Kelemen Hunor mély aggodalommal tekintett a képrenyőre (Saját felvételek)
Ember legyen a talpán, aki 30 év házasság után még kívánja a feleségét vagy a férjét…Öt-tíz év után is nehéz, állítják egyes házasok.
Hogy is van az a vicc? Fél Viagrát strandolás előtt, látszódjon, hogy van. Egyet a szeretővel való hancúrozás előtt, hogy jól menjen a dolog. Kettőt a feleséggel töltött éjszaka előtt. Nos, akkor az RMDSZ-re szavazás előtt hány nyugtatót kell bevenni?
Vajon mit mondott egymásnak Vákár István (balról) és Csoma Boti?
S mégis kívánatos az érdekvédelmi szövetség: minden jel szerint az eddiginél legtöbb szavazatot kaptak a tulipánosok. Kolozs megyében is. Természetesen Orbán Viktor is jelentősen besegített, de a Nagy Ellenségkép is sokat nyomott a latban. Ilyen vonatkozásban az úzvölgyi ügyéppen kapóra jött.
Bár korábban csak a Funar újraválasztása kapcsán észleltem ilyen letartgikus hangulatot az RMDSZ-nél, derűs pillanatokra azért mégis sor került. Horváth Anna és Hegedüs Csilla szelfizik
A jelek szerint az RMDSZ nem tartott nagyon attól,
hogy a PSD-vel való, igen komolyan bírálható együttműködése sok szavazatot visz majd el. Ha komolyan félt volna ettől, akkor legalább 2-3 hónappal ezelőtt ürügyet talált volna az egyébként letöltendő börtönbüntetésre ítélt Dragnea által vezetett PSD-nek parlamenti támogatást biztosító protokollumot.
Halkan kérdezem: nem az RMDSZ, akkor ki védi meg az érekeinket? Valamelyik román párt? Délibáb!
Bár sokkal szívesebben tekertem volna az erdőben, de későn indultunk el. Olyan délután háromkor. Vagy még később. Emlékszem, 14:30-kor indult a 37-es busz a Széchenyi (Mihai Viteazu térről), s olyan 14:48-kor voltam Botinál a Szél utcában. Tegnap is laza nap lett volna, akárcsak szombaton (keresztlányozás Glytzéknél), hacsak Botinak nem jön az ötlete: bringázzunk ki Magyarvistára, s onnan Emőkével, Gorbó község alpolgármesterével tekerjünk tovább valamerre.
Done deal.
Valamikor odáig ért a víz? 🙂
Azt hittem, negyven-ötven év körüli asszonyról van szó. Csodálkoztam is, egy családos, gyerekes nő hogyan fog a mi tempónkban tekerni. (Nehogy valaki diszkriminációt kiáltson, mert elmegyek búvárnak…) Kiderült, egy igen fiatal és alig néhány évvel ezelőtt a Solymosi és JZSUK-féle biciklitúrákon részt vevő hölgyről van szó, aki egyre többet szándékozik sportolni.
Apropó, Boti: nemrég ocsúdtam fel: 20 (húsz) éve barátok vagyunk… With ups and downs. Megtaláltam azt a fotót is, amelyet a dániai utunk során készítettünk Świnoujście kikötőjében. Mi a fogkefét kerestünk mi ott? Dániába igyekeztünk egy nyári egyetemre. S miért onnan? Na, ez már hosszabb, személyesen szívesen elmesélem…
S a kaolin miatti kék szín?
Aztán Magyarvistáról Egeres gyártelep, majd felmentünk a Kék Lagunához. Emlékeszem, Márkékkal és a tanc.ro csapatával voltunk itt utoljára: a bogártelki tánctáborból jöttünk át valami dombra felmenő futószalagon, s aztán le a tóhoz. Akkor még valóban szép smaragdzöld volt a színe… Most már… víz is alig van benne.
Tény: éjfél tájt érkeztünk Kolozsvárra. Persze, a Boti fejlámpája lemerült, én elfelejtettem betenni. Szerencsére volt fényvisszaverő mellényünk, hátul piros villogónk… 🙂 Sajnos lemerült a GPS készülékem akkuja, de ha jól számolom összesen 80-85 kilométer közötti távot tettünk meg.
