Bibi közbenjárásával, s a barátaim születésnapi pénzgyűjtésének köszönhetően hozzáláttam a Dacia Solenza Grand Cherokee PathMaker (nem ám csak hitvány finder) Especially Limited „Trailblazer” Edition rendbetételéhez. 🙂
A holland és kolozsvári barátaim anyagi hozzájárulásának köszönhetően 2006-ban 18500 kilométerrel vásárolt Dacia Solenzának (most 115 ezer van rajta) ki kell tartania, amíg élek, így folyamatosan szükségeltetik a javítása. A kocsi jó állapotban van, 2004-ben gyártották, a motoron, a kapcsolószekrényen, a kuplungon, az ablakokon és a visszapillantó tükrökön, a fényszórókon kívül már lassan mindent kicseréltem rajta… 🙂 A karosszéria viszont nagyon rozsdás volt.
Az utóbbi napokban sikerült kicserélnem a hajtási jogosítványt (orvosi vizsgálat, illeték), rozsdátlanítani nagy részét (lecsiszolták, kijavították, lefestették), télire cserélni a nyári gumiabroncsokat. Még a csomagtartó bal oldalán levő hatalmas és mély rozsdafoltot kell kijavítanom (a jobb oldalit hajdanán Misi bácsi megcsinálta, a másikra viszont nem volt pénzem), s négy darab nyári gumiabroncsot kell vásárolnom a tavasszal. Ja, s két eredeti dísztárcsát valamelyik bontóból. A mostaniakon már a drót is látszik. S aztán nagyjából rendben leszünk… 🙂
Végül még teljes joggal pályázhat a személygépkocsi státusra a lassan 14 éves Dacia Solenzám… 🙂
Immár 12 éves, 2004-ben gyártották, alig van rajta több mint 103 ezer kilométer. 18500-zal vásároltam 2006-ban jó sok pénzért, segítettek a holland és a hazai barátaim. Másra sohasem lesz pénzem, hacsak nem fénymásolok eurót vagy csoda nem történik, így ki kell tartania, amíg élek. Ő a híres-rozsdás Dacia Solenza Grand Cherokee Pathmaker (nem ám vékony Pathfinder) Especially Limited Edition (DSGCPELI). Eladni már nem tudom, mert az újra forgalomba íratási díj több, mint a kocsi jelenlegi értéke, amit körülbelül 70-500 euróra saccolok, az esetleges vevő aznapi hangulatától függően. A reális ár olyan 300 euró, azaz 30-cal több, mint a havi nettó jövedelmem.
Kemény legény
Pénteken délután hatkor indulni akarok. A központi zár (van ám neki ilyen is!) még nyitja az ajtókat, de a motor nem indul, a fények is csak halványan jelennek meg a műszerfalon (bord… 🙂 ). Felhívom azokat, akik várnak rám, beletelik ez egy kis időbe, mondom. Felhívok 7 ismerőst. Mindenki foglalt.
Szerencsére van úgynevezett bebikázó kábelem, de az utcában nem akar senki sem áramot adni, mert
elromlik a fedélzeti számítógép
Na, ne félj, én szívesen adnék neked áramot, nekem olyan nincs. De áramom se.
Szerencsére az egyik szomszéd bátor és villanyszerelő. Vagy fordítva, de mindenképpen mindkettő. Ő ad. Nagyon nehezen, második próbálkozásra elindul a motor. Még a kábelek is kiforrósodtak. Öt perc múlva a villanyszerelő és bátor és szomszéd azt mondja, állítsam le, s ha nem indul újra, akkor az akkunak annyi. Nem másért, de már fogytán az üzemanyagom. Megteszem. Persze, hogy nem indul újra. Azt mondja, szaladjak el a Petrom benzinkútig, vásároljak egy akkumulátort, ő itt lesz, amíg visszajövök, segít beszerelni. Remélem is, hogy marad, mert az ajtókat nem tudom becsukni (a bal elsőt nyitni sem, mert a mechanikában meghibásodott valami, Zitz ne röhögj annyit!). Igazából nem aggódom, hagyja csak ott nyitott ajtókkal, nincs mit ellopni belőle. Lopás ellen be kellene biztosítanom, hátha valaki rá fanyalodik, elcseni, s minden bizonnyal többek kapok érte, mint 300 euró… 🙂
Ott az a piros kocka az éjjel-nappal nyitva tartó autós bolt a Fenesi úton…
Elmegyek a Parâng utcán levő benzinkútig, furán néznek rám, amikor akku felől érdeklődöm. Nincs. Az autós üzlet hatkor bezárt, beülök egy taxiba, irány a Fenesi úton levő non-stop autós bolt. Veszek egy akkut a taxisofőr segítségével (szerencsére leállította, majd újraindította a taxi órát), visszük is a parkolóhoz, szerencsére a bátor és szomszéd és villanyszerelő még ott van, de már menni készült. Közben megérkezik Zitz barátom is, akit éppen fizioterápiáról rángattam oda segíteni. (Köszi, Zitz!). Próbáljuk kivenni a régi akkut. Eszembe jut, hogy a csomagtartómban (ahol a Daciához feltétlenül szükséges kalapács, csavarhúzó és drót is található!) van olyan spéci kulcs, amit még István bácsi szomszédunk készített nekem, az akkut rögzítő spéci csavar kicsavarására. Csak azok tudhatják, miről van szó, akinek Solenzájuk van. Nem feltétlenül a csavar sépci, de csak ilyen szerkóval lehet elérni.
