A „koronaválság” kezdetétől, a folyamatos terepmunka mellett, a járvány okozta gazdasági hatásokkal foglalkoztam. Elsősorban a kisiparosokat, kisvállalkozókat, különböző iparágak képviselőit (pilóta, szájsebész, postás, vendéglő menedzsere, szakács, biciklijavító stb.) arról kérdeztem, hogyan érinti őket a válság.
Most ismét a vendéglők helyzetét térképeztem fel.
Amennyiben blogom nem csal, tavaly júniusban vacsoráztam utoljára a Vallásszabadság Házában működő Bistro 1568-ban. Akkor még vegetáriánus voltam. Most is húsmentes étellel kezdtem a falatozást, de aztán nem tudtam ellenállni a kísértésnek… 🙂
mi lesz a menedzser és a szakács ajánlata: Pócsai András javaslatára következőt fogyasztottam: édeskrumpli sajtszósszal és paradicsom chutneyval, a szakácséra pedig a vajágyon sült pontyot puliszkával. Az etikett és a szabályokat azt diktálták, hogy a ne főétellel kezdjem, bár az előételt második helyre hagytam volna.
sült tököt eszem, amikor megkóstoltam a sajtszósszal és paradicsom mittommivel bolondított édeskrumplit. Olvadt el az egész a számban, becsukott szemmel fogyasztottam.
Hiába, sörös vagyok, a Dezső Péter és Vigh Ferenc gyártotta Bere a la Cluj-zsal öntöttem le. Tudom, egy bor jobban illett volna mindkettőhöz.
A ponty a vízből az égbe röpült – átvitt értelemben is: mennyei íze volt.
legközelebb is élvezni tudom ezeket az ízeket: a menü gyakran változik. A néhány nap múlva megjelenőben lesz marhalábszár paszulyfőzelékkel – ezt mindenképpen ki próbálom, mert a gyermekkoromra emlékeztet, amikor sok csontvelőt ettem. Emlékszel, Édesanyám, évtizedekkel ezelőtt hányszor vettél velős csontot? Milyen finomra készítetted: pirítós kenyér és forró csontvelő. Sohasem hagytad, hogy kihűljön, mindig forrón ettük. Gyönyörű emlék és ízvilág!
A vegetáriánusokra is gondoltam 1568-ék: lesz quinoával és zöldséggel töltött paprika.
András, mi az a chutney és a quinoa? S mikor lesz új menü?
Kérlek, kattints az első fotóra, vannak képaláírások is:
A Vallásszabadság Háza alatt működő 1568 bisztró hatalmas udvarának nyári avatását elszalasztottuk ugyan, de a késő őszi gyönyörű idő feledtette a mulasztást: ugyanolyan kellemes volt kint ülni, mint júliusban, augusztusban vagy szeptemberben.
Amikor Pócsai András meghívására tegnap bementünk a bisztró ajtaján, s megnéztük, mit ajánl a szakács, kissé aggódni kezdtem. Nem szeretem a hagymalevest. Pontosítok: azt, amit eddig ettem. Sebaj, gondoltam, kipróbálom, lássuk, itt milyen.
Az óvár falára emlékeztető kőkerítés mellett foglaltunk helyet, s az udvar végében található fészer alól elősurranó macskahadat azonnal észrevettük. Mindketten nagyon szeretjük az állatokat (fontos szempont számunkra, hogy a vendégfogadó egység állatbarát legyen), s az ételt is szívesen megosztjuk velük még akkor is, ha például a macskák kéregetnek, karmolnak. Nem történt ez másként most sem. De ne szaladjunk a dolgok elébe.
Az ízlésesen kialakított, macskaköves terasz ideális reggelizni, ebédelni, vacsorázni vagy akár egy sör vagy kávé elfogyasztására. Időben minden bizonnyal több lesz a virág, a cserje, a hangulat viszont így is remek.
Anamaria, a kedélyes pincér gyorsan hozta a hagymalevest. A felszínen levő olívaolaj cseppecskékre figyeltem, s próbáltam eltekinteni attól, hogy mit próbálok ki. Minden eddigi tapasztalatomat meghazudtoló ízlavina öntötte el a számat: hamar kikanalaztam a levest. Szerencsére, a kismacskáknak nem kellett adnom belőle, nehezemre esett volna: nagyon ízlett.