Hajdanán a Kék Laguna színe is kék volt, a sör is ilyen volt…
Am primit două critici din partea unor prieteni în legătură cu articolul intitulat Maghiari şi români în Transilvania: două lumi (aproape) complet paralele – e bine, înseamnă că aceste materiale sunt citite. Unul a venit din partea prietenului meu Csoma Botond, deputat UDMR de Cluj. Să fie clar: el îmi este prieten din anul 1998, deci cu mult înainte de a deveni parlamentar, căci un ziarist şi un politician pot fi prieteni doar în această situaţie… 🙂
Cealaltă critică, un fel de drept la replică, de fapt, a venit din partea lui Szász Péter, membru de bază al Clubului Speologilor Amatori (Kolozsvári Amatőr Barlangász Klub – CSA/KABK)
Siker. Kakasy Botival a marokkói Toubkal csúcson, 2012-ben (4167 méter)
A politikus és az újságíró csak akkor lehet barát, ha már azelőtt ismerték egymást, hogy előbbi ebbe a státusba került. Csoma Botit 1998 óta ismerem, azaz közel 20 éve – ismerkedésünk szokatlan sztorijáról is fogok ma este beszélni…
Boti néhány éve politikai pályára lépett, most pedig meghívott, tartsak előadást a fiataloknak arról, hogyan lehet olcsón, hatékonyan utazni Nyugat-Európába, de más, egzotikus, szokatlan, váratlan helyekre is. Köszönöm a meghívást, szívesen elfogadtam, amikor megbizonyosodott, nem kampányrendezvényről van szó.
Nawwaf bediun házigazdánk vacsorát készít a Wadi Rum sivatagban (Jordánia, 2013)
Ma este szó lesz az utazási technikákról, ezek segítségével jutottam el 45 országba. Nem ám a luxusutazásokról, hanem az alig minimálbér fölötti erdélyi magyar újságírói fizetésből összehozott például tunéziai, két ízben amerikai, marokkói, izraeli, jordániai és mondjuk a Dubaiban megejtett kiruccanásról. De volt még Norvégia, Balkán és Kárpátalja-körút, Spanyolország, legutóbb pedig Tenerife, Genf, s júniusban jön Izland, s remélhetőleg Irán…
Két ügyben készítettem ankétot a Szabadságnak: az egyik a Házsongárdi temetőben állítólag illegálisan felépített kripta ügye, a másik pedig az ügyészség által a Mátyás szoborcsoport talapzata előtti gyepre törvénytelenül elhelyezett Iorga-tábla ügyében tett büntető vizsgálat kérdésköre.
A kripta ügyében a Horváth Anna alpolgármester, Oláh Emese, Geréd Imre és Csoma Botond városi tanácsosok által benyújtott büntető feljelentés kapcsán egy éve vizsgálódik az ügyészség. A Iorga-tábla esetében több időre volt szükség: Kelemen Hunor volt művelődési miniszter és Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Egyesület volt a alelnöke 4 (négy) éve próbálja azonosítani és megbüntetni a tettest vagy a tetteseket a rendőrség és az ügyészség.
Jó munkához idő kell, így a közmondás. Abban reménykedem csupán, hogy amíg nyugdíjba vonulok, addig mindkét ügyben lesz valami eredmény.
Nyilvánvaló, hogy úgy a kripta, mint a tábla ügyében szimbolikus térfoglalásról van szó. Sajnos túl gyengék vagyunk ahhoz, hogy ellenszegüljünk ezeknek a folyamatoknak…
Csoma Boti barátom CD-je ismertette meg velem még jobban a hagyományos zsidó zenét játszó együttest. Korábban is hallottam róluk, alkalomadtán hallgattam a zenéjüket, de a CD-t kopásig újra, s újra játszottam.
Alig vártam a péntek estét. Összegyűlt a baráti társaság, együtt élveztük a tiszta zenét játszó együttest. Kiváló élmény volt!
Remélhetőleg 2016-ban is lesz a közép-kelet-európai zsidó népzenei együttes! Hátha ismét a Budapest Klezmer Band… 🙂
Idén is kellemes volt a gyaloglás (Saját felvételek)
Még a legelején leírom, nehogy elfelejtsem: a május 9-én szervezett XVIII. Jókai Mór Emlék- és Teljesítménytúránrekordok dőltek meg: egyrészt rekord számú résztvevőt regisztráltak, a 30 kilométeres távot a Titán Erdélyi Túrázók (TETú) csapatának két illusztris tagja nyerte: első helyen Biró Jocó, a másodikon pedig Csoma Botond.