Nekem nem ez a jó méret. Várj. Nekem ez a méret nem jó. Pillanat. Ez a méret nekem nem jó. Még egyszer. A Solenzámba nem ez a méret a jó. Na így.
Próbáljuk betenni az új akkut. Nem talál. Sebaj, a bátor szomszéd lehajlítja a tartó egyik vállát. Még úgy sem sikerül. Ráeszmélünk, hogy nem jó a méret. Puff, Zitz kocsijába be, boltba el, a cserét megejtettük. Szerencsére így le tudom adni a régi akkut is.
Vissza a helyszínre.
Tesszük be, talál (ja, még mielőtt elment volna, a szomszéd visszagörbítette az akku helyének a vállát…).
Kocsi indul. Csupán a plusszon levő szorító lóg picit, éppen 12-es méretű kulcsom nincs, de annyi baj legyen. Elmegyek (most már kocsival) ugyanahhoz a Fenesi úti autós bolthoz (az elárusító majdnem beesett a pult mögé amikor ismét meglátott…), veszek egyet. Mégsem kell, eléggé szoros.
Hat éves volt az akkor 145 lejért vásárolt Rombat típusú akkumulátorom. Az azelőtti (gyári) ugyanennyit bírta. Remélem, a mostani, 195 lejes Mombat ugyanennyi ideig lesz hű hozzám.
Újjászülettek a műszerfalon a fények, másként világítanak a fényszóróim is. El kell még mennem a Bartók Béla (a papírokra az elárusító Bellát írt…) utcába, ellenőrizzék a töltést vagy mi a frászt, s aztán jár érte garancia is.
Ja, s még a téli gumiabroncsaim vannak fent. Azokat is le kell cserélnek. Óvom kell őket, kettesével vásároltam őket, két évbe telt, míg négy lett belük… 🙂
Hatkor ültem be a kocsiba, fél kilenckor indult el. 🙂 De legalább nem hagyott az úton. Csak a parkolóba… Éljen a DSGCPELI!
Már az Erőss Zsolt Teljesítménytúráról hazafele jövet éreztem, hogy furán fékez a Dacia Solenza Grand Cherokee Pathmaker (!) Especially Limited Edition. Hazafele jövet is többnyire a motorféket használtam, de mégis vert valami… Ismét a fékrendszer, a fenébe, mondtam magamba, ez volt amikor Szalonikiben is voltunk. Valamennyire nyugodt voltam, mert a fékpofákat februárban cseréltettem ki egy vállalat szakemberével, maszek módon. Eddig bíztam az illetőben, most már nem annyira. Jelezhette volna, hogy nagyon, de nagyon meg vannak kopva a féktárcsáim. Ezeket még évekkel ezelőtt cserélték ki a Dacia autószerviznél. S még azelőtt Szekrényesnél, a közismert kolozsvári autószerelőnél.
Fura azért, hogy bár még csak 97 ezer kilométer van a kocsimon, máris háromszor kellett féktárcsát cserélni. Aki velem utazott tanúsíthatja: nyugisan, óvatosan vezetek, nagyon gyakran használom a kéziféket, a fékkel óvatosan bánok.
