Egy teljesen új világba kerültünk. Bár indulásunk előtt email üzenetben jeleztük úgy a kisinyovi magyar, mint a román nagykövetségnek, hova utazunk, hol lakunk, milyen módon lehet minket és tiraszpoli házigazdánkat elérni, mégsem érezhettük magunkat biztonságban. Mindkét képviselet honlapján ott állt a figyelmeztetés: lévén, hogy egy el nem ismert „állam” területén tartózkodunk majd, amellyel az 1992-ben létrejött tűzszünetet a Moldovai Köztársaság hivatalosnak tartja ugyan, a stabilitást mégis az orosz „békefenntartó erők” szavatolják. Úgy a román, mint a magyar külügyminisztérium honlapján lényegében ugyanaz a figyelmeztetés szerepel: a kisinyovi diplomatákat nem engedik be Transznisztria területére, így szükség esetén sem tudnak konzuli segítséget nyújtani.
Hogy ki(k) az(ok) a kémek/biztonságiak, aki(k) ránk „ügyeltek”, kiderül az alábbi fotóriportból, amely sok-sok szöveges információt és tanácsot tartalmaz azok számára, akik Európa Észak-Koreájába szándékoznak utazni…
Érkezéskor máris Lenin fogadott. Utcanév formájában. Egyébként értesülésem szerint szinte minden városban van egy róla elnevezett utca, a hatóságok tehát előszeretettel használják Vlagyimir Iljics nevét. S nem csak az övét. Joszif Visszarionovicsról elnevezett sétányt nem láttunk ugyan, portréja, fényképe sok helyen megjelenik. A volt szovjet vezetők iránt érzett szeretet jelen van a mindennapokban, természetesen szinte kizárólag az idősebb generáció körében. A „régi szép idők” nosztalgiája nagyon jelen van a mindennapokban. Állami szinten viszont, főleg az új, aránylag fiatal elnök megválasztásával, úgy tűnik, már-már vicc a múlt fele fordulás
Ő lett volna az első kém?
Írtam, hogy a transznisztriai rubelt senki sem ismeri el. Ez így is van. Ezért ildomos jól kiszámítani, mennyi helyi pénzre lesz szükségünk, a transznisztriai rubelt ugyanis sehol sem váltják vissza. Miért? Egyszerű: mert senki sem ismeri el. Ugyanakkor lehetetlen „pénzt kivenni a falból”: a Transznisztria területén található bankautomaták nincsenek a rácsatlakozva a nemzetközi hálózatra. Pénzt a határon sem lehet váltani, a legközelebbi település az Bender/Tighina. Igaz ugyan, hogy ez a település a Dnyeszter folyó moldovai oldalán van, de mégis Transznisztriához tartozik
Az Ukrajna és a Moldovai Köztársaság közé ékelt ország pénze elapadt, az oroszok nem küldtek több pénzt, sok állami befektetés leállt. Ezzel szemben a Sheriff cégcsoport virul. A mondák szerint a jelenlegi államfő, Vadim Krasnoselskii, szintén a Sheriff holding ellenőrzése alatt áll. A Sheriff szinte minden nyereséges üzletágat birtokol: benzinkút-hálózat, pénzváltók, bevásárlóközpontok stb. Az emberek félnek a külföldiektől. A helyiek azonnal rájönnek, ki nem odavalósi (öltözködés stb.) még mielőtt megszólalna…
Szálláshelyünk a Lenin Street Hostel. Jó ómen. Valamelyest védve érezzük magunkat. 110 eurót fizetünk négyen két éjszakára úgy, hogy Bibivel külön szobában alszunk. Dmitrivel, a diákszálló tulajdonosával előre megegyeztünk, várt bennünket. Mi is Adorjánt, ő ugyanis továbbra is el volt tűnve. A moldovai Orange térerejét zavarják, így csak korlátozottan használható. A helyi mobilszolgáltatót nem akartuk használni. Adott pillanatban üzenetet küldött, hogy Benderben van, pénzt vált, intézi a dohányzás miatt a fegyver nélküli határőrök/katonák által rá kirótt büntetést. Valamelyest megnyugodtunk…
A diákszálló rájátszik az „európaiak” kíváncsiságára, s főleg szájtátós bámulatára: hogyan létezhet egy olyan ország Európában, amely kommunista? Hogyan történhet meg, hogy a huszonegyedik században még mindig önkényuralmi jelképek jelennek meg köztereken, közintézményekben, ott trónol a vörös csillag egy szakadár terület címerében? Ismétlem, mindez Európában… Valójában annak perifériáján…
Érkezésünk után néhány órával megjött Adorján is. Elmondása szerint nem félt. A papírmunka rengeteget tartott, a transznisztriai „határőr” okostelefonján levő applikációval oldotta meg a fordítást, angolul ugyanis nem beszélt. Taxit hívtak neki, megőrizték útlevelét, s arra kérték, menjen Benderbe pénzt váltani. A taxis nem verte át, alig néhány eurót kért tőle. Mihelyt a kezében volt a büntetés kifizetésére szükséges összeg transznisztriai rubelben, gyorsabban működtek a dolgok. A bürokratikus akadályok elhárítása után buszra ült, s eljött Tiraszpolba. Vallomása szerint a transznisztriai „határőröket” nem lehetett lefizetni…
Sztálin elvtárs egyik rajongója
Nem volt már pénz az adminisztratív épület befejezésére
Európa. 2017. Igen, létezik ilyen…
Még érkezésünk napján házigazdánk a „belügyminisztériumhoz” tartozó idegenrendészet irodájához visz. Sötét van. Kissé aggódunk. Egy sorompó mögött bódé, azon néz ki valaki. Oroszul értekeznek, nekünk csak az útlevelünket kell odaadnunk. Január ötödikéig érvényes „vízumot” kapunk. Papírfecnin. Útleveleinkbe sem érkezéskor, sem most nem pecsételnek be. Mert sem az ország, sem a határ, sem a… nem létezik. Innen már tudjátok… Amikor Dmitri észreveszi, hogy fotózok, azonnal szól: abba kell hagyni!