Vandával is rekordot döntöttünk, ugyanis idén a tíz és fél óra helyett nyolc és fél óra alatt teljesítettük a távot.
A Tordai-hasadék utáni döglesztő előtt gondoltam egyet, s belehúztam, így a Monasztária-tetőn 25 percet vártam Lenkére (nem az unokatestvérem, ő sajnos csak a legelsőn volt 2011-benTrombitás Enikővel, Biró Jocóval és velem). Várfalván ettem egy zsíros kenyeret hagymával, haraptam kettőt egy szendvicsből, s a profi pókeres Botival ittam volna egy sört, de a lányok siettek. Számomra a túra elsősorban a társaságról, a hangulatról, a közös élményről szól, ezért igyekszem igazodni a többiekhez. A lányok leszavazták a sörözést, sietni akartak. A sörről nehezen mondtam le, ezért szándékosan belehúztam. Vandát még megvártam, de voltak szakaszok, ahol szaladtam – ha már nincs kohézió, összetartás, közös élmény, akkor legyen egy kis teljesítmény.
Nem volt türelmünk sorban állni
Meglepett, hogy a Székely-kő környékén sok helyen piros-sárga kékre festettek több sziklát. Ez mintha nem így lett volna eddig.
Tavaly mintha ez nem így lett volna…
Torockón találkoztunk Csoma Botival és Jocóval, azonnal buszra pattantunk, s irány Várfalva. Eredetileg nem akartunk elmenni, mert gondoltuk, hogy későn érünk Torockóra, s vasárnap keresztelőre voltunk hivatalosak. De így más volt a helyzet, s korántsem bántuk meg. Elsőre rendkívül körülményesnek tűnt a Torockóra érkezés, majd buszra várás, Várfalvára szállítás, s csak itt evés. Így, hogy a busz azonnal indult, másabb volt. Az ember, ugye, érkezés után azonnal szeretne enni-inni, nem buszra várni, utazni, s csak aztán enni.
Nagyon jól esett a finom, meleg gulyás! Köszönöm, Ági és Tibi! Kár, hogy a közeli üzlet/kocsma nyolckor bezárt. Amennyiben ez nem történik meg, még ittam volna egy sört… 🙂
Idén minden időket felülmúló logisztikával próbáltuk elkerülni a korai ébredés, a buszozást, így pénteken három kocsi ment Torockóra, kettő ott maradt, s időközben is voltak még zsonglőrködések… Minket végül nem Szami, hanem póker Boti kedves felesége, Csilla hozott haza: helyszínre jött, jéghideg sört is hozott, mindenkit hazavitt. Nősülni kellene?! 🙂
A legidősebb résztvevő: Ruzsa István, 81 éves… Szeretném, ha az ő korában én is így tudnék majd gyalogtúrázni…
Gratula Branea Róbertnek, aki biciklivel tette meg a Jókai 55-ös túrát. És a Nagy-Árkon jött le… Jövőre kellene egy biciklis futamot is szervezni, s az érdekeltek a Székely-kőnek a Torockószentgyörgy felőli részén jönnének le bringával. Nos?
Gyerekszáj a Jókai-túrán:
Elegem van!
Eleged van, vagy meleged van?
Jövőre az egyesre megyek!
Remélem, jövőre a szervezők elkerülik a Jókai 30-as indulásánál levő tumultust (a hosszú sor miatt nem is regisztráltunk), s a gulyás ismét Torockón lesz…
Köszönöm a szervezést, a sok-sok időt és energiát, amelyet belefektettek. Tisztelet érte!
Most hétvégén Erőss Zsolt Teljesítménytúra. Vandának és nekem a 30-as táv. Számomra ismét, számára első ízben.
Remélem, sem Freiburgban, sem Mulhouseban, sem Colmarban, de még Bázelben sem jut eszembe a kolozsvári multikulti és multilingvi mizéria. Az imént néztem meg a Kolozsvári Városi Tanács tegnapi ülésének videófelvételét, s szinte összehánytam magam.