A spenóttal bolondított csirkemell nagyon passzolt a tarhonyával, a sajtos szószt pedig mind kimártogattam 🙂 Bár a kakaós kekszszalámi mellé inkább kóla ment volna, képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, s még kértem egyet a Dezső Péterék által gyártott kézműves sörből: Bere a la Cluj/Phaza lunii. Bibi a narancs fresht nem bánta meg…
Sok, egyre több a vendéglő Kolozsvár belvárosában. Aki ilyet működtet, tudnia kell, hogy a pénzes és igényes vendégek elvárnak valami sajátosságot, eredetiséget, különlegességet. Azt hiszem, ilyen vonatkozásban éles a verseny, de a Bistro 1568-nak nincs mitől tartania…
Pócsai András meghívására ismét a Bistro 1568-ban vacsoráztunk. Az igényesen kialakított beltérben otthonosan érezheti magát a vendég, könnyen észlelheti, hogy helytörténeti kuriózum fala között fogyaszthatja el az ebédet vagy a vacsorát – hajdanán itt volt az unitárius püspöki rezidencia…
Belépéskor azonnal a bazsarózsák illatlavinája kerített hatalmába, a kellemes meglepetés egész ott tartózkodásunkat meghatározta. A speciális „fűszer” még ízletesebbé tette az amúgy is finom ételt.
A tavaszi menüt próbáltuk ki. Igen, késő tavasszal, kora nyáron, hisz ki tudja, meddig fogyasztható.
Kezdetben a serpenyőben sült telemeával (sózótt/sós lében tartósított túró) bolondított grillezett zöldséget (cukkini, vineté) próbáltuk ki mindketten. Semmi sem maradt belőle…
Bianka a következő „támadást” a dijoni mártással és széles metélttel körített pulykamell szeletek ellen indította, jómagam arra voltam kíváncsi, vajon hogyan egyeztethető össze a marhapofa a kávéból készített öntettel, a vajban párolt spenóttal és a kemencés krumplival. OMG! A pulykamell és a marhapofa is hamar „megadta magát”, Bianka csupán a múlt héten végzett fogműtét miatt nem tudta megadni a „kegyelemdöfést” a szeleteknek, nekem viszont minden elfogyott a tányéromból.
Tudom, bor passzolt volna a marhahúshoz, de egyszerűen képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, s kézműves sört rendeltem, mégpedig a Bere à la Cluj által gyártott Phaza luniit, Bianka viszont az erdei gyümölcsökből készített limonádé mellett döntött. Egyikünk sem bánta meg…
Szintén a tavaszi menüben levő házi meggyes rétesre már nem volt hely…
Szeretem, ha helyhez sztori kapcsolódik: legyen az domboldal, hegycsúcs, vendéglő, vagy akár zarándokút. Amikor olvashatok, hallhatok arról, hogyan festették le utóbbi nyomvonalát, amikor ismerem a lokál valamelyik pincérét vagy tulajdonosát, a helyhez vagy az emberhez valamilyen (közös) élmény köt, amikor emlékszem, hogy arról a hegycsúcsról, étteremről már mesélt valaki egy érdekes sztorit. Természetesen, a pörgős és változatos életstílus híveként igyekszem teljesen új dolgokat kipróbálni.
A Bisztró 1568-ról annyit hallottam, hogy a volt unitárius püspöki rezidencia épületében nyílt meg, s amint arról Zay Éva kollégenőm is írt a Szabadságban, a felújítás során ismeretlen értékekre bukkantak. Ez viszont elég volt az érdeklődésem felcsigázásához. Tudtam, hogy az újságírói fizetésből ott sohasem sikerül majd elfogyasztanom egy vacsorát, így vártam a kínálkozó alkalmat.
