Ismét színre lép a FoMO: valamiről ismét lemaradok. Nézem a TIFF és az Kolozsvári Ünnepi Könyvhét programját, választanom kell.
Nem tudom, ki jelentette be hamarabb a dátumot, s azt sem, hogy a másik szervező figyelembe vette-e azt, de tény: a két rendezvény szinte száz százalékban egymásra tevődik. S akkor jön a Fear of Missing Out.
Valójában luxusprobléma, melyiket válasszam. Azt hiszem, döntöttem: mindkettőt választom… 🙂
Már a megnyitó utáni első percekben jelentős volt az érdeklődés (Rohonyi D. Iván felvétele)
Csillog a szemük: hasznossá teszik magukat, feltölti őket az ukrajnai gasztronómiai különlegességek iránt érdeklődők hada, lefoglalják magukat, kiszabadulnak a négy fal közül. Ezért is jó a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) által a Fogoly (Potaissa) utcában szervezett ukrán street food esemény.
Ne töltsük az időnket parttalan vitákkal, ne axiómának hitt kinyilatkoztatásokkal és abszolút igazságoknak hitt véleményekkel untassuk környezetünket, hanem hathatósan segítsünk a háború elől elmenekült és Kolozsváron menedéket talált ukrajnai embertársainknak!
A megnyitó pillanatában voltunk jelen Rohonyi D. Iván kollégámmal.
Tudom, ismét a tehetetlenség érzése és a felháborodás lesz majd úrrá rajtam, de akkor is megnézem a palesztinok sorsával kapcsolatos Let it be morning/Să fie diminieaţăcímű TIFF-filmet, amelyet ma 18 óra 30 perckor vetítenek a Florin Piersic moziban.
Az izraeli hadsereg embertelen viselkedésének jeleit és bizonyítékait saját szemmel láttam a néhány évvel ezelőtt Palesztinában tett látogatásom során, most ezek ismét visszaköszönnek a filmvászonról.
S megnézem az idei TIFF számomra első dokumentumfilmjét, a Mother Lode/Goana după aur című produkciót. A vetítés időpontja, ma, szombat, 22 óra, a helyszín pedig Művész (Arta) mozi.
Ma reggel kezdetét vette az ország legnagyobb és egyben legrangosabb filmfesztiválja, a TIFF. Jövő vasárnapig reggelire, ebédre és vacsorára, sőt éjszakára is mozgóképes produkciók jutnak.
Ma a 15 óra 30 perckor kezdődő Amiracímű filmet nézem meg, egyértelműen a palesztin vonatkozások miatt. Négy évvel ezelőtt jártunk Palesztinában, a hetvenkettőből a második kedvenc országom.
Árnyak a jelenből (A fotót a Holy Father című film vetítését követően készítettem. A produkciót a Bartha Ernő tulajdonában lévő magyarlónai Arkhai Sculpture Parkban mutatták be)
Tavaly, a világjárvány talán legnehezebb időszakban is megtartották,
erőt adott, reményt és perspektívát. Érezhettük, hogy nem vagyunk elveszve, irányt mutatott, bebizonyította, hogy lehet, a legnehezebb időkben is megtartható egy világszínvonalú kulturális esemény.
Éreztem, hogy a TIFF 2020-ban kitart a közönsége mellett,
kulcsfontosságú számára a folytonosság. S az óvintézkedések betartásának köszönhetően nem lett fertőzési góc, akár a kolozsvári magyar operában és a színházban. Nem tudom, egyesek hogyan viselik a lelkiismeret-furdalást, lehet, egyesek mások gondatlansága és felelőtlensége miatt vesztették életüket…
A TIFF alatt minden évben átszellemülök:
csőlátás alakul ki, szinte csak a filmek érdekelnek. Kulturális és lelki orgazmus. Elsősorban a dokumentumfilmeket vadászom, következnek a vígjátékok és a drámák.