Csoma Boti jól állta a sarat, elmondta, amit el kellett mondani, szót adott a muszájosoknak, védte a mundér becsületét. Ugyanígy Horváth Anna. De vajon elég ennyi? Vajon így kell? Nem jött vajon el az idő a határozottabb, élesebb konfrontációra?
Lehet, naiv voltam, de még hittem, hogy valamilyen szinten Emil Boc européer, toleráns, felvilágosult, sok országban járt, az Egyesült Államokban is tanult. A multikulturalizmus és a többnyelvűség eszméje vonatkozásában sajnos nem sokban különbözik Funartól.
Leírtuk a Szabadságban is: Boc azt ígérte, a Nagyvárad felőli bejáratnál levő óriásplakátot többnyelvűre cseréli. Nem tette meg. Vajon nem eléggé világos, hogy az orrunknál fogva vezet? Meddig tűrjük?
Még mindig ott van a Iorga-tábla, a sértő felirat a Baba Novac-szobron.
Jövőre helyhatósági választások lesznek. Szerintem az RMDSZ-nek be kellene durvulnia, de ugyanakkor a civil szervezetekkel és az egyházakkal egyeztetve mindenkinek fel kell vállalnia, hogy a helyi ellenzékiség sokba kerül majd, azaz 100-150 vagy akár 200 ezer eurós veszteséggel jár a magyar közösségnek. Vagy lenyeljük a békát, vagy az RMDSZ ellenzékbe vonul, s ennek következtében pénzt vesztenek a civil szervezeteink, egyházaink stb. A szerencse az, hogy egyelőre az egyesült Nemzeti Liberális Párt és Demokrata-Liberális Párt (PDL) képtelen megegyezni egy közös jelöltben (ez van a Kolozs Megyei Tanácsnál is), ezért még a helyén marad Horváth Anna, de lehet, nem sokáig.
Amennyiben bevállalják az éles konfrontációt, a helyi koalícióból való távozást (vagy kirúgást), a tanácsülésről történő távozással, más tiltakozási formák bevetésével követelik a magyarság által megfogalmazott kérések mihamarabbi, határidős teljesítését, akkor emelt fővel mehetnek előre, de közösségként sokat vesztünk.
Sajnos lapzárta van, nincs több idő írni erről, pedig sokat lehetne Inkább elmegyek egy kicsit külföldre, kitisztítom a fejem, s mire visszajövünk, hátha más lesz a légkör. Hiú ábránd, ugye?
Családom tagjai: hegy, felhő, köd (Hám Péter felvétele)
Már nem emlékszem, hogyan akadtam rá Hám Péternek a Facebookon futó Túrázás/Excursii oldalára. Tény, hogy már régen terveztem túrázni társaságával. Múlt hétvégén összejött.
Nehezen, de összeállt a nyolc fős csapat (váratlan fordulatok, visszamondások, győzködések), két kocsival indultunk útnak pénteken, szeptember 27-én késő este.
Szombaton hajnali két óra tájt érkeztünk Bușteni városába, szerencsére a székelyföldi „felfedező csapat” már foglalt szálláshelyet egy panzióban, de sajnos az eredeti elképzeléssel ellentétben nem volt mellette hely felhúzni két sátrat. Sőt, sajnos egyet sem, így a rövid szervezkedési intermezzo után a sípálya alatt aludtunk Vandával, Lindával és Jocóval. Egyáltalán nem volt hideg, a születésnapunkra kapott téli hálózsákok ismét állták a sarat. Izé, a hideget.
Ég és föld között (Hám Péter fotója)
Potom 5 órát aludtunk, reggel indult a túra. Nyolcan vágtunk neki a Bușteni – Jepii Mari – Piatra Arsă menedékház (kiváló volt a forralt bor és a kiszolgálás!) – Jepii Mici csúcs (2150 méter) – Caraiman menedékház – Jepii Mici – Bușteni útvonalnak. Pozitív szintkülönbség: 1200 méter.
Álomi volt a kilátás, ismét eszembe jutottak a csodaszép Dolomitok.
S mivel ez nem volt elég, vasárnap megérkezett Bereczki Barna hegyi túravezető, s a légi párkány volt műsoron. Szombatról vasárnapra a fáradtság miatt mi is a menedékházban aludtunk, nem volt erőnk ismét felhúzni a sátrat, majd reggel leszedni. Ébresztő hajnali hatkor, indulás egy órával később.
