Zarifa Ghafari és csecsemője az Európai Parlament üléstermében, ahol a fórum zajlott (Saját felvétel)
Úgy vélem, alapvetően fontos időnként beleszagolni az európai levegőbe: legyen szó politikai, gazdasági vagy társadalmi vonatkozásról. Főleg egy újságíró számára.
Tizenegy évvel ezelőtt sikerült meggyőznöm az Európa Tanács égisze alatt sorra kerülő World Forum for Democracy (Világfórum a Demokráciáért) szervezőit, tegyék lehetővé egy regionális napilap munkatársának részvételét a rendezvényen.
Idén egy olyan fiatal nővel készítettem interjút, aki Afganisztán egyik városának polgármestere volt. Hatszor próbálták megölni…
*** A Szabadságban ma megjelent tudosítás ide kattintva olvasható. ***
Úgy tudom, Strasbourg az egyetlen olyan európai város, amelyből VILLAMOSSAL át lehet menni egy másik ország településébe. Öt évvel ezelőtt sikerült ezzel mobilitási átutaznom a németországi Kehl városába, idén meg szándékoztam ismételni a „bravúrt”, ám a Világfórum a Demokráciáért (World Forum for Democracy) során lebetegedtem, pontosabban meghűltem, azért a feladat jövő évre marad.
A fórumra immár 11 éve az Európa Tanács(nem EU intézmény, nem ugyanaz az Európai Tanáccsal!) és Égly János barátomnak köszönhetően sikerül lejutnom, érdemes beleszagolni a nemzetközi levegőbe, ilyenkor is hatások érik az embert, ismerkedik, kapcsolatokat ápol és épít.
*** A Szabadság hírportálon megjelent fotóriport ide kattintva tekinthető meg. ***
A szó szoros értelemben a fiatalokon volt a hangsúly (Saját felvétel)
A fiatalok közvetlensége, a protokollszabályok rugalmas értelmezése
és a karikaturisták masszív jelenléte és kritikus hangvételű rajzai adták meg az Európa Tanács (Council of Europe) által Strasbourgban immár nyolcadik alkalommal szervezett Világfórum a Demokráciáért (World Forum for Democracy) rendezvénysorozat jó hangulatát.
A világ szinte minden régiójából érkezett résztvevők
joggal voltak fogékonyak az ukránok által szervezett eredeti tiltakozásra: az orosz agresszió elleni megmozdulásra kis méretű, műanyagból készült játékkatonákat hoztak és azt írták, hogy ezeket a gyermekek számára gyártották, ám az orosz befolyás katonái jelen vannak a nyugat-európai politikában, közigazgatásban, médiában.
Idén nem csekkoltam le a híres-hírhedt külvárosokat, s nem mentem át gyalog a Rajna folyón az első német városba, Khelbe. Most már villamossal is mehettem volna, ugyanis a határon átívelő együttműködésnek köszönhetően a két ország anyagilag is hozzájárult ahhoz, hogy a D jelzésű járat a Németországban levő város vasútállomásáig közlekedjen. Ez áprilistól működik. Jelzésértékű gesztus, amelyből mi is tanulhatnánk, bár mi még az utakat sem tudjuk összekötni egymással…
Bátor férfi: Roman Dobrokhotov (Saját felvétel)
Sosem felejtem el, amikor 1996-ban interjút készítettem a bukaresti holland nagykövet asszonnyal (ezek a hollandok mindig olyan szókimondók…!) megdöbbenéssel mutatta nekem Románia térképét: az utak megszakadnak a határnál. Európa olyan régiójából érkezőnek, ahol már akkor nem voltak határok, ez mellbevágó volt.
Idén a fórum a populizmust vette górcső alá. Az unalmas és steril politikai diskurzusokat leszámítva, volt tartalom a rendezvénysorozatban. Ezek elsősorban a laborokban bontakoztak ki, ahol a világ szinte minden pontjáról (hiányoltam viszont az iráni küldöttek jelenlétét!) érkezett értelmes fiatalok, középkorúak és „felnőtt” szakemberek különböző témákról értekeztek. A legjobban a Storytelling labor tetszett, ahol például a fórum Innovatív Demokrácia Díját elnyert Roman Dobrokhotovot hallhattam beszélni. Bátor, mondhatni vakmerő cselekedet szembeszállni Putyinnal…
Thorbjørn Jagland, az Európa Tanács főtitkára ajándék pólóban, szintén a fiataloktól kapott ajándék kék kalappal (Fotó: CANDICE IMBERT/EURÓPA TANÁCS)
Úgy gondolom (s tudom, ezzel nem mondok nagyot, nincs hatalmas megnyilatkoztatás), előnye, s talán hátránya is van annak, hogy a politikai pártok sok esetben feltétlenül fiatalokat és nőket, azaz az ilyen szempontból hátrányos helyzetben levőket akarnak feltenni a választási listára, legyen az a városi, megyei tanács vagy akár a parlament. Vajon mennyi idő szükséges ahhoz, hogy valaki megfelelő tapasztalatra tegyen szert egy ilyen szerepvállaláshoz: olyan döntéseket kell hozni, amelyek sok mindenkit befolyásolnak helyi, regionális, országos vagy netán nemzetközi szinten. Éppen ezért az erőltetett helyzetbe hozás nem mindig vezet jóra.