A január ötödikéig érvényes vízum…
Lóri ezzel a polóval akart átmenni a “határon”. Manifeszt módon. Lemondott róla…
A Tiraszpol központjában tartott szilveszteri bulin több volt a katona, rendőr és csendőr, mint a mulató tömeg. Ennek ellenére szabadon lehetett közterületen alkoholt fogyasztani
Együtt
Eldöntöttük, trolizunk egyet. A trolibusz megállójában mindenki azt hirdeti: Moszkvába visz
A transznisztriai parlamentre Lenin ügyel. Mi csak átutazóban vagyunk…
Az imént említett megállóban valaki hirtelen angolul kezd beszélni. Még jobban meglepődünk, amikor azt tapasztaljuk, egy idős hölgy. Hol tanulta meg Shakespeare nyelvét? Kiderül: hosszú ideig a transznisztriai egyetemen tanított, több éven át fordított „az adminisztrációnak”, mi több, még Szibériában is dolgozott. Hirtelen semmi dolga nem akadt: felajánlotta, megmutatja nekünk a belvárost, s elvisz egy különleges helyre. Együtt mentünk trolibuszon a főtérig, ahol barátnőjével találkozott. S mi is véletlenül, természetesen, összefutottunk Péterrel, aki csodával határos módon december 30-án úgy döntött, Tiraszpolban tölti a szilvesztert. December 31-én késő este érkezett meg a Lenin Street Hostelbe, ahol mi laktunk. Tulajdonképpen ez az egyetlen olyan hely, ahol a külföldiek meghúzódnak. Nem furcsálltuk azt, hogy így alakult. Azt viszont igen, hogy Péter (még érkezése előtt Attilának kereszteltük) éppen ott volt a központban, amikor mi érkeztünk. Korábban azt mondta, megy pénzt kivenni valamelyik bankautomatából, bár mondtuk neki, nem lehet. Szóval két irányból „megspékeltek” bennünket… A néni ide hozott bennünket: Tiraszpol alapítója által létesített, jelenleg egy lakónegyedben levő volt lőszerraktárhoz…
Csoportkép civilekkel és lehetséges kémekkel. Talány: kik a civilek? (Középen a rejtélyes néni, bal szélen pedig Péter-Attila. A többiek mi vagyunk)
Tiraszpol főtere szocreál trolibusszal…
Vajon?
Ez Transznisztria. Visszavágyom. Komolyan. Nyáron elmegyünk ismét?!
Már régen az utazási jegyzékemen szerepelt kontinensünk eme „országa”, a végső indítékot viszont a National Geographic által közölt fotóriport jelentette – sajnos már nem találom a neten. Az „ország” fiatalsága elzárt a külvilágtól, nincsenek utazási lehetőségek, a nyugati hatás csekély, bár a tinik bálványként imádnak mindent, ami európai és amerikai. A kommunista relikviákat felélesztő transznisztriai rezsim szinte teljesen elszigetelte a Moldovai Köztársaság és Ukrajna közötti orosz ajkú enklávét, amely 1990-ben népszavazást követően nyilvánította ki függetlenségét. A bejelentés nagy nemzetközi visszhangnak örvendett: később a szintén orosz segítséggel (ezúttal Grúziából) kivált Dél-Oszétia és Abházia elismerte a „testvéri” „országot”. E két „állammal” Transznisztria azóta is szoros diplomáciai kapcsolatokat tart fenn. Egyik entitás sem tagja egyetlen nemzetközi szervezetnek, egyetlen más, mások által elismert állam sem ismeri el őket…
Nagyarányú a szegénység, a térséget senki sem meri meglátogatni – mindezeket indulás előtt olvastuk/hallottuk/mondták.
A helyszínen kissé másképp fest a helyzet.