A túra egyik legszebb pillanata volt: a völgyben a Bucsecs-platóról is látható szivárvány keletkezett, s árnyékunk valahogy éppen a közepére vetítődött ki… (Hám Péter felvétele)
Bușteniből felmentünk a Fehér-völgy aljában található forráshoz, jelzetlen ösvényeken. Innen döglesztő, tüdőrepesztő volt a mászás az erdőben a Costila menedékházig. Itt rövid reggeli, majd a Barni leírása szerint
A Sasok fala alsó, még erdős, de meredek szakaszain haladtunk, sorra kereszteztük a Policcandru és Stâncos szakadékvölgyeket, majd pár láncos szakaszt követően feljutottunk a Légi párkány előtti kiszögellésre. Innen láthattunk le a Fehér-völgy aljára, illetve a nagy Fehér falra amelyen a híres/hírhedt Kék-Repedés mászóút is van.
A híres Légi párkány után a Fehér-fal gerincén másztunk fel a Costila Nagy Párkányára. majd a Gelepeanu-kéményen ki a Bucsecsi-platóra. Itt a sűrű köd miatt elmentünk a Hősök-keresztjéig, majd megtaláltuk a Fehér-völgy felső bejáratát. Ez is jelzetlen út. Itt ereszkedtünk vissza (a kötélbiztosítást igénylő Săritoarea Cârnului és a hófoltok mentén) az erdőbe, majd vissza a kocsikhoz.
Vasárnap tizen indultunk el, s négyen mentünk végig a teljes szakaszon. Tulajdonképpen ötön, ugyanis valaki önzetlenül visszafordult tériszonyos barátunkkal, de kétségtelen, hogy ő is végigjött volt velünk!
A kolozsvári csapat szombaton a Bucsecs-platón (balról jobbra): Bíró Jocó, Ambrus Krisztina, Popovics Linda, Hám Péter (guggol) jómagam, Vadas Vanda, Csoma Botond és a litvániai Iveta Butkevičiūtė (A fényképezőgépem automata felvétele 🙂
Szintkülönbség: sok.
Ez így leírva egyszerű, de egyben életem egyik legnehezebb túrázós hétvégéjének az utolsó mozzanatait jelentette. Bár számomra nem ért véget a megpróbáltatás: több mint 4 órát kellett vezetnem hazáig, hétfő hajnali 2 óra tájt érkeztünk Kolozsvárra.
Szerintem a vasárnapi túra legkönnyebb szakaszát a légi párkány jelentette. Túravezetőnk, Barni szakszerű vezetése, a Péter biztosította profi via ferrata szerkó eredményezte biztonságérzet hozzásegített ahhoz, hogy az élményre összpontosítsunk, s ne stresszeljük magunkat.
A Costila menedékház közvetlen közelében
Sajnos a kilátás nulla volt a ködfelhő miatt. Mosollyal arcunkon, derűsen, kiváló hangulatban keltünk át ezen a szakaszon.
Az utólagos elemzést követően számomra valóban a légi párkány volt a legkönnyebb szakasz. Mire felocsúdtunk, már vége volt. Amikor a pozitív élménylavina elmúlt, Barni már mondta, hogy
na, itt vége.
Sokat „segített” az is, hogy nem érzékelhettük a tátongó mélységet. Lehet, akkor nem lett volna annyira funny…
A légi párkány viszont nehezebb volt, mint bármelyik, általunk a Dolomitokban kipróbált via ferrata. Ehhez képest azok valóságos autópályák.
A saját, érzelmek és érzések által befolyásolt, azaz szubjektív elemzésem szerint a vasárnapi túrának három fő összetevője volt: fizikai és erőnléti szempontból a legnehezebb szakaszt a légi párkányig történő mászás jelentette. Utóbbi helyről már írtam.