A volt Biasini szálloda előtti március 15-i esőnek és Pócsai András társtulajdonos esernyőjének köszönhetően elérkezett… 🙂
Általában kissé feszélyezve érzem magam az efféle luxusvendéglőkben, de mivel a hely kötődött sok ismerőshöz, beleértve Andrást, mi több, a sztorija és a kínálata is érdekelt, hamar levetkőztem az aggodalmat.
Tudtam, egy helytörténeti kuriózum tárul elém, a figyelmemet viszont már belépéskor elterelte a különlegesen és ízlésesen és eredeti stílusban kialakított beltér: tetszettek a fújt üvegből készült búrák, s különösképpen a falra ragasztott, kerámia tányérok.
Előnyt jelent a háromnyelvű menü, az ételt viszont eléggé későn hozták. A pincér, Emil barátságos, kedélyes és emberi hozzáállása feledtette a kissé megkésett kiszolgálást: mosolygott, a szemembe nézett, s csak akkor ajánlkozott, hogy mesél a házról, amikor észrevette az érdeklődésemet. Nem volt tehát tolakodó, de szerény sem, jól adagolta a körültekintést, a figyelmességet, a kedvességet. Viccelt, válaszolt a poénokra, bemutatta az épületet, vázolta a tervezett bővítést.
Bianka grillezett kacsmellet rendelt pecsenyelével, vörös káposztával és krumplipürével, jómagam pedig túróval töltött gombát salátaágyon, valamint serpenyőben sült pisztrángot paradicsomszósszal és sült burgonyakarikákkal. Mamma mia! Kulináris orgazmus!
Semmi sem maradt a tányérokban. Nem csoda, az ízkavalkád lenyűgözött.
Ellenállhatatlan kísértést éreztünk a desszert elfogyasztására. Bibi tejberizst választott kandírozott gyümölcsökkel, én a palacsintatorta mellett döntöttem. Bár délután mindketten ettünk, ezekből sem maradt semmi a tányérokban.
Gratula a szakácsnak! 🙂
****
Az egykori Belső-Magyar (ma 21. Decembrie 1989) utca 14. szám alatt álló kétszintes épület utcai főhomlokzata négy nyílástengelyes, középen nyílik a címerrel zárt, csúcsíves kapu. A homlokzatot vízszintesen tagolja a kő épületlábazat, az övpárkány, az emeleten nyíló négy ablak könyöklője alatt végigfutó keskenyebb párkányzat, valamint a koronázópárkány; a felület függőleges tagolását a földszintet átfogó, az épületlábazatra támaszkodó kváderes falsávok adják, az emeletet pedig ezek folytatásában elhelyezett pilaszterek. Utóbbiak a portálé két oldalán húzódnak, valamint a főhomlokzat széleit zárják. A földszinten a kapu két oldalán egy-egy nagyméretű, kőkeretes, egyenes záródású ablak, ezek mellett pedig egy-egy hasonló keretű ajtó nyílik az utcára, előttük egy-egy alacsony lépcsőfokkal. Az udvarra vezető dongaboltozatos kapualjban hatalmas árkádívek láthatók mindkét oldalon, a nyugati szárny irányában már kibontották őket, így újra átjárás nyílt a földszinti helyiségbe. Az épület keleti része a 19. századi építésű szárnyban folytatódik az udvar irányába. Az unitárius püspöki ház kapuja, nyugati része, és a keleti szárny alatti pincéje a 14. század második felében épülhetett – írja Kelemen Lajos a Művészettörténeti tanulmányok II. kötetében.
Jelzi, hogy – csúcsíves – portáléjának zárókövén ugyanaz a „címertanilag balra dűlt pajzsba foglalt máltai kereszt fölött lebegő ötágú csillagos, s t fraktúr névbetűs címer áll”, amelynek hasonló társa a Szent-Mihály templom déli mellékhajójának kezdeténél egy ívborda mellett befalazva is látható. Kelemen Lajos szerint a címer egy olyan tehetős polgáré lehetett, aki a 14. század utolsó negyedében a főtéri templom építtetésében is részt vett, és feltehetőleg a városvezetésben is tevékeny szerepet vállalt.
A levéltári adatok hiánya folytán nem sikerült nevét megállapítania.
****
Kérlek, kattints az első fotóra!
Kiss Olivér blogja 