A szükségállapot alatt csupán találkozásaink elején jött ki a bejárati kapuhoz. Emlékszem, első alkalommal nem találtam a címet, felhívtam, kijött oda, ahol a Juhar/Arțarului utca a Bună Ziua úttal/Békási utcával kereszteződik.
Volt, amikor kijött a kapuhoz,
de legtöbbször az „asztalunknál” várt, tudta, hogy a Bónis Endrétől az idősek megsegítésére kölcsönkapott robogóval percek alatt felérek hozzá.
Mindig mindent előkészített,
mondta, mire lenne szüksége, pontos jegyzéket állított össze a Compartszámára a táblagépe újrainstallálása érdekében. Nem bevásárlásra volt szüksége (közel volt a Lidl), hanem specifikus dolgokra: permetezőszerekre, az ágvágó gép magyar nyelvű használati utasítására, „egy szép hölgy” által kötött, talán nem annyira előnyös Orange-szerződés esetleges módosításával kapcsolatos tanácsokra, legutóbb, azaz június másodikán pedig
a farontók és társaik tanárszomorító szexügyeinek
kezelésére kért fel.
Bevallom, lemeredve olvastam az SMS üzenetet,
kitérő választ adtam, nem értettem a poént, írtam neki, inkább felviszem a táblagépét, sajnos mégsem sikerült akkumulátort találni hozzá.
Kiderült, a Palocsay-kertből alászálló valamiféle röpködő kártevők „szexpartijától”
tartott a tanár úr és a Magyar Tudományos Akadémia Növényvédelmi Intézetétől hormoncsapdákat rendelt volna, de számítástechnikai gikszer lépett közbe, ezzel kapcsolatban kérte a segítségemet.
Június másodikán láttam utoljára,
amikor 19 óra körül elmagyarázta a kártevőknek valamiféle hormon segítségével törtébő tőrbe csalását. Nevettünk, hogy a nőstények által kibocsátott hormonok szagát a hímek (vagy fordítva?) akár 10 kilométer távolságból megérzik, elbódulnak, s a csapdába röpülnek, megkímélve a fákat a szenvedéstől. Nevettem. Nevetett, hogy nevettem. Nevetett, mert látta, hogy nemigen értem az egész biokémiai folyamatot. Jót szórakoztunk.
Érdekes, mennyi minden eszembe jut az utolsó találkozásunkról.
Talán azért, mert csütörtökön késő este – hagyományos módon szintén robogóval – elmentem oda, ahol utoljára találkoztunk. Felbolydult lelkiállapotomban nem találtam a sikátort, ahol mindig bementem a fák lombja alá a “vidám asztalhoz“, ahol sokszor várt és ahol megnevettetett.
A frissen levágott fűben találtam viszont egy földön heverő rózsaszálat. Az „asztalunkra” helyeztem.
A felvétel április 24-én délelőtt készült. A permetezőszerken kívül a tanár úr Smectát is kért, mert “még nem sikerült 100%-ban helyrepofozni magam”…
Sokkolt a hír, hogy elhunyt Csabai Csaba, a volt kémia tanárom.
A szükségállapot elején találkoztam vele a Széchenyi téren,
amikor egy idős személynek vásároltam élelmet, felajánlottam, neki is segítek. Az elején számlákat fizettünk együtt a Főtéren, aztán a Békás-telepről már nem jött le gyakran a belvárosba, többek között ügyintézésre, permetezőszerek vásárlására és szállítására kért meg.
Mindig víg kedélyű, mosolygós, szellemes volt! Újraolvastam az utóbbi két hónapban küldött SMS üzeneteit, szinte mindenikben volt humor, még abban is, amelyikben az ágvágó szerszám használati utasításának magyar nyelvű változatának internetes fellelésére kért meg.
Aztán az Orange szerződés megújítása után adtunk neki tanácsokat, majd a táblagépét installálta újra önként a Compart.
Az utolsó találkozásunk június másodikán volt, akkor írtunk egymásnak utoljára SMS üzenetet: nem tudtam megoldani a táblagép akkumulátorának cseréjét, felvittem neki, s azt tanácsoltam, használja úgy, hogy áram alatt van.