Néhány héttel ezelőtt a Dacia Solenza Grand Cherokee Pathmaker Especially Limited editiont elvittem a Budai Nagy Antal utcai Dacia szervizhez (oda többet nem hiszem, hogy megyek valaha). Mondtam nekik, hogy a fékrendszerrel van a baj, annyira ver, hogy a talpam csúszik le a fékpedálról. Azt mondták, elvégezték a féktesztet, rendben volt, ezért kicserélték a kerékagyat (bucşă) és a lengéscsillapítót (bară stabilizatoare). Már az udvarukon éreztem, hogy a helyzet semmit sem javult, de azért mentem egy kört. Amikor jeleztem az illetékesnek, azt mondta, ne lehet. Tettünk egy kört. Majdnem leesettek a visszapillantó tükrök, fékezésnél annyira rezgett az autó. Kiszámolta: 700 lejembe kerül úgy a nemrég kicserélt fékpofák cseréje, mint a féktárcsáé. Faképnél hagytam.
Gondoltam, egy teljesen új helyre viszem a kocsit: Donáth Service. Lemondtam a vállalati szakiról, a Dacia szervizről, Szekrényesnél már nagyon régen voltam, s ő amúgy sem foglalkozik hazai gyártású személygépkocsikkal.
Eszembe jutott, hogy amikor több ízben beázott a csomagtartóm, s jártam az autószervizeket, hátha lehet újat vásárolni, betévedtem a Donát utca 258. szám alatt levő szervizbe. Készségesen segítettek. Akkor is, amikor egyszer arra jártam, s a nyikorgó bicikliláncomra vazelint kértem. Gondoltam, kipróbálom, hogyan dolgoznak itt. A wild try. Pénteken elvittem, Czakó Krisztina már aznap elkészült, de csak ma mentem érte. Az úrhölgy kedves, figyelmes volt. Az eddigi tapasztalat szerint a fékrendszert megjavították, jól működik. Ami igazán tetszett az, hogy az egyik alkalmazott (azt hiszem, Leventének hívják), részletesen elmagyarázta, mi több, saját kezdeményezésből vette a fáradságot és lerajzolta, hogyan működik a fékrendszer, mi okozhatta az eddigi problémákat és javaslatot tett a hosszú távú megoldásra. Jóleső érzés, amikor így foglalkoznak az ügyféllel, növeli a bizalmat és az elégedettség érzetét.
A fékrendszer rendbetételéért és a motor rögzítőjének (valami balance nemtommi) rendbe hozásáért kiadott 520 lej (nem akarod tudni, hány százaléka ez a havi fizetésemnek, de elégtétel, hogy a szervizcég 7,5 százalékos árkedvezményt adott) után most már csak az útadó kifizetése (június 26-án járt le, körülbelül 150 lejre számítok), a kipufogó hegesztése (elég durván szól, mintha versenyautót vezetnék…), a rozsdamentesítés (számítok Önre, Misi bácsi!) és a keresztrudak felszerelése van még hátra. A tetőre ugyanis biciklitartót szándékozom szerelni, de a mostani költségek miatt lehet, minden (ismét) halasztódik.
Valamelyest vicceltem akkor, amikor azt mondtam: a Dacia Solenza Grand Cherokee Pathmakernek ki kell tartania amíg élek. Eladni már nem tudom, s tudjátok mit, ha már ennyit költök rá, akkor megtartom magamnak! 🙂
Bemordul a Dacia Grand Cherokee Pathmaker Especially Limited Edition, padlógáz, s indul a Ukrajnai, szlovákiai és magyarországi körút.
A határon remélhetőleg nem lesz macera, lefedtük magunkat papírokkal, egyik hivatalosabb, mint a másik. A tervek szerint ma este már Beregszászon leszünk, a Beregszászi Református Egyházközséghez tartozó diakóniai központban szállunk meg. Úgy néz ki, Munkácson is sikerült egy éjszaka szállást intézni a CouchSurfing segítségével, Ungváron meg a helyszínen próbálunk majd találni valamit.
A körút része Kassa is, majd a budapesti babalátogatás (kérlek, könyörgöm, ne váltsatok le, a Kolozsvári Független, tehát Igazi és Szabad Férfiak Klubjának az alapító elnöke akarok maradni!) után január 5-én érünk vissza Kolozsvárra.
