Fondorlatos vonalvezetéssel rendelkező, humorral, iróniával tűzdelt, politikai és transzilvanista üzeneteket tolmácsoló, személyes és közösségi frusztrációkat bemutató dokumentumfilmet készített a kolozsvári Lakatos Róbert.
A Ki kutyája vagyok én?című produkciót a nagyszebeni Astra Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztiválon vetítették, ott láttam, és készítettem az alkotóval videóinterjút.
A dokumentumfilmet november 2-án, szerdán 20 órakor vetítik a Győzelem (Victoria) moziban.
Varga-Mihály Márton, a Román Televízió kolozsvári stúdiója magyar adásának műsorvezetője meghívott, társalogjunk a kedvenc mozgóképes műfajomról, a dokumentumfilmekről.
Bár a filmvilág vonatkozásában kedvenceim a dokumentumfilmek, valami miatt mégis csak tavaly vettem részt első ízben a Nagyszebenben szervezett Astra Nemzetközi Filmfesztiválon.
Tudom, plasztikus, de igaz a román mondás:
Viaţa bate filmul.A dokumentumfilm valójában nem film, hanem a valóság szinte teljesen hű tükrözése. Igaz, filmes produkció formájában. A fikciókban van ugyan képzelőerő, sőt, nem tagadom, ám szememben hiteltelenné válnak, mert nem a valóságot ábrázolják. Nem veszem komolyan őket, mert úgysem igaz. Nem villanyozódom fel, mert kitaláció. Nem lelkesít annyira, mert csupán valaki képzelőerejének szüleménye.
A kedvencek a sorszám alapján:
Idén a tavalyinál több produkciót sikerült megnéznem,
ugyanis már csütörtökön este Nagyszebenbe érkeztünk, a vasárnap estig a következő filmeket sikerült megnéznem:
Észtország 1992 – A függetlenség kikiáltása után az első szabad választásokra kerül sor. Az alig 32 éves Mart Laar miniszterelnök lesz.
A politikus és baráti társasága nehezen szokik hozzá a hatalomhoz, konjunktúra szüleménye csupán az, hogy kormányra kerültek. Halászni kell a zavarosban, a belügyminiszter (hölgy) alig tudja a pisztolyt tartani a kezében, nehezen birkózik meg a fejüket felütő paramilitáris alakulatokkal.
Aztán egy váratlan fordulat következik be, s Laarnak távoznia kell.
Érdekelnek a politikai, a társadalmi folyamatokat bemutató dokumentumfilmek, főleg, amikor az igen komoly helyzeteket, eseményeket humoros megvilágításban mutatják be. Ilyen ez a produkció is… 🙂
Ausztria 2019 – Ezt és még egy produkciót kötelezően megnézettetném mindazokkal, akik rettegnek a menekültektől / menedékkérőktől. Tipikus példája a politikai feszültségkeltésnek, s annak is, ahogyan a populista politikusoknak minden alkalommal sikerül saját és pártjuk érdekében félelmet kelteni az emberekben. Ja, s mindez nem a Balkánon vagy Kelet-Európában, hanem a Nyugaton, éspedig a fejlett Ausztriában.
Külön kiemelném az Olaszországban társaival törvényesen dolgozó afrikai munkás álláspontját!
Szovjetúnió 1953 – Rendben, hogy csodálatos politikai, társadalmi korrajz, ám hiszem és vallom, hogy 135 perc helyett 90 percben is ugyanolyan hatást ért volna el a rendező. Sőt! S ez volt a filmfesztivál nyitófilmje… Vajon ott is mindenki olyan nehezen bírta, mint mi?
A sztálini korszak hű tükre, az agymosás és a propaganda iskolapéldája. De ilyen hosszan?!
Afganisztán 2018 – Laila úgy döntött, tesz valamit azért, hogy Afganisztánban kevesebb legyen az utcán, hídon, s az alatta élő drogfüggő. A testvére is hosszú éveken keresztül harcolt a kábítószer ellen. S ezt a harcot egy nő vállalja fel, amelyiknek igen szerény anyagi lehetőségei vannak, s a nők társadalmi helyzete is megérdemelne legalább egy csatát. Az általa alapított és különböző módszerekkel fenntartott rehabilitációs központ léte veszélybe kerül. S akkor mi történik?
A nő egyetlen esélye, hogy nemzetközi elismerésben részesüljön, akár az ENSZ vagy valamelyik amerikai, esetleg európai szervezet díjazottja legyen. Vajon ez bekövetkezik?
Erdély 1989 – Igen, Erdély egyik kis településén is volt forradalom 1989 decemberében, éspedig a Temes megyei Nagyszentpéteren / Sânpetru Mare. S ki dokumentálta? Hát éppen Dobrivoie Kerpenisan, aki éppen december 17-én érkezett a Német Szövetségi Köztársaságból (NSZK) a Romániában élő nagyszüleihez… Fényképei kordokumentumok, a fotókon szereplő személyek pedig elfelejtett hősök, akik érdek nélkül a szabadságért vonultak utcára a magyar határhoz közeli faluban.
