Távol áll tőlem a mellveregető nagymagyar egymásra borulásos melodráma, tegnap viszont Boldogasszony zarándokvonat kolozsvári pihenőjén jó volt megtapasztalni az eggyüvétartozás-érzést.
A kedvezőtlen időjárás-előrejelzés miatt talán kevesebben voltak jelen a kolozsvári pályaudvaron szervezett ünnepségen, a zápor miatt az sem éppen ott zajlott, ahol a zarándokokkal teli szerelvények megálltak, ám ez mit sem csorbított az csíksomolyói búcsúra igyekvő anyaországiak és a hely- és környékbeli magyarok eggyüvétartozás-érzésének az erősítésében.
Nekem nem ilyenkor, hanem például Munkácson, Újvidéken vagy Szabadkán, Vukovárban és Fiuméban, Szarajevóban és Kassán jobban fáj Trianon…
hogy globálisan eddig nem sikerült többet segítenem. Frusztrált és bosszús vagyok amiatt, hogy a hatóságok és az egyházak csak eléggé későn és sok esetben sután, esetlenül kapcsolódtak be az ukrajnai menekültek megsegítésébe.
Tudatosítanom kell, hogy képtelen vagyok megmenteni a világot, nem tudok mindenkin segíteni.
A háború kirobbanása utáni napon kezdtem foglalkozni a menekültekkel a határövezetben, február 25-én segélyszállítmánnyal keltem át a határon, aztán pedig Kolozsváron csatlakoztam be a munkába mindenesként, mégis úgy érzem, nem tettem eleget. Örvény van, s fuldoklok. A lelkiismeretem is alámerül, kevés a levegő. Világos, ez a felfokozott lelkiállapot mellékhatása, nyugtatom magamat, s néhány, a tehetetlenség érzése miatt vívódó önkéntestársamat is.
Ismerőseimben, barátaimban, mindenkiben
hatalmas mérteteket ölt a tenni akarás. Mindenki ott segít, ahol tud. S ez felemelő. Reményt ad, hogy az önkénteseket temeti a maga alá a tonnányi tennivaló. Elképesztő, amit Fodor Edina és Raimonda Boian, illetve az összes többi önkéntes tesz!
Szeretném, ha mindenik menekültre emlékeznék,
akivel február 25. óta kapcsolatban kerültem: emberek, arcok, sorsok. Sajnos nincs idő jegyzetelni, az emlékezetemre kell hagyatkoznom.
Eszembe jutnak azok, akiket „különválogattam”, s személyesen foglalkoztam velük a határövezetben és Kolozsváron. Egy részükkel még mindig kapcsolatban vagyok: Viktória és a tinédzser gyermekei, akikkel a máramarosszigeti határátkelőnél találkoztam (jól vannak, a hölgy visszatért Prága melletti állásához), férje, aki még mindig Kárpátalján van, s próbál átjönni. Yana, akit elszállásoltam és együtt készítettük a reggelit (Kölnben van, letelepedett), az a család, amelyet a kolozsvári vasútállomáson kiragadtam a sorból, mondtam, jöjjenek velem, ágyat kerestem nekik, elláttam és biztattam őket, a csokoládés dobozzal többször megfordultam a gyermekeknél. Retinámba égettem arcukat.
Ott van a tizenegy éves Albert, akinek a minap ünnepeltük a tizenegyedik születésnapját az állomáson kialakított tranzitövezetben és a testvére Amina (huzamosabb ideig Kolozsváron maradnak, elszállásolták őket), Natalia a kislányával és kisfiával (a Gondviselés Segélyszervezet vette gondozásba őket, jól vannak), a kutyás nő, a macskás nő, az Ukrajnából indult, s Lengyelországon, Csehországon, Szlovákián, Magyarországon és Románián keresztül (!) a Moldovai Köztársaságba igyekvő idős nő, aki ma hajnali 3 óra 15 perckor jelent meg a menekültközpontban, zombi állapotban. S sokan mások…
A háború a legeslegocsmányabb dolog, amit az ember el tud követni.
„Fogadd örökbe” a menekülteket, személyesen vagy virtuálisan, adománnyal. Ugyanilyen vívódásaid lesznek, mint nekem, fuldokolni fogsz, frusztrált leszel, fáradt, ám a nehéz pillanatok, az álmatlan éjszakák után előbb-utóbb felülkerekedik az elégtétel érzése: nem tudom megmenteni a világot, de lehetőségeim függvényében megtettem, amit tudtam.