A csütörtöki sztánai kiruccanás után annyira sáros a kocsim, lehet, át sem engednek a határon… 🙂
Hétfő hajnalban érkeztünk vissza Kolozsvárra a Bucsecsből. A tíz órás túra után nehéz volt négy órát vezetni Bușteni városából, de nem volt nehezebb, mint januárban közel 700-at Szófiából haza. Persze, tudom, mások sokkal többet levezetnek egy nap alatt, de én ritkán ülök volán mögé.
Na, szóval, megérkezünk, kinyitom az ajtót, nem gyúl ki a mennyezeten levő kis lámpa. Az agyam annál inkább. Persze, hogy megint van valami malőr a kocsival. Így van ez, mert Dacia. S ráadásul ki kell tartania, amíg élek (akárcsak a vagyonnyilatkozatomon szereplő, 2003-ban az amerikai ösztöndíjból vásárolt Canon PowerShot 3G digitális fényképezőgép. A téli hálózsákomat és a biciklimet talán még lesz alkalmam kicserélni), ezért erőst ügyelnem kell rá, semmi baja nem lehet.
Szóval kigyúlt az agyam, mert az égő nem. Még rátett egy lapáttal, hogy a központi zár aktiválásakor a jelzőlámpák nem kacsintottak rám.
Grrr…
Felötlött bennem, hogy múltkor már volt ilyen. Vagy valami hasonló. Mert, ugye, egyem a drága műfogát, a Daciánal szinte mindig van valami, rendszerint szerencsére csak apró, baja. Múltkor az üzemanyag tartálynál levő kis ajtócska hibásodott meg, na, azt aztán a hagyományos Dákróver módszerekkel sem sikerült becsukni: a kalapács, a drót és a csavarhúzó sem használt. Még Bulgáriában sem jártak sikerrel, pedig a javítóműhelyes pasas váltig állította, hogy ért hozzá, megszakérti. Hazáig lógott hátul a füle Szolinak. Féltem, nincs jól leszigetelve az üzemanyag tartály, megkocsonyásodik a szomszédok üzemanyaga.
Visszatérve (látod, mindig, mindig van még egy történetem a Dacia Solenza Grand Cherokee Pathmaker Especially Limited Edition személygépkocsimról (igen, ismételt köszönet a holland barátaimnak a pénzért!). Na, hány zárójelet nyitottam?
Ott a kicsi drága F2-es is…
Alors: vasárnap, azaz hétfőn hajnalban kiégett az egyik biztosíték, amit én ellenállásnak ismertem. S tegnap kezdődtek a telefonhívások. Első tétel: kinek van (még) Dácsiája? Most is előre szaladtam: előbb bementem a Fenesi úton levő folyamatosan nyitva levő autós üzletbe, mert emlékeztem, hogy a tavaly ott valaki megszakértette az ügyet: kijött egy csipesszel, levette a biztosíték tábla micsodáját, kivett egy rózsaszín biztosítékot, tett egy másikat helyette, s ámen. Most az illető nem volt ott, mert egyik elárusító sem tudott segíteni. Mintha űrkutatásról vagy agysebészetről lett volna szó.
Tehát: Dacia, egyszerű, nincs rajta csomó, mint más valamin, tehát nem kell sokat keresni a problémát, van az magától az ilyen járműben. Nem tudtak segíteni. Odamentem egy taxishoz. Hogy ő nem tudja, neki nincs Dácsijája. Olyan lenéző tekintete volt, gyorsan elköszöntem. Felhívtam Lázok Levente barátomat, hátha tud segíteni. Sajnos, ebben nem. Akkor jutott eszembe Imike Pingvinkém, neki volt egy ilyen szégyenletes kocsija, hátha tudja. Nem vette fel a drága. Ismét. Hát minek. Végül a geocaches Erik édesapja, István, a taxis segített. Leült a net elé, előkereste, felhívott. Éppen parkoltam a Monostor Cityben.
Az F2-es biztosítékot kell kicserélni
mondta.
Kezdett bonyolódni a helyzet.
Tessék, igazodj el!
Elővettem a csomagtartóban levő mindenes táskát (van kalapácsom, drótom, csavarhúzóm, csillagos is, különböző méretekben, van akkumulátor csavar megdikicselésére alkalmas vasrúd is, szóval van ott minden, ami a Dácsijához kell), na, s a táskából előkerült az a doboz is, amelyikben szépen ott vannak az égők. Rendben van az is tartva, ahogy valamelyiket be kellett vetni, azonnal helyettesítettem. Ott virított a szép kicsi 10 amperes biztosíték/ellenállás. István kiderítette, hogy a bal oldali függőleges sorban alulról a második vezérli a beltéri világítást és a központi záras kacsintást.