Idén változatosabb volt a kínálat,
még a egy-egy versenyfilmet is bevállaltam, bár néhány melléfogás félig-meddig megígértette velem: ezeket csak nagyon óvatosan lehet fogyasztani.
Valahogy a számomra nagyon kedves és rokonszenves személlyel szinte mindig csak a TIFF kapcsán találkozom. Bár ízlésünk és érdeklődési körünk eléggé különbözik, idén is sikerült együtt megnézni egy filmet. Egyelőre csak egyet.
Varázslatos a TIFF…
Az emlékezetem számára, idén ezeket a filmeket sikerült megnéznem (időrendi sorrend):
24. Anii noştri de glorie (Gli anni piu belli)
(Az időjárási viszontagságok miatt a felfújható képernyő összeomlott, néhány percet a Főtér keleti részén lévő ingatlanon még követni lehetett ugyan a cselekményt, ám az sajnos nem derült ki, Gemma végül melyik férfit választotta…)
hanem egy iskola udvarára a másiktól két méterre elhelyezett fehér műanyag széken ülök (pénteken este az egyik szét is tört egy nem túlsúlyos néző alatt…), bámulom a képernyőt, nézem a nyitófilmet, s nosztalgiázom: milyen szép volt az életünk…
A fájdalmas nosztalgia-utazás
nem csak a La belle epoque (Boldog idők/Cei mai frumoși ani) című nyitófilmen tör rám – nem a régmúlt szerelemre gondolok itt, akár a főszereplő, dehogy, hanem arra: NEMRÉG MILYEN JÓL ÉLTÜNK. Most távolságtartás, lázmérés, szájmaszk, arcvédő, fertőtlenítőszer, szorongás.
Nem vagyunk már ugyanazok az emberek,
nincs meg a közelség.
A film is sokkal kevesebb, a helyek száma is korlátozott, kerülik egymást az emberek, korántsem a régi az érzés és az élmény. Ugyanakkor a digitális „filmvásznon” is azt látom: régebben idegeneket csak úgy simán megölelhettünk, megpuszilhattunk, megérinthettünk…
De legalább a szervezők vették a bátorságot és megszervezik a TIFF idei kiadását.
Bár idén lekéstem az akkreditációs határidőt, segítőmnek és jóakarómnak köszönhetően idén mégis sok filmet sikerült megnéznem. Húsznál többet. Karola és Boti is kérdezte, melyik volt a kedvencem. Megvan a válaszom.
Az a produkció fogott meg a leginkább, amelyet, paradoxális módon, a legelső pillanattól untam. Komoly. Erőltetett színészi alakítás, amerikai film, sablonos kezdés. Fújtattam, elégedetlenkedtem, ki akartam menni. Belealudtam, kimaradt néhány szekvencia. Aztán a cselekmény hirtelen megával ragadott, s a film végéig nem engedett el, valósággal fogva tartott. Ez volt az a film:
Egy nagy melléfogásom volt az idén: a Winter brothers. Állítom ezt annak ellenére, hogy ennek a produkciónak a rendezőjét díjazták. A fődíj nyertes film volt a listámon a második leggyengébb: Las herederas/The Heiresses. Hiába, a halandók számára képtelenség megérteni a Művészetet.
Tudva tudtam: a versenyfilmek a legveszélyesebbek. Vagy kiválóak, vagy pedig gyomorforgatóak.
Idén első helyen a dokumentumfilmek(nem kell a fikció, a valóság elég mellbevágó), a versenyfilmek, a román és a magyar produkciók voltak. Nem csalódtam.
A legnagyobb élményt az jelentette, ahogy Kali Karoláékkal meg tudtam beszélni a filmeket. Sajnálom, ha sokat járt a szám, sőt, még iráni és palesztinai fotókat is mutattam.
