Belgrádban jártam ismét tizenhárom év után, szintén a román „nemzeti büszkeséggel”, egy Dacia típusú személygépkocsival – ezúttal viszont nem a 2004-ben gyártott Solenza típussal, hanem a piteşti-i gyár kapuját 2006-ban elhagyó, 300 ezer kilométert gurult és Csoma Botond barátomtól ajándékba kapott Logannal.
A fotókkal ellátott élménybeszámoló ide kattintva érhető el.
Milyen kegyetlen lehetett az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc, ha ilyen nehéz az egyik vezéregyéniségéről elnevezett, az EKE Kolozsvár 1891 által szervezett 100 kilométeres biciklitúra – morfondíroztam a havasnagyfalui elágazásnál, a szervezők által felállított ellenőrzőpont utáni szakaszon, miközben meredeken emelkednem, s folyamatosan tekernem kellett.
A mócok ellen harcoló szabadcsapatoknak mindenképpen sokkal nehezebb dolga lehetett e dombvidéken – ám az előzetes edzés nélküli jelentős erőfeszítés sem könnyű, tettem hozzá akkor, amikor már annyira kifáradtam, hogy leszálltam és tolni kezdtem a bringámat.
A Szabadságban megjelent élménybeszámolóm ide kattintva tekinthető meg.
A túra alkalmával készített hangulatképek itt láthatók.
A Szovjetunió nemzetiségeinek sajátosságait ábrázoló gyermekkori képeskönyvemet virtuálisan kezemben tartva utaztam végig augusztus 26. és szeptember 16. között Kazahsztánt és Kirgizisztánt.
Körülbelül harmincöt évvel ezelőtt annyira emlékezetembe vésődtek e könyvből a közép-ázsiai nemzetiségek tagjainak sajátos arcvonásai, szemeik formája, továbbá a gyönyörűséges hegyek és a végtelen gyapotültetvények látványa, hogy már akkor eldöntöttem: valamikor majd a „sztánokba” utazom.
Nem került vagyonba: miután Wizz Air légitársaságnál már január elsején lefoglaltuk a repülőjegyeket – így csupán 110 eurót fizettünk –, a három hét alatt a két országban szállításra, alkalomadtán szállásra (hisz többnyire a vendégszerető klubbal, azaz a CouchSurfing segítségével intéztem ingyen alvást), étkezésre és egyebekre összesen 300 eurót kellett csak költenem.
Mire van szükség ahhoz, hogy az ember szedje a lábát? Május 12-én, a 21. Jókai Emlék- és Teljesítménytúra 30 kilométeres távjának néhány gyalogos résztvevőjét például egy – nem túlzás – másfél méteres óriássikló motiválta, hogy gyorsabban haladjon. Egy másik résztvevő pedig bevallása szerint egy viperát látott, úgyhogy akik félnek vagy irtóznak az efféle „csúszómászóktól”, azok egy ideig mindenképpen gyorsabban szedték a lábukat…
A gomolygó esőfelhők viszont ezúttal nem siettették a résztvevőket, mint más években: a verőfényes napsütés a túra végéig kitartott, ahol a szervezők gulyással várták az érkezőket.
Az élménybeszámoló folytatása itt.
A fotóriport ide kattintva tekinthető meg.
Kiss Olivér blogja 