Tegnap este is megnéztük a videóriportot a Dolomitokról mielőtt Linda és Emma képes élménybeszámolót tartott volna a grúziai és örményországi kiruccanásról. Ismét nosztalgiáztam: milyen jó volt a Gardena-völgyben.
**************************************************************
Az első fotóriport itt, a második pedig itt található.
A Szabadságban megjelent cikk ide kattintva olvasható.
**************************************************************
Október 7-14. időszakban egy hetet töltöttünk Vandával a kontinens, s talán a világ egyik legcsodálatosabb magashegy-vonulatai között: a Dél-Tirolban (Észak-Olaszország) levő Dolomitok, pontosabban a Gardena-völgy a szó szoros értelmében lélegzetelállító látványt biztosítanak az odalátogató számára. Szinte folyamatosan 2000-2500 között mozogtunk festői szépségű tájakon.
*************************************************************************************************************************
The video clip doesn’t need any translation... 🙂
*************************************************************************************************************************
(A Pisciadu via ferrata megmászása – profik kisfilmje…)
Köszönet Hatto Schmidt kollégámnak, a Dolomiti német nyelvű dél-tiroli napilap rovatvezetőjének és a Val Gardena Marketing ügynökségnek a lehetőséget.
Amikor a tegnap a WizzAir gép leszállásakor a kerekek csikorogtak a kolozsvári repülőtér kifutópályáján, összeszorult a szívem: hazaérkeztünk. Ritka számomra ez az érzés, ugyanis honvágyas vagyok. Írtón. Csikorgott a lelkem is: visszamennék. Bár akkor a honvágy kissé felülkerekedett (hiányoztak a szüleim, a baráti társaságaim, a társastánc, a póker, az itthoni kirándulások), de a kimondhatatlanul csodás emlékek hatására ez lényegesen tompult. Most bármelyik pillanatban visszamennék, ismét izzadnék a via ferrátán, elképedve, s kevés tériszonnyal néznék alá a szédítő mélységbe a függőleges sziklafalon lógva.
Azt szeretném, hogy ismét vacogjanak a fogaim 2500 méter fölött a biciklin ülve, a kommandós sapka mögött. Kívánom, hogy ismét palástolhassam félelmemet Vanda előtt, amint sötétedéskor még valahol 2000 méter fölött bicikliztünk.
Ha látom, hogy aggódsz, akkor én is pánikolok
mondta a barátnőm, s betartottam a szabályt: nem mutattam ki mennyire aggódom, amikor kezdőkként nekivágtunk a közepes, a könnyű, majd végül a nehéz via ferratának. Pedig ott a murok végig a fenekemben főleg, mert egyikünk sem próbált még ilyesmit. Alkalomadtán a lábaim is reszkettek. Libabőrös voltam többször is, a kezem is reszketett. Vágyom arra, hogy lássam ismét azt a katlant, amely hóval volt teli, holott azelőtt való napon még ott túráztunk 2685 méteres magasságban.
Vágyom továbbá a „tarhazacskóra”, az esti spagettis és szalma krumplis sütés-főzésre a saját konyhában. Igen, kívánom a spagettit és a szalma krumplit, bár egész héten azt ettünk. Szeretnék ismét megrémülni, amint a félhomályban az őzpár váratlanul átillan az úton, amint a szentjánosbogárra hasonlító villogó arra figyelmeztet, hogy elektromos áramot vezettek a tehenek körüli kerítésbe (megfogtam, mert nem hittem, hogy igaz, jól megrázott), vágyom arra, hogy sötétben a legváratlanabb helyen, egy hegyi úton kivilágított sorompó miatt kelljen benyomnom a maximális féket. Ugyanúgy szeretném ismét újraélni azt a rettegést, amikor egy éles kanyar után, a vak sötétben az ufóknak tűnő juhok (fura formájuk volt, higgyétek el!) szeme visszaverte a fejlámpám fényét. Nem tudtam elképzelni, mi a nyuszó-muszó az.
Szeretnék ismét nyögni, kínlódni, amint 500, 600 vagy akár 700 méteres emelkedőt kell megmászni, s presztízskérdést csinálni abból, hogy engem mármint a kezdők ne előzzenek meg. Hiányzik a kéregető madár, aki 2520 méteren evett a kekszünkből, s az a két őrült is, aki szaladva, illetve erőltetett lépésben jött ki az egyik menedékházhoz. Hiányzik a „Mozdony”, s sok-sok minden más ami oda köt.
Agysejtjeimbe hosszú-hosszú ideig belevésődő emlékek, élmények, kalandok, amelyek gazdagítanak, erősítenek, erőt adnak. Ezeket újból és újból fel lehet eleveníteni, s pezsgő- és energiatabletta hatásuk van.
Kiss Olivér blogja 