Sohasem bántam ennyire, hogy itthon felejtettem a fényképezőgépem! Csodálatos volt a Bedellő! Melinda, köszi a tippet!
A sztori: pénteken sötétedés után érkeztünk meg a szolcsvai Poarta Zmeilor (Sárkányok Kapuja, akárcsak az a barlang, ahova szombaton kínkeservesen mentünk ki…) panzióhoz. Csendes hely, szédítő kilátás, rendkívül barátságos tulajdonos és alkalmazottak (a faluból jönnek fel a nénik, ők menedzselik a panziót, hoztak friss, főtelen tehéntejet), egyszerű, tiszta szoba, semmi extra (pl. Tv, stb.). Pontosabban van: nincs mobil térerő. Csodás!
Pénteken este römiztünk a panzió két másik lakójával, Alinával és barátjával, François-val, aki a kolozsvári Francia Kulturális Központnál dolgozik.
Szombaton: délben kecmeregtünk ki reggelizni. Majd: túra indul! Sajnos térképünk nem volt (azt reméltük, vásárolhatunk a panzióban), így egy rajz alapján indultunk el. Aszfaltos úton a községházáig, majd át az Aranyoson, ismét aszfalt a horror Larix “panzióig”, onnan kavicsos falusi út az elágazásig (piros, illetve kék kereszt). Innen az Erkély-tisztásig (románul La Şipote) kb. 1 órát tartott az út. Tüzet raktunk, szalonnát és kolbászt sütöttünk, ultra lazaság. Ja, persze: sörözés. Eltöltöttünk közel 2 órát. Nem tudtuk, mi vár ránk, pedig a sziklafal ott magaslott mellettünk. Mintha reménykedtünk volna abban, hogy mégsem kell kimászni 1200 méter fölé…
A tisztástól komoly emelkedő következett: több mint 2 óra konstans emelkedő. Túlzás nélkül. Adott esetben szinte hason haladtunk. Tulajdonképpen pszichikailag készített ki, habár a szintkülönbség is jelentős volt: 700-800 méter. Pszichikailag, mert arra gondoltunk, hogy piece of cake lesz az egész, könnyedén lezavarjuk az alig több mint 1200 feletti csúcsot. A francokat! A tisztás utáni meredek emelkedő miatt majdnem bevizeltünk. Volt káromkodás is. Legalább háromszor akartunk visszafordulni. A na-de-még-addig-elmegyünk-és-megnézzük című nigériai népdal hatására viszont mégiscsak sikerült kimászni. Kegyetlen volt. Mondom, elsősorban azért, mert sokkal, de sokkal lazább, mondhatnám kispályás túrára számítottunk. Nem volt már levegő a tüdőnkben, amikor kiértünk a platóra, ahonnan lélegzetelállító kilátás nyílt az Aranyos-völgyére. Csak én mentem el a Sárkányok Kapuja barlanghoz és a sziklakapuhoz. Találó név. A piros kereszt vitt tovább a Bedellőre. Vitt volna. Hátra arc, s vissza a panzióba, hisz már szürkülődött.
Visszafele könnyű volt az út, sötétedés után értünk a panzióhoz. Ja, a panzió kutyája (nem tudtuk megjegyezni a nevét) feljött telünk a platóig, s velem a barlangig és a “kapuig”. Imádni való eb!
Semmi izomláz, semmi térdfájás vagy egyéb malőr.
Ma (vasárnap) a kék kereszten a Szolcsvai-búvópatakhoz mentünk ki. A kavicsos úton a Szolcsva-patak mentén haladtunk, majd kiértünk a szintén ultramodern, tehát horror panzióhoz, a Sub Piatrăhoz. Innen viszont csodás kilátás nyílt a sziklafalra. A Szolcsvai búvópatak barlang bejáratát (tiszta pádisi Csodavár!) csak véletlenül találtam meg. A kék kereszt tovább vitt egy ösvényen, csak szerencsére észrevettem egy házat a bal oldalon. Gondoltam, lecsekkolom. Odébb volt a barlang bejárata. A fából készült szerkezet, amely a barlang bejáratáig vitt adott pillanatban csak megszűnt. A folytatása sziklába erősített lécekből állt. Valamikor még járhattak emberek a szikla tetejének a közelében, ahonnan a már a barlang belsejében levő vízesés (mi csak a hangját hallottuk) is látható volt. Anno.
A 2003-2004 között zajlott PHARE projekt keretében a barlangkutatást Deák Zsolt és Vári László, a Kolozsvári Amatőr Barlangász Klub mindenesei végezték. Kellemes meglepetés volt ott látni a nevüket a feliraton.
Innen tovább a kék kereszten. Az erdőben a szombatihoz képest ultra laza emelkedő, majd ismét egy kis szakasz egy réten a gerincig. Pihenő a kereszt árnyékában. Innen a kék vonalon lementünk a Ponor víznyelőhöz (Dildina-vízesés, kevés vízzel). A gerincre visszaérve nem hittünk szemüknek: több kocsit láttunk feljönni a másig domboldalon. Igen, aszfaltút vezet ide! Hitchcock csuklik. Ő se tudna keményebbet kitalálni. Garantálom!
Az aszfaltút végén büszke parasztok (itt nem a falusi gazdákra gondolok, hanem a neveletlen, igénytelen parasztokra), dübörgött a zene, tonna szemét. Grrr. Virtuális köpés a szokásukra, s arra, aki pénzt adott arra, hogy odáig aszfalt utat építsenek, majd húztuk onnan a csíkot.
Csodás élmény volt a Bedellő! Talán azért is, mert hihetetlen reveláció volt. Teljesen másra, kispályás sétára számítottunk, térképet, fényképezőgépet se vittünk. Rengetegszer terveztük, hogy elmegyünk oda, s habár csak 80 kilométerre van Kolozsvártól, eddig mégsem úgy adódott.
Bedellő, my love! Sok tervünk van még veled…
UPDATE1 (szeptember 28; 12:32): A német óra után Dórival (Lovas Dorottya) beszélgettünk a bedellői túráról. Ugyanaz volt az élményük Lóvéval, mint nekünk Enikővel. Ők is kispályásnak hitték a bedellői túrát, s ugyanolyan pszichológiai hatást gyakorolt rájuk, mint ránk. A Ponor víznyelőhöz ők biciklivel tekerték ki az ominózus aszfalt úton. Enjnye, Bedellő! 🙂
Most jut az is eszembe, hogy egy héttel a bedellői kirándulás előtt flottul megmásztuk a Vigyázót (menedékház+meteó állomás), ami 1849 méter magasan található. Most viszont kissé betrogyiztunk a Bedellőtől. 🙂
Kiss Olivér blogja 