Emlékszem, a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején hatalmas port kavart a Pászkány Árpád Zoltán (tényleg, vajon mi van vele?) üzletember és a Gheorghe Funar ultranacionalista kolozsvári polgármester közötti nyilvános vita: az Agroindustriala által a Szászfenes felé vezető út mentén lévő kukoricaföldért szálltak harcba.
Mindketten nagyon jól tudták, milyen irányban fejlődik a város. Csakhogy az egyik magyar volt, a másik pedig román…
Alig volt sűrűbb a forgalom, mint a szükségállapot idején. Akkor is szinte minden éjjel, de sokszor a hajnali órákban is sétáltam a lakhelyem közelében.
Szinte ugyanolyan kihalt volt a Kaja Tanya-Bulgakov utca, a Főtér – lassan ébredünk fel az éjszakai életre, s jól van ez így.
de egyelőre hiányoznak az ínyencségek: kulturális és szabadidős rendezvények, sportesemények.
Micsoda perverz ez a vírus: távol tartatja egymástól az embereket. Lényünk egyik alappillére a társasági élet, az ismerkedés, a másik felfedezése, a kíváncsiság.
a zsebemhez kapok: vajon nálam van a „nejlonbugyiba” tartott papír és a személyi? Végigmentem a Jókai utcán, betértem a sétálóutcába, alkalomadtán elbeszélgettem a történelmi intézetnél és az Egyetemiek Házánál szolgálatot teljesítő éjjeli őrrel. Rendszerint csak akkor ásítottam és mondtam, hogy én most nyugovóra térek, amikor a konteókkal hozakodtak elő…
Ez nem a bezártság utáni spirituális expedíció: a szükségállapot idején a szakmám és az önkéntesség következtében szinte egész nap jártam fel-alá.
Fel kell fedeznem az újjászületett Kolozsvárt.
Már nem csak enyém az út, az utca, a tér, a körforgalom, amelyeken magabiztosan és veszélytelenül haladtam gyalog, bringával, a Bónis Endrétől kapott és Áprilkának keresztelt robogóval élelmiszerért, orvosságért stb. Már nem érzem úgy, hogy kibéreltem a várost vagy én vagyok a meteorit becsapódást túlélt egyetlen emberi lény. Felszabadító és nyomasztó érzés egyaránt.
Kettős vágás: bánom, nagyon bánom azokat a dolgokat, amelyeket a szükségállapot előtt nem tettem meg, de azt is, amit március közepétől május 15-ig elmulasztottam.
a 1990 után a Monostorról közszállítással jártam a belvárosi iskolába, majd 1995 után pedig a munkahelyemre – a tömegközlekedés híve vagyok. Nem szennyezzük annyira a környezetet, nem idegeskedünk a zsúfolt forgalom miatt, nincs parkolási gond és kiadás, a trolibuszon olvasni, mélázni lehet.
kissé eltántorított a közszállítás használatától, bár tudom, hogy a buszokat rendszeresen fertőtlenítik. De ha éppen előttem egy fertőzött fogott meg valamit, s hirtelen a számhoz, az orromhoz vagy a szememhez teszem a kezemet?
Inkább gyalogolok, biciklizem, a lakónegyedekben vagy akár a Békás-telepen lakó időseknek pedig Bónis Endrétől (Reform Copy&Print, illetve ingatlanügynökség) erre a célra kapott kiváló robogóval szállítom az élelmet, szerzem be és szállítom haza a gyógyszereket vagy fizetem és viszem házhoz a közmű számlákat.
végeztem ugyanezt az önkéntes feladatot, azt viszont visszaadtam, értéke ugyanis 3 ezer euró körül mozog… Sajnos, le sem tudom írni, ki volt a jótevő, nehogy betörjenek hozzá… Jómagam is a szerkesztőségben, riasztóberendezéssel ellátott irodahelyiségben tartottam a csodajárgányt.
gyors, nagyon kevés üzemanyagot fogyaszt, nincs parkolási gond és költség. Hátránya, hogy kevés élelmiszer szállítható vele (eddig elég volt a megtelt hátizsák, így nem volt gond) és esős időben kellemetlen elázni rajta… 🙂
Tegnap a Kolozsvári Közszállítási Vállalat (CTP, volt RATUC) vezérigazgatójával beszéltem az eddigi helyzetről és a május 15. Utáni kilátásokról.
Határozottan állíthatom, hogy gyermekkorom óta soha ennyi kocogót nem láttam a Bükkben. Úgy látszik, ez most a menő. Mi több, sok biciklis is szembejött velünk vasárnap az Árpád-csúcsra menet. Nosztalgiáztam: gyermekkoromban rengeteget jártam ide túrázni, mi több, régebb a hó sem ijesztett meg, több ízben télen is biciklire pattantam.
Lévén, hogy nem voltam biztos, a fürdőszobai ventilátor felszerelése szombaton befejeződik (rendesen megszenvedtünk Marci bácsival, s még mindig nincs vége), így töröltem a Függetlenek Klubjában meghirdetett eseményt, de hát amúgy is csak Andi jelentkezett, akivel aztán SMS-ben egyeztettünk tovább, hogy mégis lesz túra. Sajnos kihagyta.
A klasszikus útvonalat jártuk be, geoládákat is találtunk, remélem Bónis Endre lányai érdeklődnek majd a szabadidős tevékenység iránt… 🙂
Az útvonal: Minerva üzletház-Mehedinţi utca vége-Huedinului utca, majd az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) által felfestett piros turistajelzésen az Árpád-csúcsig. Ennek közelében találkoztunk a visszaúton tartó Arnolddal is, aki young and restless, s bár ő is a Monostorról indult, nem várt meg bennünket, már 10 órakor elindult, mi csak 11-kor.
Szerencsére az Áprád-csúcstól néhány méterre égő tüzet találtunk, körülötte sajnos elég sok szemetet is. Kiváló érzés: ropogó tűz hóval körülvéve, verőfényes napsütés…
Megtaláltuk Mr. Erikusz earth cache-ét, majd a BEEnci által az Árpád-csúcsnál elrejtett geoládát. Mi találtuk meg elsőként?
****
Kattints, kérlek, az első fotóra:
Kiss Olivér blogja 