Légi párkány. Egy rossz lépés, és…
Ezt követően a white out (fehér tenger, ködlecsó, páraóceán), az éhség és a mászás miatt a második legnehezebb szakasz következett a Gelepeanu-kéményig. Pszichés szempontból a legjobban a Fehér-völgyön történő ereszkedés „viselt meg”: Vandával nagyon fáradtak (pénteken éjjel 5, szombaton pedig alig 6 órát aludtunk) voltunk, gyötört az éhség, vizesek voltak a sziklák stb. Mindezekhez hozzáadódott az, hogy egy szakaszon a kötelet is be kellett vetni, az ujjam begyét nem éreztem a hideg miatt, ugyanígy járt Barni is. Ő egyébként mindvégig vérprofi túravezetőként viselkedett. Ő biztosított ugyan bennünket, de a kötél rövidsége miatt mi csak részben tehettük ezt meg vele.
Nehézséget jelentett a Bucsecs-platón a sűrű köd.
A vasárnap esti, fejlámpás érkezés csak hab volt a tortán…
Hangsúlyozni szeretném, hogy vasárnap egy fél órás szakasz kivételével jelzetlen utakon haladtunk – a Bucsecs-platón „belebotlottunk” a piros keresztbe, amely a Hősök-keresztjének közelébe vitt, itt pedig megtaláltuk a Fehér-völgy felső bejáratát.
Csúszós, vizes sziklatömbökön ereszkedtünk le a Fehér-völgyben. Egy helyen alpinista kötélbiztosításra volt szükség (Bereczki Barna fotója)
Elismerésem és tiszteletem Jocónak, aki bár nagyon szerette volna folytatni az utat, visszafordult Botonddal. Barátomnak tériszonya volt. Lelkiismeret furdalás emésztett mindvégig, mert abban a csoportban én voltam Boti legrégibb barátja, s nekem kellett volna megtennem ezt a lépést, de mindvégig arra összpontosítottam, hogy mindannyian visszafordulunk vagy Barni leviszi a Costila-menedékházig, s visszajön hozzánk. Utólag következtettem ki, hogy minden valószínűség szerint amennyiben én lemegyek Botival, akkor Vanda is velem tart, s akkor talán valamennyien visszafordulunk.
Derűs volt a csapat a légi párkányon. Talán azért, mert a ködfelhő miatt nem láttuk a mélységet… 🙂 (Bereczki Barna fotója)
Csak tapasztalt, teherbíró túrázóknak ajánlom a Bușteni-Costila menedékház-légi párkány-Bucsecs-plató-Fehér-völgy-Bușteni túraszakaszt. Nekünk is első nap, azaz szombaton kellett volna bevállalnunk, vasárnap már eléggé fáradtak, kimerültek voltunk, a végén már nem tudtuk annyira élvezni az élményt. Mindenképpen életre szóló élmény volt.
A Bucsecs-hegységben valamikor nagyon régen jártam, a távolság miatt itt nem túrázunk, bár csodaszép. Ez látszik a Hám Péter, Bereczki Barna, Iveta Butkevičiūtė és az általam készített felvételekből.
A csikók is elkísértek a Riszeg-tetőre (Saját felvételek)
Új világ, új hobbi, amely szintén szorosan összefügg a természettel: lovaglás.
Amikor az 50 kilométeres gyalogtúránk másnapján Sztánán véletlenszerűen találkoztam De Martin Lajossal (sok helyen dr. Demartini Lajosként jelenik meg), a sztánai hagyományőrző lovascsapat vezetőjével, hamar rájöttem, hogy a természetjárással kapcsolatos dolgokban ugyanúgy gondolkozunk. Ismeretségünk a Bonchida-Sztána 72 kilométeres lovastúrán teljesedett ki: rájöttem, hogy vérprofi. Olyan tárgyi tudása (állatorvos), gyakorlati tapasztalata (évtizedek óta lovagol), s erkölcsi tartása és személyisége van, amely kiváló vezetővé teszi. Olyanná, akire hallgatsz, mert tudod, hogy uralja a helyzetet, s biztonságot, nyugalmat sugároz. Az erkölcsi tartáshoz az is hozzájárul, hogy (akadémiai kifejezéssel élve) a soft dimplomacy segítségével oldja meg az esetleges feszült vagy nehéz helyzeteket.