Mindig a ház bejárati ajtaja előtt lévő asztalnál társalogtunk. Sokat nevetett, egyáltalán nem úgy tűnt, hogy bántja, aggasztja valami, esetleg szorong, sőt!
Mutatta a fáit, bosszantotta, hogy a szomszéd egy fehér színű kábelt vezetett át azokon, megjelölte a telekhatárt, picit aggódott, mikor fog esni az eső vagy fújni a szél, ne permetezzen hiába. Neki köszönhetően megtudtam, hol van gazdabolt a belvárosban, milyen szerek kellenek az ilyen kerti munka elvégzéséhez.
A helyi rendőrség által a szükségállapot idején kirótt büntetés ügye is rendeződött, válaszolt az email üzenetre a helyi rendőrség, Bányai József ügyvéd pro bono vállalta a fellebbezést, két másik ügyvéd/jogász is arról biztosított, nyert ügye lesz. Cikket akartam írni az ügyről, ezért is fényképeztem le, amint éppen veszi le a postaládájára ragasztott jegyzőkönyvet…
A helyi rendőrség a tanár úr postaládájára ragasztotta a büntetési jegyzőkönyvet…
Június másodikán találkoztunk utoljára,
akkor vittem fel neki a táblagépet, amelyhez sajnos új akkumulátort nem sikerült beszerezni és behelyezni. Abban maradtunk, együtt felinstalláljuk a WhatsApp, a Facebook és a Skype applikációkat.Az újratalálkozásig ő más csatornákon kommunikál velünk…
Deák Áprád (jobbról az első) mindig jókedvű (Saját felvétel)
Mostis Gergő, a Planetárium kézműves sörkert és közösségi tér vezetője kért fel, moderáljam a Legendás kolozsvári tanárok című beszélgetés-sorozat meghívottjait. Megjegyzem: jómagam csupán ötletekkel rukkoltam elő, a meghívottakról a szervező és az iskolák gondoskodtak.
Hétfőn, augusztus 20-án az első tanintézmény az Apáczai Csere János Elméleti Líceum volt, a vendég pedig a legendás Deák Áprád, a volt osztályfőnököm.
Csütörtökön, augusztus 23-án a János Zsigmond Unitárius Kollégiumon lett volna a sor, ám érdeklődés hiányában Solymosi Zsolttal és Talpas Botonddal nem beszélgettünk el…
Természetesen, hogy az új, szokatlan, innovatív, más szórakozási lehetőség ismét Lóri barátomtól indult – nem is tudom, mikor voltam utoljára metál, szakszóval ebben az esetben állítólag agro rock koncerten. Tegnap este a thrash és heavy metált jásztó magyarországi Akela együttes egy számomra új helyen, a Claudiu Mărginean üzletember (valamikor az övé volt a Roland Garros, amely hatalmas botrányokat eredményezett Kolozsváron) által teljesen átalakított volt Favorit mozi helyiségében koncertezett. Ez most az Urania Palace. S nem is akárhogyan, hanem igazi metálosan… 🙂
Eszembe jutottak azok az idők, amikor szinte derékig ért a hajam (otthon megvan, 2000-ben vágattam le), az Apáczai Csere János Elméleti Líceum „elit osztályában”, az A-ban mindhárom fiú (Esztergár Zoltán, Tóbiás Tibor és jómagam), nagy metálos volt. Raktak is ki óráról mert közben a hajunkat igazgattuk vagy vágtuk le az elkopott végét… Hosszú hajunk miatt ballagni sem igazán akart engedni az egyébként progresszív gondolkozású Szilágyi Júlia egykori igazgatónő, mi már le is mondtunk az ünnepségről, aztán kiegyeztünk, hogy lesz zakó és maradhat a bekötött hosszú haj, a pantalló helyett pedig farmert veszünk, olyan metálosan… 🙂
Bevallom, nem hallottam az együttesről. Elismerem, teljesen kiestem a régióbeli, hazai és európai metál és rock életéből, bár volt osztálytársam, Esztergár Zoltán az Ercsey Feri által dédelgetett Voices of Silenceegyüttesben játszott, egy ideig követtem tevékenységüket.
