Bár idén lekéstem az akkreditációs határidőt, segítőmnek és jóakarómnak köszönhetően idén mégis sok filmet sikerült megnéznem. Húsznál többet. Karola és Boti is kérdezte, melyik volt a kedvencem. Megvan a válaszom.
Az a produkció fogott meg a leginkább, amelyet, paradoxális módon, a legelső pillanattól untam. Komoly. Erőltetett színészi alakítás, amerikai film, sablonos kezdés. Fújtattam, elégedetlenkedtem, ki akartam menni. Belealudtam, kimaradt néhány szekvencia. Aztán a cselekmény hirtelen megával ragadott, s a film végéig nem engedett el, valósággal fogva tartott. Ez volt az a film:
Egy nagy melléfogásom volt az idén: a Winter brothers. Állítom ezt annak ellenére, hogy ennek a produkciónak a rendezőjét díjazták. A fődíj nyertes film volt a listámon a második leggyengébb: Las herederas/The Heiresses. Hiába, a halandók számára képtelenség megérteni a Művészetet.
Tudva tudtam: a versenyfilmek a legveszélyesebbek. Vagy kiválóak, vagy pedig gyomorforgatóak.
Idén első helyen a dokumentumfilmek (nem kell a fikció, a valóság elég mellbevágó), a versenyfilmek, a román és a magyar produkciók voltak. Nem csalódtam.
A legnagyobb élményt az jelentette, ahogy Kali Karoláékkal meg tudtam beszélni a filmeket. Sajnálom, ha sokat járt a szám, sőt, még iráni és palesztinai fotókat is mutattam.
A filmek után miért nincsenek vitafórumok, ahol az érdekeltek akár vitázhatnak? A kérdez-felelek csak egy gyenge előjáték…
Kiss Olivér blogja 