Úgy döntöttünk, nem hallgatunk az esőt előrejelző meteorológusokra, s Vandával elmegyünk lovagolni Sztánára Lajcsihoz. P:)énteken este a francia Anne-val (néhány nappal ezelőtt ismertük meg Lórinál) és a lett Ivetával (a CouchSurfing társalgójára írt üzenetemre válaszolt) ültünk fel a vonatra. Este kaja, néhány korty sör és pálinka, kellemes hangulat és jó társalgást követően a pajta fölötti helyiségben aludtunk. Szombaton reggel megérkezett Csoma Boti és Kudor Emese, elmentünk a lovakért a legelőre, lehoztuk őket a pajtába, reggeliztünk, majd nekivágtunk az útnak. Előbb viszont Mihaela, Lajcsi felesége elindult egy csapattal Magyarvalkóra, a kétnapos túrára.
Fáradtan
Borús volt az idő, a Riszeg-tető előtt még csepergett is, a csúcson viszont már nem. Csodálatos kilátás volt: míg Bánffyhunyad fölött borús volt az ég, Magyarvalkó irányába a páragomolyagok közül áttörtek a napsugarak, s a hatalmas pillérekként tartották a csapadékkal teli felhőket. Visszafele sajnos egy kisebb incidens történt, ez viszont nem árnyékolta be a lovaglást.
Bár vasárnap Anne és Boti egy két fős csoporttal újból lovagolni ment, Vandával az Almási vár gyalogtúra mellett döntöttünk. A dióevéssel eltelt az idő, s még a Szentimrei villánál az 50 kilométeres gyalogtúrán elrejtett geodobozt is meg akartam látogatni. Betértünk Török Bélához is, a Szentimrei villa gondnokához, s kisütött a nap is. Ámen túrázás… 🙂
Csodálatosan telt Sztánán: lovaglás, természetjárás, friss levegő, pajtahíján alvás, kiváló társaság és hangulat. A betondzsungelből való menekülésnek, a többnapos természetjárásnak vagyok a híve. Amikor pedig lovaglásról van szó, annak adjuk meg a módját: elmegyünk a városból, s a paripák természetes környezetében, tisztáson, mezőn, erdőben lovagolunk. Feladunk ugyan a városi kényelemből, de jaj, mennyi mást kapunk cserébe. A ló nem csak néhány órás eszköz, amelytől hirtelen megválunk, beülünk a kocsiba, s hazamegyünk, hanem a társunk, akitől testi épségünk függ, ezért figyelnünk kell rá, tisztelnünk kell az állatot, meg kell becsülnünk őt. Nem gépkocsi, amelynek ha leégetjük a kuplungtárcsáját, sebaj, kicseréljük. A lovat pénzzel nem lehet barátunkká tenni. Kezdő lovas vagyok, de így érzem, gondolom.
Lajcsi, köszönjük a lehetőséget, innen folytatjuk! (Aki részesülni akar egy ilyen élményben hívja De Martin Lajost a következő mobilszámon: 0755-622868. Kérlek, hivatkozz a blogomra… 🙂 )
A YouTube éppen a Promises című zeneszámot játssza a The Cranberries együttestől – ismét teljesült a magamnak tett ígéret, miszerint a nyáron lehető legtöbb időt töltöm Családommal, a Természettel.
Tavaly júliusban voltam utoljára a Retyezátban – esküvői ünnepségen. Most családi hétvégén. Vajon leváltanak az Igazi és Független Férfiak Klubjának éléről? A klasszikus útvonalon mentünk, ezt ajánlom mindenkinek: pénteki délutáni indulás Kolozsvárról, érkezés éjfél után a Poiana Pelegii/Peleaga tisztásra, majd szombaton: Bucura-tó-Peleaga-csúcs: (2509 méter). Simán visszaértünk késő délutánra, tűzrakás következett. A csúcson még a geodobozt is megtaláltam… 🙂
Vasárnap gyerekekkel a Peleaga-patak völgyében. Lenyűgöző a jobb oldalon tornyosuló hegy közelében haladni. Csoma Botival nem is bírtuk sokáig: nekivágtunk az oldalnak. Kemény mászás volt: háromnegyed óra alatt kiértünk a gerincre. Közben még áfonya szedésére is jutott időre. A sárga kereszten eljutottunk a Păpuşa Mică (2370 méter), majd Păpuşa-csúcsra (2508 méter). Killing me softly mászás volt. Míg a csúcson kitisztult, Botival bubukáltunk egyet. Külön-külön! 🙂 Amire visszaértünk, már volt tűz és sült a kolbász. Idilli állapotok. Maradt még pálinka is. Bár hétvégére esőt jósoltak, a valóság rácáfolt a meteoblue-ra…