Alaposan készültünk ám a tegnap esti eseményre. Csép Rékával meghallgattunk néhány számot a neten, kinyomtattuk és igyekeztünk megtanulni a számunkra legkedvesebb számot, a Fejetlenséget. Ezt sajnos nem játszották… 😦
Igen kellemes volt a helyszínen úgy a híres Unicum Lovagok két tagjával, mint az inkább népi hagyományok iránt érdeklődő Kalotaszegi Turul Nomád Hagyományőrző Egyesület (Sztánai Lovasok) két alaptagjával találkozni… Ők is meglepődtek, de hát még én…
Igaz ugyan, hogy egy Kolozsvárról származó, de az Egyesült Királyságban élő hölgy miatt kétszer-háromszor majdnem kihívtam a rendőrséget, azt viszont nem gondoltam volna, hogy a koncert végeztével éppen az ajtónál várnak a városházához tartozó kékruhásokkal együtt… 🙂
Eléggé kiviseltük magunkat, de ez az a hely és idő volt… 🙂 Tudom, az outfit korántsem egy heavy metál koncertre való, de vasárnap lapszámfelelős voltam, munkából mentem a koncertre. Megbocsátható? 🙂
Nemrég egy barátom mondta: képzeld, Budapesten akarják megtartani egy kolozsvári osztály találkozóját.
Kövezzetek meg, bevallom: én most hallottam először ilyesmiről.
Megdöbbentem, habár tudom, hogy az én osztálytársaim nagy része is külföldön van. De e legutóbbi osztálytalálkozót mégis az Apáczai Csere János Elméleti Líceumban tartottuk meg.
Elszomorított a hír. Miért nem vehetik a fáradságot, hogy eljöjjenek Kolozsvárra a találkozóra még akkor is, ha többségük történetesen Magyarországon él? Nem ide jártak iskolába, nem itt kellene találkozni az itteni alma mater falai között? Nehéz egy-két napra otthagyni a feleséget és a gyerekeket?
Alább a hajdani osztálytársak közötti levélváltás releváns részei (korántsem az számít, melyik osztályról vagy melyik iskoláról van szó, ezért az erre utaló jeleket eltávolítottam). Természetesen, hogy a barátom hozzájárult a közléshez, egyeztettem vele, átnézte a részeket, hogy ne lehessen a szereplőket azonosítani.
Sziasztok, én egy kicsit drasztikusabb leszek… elvből nem megyek el a kolozsvári osztály budapesti találkozójára. Nem érezném jól magam. Jó volt az ötlet, de furcsa a kivitelezés.
A helyszín valóban nem a legideálisabb. Úgy gondolom, hogy mindenkinek vannak elvei, amiket a másik félnek tiszteletben kell tartania! Így én is tiszteletben tartom a döntésedet. Bár úgy gondolom, hogy egy osztálytalálkozón, pusztán a helyszín miatt nem részt venni nem elvi kérdés, hanem ostobaság! Meggyőződésem, hogy elsősorban nem a helyszín a fontos, hanem azok az emberek, akiknek nem számit a távolság, ha arról van szó hogy régen nem látott emberekkel találkozhat és beszélgethet ismét, illetve azok az érzések, amiket ez a találkozó okoz az emberekben!!
Igazad van, azok az érzések számítanak “amiket ez a találkozó okoz az emberekben”, pontosan ezért nem bírnám ki. Nem az a baj, hogy osztálytalálkozó lesz, hanem, hogy természetesnek veszed, hogy erre Kolozsváron kívül lehet más helyszín.
Egy valami még alátámasztja azt, hogy nem feltétlenül kell, hogy Kolozsváron legyen a találkozó. Nevezetesen, az hogy nem kerek évfordulót ünnepelünk, hanem csak egyszerűen összejövünk és beszélgetünk. A megrendezésnél azt tartottam fontosnak, hogy lehetőség szerint azok, akiknek utaznia kell, ne több országhatárt kelljen átutazniuk. És próbáltam azt is figyelembe venni, hogy hányan élnek Erdélyen kívül (a lista magáért beszél).