Nemrég az Európa Tanács által Strasbourgban szervezett Világfórum a Demokráciáért elnevezésű rendezvényén éppen a fiataloknak a demokratikus folyamatokban történő részvételének milyenségét vitatták meg. A több tucatnyi országból érkezett fiatalok arról fejtették ki álláspontjukat, van-e még a klasszikus értelemben vett demokráciának jövője, illetve, ők hogyan képzelik a jelenlegi rendszer működését, mit tennének annak megreformálására.
Sok fiatal élete párhuzamosan zajlik a demokratikus folyamatokkal és intézményekkel, de sokan vannak olyanok, akik érdeklődnek, részt akarnak venni, változásra vonatkozó ötleteik vannak.
Tény: az ifiknek rengeteg innovatív ötlete van, viszont nem mindeniket lehet gyakorlatba ültetni. Elégedetlenek a jelenlegi rendszerrel, de egyelőre nem tudnak jobbat ajánlani. Mi helyettesítheti ezt a fajta demokratikus berendezkedést?
Azért is örvendtem az Európa Tanács meghívásának, mert – bár sok európai intézmény székel itt, s az évek során lett volna lehetőségem ide utazni – Franciaország eme városában még nem jártam. Az előadások mellett sikerült megnézni a várost is – elsősorban a világfórumon elhangzott alapelvek gyakorlatba ültetésére, illetve a nyugati társadalmakat megosztó bevándorlásnak a hatásaira voltak kíváncsi.
Az Európa Tanács és az Emberi Jogok Európai Bírósága szomszédságában sokan tüntetnek, elégedetlenségüket fejezik ki bizonyos intézkedések meghozása, illetve azok elnapolása, elmulasztása miatt, vagy azért, mert szerintük sem a saját országukban levő, sem pedig az európai igazságszolgáltatási intézmények nem végeztek megfelelő munkát, vagyis nem adtak nekik igazat. Nem csak a politikusokra, hanem az újságírókra is neheztelnek, ugyanis – szerintük – a sajtó is (SAJNOS ÁLTALÁNOSÍTANAK, s ezáltal tévednek) az politikai és igazságszolgáltatási rendszer része…
Háttérben az Európai Parlament (EP) strasbourgi székhelye. A képviselők folyamatosan oda-vissza utaznak Brüsszel és Strasbourg között. Sok cikk jelent már meg ezzel kapcsolatban. Következtetés: fölösleges, az európai intézményrendszer reformjára van szükség, túl sok így a költség, ezt is meg kellene változtatni, csakhogy úgy a városnak, mint Franciaország egészének hatalmas bevételi forrás, amelyről az európai szerződések kapcsán a vétójogtól sem riad vissza a francia kormány. Nem tudni pontosan, az ezekben a sátrakban lakók ki, mi ellen tiltakoznak. Mert, hogy nem támogatnak valamit vagy valakit, az biztos…
Valaki viccesen a kalapját is otthagyta. Háttérben az Európai Parlament
A Petit France városrész Strasbourgban. Csak néhány perc idő volt sétálni a szállodám környékén – csatlakoztam egy idegenvezetővel rendelkező csoporthoz: fekete szoknyába öltöztették a menyasszonyt (vajon miért nem lepődöm meg…), régen a termés legszebb darabjait aggatták a karácsonyfára, s mivel százvalahány évvel ezelőtt nagyon rossz volt az időjárás, műdíszeket gyártottak, s állítólag azóta terjed el ez a szokás
Elzász-Lotaringia ide-oda vándorolt, akárcsak Erdély. Az első világháború után a német utcaneveket franciásították. Sokszor viszont rosszul fordították le… Mivel a német nyelvben (is) néhányszor egy betű törlése vagy hozzáadása teljesen más jelentést ad, a franciák egy-egy utca nevét teljesen másra fordították… Ez a fotó nem ezt az esetet ábrázolja
Kézműves széket javít. Itt sem szégyen a munka
A külvárosokra is kíváncsi voltam…