Kérlek, kattints az első fotóra!
Nyáron véletlenül akadtam rá a National Geographic által a transznisztriai fiatalok körében készített fotóriportra. A világhírű magazin munkatársai úgy ítélték meg, a tizen- és huszonévesek élete kilátástalan: bezárva élnek egy olyan országban, amelyet egyetlen más állam sem ismer el. Hiába van a Moldovai Köztársaságtól elkülönített adminisztratív területe (a függetlenségről még 1990-ben népszavazás által döntött a Nép), csupán két más, szintén szakadár „állam” ismeri el Transznisztria létezését: Dél-Oszétia és Abházia. Senki sem ismeri el a Dnyeszter folyón túli régió elnökét, miniszterelnökét, parlamentjét, zászlaját, pénznemét (transznisztriai rubel), útlevelét, himnuszát. S Európa Észak-Korea típusú országa mégis létezik. És virul. 2016. december 29-én négyen indultunk útnak a Dacia Solenza Grand Cherokee Pathmaker Especially Limited „Trailblazer” Editionnal. Megálltunk Jászvásáron, s Biankával Mariannak köszönhetően ingyenes szállásban részesültünk a CouchSurfing (Kanapészörfölők) hálózaton keresztül. Innen másnap mentünk tovább Kisinyovba. Itt éppen retro szálláshelyen csodáljuk meg a díszletet…
Sztálin elvtárs még barátaink kisinyovi szálláshelyén is figyel…
Kiruccanás Kisinyovban
Ortodox templom Kisinyovban. Őszinte hit vagy képmutatás?
A nő a szó szoros értelmében feszülten állt a kisinyovi ortodox katedrálisban a pap mögött, aki újévi jókívánságokat és áldásokat mondott szorgosan. Egyszer csak hátrafordult: még kit kell megemlíteni?
Bacilust is terjesztenek?
Barátaink szállása Kisinyovban
A Moldovai Köztársaság fővárosában egyedi módszert találnak a lakásbővítésre
A drótnélküli internetes hálózat őrei
A Gondolkodó és a Végrehajtó
Kisinyov, 2016. december 30. A Julián-naptárt használó ortodoxok karácsonyra készülnek
Kommentár nélkül…
A kisinyovi buszállomáson keressük, ki visz el Tiraszpolba…
Nemrég nálunk is ez volt. Sőt, még mindig ez van
Vele megyünk Kisinyovból Tiraszpolba
Még jó a hangulat, aztán jön a meglepetés…
A Moldovai Köztársaság és a Transznisztria közötti „határ” rendkívül sajátos övezet. Lévén, hogy előbbi nem ismeri el utóbbi létezését, Kisinyov csupán rendőröket, s nem határőröket állomásoztat a két közigazgatási entitás között húzódó demarkációs vonalon. A másik oldalon zöld egyenruhás, de fegyvert nem viselő rendőr-határőrök találhatók. A nem moldovai vagy transznisztriai útlevéllel utazóknak külön fülkéhez kell járulniuk, ahol papírfecnin 24 órás „vízumot” kapnak. Ez a mi esetünkben is így volt. A cédula, szerencsére, ingyenes. Ezt a belügyminisztériumnak a külföldiekkel foglalkozó tiraszpoli irodájában lehet 5 naposra hosszabbítani. Mindkét hely esetében fontos tanács: lakonikusan, lényegre törően (ha lehet, csupán igennel és nemmel) kell valamennyi kérdésre válaszolni!
Míg, természetesen, a szigorú tiltás ellenére lefényképeztem a „határátkelőt”, Adorján elkezdett cigizni. A murok a fenekemben volt, amikor két katona elindult irányomba. Felszabadultam, amikor láttam, hogy Adorjánhoz mennek. Tilos helyen gyújtott rá. Azonnal elvitték. Lóránt társaságában, akinek csupán annyi volt a bűne, hogy Adorján mellett állt. Igen feszült percek következtek. Nem sokkal az „őrizetbe vételt” követően Lórántot szabadon engedték, és csatlakozhatott a kisbuszon kívül egyre türelmetlenebbül várakozók csoportjához. A sofőr kijelentette: nem hajlandó várni, amíg a papírmunkát elvégzik. Adorjánnak le kellett vennie a csomagját, s visszament a „határőrök” irodájába. Nem akarta, hogy mi is ott maradjunk. Négyen sokkal nehezebben találtunk volna kisbuszban helyet. Utólag mesélte: magas büntetést kapott, de nem tudta kifizetni, mert nem volt transznisztriai rubele. A jóindulatú egyenruházok taxit hívtak neki (az árral nem verték át), bement Bender (Tighina) városába, pénzt váltott, visszament a „határra”, kifizette a büntetést, majd kisbusszal Tiraszpolba utazott. Kemény kaland…
Nagy az orosz-transznisztriai barátság…
Érkezés a tiraszpoli autóbusz pályaudvarra. Itt már lehetett váltani