Jól összeállított produkció egy teljesen váratlan forrásból: Kerpenisan, akivel személyesen is beszélgettem, véletlenül rátalált a közel 30 évvel ezelőtti filmkockákra, s úgy döntött, dokumentumfilmet készít. A forgatás nem volt egyszerű művelet, hisz még Spanyolországba is el kellett mennie, hogy megszólaltassa azt a nőt (akkor még tinédzsert), aki elindította a forradalmat Nagyszentpéteren… 🙂
Koumbia 2019 – OMG!Megbántam, hogy elmentem erre a filmre, bár izgalmas, általam eddig nem ismert témát dolgoz fel: kolumbiai családoknak a halottak exhumálására vonatkozó szokásai. Vontatott, túl hosszú, unalmas…
Szíria 2011-2019 – A filmfesztiválon vetített KEDVENC DOKUMENTUMFILMEM.Megnézését kötelezővé tenném mindazok számára, akik ellenzik, hogy Európa korlátozott számban befogadja a biztonsági szempontból veszélyt nem jelentő menekülteket/menedékkérőket/migránsokat!
A fájdalom, a szenvedés és a gyász hangja. Inkább nyelve: az arab. A muszlimokkal kapcsolatos annyi fekete filmet láttam már, hogy ezt a nyelvet semmiképp sem tudom mással asszociálni. Főleg nem terrorizmussal.
Beszélgetés Waad Al-Kateabbal és férjével Hamzával:
Bár Werner Herzog rendező rettenetesen hízelgő módon (magyarán nyal) mutatja be a Szovjetunió volt vezetőjét, Gorbacsov történelmi érdemei nem tompulnak… 🙂 Betekintést nyerhetünk az immár 87 éves politikus magánéletébe, illetve megtudhatjuk, mit gondol a jelenlegi vezetőkről és az oroszországi politikai helyzetről.
Oroszország 2019 – Ha nincs gazdag pasasod, szerezz magadnak. Ám ez korántsem könnyű feladat egy olyan társadalomban, amelyben a nők többségben vannak. Pénz akad, de meg kell találni, melyik férfi pénztárcájában vagy folyószámláján van. S ehhez komoly tanfolyamra van szükség: leleményesség, etikett, behálózási el elcsábítási technikák. Igen, erre szakosodott pszichológus is van. Hol?
Izrael – 2019 – Csodálatos dokumentumfilmek készítésére képesek a különböző országokban tanuló fotó, film és/vagy média szakos egyetemi hallgatók, doktoranduszok. Ez nem az.Bár a végén annyit nevettem, hogy csorgott a könnyem… 🙂
Tudom, plasztikus és közhelyes a cím. De igaz. A dokumentumfilmvalójában nem film, hanem a valóság szinte teljesen hű tükrözése. Igaz, filmes produkció formájában. A fikciókban van ugyan képzelőerő, sőt, nem tagadom, ám szememben hiteltelenné válnak, mert nem a valóságot ábrázolják. Nem veszem komolyan őket, mert úgysem igaz. Nem villanyozódom fel, mert kitaláció. Nem lelkesít annyira, mert csupán valaki képzelőerejének szüleménye. (A filmfesztiválról szóló cikkem a pénteki Szabadságban jelenik meg)
Csupán pénteken estétől estig sikerült beülni a filmekre. A következőket láttam:
Újabb szemszög az izraeli-palesztin konfliktus kapcsán. Alig néhány hónappal ezelőtt jártunk Palesztinában, különösképpen érdekelt a téma. A produkció megtekintését követően ismét megerősödött bennem: a két nép csak akkor békél meg egymással, ha kolonizáltuk a Holdat vagy a Marsot. Remélhetőleg a térfoglalók közül egyik sem lesz zsidó vagy muzulmán, mert akkor ott is kezdődik minden elölről… 🙂
Bán József produkciója megnevettet, de ugyanakkor elszomorít. A hagyományok felfrissítése tulajdonképpen a pénz, befolyás és az anyagiak felhalmozásával járó tekintély áldozata.
Az idei filmfesztivál fókuszában a Európa-szerte ismét előretörő szélsőséges és radikális eszmék álltak. A diákok által tető alá hozott produkció külön figyelmet érdemel. Theresa Bacza, a producer a kulisszák mögötti aspektusokra hívta fel a figyelmet: a tanárból pártelnökké lett férfit karrierje elejétől nyomon követték.
Hátborzongató mennyi minden függ egy ember döntésétől, hány ember életét befolyásolja Putin. Ugyanakkor rávilágít az orosz elnök személyiségére, múltjára, szokásaira, dötéseinek alapjára. A produkció ikertestvére a God save Russia. Meg kell néznem.
A legnagyobb, szívszorító kiábrándulást a STYX című film jelentette. Úgy ültem be a produkcióra, hogy na, migránsokról szóló filmet nézünk meg. Már az első perekben világossá vált: nem dokumentumfilm. Sebaj, a történet minden bizonnyal valóságon alapszik. Nagyon beleéltem magam, könnyeztem is. Utólag mondta Kató Csilla, a rendezvénysorozat programigazgatója, hogy tulajdonképpen az Európai Parlament filmművészeti díjátnyert produkcióról van szó, azaz nem dokumentumfilm. Sokkolt a hír.
A látottak közül ez tetszett a legjobban. Sokat sírtam. 2009-ben Balkán-körúton voltam, elsősorban azokat a helyeket látogattuk meg, amelyek a délszláv válsághoz kapcsolódnak: Vukovár, Eszék, Tuzla, Srebrenica, Mostar, Dubrovnik, Kosovska Mitrovica, Pristina, Belgrád stb. Felfrissültek bennem azok az emlékek, feltörtek bennem az érzések. Kegyetlen és katartikus volt.
Kiss Olivér blogja 