A filmek után miért nincsenek vitafórumok, ahol az érdekeltek akár vitázhatnak? A kérdez-felelek csak egy gyenge előjáték…
Az eddig látott produkciók közül a Francia Kulturális Központ udvarán tegnap este látott Despre tați și fii (Of fathers and sons. Rendezte: Talal Derki) című volt. Igen meglepődtem, sőt kisség felháborodtam, amikor a bejáratnál két biztonsági ellenőrizte a csomagomat. Egy, állítólag Münchenből éppen a filmfesztiválra érkezett férfi azt mondta, szerinte természetes és szükséges az ilyen, ez jelenti a biztonságot.
Ellenkezőleg: számomra éppen ez ébreszt aggodalmat, szorongást és félelmet, így érzem magam bizonytalanul. Már nálunk is ez van?!
Felötlenek a nagyon frissen látott izraeli és palesztinai élmények, a golyószórót „viselő” 18 éves lányok és fiúk, a feszültség, a gyomorideg, hogy itt bármelyik pillanatban bármi történhet. Sokkal biztonságosabban érzem magam Kolozsváron, mint bármely nyugat-európai városban, ám amikor egy kulturális rendezvényen ellenőrzik a csomagomat, akkor úrrá lesz rajtam a félelem, s keletebbre menekülnék.
Rendben, az Untoldon is ellenőrzik az ember csomagját, ám elsősorban azért, hogy kintről ne vigyen be enni-innivalót, s ott vásároljon háromszoros áron. Valóban, a kést is keresik, de ott rengeteg alkohol fogy el. De egy filmvetítésen?
OK, tudom, radikális iszlamista családról, Szíriáról, a világ legveszélyesebb terrorszervezeteiről van szó, de akkor is…
Egyébként a DOKUMEMNTUMfilm hátborzongató, a mai közel-keleti világ valóságát tárja elénk. Újdonsága az, hogy családi környezetet mutat be, a vérszomjas harcosokká váló, édesapjuk által radikalizált gyermekek szemszögéből mutatja be a terror csontig vágó pengeélének a világát.
Egyszer majd ez a fal is ledől… (Dușmanii păcii/Disturbing the peace, rendezte: Stephen Apkon, Andrew Young)
Személyes megközelítésben esztétikai hullámvölgy jellemezte a TIFF idei kiadását. Nem fogtam mellé azzal, hogy a rangos nemzetközi filmfesztiválon szinte kizárólag dokumentumfilmeket, versenyfilmeket, vígjátékokat és drámákat néztem meg. Igazából mindenáron el akartam kerülni azt, hogy melléfogjak és csalódjak: egyrészt feltétlenül látni akartam azokat a produkciókat, amelyek díjat nyernek, másrészt pedig semmiképp sem akartam kihagyni a dokumentumfilmeket.
A valóság kegyetlenebb, mint a fikció, s amennyiben eltávolodunk a realitástól, s még súlyosabb, ha huzamosabb ideig tesszük ezt, akkor, úgy gondolom, képtelenek vagyunk elhelyezni magunkat térben és időben, nincs annyira rálátásunk a világ dolgaira, könnyebben megvezethetővé válunk, csökkent józan ítélőképességünk. Mi több, a fantáziavilág nem biztosít alkalmat a mély önkritikára, nem nyújt viszonyítási alapot.
Hullámvölgy, írom. Magával ragadó produkciótól olyan filmig, amelyről a felénél (igaz, 183 perces volt, azaz lett volna) ki kellett jönnöm – minden volt az idén, viszont talán egy olyan, amelyik minden bizonnyal hosszú ideig emlékezetemben marad, s amelyik arra késztetett, hogy jövő tavasszal Ciszjordániába töltsek egy-két hetet.