Na, de mivel szedjem ki? Illetve, mivel tegyem majd be?
Gondoltam, felszaladok a szemcsipeszért, édesanyámnak van még olyan régi jó, ellenálló fajta, amit ilyesmire is lehetne használni. Előbb tettem egy próbát: kihúztam a legalsót, volt hely megragadni a 30 amperes kis kék fejűt a bal nagyujjammal és a mutatóujjammal. Ki is jött a drága vidrám. Következett a vétkes 10 amperes. Ahogy betettem az újat, azonnal lett Fény. Óóóó, fény a Dácsijában. Nézem a kaccsintást, záráskor is csak egyet villog (két kaccsintással szoktatott meg). Azta’ Dácsija mindenedet, fáradt, éhes vagyok, hideg van, de nem adom fel. Addig amperezünk, amíg megadod magad. A végén addig zártam-nyitottam a Dácsija gólyóálló ajtóit, amíg a központi zár is megadta magát. Szerencsére nem úgy, ahogy te gondolod, hanem: HELYREJÖTT MAGÁTÓL! Ilyen is csak az én kocsimnál fordulhat elő. Szerintem egyszerűen beleunt a szívatásomba.
A rejtekhely. A fotó a netről van, az én “kocsimban” más a konfiguráció. Itt a lényeg a rejtekhelyen van.
Szóval most tudjátok (ha még van valakinek Szolencája): a központi zár kacsintását és a beltéri égőt a biztosítéktábla bal oldalán levő függőleges (van ám ott vízszintes, cselesek a Pitești-i gyár tervezői) menüsor alsó részétől számított második biztosíték biztosítja. Nekem két órámba telt amíg megoldottam a kérdést. Ja, még a Mócok útján, a sörgyár közelében levő autós üzletben is voltam. Megijedtem, amikor a pasas az mondta, víz mehetett a rendszerbe, más gond van ott, ugyanis a kettőt nem ugyanaz a biztosíték biztosítja. Szerencsére tévedett. Abban viszont nem, hogy
Așa-i cu Daciile astea, domnule dragă!
************************************
KIEGÉSZÍTÉS (az egyik olvasóm kérésére)
Mi feltétlenül szükséges egy Dácsijába (2006 óta tartó tapasztalatom szerint):
kalapács (ha nem a kocsinak, akkor a fejednek)
csavarhúzók (ipari mennyiségben és csillagos is, ugyanennyi)
drót (kruciális)
az akkunak azt a spéci csavarját kicsavaró fém cucc
kis égő oda hátra a szélvédőhöz, ahol a féklámpa található (az is gyakran kiég)
egy atomreaktor műszaki könyve, mert ha abba beleolvasol, azonnal ráébredsz, hogy a Dácsiját nem is olyan nehéz megjavítani
Az Airbus A320-as műszaki könyve – a fenti ok miatt
Négy csomag antidepresszáns és nyugtató tabletta
elemlámpa és/vagy fejlámpa (a Dacsija még a barlangban is képes ledögleni)
ásó, kapa, nagyharang (ha már a fenti eszközökkel is javíthatatlan, akkor ne bíbelődj vele, ásd el szépen)
Szándékosan nem írtam másképp a hely megnevezését, mert sokan belekötnek, félreértik… 🙂
Már az év elején szóba került a biciklis/túramotoros túra. Mivel tavaly ősszel két nap tekeréssel már megtettük ezt a távot, idén volt, aki a teljesítményre hajtott (egy nap alatt letekerni), mások meg inkább az együttlétre összpontosítottak. Bánffyhunyadi születésű, évtizedek óta Magyarországra áttelepedett barátunk tavaly olyan élethelyzeten ment keresztül, amely következtében most minden századmásodpercet értékel. Főleg, amit családjával, barátaival tölthet. Igazán hiányzott együtt lenni vele, ezt több személyes üzenetben is kifejtettem neki. Értékelem benne az önzetlenséget, baráti kötődést, keresem a társaságát, szeretek beszélgetni vele. Éppen ezért idén jómagam Şugagtól csak Obârşia Lotrului településig tekertem le a mintegy 60 kilométert – többnyire emelkedő, hisz a Transzalpról beszélünk, ugye 🙂
A közel 140 kilométert Kolozsvártól Şugagig Lacival tettem meg túramotoron. Akik értenek hozzá: BMW F800 GS. Van benne putyera. Bár volt néhány rizikós előzés, barátom óvatosan és biztonságosan vezetett. Élmény volt ismét motorozni ilyen hosszú távon. Együtt Lacival. Továbbra is azt gondolom, hogy túl veszélyes a motorozás. A gépkocsivezetők többsége nem húz le, nem enged el. Amikor vezetem a Dacia Grand Cherokee Pathmaker Especially Limited Edition helyváltoztatómat (nem, nem gépkocsi!), akkor sokszor meglep a jelenlétük, bár sokszor nézem a tükröket. Ha nem nyomul pofátlanul, akkor elengedem. Minden további nélkül. Sokszor viszont megijesztenek, olyan hirtelen jelennek meg. Gondolom, nem vagyok egyedül ezzel.
