektusával, akivel, mivel újságíróként terepmunkát végeztem, többször is találkoztam. Legutóbb, amikor az új sportcsarnokban kialakított ideiglenes COVID-19 kórházat leszerelték. Aztán jött az örvény: egy haver, akivel legalább két olyan személy potenciálisan találkozott, akikkel néhány nappal azelőtt, testközelből, én is. Aztán egy ifjúsági vezető, akivel a Kolozsvári Magyar Napokon találkoztam – igaz távolról.
s egyre közelebb. A legutóbbi példa a FilmtettFeszt stábjának a tagja, akivel szerdán kellett volna videóinterjút készítenem a WebSzabadság számára. Az őrangyalom azt akarta, hogy a kolozsvári bíróság mellett működő ügyészség éppen ezen a napok válaszoljon a néhány nappal korábban küldött adatigénylési kérésemre, s belemerültem a vezető anyag írásába, nyilatkozatok, reagálások stb. S a videóinterjú elmaradt. A hivatalos és ünnepélyes fesztiválnyitó előtt kérdeztem tőle, na, akkor most vajon lehet, de hárított, ugyanis kezdődött a film és fáradt volt.
A vetítés után sem került sor a videóinterjúra.
Alig volt sűrűbb a forgalom, mint a szükségállapot idején. Akkor is szinte minden éjjel, de sokszor a hajnali órákban is sétáltam a lakhelyem közelében.
Szinte ugyanolyan kihalt volt a Kaja Tanya-Bulgakov utca, a Főtér – lassan ébredünk fel az éjszakai életre, s jól van ez így.
de egyelőre hiányoznak az ínyencségek: kulturális és szabadidős rendezvények, sportesemények.
Micsoda perverz ez a vírus: távol tartatja egymástól az embereket. Lényünk egyik alappillére a társasági élet, az ismerkedés, a másik felfedezése, a kíváncsiság.
a zsebemhez kapok: vajon nálam van a „nejlonbugyiba” tartott papír és a személyi? Végigmentem a Jókai utcán, betértem a sétálóutcába, alkalomadtán elbeszélgettem a történelmi intézetnél és az Egyetemiek Házánál szolgálatot teljesítő éjjeli őrrel. Rendszerint csak akkor ásítottam és mondtam, hogy én most nyugovóra térek, amikor a konteókkal hozakodtak elő…
Ez nem a bezártság utáni spirituális expedíció: a szükségállapot idején a szakmám és az önkéntesség következtében szinte egész nap jártam fel-alá.
Fel kell fedeznem az újjászületett Kolozsvárt.
Már nem csak enyém az út, az utca, a tér, a körforgalom, amelyeken magabiztosan és veszélytelenül haladtam gyalog, bringával, a Bónis Endrétől kapott és Áprilkának keresztelt robogóval élelmiszerért, orvosságért stb. Már nem érzem úgy, hogy kibéreltem a várost vagy én vagyok a meteorit becsapódást túlélt egyetlen emberi lény. Felszabadító és nyomasztó érzés egyaránt.
Kettős vágás: bánom, nagyon bánom azokat a dolgokat, amelyeket a szükségállapot előtt nem tettem meg, de azt is, amit március közepétől május 15-ig elmulasztottam.
mint korábban, csakhogy nem a belvásorban, hanem a Tordai út közelében.
Ahol kevés az ember vagy egyáltalán nincs, az állatvilág visszakéri jogait… 🙂
teljesen szürreális hangulata van a belvárosnak. Nem a kedvenc műfajom, de megnéztem néhány ilyen alkotást, s azokra hasonlít: idegtépő horrorfilm.
az utcákon, tereken: valóságos taktikai harc folyik a területfoglalásért. Űzik ki egymást kapualjakból.
: értetlenül bambult a semmibe. Aztán, mihelyt észrevette, hogy ember közeledik, furcsán nézett, mintha ufót látott volna. Hagyta, hogy lefotózzam, aztán többször megállva és csodálkozva visszanézve, egérutat nyert a többi vetélytársa között, s visszament a Petőfi utcába.
A szeméből azt olvastam ki:
Mondd már, hová lettek az emberek?
aki a Kolozs Megyei Rendőr-felügyelőség kriminalisztikai osztályán dolgozik, ugyanakkor a Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Közgazdaság-és Gazdálkodástudományi Karának egyetemi adjunktusa és jogász.
Ennyi kell neki, mindhárom minőségében zaklattam az utóbbi időben.
Legutóbb az internet bankingről, az online fizetésről faggattam. Kattints ide.
semmit és senkit sem érintettem meg, fertőtlenítettem a kezemet, nem érintettem meg az orromat, az ajkaimat és a szememet, a munkámat végeztem, dokumentáltam, milyen Kolozsvár a szükségállapot második napján.
********************************
A fotókat az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériuma által 2003-ban felajánlott International Visitor Leadership Program elnevezésú ösztöndíj összegéből vásárolt Canon PowerShot G3 típusú digitális fényképezőgéppel készítettem…! 🙂 Oldies, but Goldies! 🙂
Kiss Olivér blogja 