A dokumentumfilmek vonatkozásában kiábrándulások is voltak. A Provocarea/Challange elnevezésű filmet alig tudtam végigülni, bár érdekes témát dolgoz fel. Meggyőződésem, hogy jómagam is fel tudtam volna mutatni egy ilyen anyagot…
Sok a duma, hadd rangsoroljam – személyes megítélés alapján – az idei filmeket
Felemelő, reményt adó, s egyben megrázó film. A végeérhetetlen izraeli-palesztin konfliktus (a véres és lélekszaggató délszláv válság után, voltam úgy Szerbiában, mint Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában, Koszovóban és Macedóniában, következő igen erős érdeklődési témám), ám van remény. Ilyen összefüggésben merészség, majdhogynem felelőtlenség leírni a remény szót, de így van. Még 20-50 év, s eljön a béke… Addig viszont, folytatódik a mészárlás. Az észak-ciprusi malőr során éppen palesztin fiatalok fogadtak be lakásukba: a film hatására, s most, hogy van konkrét kapcsolat, eldöntöttem: jövő tavasszal Ciszjordániába utazom!
Bár kilátszik a lóláb, s nagyon érezhető, hogy filmesített színházi darabról van szó, s adott helyzetekben ez zavaró is, a téma és a feldolgozás eredetisége mindenképp dicséretes. A második helyhez az is messzemenően hozzájárul, hogy a videóinterjú készítését követően hosszasan elbeszélgettem a rendezővel, meglátogatta a szerkesztőséget, mi több, együtt söröztünk. Velem sörözött, a senkivel. Meghatott.
Igen rizikós a visszakapcsolódási próbálkozás azzal a világgal, amelyet végleg elhagytál – még édesapád temetésére sem mentél el. Természetesen előre elveszett szituációs, amikor az értelmiségi/irodalmi státusz legmagasabb szintjéről (irodalmi Nobel-díj) valaki alkalmazkodni próbál a több mint négy évtizede nem látogatott szülővárosi helyzethez, emberekhez, volt szerelmekhez, régi ellenségekhez. A két, egymástól fényévnyire levő világszemlélet, értékrendszer egyszerűen összeférhetetlen. Egyik sem jobb, vagy rosszabb, csak inkompatibilis: s ezt mégis hogyan nem látta előre egy értelmiségi?!
Akár meg is történhet… S ha mégis a Balkánon ragad a belga király? Társadalomkritika és politikai korrektmentesség. Ugyanakkor ízelítő azzal kapcsolatban, mennyire steril lehet egy ilyen közeg.
Ízletes, sokrétű mondanivalóval rendelkező vígjáték, amely azért komolyan gondolkodóba is ejti az embert…
Nyert, de nekem mégsem tetszett annyira. Nem sokban tér el a korábbi izlandi filmek rendezési stílusától, de na, azért Gudmundur Arnar Gudmundsson mégis nagyot alkotott. A vele készített videóinterjú itt található.
Micsoda kontraszt a közkapcsolatok (PR) szakembere és a súlyos beszédhibás, de őszinte és becsületes ember között. A történet valós alapokon nyugszik, kiváló a rendezői feldolgozás.
Bár a homoszexuálisokkal kapcsolatos tematikát idén sokkal több szemszögből megvilágították a szervezők (igen, a Tom of Finland is arról szólt, de nagyon tetszett!), ez azér, természetesen azért, mert dokumentumfilm volt :), kiváló benyomást (uhhh…) keltett.
S ha bármely igyekezeted mellett mégis kificamítod a bokádat, s senki sem segíthet rajtad? Édesapád alig jár, képtelen megérteni, mi történik vele. Rendben van, ingyen golfozhatsz, de egyedül. Nincs orvosi ellátásod, alig van villanyáram. Megéri hősnek lenni? De legalább szimpatikus a pasas… Nem, nem rossz helyre írtam ezeket a sorokat.
A mai Ausztriában mit tesz az, akinek semmi vesztenivalója nincs? Bármit. Igen, pont így. S hogyan lehet őket elkerülni? Egyszerűen: szerencsével. Ennyin múlik az, hogy mikor, hol tartózkodsz. Ha peches vagy, utad keresztezi az övékét.
A klezmer zenéről szóló előzetes és a fordított migráció keltette fel az érdeklődésemet. Nem csalódtam. A bereczki Csabával készített videóinterjú ide kattintva tekinthető meg.
Kiss Olivér blogja 