Az érzés, ami miatt nem tudnék odamenni az fájdalom. Fáj a mindennap, hogy Erdély magyarsága csökken, fáj, hogy 20 év alatt 300.000 magyar ment innen el, fáj, hogy mikor mi születtünk Kolozsvár magyar lakossága 34 – most pedig 18 %-os. Fáj az, hogy mindezekért nagy valószínűséggel az unokáim románul fognak beszélni. A lista magáért beszél, s még érvelsz is vele… Soha nem fogsz megérteni. Neked is nehéz lehet, lehetett, de valahogy másként. Az igazság megköveteli, hogy különbséget tegyek köztetek. Volt akit kivittek gyerekfejjel és volt aki felnőttként ment el. Nagy a különbség. Mindenki saját maga dönt a sorsáról, de az érzéseim maradnak, és éppen ezért magamat ismerve elrontanám a hangulatotokat egy pesti találkozón. Azt érezném, hogy minden kihalt belőletek, ami Erdélyhez köt. Ezt nem állítom, megint az én érzésemről van szó. Nagyon hiányzik az osztály, az az időszak nekem olyan mint egy álom, nagyon gyakran eszembe juttok. Szinte hetente elmegyek a ti házatok előtt. Tudom hol lakott ………………., a házakból a ti gyerekarcotok néz rám. Pontosan ezért én nem felejthetek, nem is akarok és nem is fogok. Mindezeket azért mondom, hogy az én „érzésemet” talán egy picit megértsd.
Köszönöm, hogy mindezt megosztottad velem! Ha az utolsó leveled az első, akkor teljesen másképp értelmezi az ember! És úgy gondolom, hogy most immáron harmadjára olvasva a leveledet, teljesen meg tudlak érteni! Azonban azt is hozzá kell tennem, hogy én mégis szeretném, ha eljönnél! Azok az érzések amiket Te nap, mint nap átérzel, illetve megtapasztalsz igen is szót érdemelnek és kell róluk beszélni! Hidd el, hogy a szívem és lelkem mélyén annyira visszavágyódok, hogy azt szavakkal el sem tudom mondani. (…) A feleségemmel most költözünk új lakásba és valószínűleg nem fogunk úgy állni anyagilag, hogy beleférjen még egy Erdélyi kirándulás is. Pedig ma reggel még, amikor az előző levelemet írtam Neked, akkor még más volt a gyerek fekvése… Nagyon fáj nekem is hogy nem tudok hazamenni, már megint nem! És sajnos rajtam kívül álló okok miatt. Én soha nem szűntem meg, és nem fogok megszűnni erdélyinek-kolozsvárinak lenni. Ugyanúgy őrzőm lelkemben és emlékezetemben azokat a gyerekarcokat, azokat az élményeket, amiket az alatt a rövid, két év alatt együtt átéltünk. Szóval nekem is fáj!!! De van, amin már nem tudok változtatni! Amin tudok az, hogy célul tűztem ki magam elé, hogy minél több “magyar” – a szó nemes értelmében véve – embernek mutassam meg szülőhazámat: Erdélyt! Hogy amikor haza megyek és ellátogatok Székelyföldre, akkor ne panzióban vagy szállodában szálljak meg, hanem falusi vendéglátás keretében magánházaknál, hogy így is támogatni tudjam valamilyen csekély módon az ott élőket.
Mindenkinek meg van immáron a maga élete! Az enyém itt és ott, s ezen soha nem fogok és nem is akarok változtatni. Talán nem is az akarással, hanem inkább a tudással van a probléma.
Hogy megértsük egymást és érezzük amit a másik, szerintem nem kell sok! Hiszem, hogy Erdély, annak ellenére, hogy 400 km-re vagyok Kolozsvártól, mindkettőnknek ugyanazt jelenti!
Végkifejlet: az osztálytalálkozót Budapesten megtartották, a kolozsvári barátom pedig nem ment el…
Kiss Olivér blogja 