A legérdekesebb, s legizgalmasabb történet. Rövidre fogom: felfedeztem, hogy a strasbourgi helyi közszállítási vállalat 21-es számmal buszjáratot működtet a franciaországi város és a német Kehl között, a Rajna másik oldalára. Ismétlem: a helyi közszállítási busz egyik járata átmegy Németországba. Amolyan megbékélés és együttműködés busz. Mintha egy Nagyváradi RATUC-busz átmenne Magyarországra, mondjuk Biharkeresztesre, itt viszont még kisebb a távolság. Felültem a zsúfolt buszra. Meglepetés: míg az Európa Tanácsnál a demokráciáról, emberi jogokról, az európai polgárok szabad és korlátozatlan szabad mozgásáról folyt a duma, addig itt a német oldalon szépen megállította két rendőr (egy férfi és egy nő, felfegyverkezve) a buszt. Mindenkit igazoltattak, tőlem is kérték az iratokat. A román személyazonossági láttán kérdezték, mi az ábra. Mondtam, békén hagytak. Két férfit viszont leszállítottak, lepattantam én is, kíváncsi voltam mi lesz. Kipakoltattak mindent a zsebükből, majd egy csodaszerkentyű segítségével megállapították azonosságukat, s elengedték őket. Mindkettőjükkel szóba álltam. Azt mondták, egyre gyakrabban állítják meg a buszokat, bár őket eddig még nem szállították le, most viszont mindkettőjük otthon felejtette a személyazonossági igazolványát. A rendőrökkel i szóba álltam, meséltem, miket hallottam az Európa Tanácsnál. – Német szövetségi rendőrök vagyunk, a határtól 30 kilométeres térségben húzódik meg a hatáskörünk. Minket nem érdekel, ki, mit, hol mondja, nekünk feladatunk az, hogy az illegális bevándorlókat, a kábítószer kereskedőket és a kábítószert maguknál hordókat lefüleljük. Ilyen egyszerű az egész. Ilyenkor nincs Schengen, s mese, itt teljesíteni kell, nyakon kell csípni a rossz fiúkat s lányokat – mondták
Egy kilométerrel odébb a Rajnát átível egy gyalogos híd, azt hiszem megbékélés a neve. A közepén, azaz éppen a határvonalon padok. Dara hullt az égből, hideg volt, és sötét, nem ültem sokat… Odább viszont, a francia oldalon hatalmas meglepetésben volt részem….
Kommentár nélkül… A francia oldalon a francia-német megbékélést szimbolizáló, a Strasbourgot a német Kehl várossaé összekötő gyalogos hídon fényképeztem november 28-án. Szerintetek ki firkálta ezt a hídra?
Neuhof, Strasbourg Bronx negyede. A városháza hivatalos fotósa mondta, akivel hosszasan beszélgettem egy állófogadás előtt: sötétedés után egyáltalán nem ajánlatos ide menni. Kábítószer-kereskedelemmel foglalkozik szinte mindenki, gyakoriak a kisebb zavargások. A fiatalok sohasem hordanak bukósisakot motorozás közben, újévkor azzal szórakoznak, ki gyújt meg több kocsit. Amikor a polgármester a lakónegyedbe látogat, mindig gond van. – Úgy fogják fel az ilyen látogatásokat, mintha hívatlan vendég érkezne az udvarukba, lakásukba. Ha mész, nagyon hamar azonosítanak, hogy nem vagy közülük való, nagyon ügyelned kell. Azt hihetik, rendőr vagy, s bajba kerülhetsz – mondta. Elmentem. Szürkületkor. A C villamos végállomásáig. Éppen olyan volt, mint ahogy elmesélte: a tömbházak sarkán két-három lézengő fiatal. Azonnal látták, nem a lakónegyedhez tartozom. Csak figyeltek. A rendőrség jelen volt, nem tettek semmit. Buszra ültem, s Ganzau lakónegyedbe is elmentem. Egy idős, nagyon szószátyár nénivel beszélgettem a buszon. Tudja, hogy van kábítószerkereskedelem, de a hatóságok tolerálják. – Nekem bolgár szomszédom van, nagyon meg vagyok elégedve velem, mondta, s közben bemutatott a buszon egy csecsen nőnek, aki évek óta itt lakik
A bevásárlóközpont körül sétáltam. Újabb rendőri ellenőrzés. Egy robogót ellenőriztek, kábítószert kerestek. Sötétedett. Bementem a tömbházak közé: minden tiszta volt, az épületek kívülről jó állapotban voltak. Mindenki rossz ruhákba járt fel-alá. Odább kisebb csoport, a gyerekek petárdákat robbantottak. A sarkon megjelent ugyanaz a két fiú, aki érkezésem pillanatától figyelt. Visszaosontam a villamosmegállóba, s felültem. Nem néztem hátra… Eszembe jutott, amit a fotóriporter mondott: már a második generációs munkanélküliek is vannak…
Stuttgartban (odaút: Kolozsvár-München a Lufthansa járatával, majd innen szintén a német légi társasággal Stuttgartba, innen pedig vonattal Strasbourgba. Ugyanaz vissza) három órát kellett várnom a repülőre. Bementem a belvárosba. Csodás volt az adventi/karácsonyi várás hangulata. Akárcsak más német városban, itt sincs sok régi épület. Az egyik viszont a palota
Kiss Olivér blogja 