Cipőt és SIM-kártyákat vittem, orosz nyelvű könyveket kaptam. (Mit találtam az egyikben?)

A beteg és/vagy (szellemi) fogyatékkal élő ukrajnai menekültek nevében is köszönöm, Vlagyimir! (Saját felvételek)

Bianka mondta:

kolléganőjének nincs szüksége a 40.5-ös cipőre, neki sem jó, hátha nekem. Nos, hát 42-es a lábam… 🙂

Azonnal javasoltam:

felajánlom Vlagyimirnak, lehet, a fiának jó lesz. Az ukrajnai menekültek közül több családot a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban szállásolják el. Tegnap felmente hozzá, s Sebestyén Árpád tanár úr jóvoltából két Vodafone SIM-kártyát is vittem neki.

Köszönöm, Bibi és tanár úr!

Az ukrán nemzeti színekkel ellátott zoknit ajándékozott nekem – egy tragikus haláleset kapcsán utazott haza Odesszába. A Moldovai Köztársaságban élő nővérétől pedig orosz nyelvű könyveket hozott az állami gondozásban lévő, nemrég érkezett, fizikai és szellemi fogyatékkal élő ukrán menekülteknek, akiket a heves bombázások miatt egy lelkipásztor indított útnak, s akinek ittlétéről az egyik FB-csoportból értesültem. Olvasni akarnak…

Ezt találtam az egyik könyvben. Mit jelent?

Vlagyimir iskolaigazgató volt Odesszában. Értelmes, érdekes, intelligens, rendkívül barátságot és hatalmas érzelmi intelligenciával rendelkező ember, szeretek beszélgetni vele.

Megegyeztünk:

rendszeresebben találkozunk, s gyakorlom a BBTE jóvoltából elvégzett ukrán nyelvtanfolyamon tanultakat.

Ezt találtam az egyik könyvben. Mit jelent?

FOTÓRIPORT – Átruccantunk a Moldovai Köztársaságba

Addig azért mégsem megyünk el…

Ha már Jászvásárban tartózkodtunk, Lenke unokatestvéremmel és Tibi pilóta barátommal a napokban átruccantunk a Moldovai Köztársaságba. Eredetileg az volt a terv, hogy az Ungheni határátkelőnél megyünk át a szomszédos országba. Természetesen, mindenkinél volt útlevél. Kiderült, itt csak a vasúti átkelés biztosítottuk, le kell mennünk Albiţa nevű határátkelőhöz, amely a túloldalon Leuşeni.

Rendkívül zsúfolt a határátkelő…

Sebaj, autóztunk egy csöppet, s átmentünk. Egy új világ tárult elénk. Ivanovca faluban/községben álltunk meg. Szürrealista hely. A templomon fura fedőszerkezet, hőszigetelő ablakok.

Az üzletben egy nő fogad, abakusszal számolja ki, mennyivel tartozunk. Nincs moldáviai lejünk, hazaiban akarunk fizetni. Nem tetszik neki.

Néhány nap múlva úgyis átmegy Romániába, elvásárolja – próbálom nyugtatni.

Nem megyek én drága sehova, útlevelem sincs – válaszolja.

Hihetetlen, hogy alig néhány kilométerre lakik a határtól, s még sohasem volt nálunk.

Mindenki oroszul beszél. Megkérdezem, miért. Egyszerű: orosz többségűek a környező falvak, községek. Moldáviai pénzt vásárolunk tőle, s természetesen sört. Emlékbe.

A kolozsvári Skoda képviselet emberei is erre járnak. Vajon miért?

Visszafele a határon ugyanaz a helyzet fogad, mint az 1990-es években a borsi román-magyar átkelőhelyen. Trükkhöz kell folyamodnunk, hogy a diplomaták számára fenntartott sávon zökkenőmentesen átkelhessünk. Sztorink annyira hihető volt, pontosabban Tibi annyira jól játszotta a szerepet, hogy a határőrök és a vámos előzékeny, kedves volt velünk. Hallatlan az ilyesmi az ilyen helyen…

Hadd beszéljenek inkább a fotók:

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.