Az útvonalon levő egyik Csoda
Pénteken este sátorverés, a tábortűz sajnos nemigen gyúlt meg.
Szombaton tekerés közben (bár 20 perccel korábban indultam el, Lóri és Boti hamar megelőzött) végiggondoltam az életemet, az eddigi megvalósításokat, a szabadidős és munkahelyi terveket, feladatokat. Halára untam magam. Ezért is, no meg azért, mert tavaly már megtettem a távot, de elsősorban abból a meggondolásból, hogy minél több időt töltsek Lacival, Obârşia Lotrului településtől már nem folytattam a bringázást. Kibírtam volna, igaz, az én inkább-élmény-mint-teljesítmény stílusomban másfél-két órás „késéssel” értem volna be, de nem láttam értelmét a fenti okok miatt.
Vasárnap éjjel 2 órakor dörgésre ébredtünk. Jött is a zuhé, ne aggódj! A patak mellett sátoroztam elkerülendő az országút és a közelben bulizók okozta zajt, ezért murkos volt a helyzet: ha megárad, elvisz. Itt vagyok a gép előtt, tehát… Na, s a vizes vasárnap haza is jöttünk…
Szerény ajánlatom azoknak, akik biciklivel készülnek a Transzalpra: inkább késő tavasszal vagy kora ősszel menjenek. A hőségben nehezebb tekerni. Akkor és csak akkor vállalják be, hogy egy nap alatt megteszik a több mint 100 kilométeres távot, amennyiben hónapokig edztek. Extrémbe meg lehet tenni különösebb előzetes felkészülés nélkül is egy napa alatt is. De minek? Ha a teljesítmény a fontos, akkor hajrá! 🙂 Az útvonalon geodobozok is találhatók. Nekem csak egyet sikerült megtalálnom, a többire nem volt idő, illetve messze volt az úttól. Mindenképpen legyenek alkatrészek nálatok, illetve kövessen egy kocsi.
Rég szervezem, s összejött: Amy, akit 2007 nyarán véletlenszerúen ismertem meg Kolozsváros, e elcsaltam Pádisra (szintén ekkor ismertük meg Kis Lacit, akivel azóta szoros a baráti kapcsoaltom) ismét ellátogatott Erdélybe. Persze, hogy kimentünk az álomvilágba, Pádisra. Igen, a Dacia Grand Cherokee Pathmaker Especially Limited Editionnal, amelyiknek fékrendszere – bár egy nappal azelőtt volt szakszervizben – Havasreketyén (Răchiţele) felmondta a szolgálatot. Kiballagtam vele Szmidára, szerencsére Laci megjavította. Köszönöm!
Ezen kívül voltak még élmények:
szerdán, augusztus 29-én este érkezés, evés-ivás-ivás,
csütörtökön, augusztus 30-án túra az Aragyásza-barlanghoz és azon keresztül (alacsony vízállás),
pénteken, augusztus 31-én Csodavár, Galbena-kő és Eszkimó-jégbarlang,
szombaton, szeptember 1-jén pedig kemény Galbena-szoros (köz), Flóra-rét és Glăvoi,
vasárnap, szeptember 2-án a Tarniţa-tó partján lazultunk, kipihentük az előző napok fáradalmait…
Ja, és volt Lindy Hop társastánc is…
De inkább meséljenek a képek és a videók… Érdemes türelmesen végignézni. Szerintem, persze…
Kiss Olivér blogja 