Hétfőn este még a Perseida-csillaghullást is elértük. Kovács Gabival és havereivel a Kis Măgura-csúcsról követtük figyelemmel az égi csodát. Kihagyhatatlan, akárcsak korábban… Sajnos a hangulatot valamelyest rontotta az eldurvult szivatás…
Szándékosan nem írtam másképp a hely megnevezését, mert sokan belekötnek, félreértik… 🙂
Már az év elején szóba került a biciklis/túramotoros túra. Mivel tavaly ősszel két nap tekeréssel már megtettük ezt a távot, idén volt, aki a teljesítményre hajtott (egy nap alatt letekerni), mások meg inkább az együttlétre összpontosítottak. Bánffyhunyadi születésű, évtizedek óta Magyarországra áttelepedett barátunk tavaly olyan élethelyzeten ment keresztül, amely következtében most minden századmásodpercet értékel. Főleg, amit családjával, barátaival tölthet. Igazán hiányzott együtt lenni vele, ezt több személyes üzenetben is kifejtettem neki. Értékelem benne az önzetlenséget, baráti kötődést, keresem a társaságát, szeretek beszélgetni vele. Éppen ezért idén jómagam Şugagtól csak Obârşia Lotrului településig tekertem le a mintegy 60 kilométert – többnyire emelkedő, hisz a Transzalpról beszélünk, ugye 🙂
A közel 140 kilométert Kolozsvártól Şugagig Lacival tettem meg túramotoron. Akik értenek hozzá: BMW F800 GS. Van benne putyera. Bár volt néhány rizikós előzés, barátom óvatosan és biztonságosan vezetett. Élmény volt ismét motorozni ilyen hosszú távon. Együtt Lacival. Továbbra is azt gondolom, hogy túl veszélyes a motorozás. A gépkocsivezetők többsége nem húz le, nem enged el. Amikor vezetem a Dacia Grand Cherokee Pathmaker Especially Limited Edition helyváltoztatómat (nem, nem gépkocsi!), akkor sokszor meglep a jelenlétük, bár sokszor nézem a tükröket. Ha nem nyomul pofátlanul, akkor elengedem. Minden további nélkül. Sokszor viszont megijesztenek, olyan hirtelen jelennek meg. Gondolom, nem vagyok egyedül ezzel.
Az útvonalon levő egyik Csoda
Pénteken este sátorverés, a tábortűz sajnos nemigen gyúlt meg.
Szombaton tekerés közben (bár 20 perccel korábban indultam el, Lóri és Boti hamar megelőzött) végiggondoltam az életemet, az eddigi megvalósításokat, a szabadidős és munkahelyi terveket, feladatokat. Halára untam magam. Ezért is, no meg azért, mert tavaly már megtettem a távot, de elsősorban abból a meggondolásból, hogy minél több időt töltsek Lacival, Obârşia Lotrului településtől már nem folytattam a bringázást. Kibírtam volna, igaz, az én inkább-élmény-mint-teljesítmény stílusomban másfél-két órás „késéssel” értem volna be, de nem láttam értelmét a fenti okok miatt.
Vasárnap éjjel 2 órakor dörgésre ébredtünk. Jött is a zuhé, ne aggódj! A patak mellett sátoroztam elkerülendő az országút és a közelben bulizók okozta zajt, ezért murkos volt a helyzet: ha megárad, elvisz. Itt vagyok a gép előtt, tehát… Na, s a vizes vasárnap haza is jöttünk…
Szerény ajánlatom azoknak, akik biciklivel készülnek a Transzalpra: inkább késő tavasszal vagy kora ősszel menjenek. A hőségben nehezebb tekerni. Akkor és csak akkor vállalják be, hogy egy nap alatt megteszik a több mint 100 kilométeres távot, amennyiben hónapokig edztek. Extrémbe meg lehet tenni különösebb előzetes felkészülés nélkül is egy napa alatt is. De minek? Ha a teljesítmény a fontos, akkor hajrá! 🙂 Az útvonalon geodobozok is találhatók. Nekem csak egyet sikerült megtalálnom, a többire nem volt idő, illetve messze volt az úttól. Mindenképpen legyenek alkatrészek nálatok, illetve kövessen egy kocsi.
Kiss Olivér blogja 