Útban Szebenjuharostól (Păltiniș) a Szebeni-havasokban található, közel 2000 méter magas Rozdeşti-csúcs felé (Saját felvételek)
A szűk vagy a szélesebb baráti társaságból származó szervezők
alábbhagytak a hétvégi kiruccanások összehozásával, a Román Alpin Klub kolozsvári fiókszervezete lassan már csak tagok számára hozza össze a túrákat, az Erdélyi Kárpát-Egyesület inkább rövidebb és könnyebb túrákat szervez, Kertész Levi barátom, akivel az utóbbi időben szerencsére nagyon sokat túráztam, el volt utazva, ezért december végén új csapat után néztem.
E-mailt írtam Dan Moisának
a Clubul Montan Apuseni mindenesének, s már az első, december végi túrán kisebb társszervező lettem.
Az első túrára január 6-án a Via Transilvanica nyomvonalán került sor, Gyulafehérvártól egészen Szászsebesig gyalogoltunk és a Vörös-szakadék agyagoaszlopjait csodáltuk meg.
A második túra már nehezebb volt, január 13-án a Szebeni-havasokban Szebenjuharostól (Păltiniș) a közel 2000 méter magas Rozdeşti-csúcsot „hódítottuk” meg.
Gyere velünk túrázni, csodáld meg a természet szépségeit bármely évszakban.
Sajátos kisugárzása van a Torockói-hegyeknek (A Csáklya-kő nyáron… Most nem tudtam fotót feltölteni, mert nem fizettem a tárhelyért… 🙂 )
Jó útvonalakon tervez túrákat Kertész Levente barátom. Azaz jó túrákat tervez, jó útvonalakon. Tulajdonképpen mindkét állítás érvényes.
A Torockói-hegység csodaszép tájaira Mircea Coman, a Román Alpin Klub kolozsvári egyetemi részlegének alaptagja „szoktatott rá”. Sajnos, mihelyt gyermeket vállalt, a túrák abbamaradtak. Ők néhány év múlva újrakezdték ugyan a természetjárást, de a többi gyermekes családosokkal, így sajnos megszakadt közöttünk a kapcsolat.
Ma Levi véletlenül megtalálta a Csáklyakőn 2015 novemberében elrejtett geoládámat, így eszembe jutott, hogy anno már jártam ezeken a különleges helyeken.
Ma 23 kilométeres túrát tettünk, a teljes szintkülönbség 1023 méter volt. Felemelő élmény volt ismét a Torockói-hegyekben lenni! Van bennük valami különleges lélekbalzsam…
A patakhoz, a zöld mezőhöz, a dombhoz, a szellőhöz, a gomolyfelhőhöz, a fákhoz és levelekhez.
A kiránduláshoz.
S végre sátorral, hosszú-hosszú idő után
Mert részben elkényelmesedtem én is, de lehet, az új helyzet értékvisszajátszást eredményez. Remélem. Pénteken délután indultunk Kolozsvárról, vasárnap délután tértünk vissza.
Nagyon jól esett, hogy Boti barátom is velem tartott, hosszú idő után együtt kirándultunk, sok időt töltöttünk együtt, ettünk-ittunk, tábortüzet raktunk, beszélgettünk, túráztunk, léháskodtunk, együtt autóztunk.
Szombaton reggel Paróczi Ákos (a.k.a. INTERPOL) is csatlakozott hozzánk, külön élmény a társaságában lenni: értelmes, okos és intelligens ember, vidám, kiváló humora van, mindig jó kedvre derít, unproblematic, bevállalós, pörgős, szereti a természetet.
Bibi a patakba zuhanás után és a mindkét térdében lévő meniszkusz repedés, illetve a hátgerincbántalmak ellenére is hősiesen bírta a szombati 9 órás túrát. GRATULA! A szellentéseinkkel és böfögéseinkkel együtt… 🙂
Csupán el kell indulni, ki kell lépni a komfortzónából,
különböző érdekes, szokatlan, váratlan dolgok óhatatlanul megtörténnek: Gyulafehérváron például az érseki palota udvarán részt vettünk a Kovács Gergely érsekáltal celebrált misén, a főtéren lévő cukrászda előtti padon pedig süteményt elfogyasztottuk…
Egyelőre csupán szűkebb körben fogok túrázni, kirándulni. Március 16-a óta folyamatosan terepen voltam (újságírói és munka és önkéntesség), lehet, elkaptam a vírust, de tüntetmentes vagyok, s átadom valakinek. Ugyanakkor jelenleg helytelennek és veszélyesnek tartom a csoportos összejöveteleket.
Mircea Coman, köszönöm a GPS útvonalat s azt, hogy anno együtt kirándultunk. neked köszönhetően fedeztem fel Erdély ezen szép helyeit.
Kérlek, kattints az első fotóra!
A péntek esti érkezés után Kisompoly (Ampoița) település után, a patak mellett Bibi látta meg a kiváló sátorozóhelyet
Készül a péntek esti vacsora… Boti spagettit készített magának
Mélázó
Téli hálózsákokban. Elegek lettek volna a nyáriak
Pirkad
Szombat reggel
Vajon hasmenést eredményez? (Utóirat: nem)
Ákos megengedte, Bibi próbálja elzárni
Kér még valaki?
A mi világunk
Prioritások
Kovács Gergely érsek celeberálja a misét a gyulafehérvári érseki hivatal udvarán
Szombaton reggel a havasreketyei Menyasszony fátyla vízesés közeléből indultunk (tilos a természeti szépségig kocsival felmenni, egyesek mégis úgy gondolták, ők különbek), kimentünk a Lespezi-csúcsra (vajon mi a magyar neve?), majd kis Arnold-féle eltévedéssel a felmentünk a Fehér-kövekhez, de nem mentünk fel, azaz a csúcsra: beázott bakanccsal nem lett volna annyira kellemes.
Januárban talán sohasem volt ennyire kevés hó itt. Legalábbis ahányszor itt jártam télvíz idején, mindig nagyobb volt…
A fotókat Varga Boglárka készítette: Kattints az elsőre!
Amikor a jó társaságnak köszönhetően kialakul a jó hangulat, s ráadásul ilyen téli “vulkán táj” vesz körül, akkor érzed igazán, hogy érdekes élni. Hosszú órákra megfeledkezel a napi mizériáról, elvonatkoztatsz a heti gondoktól. Ezeket az érzéseket viszont a nálam okosabbak jobban megfogalmazták… 🙂 (Hám Péter felvétele)
Nagyon érdekes cikkre találtam. Azt hiszem, minden gondolatával egyetértek… 🙂
Van valami megfoghatatlan abban az érzésben, ami az erdőben sétálva járja át az embert. Persze mindannyian tudjuk, hogy a természet megnyugtat, ellazít, energiával tölt fel, de vajon milyen ősi erő kapcsol bennünket hozzá? Két hét az érintetlen természetben megváltoztathatja a személyiségünket? Létezik egy tudományág, amelynek segítségével mindezen jelenségek mélyére nézhetünk: a környezetpszichológia.
Szami(Pătcaş Csaba György) étel nélkül maradt, mert nem tudta, hogy sok esetben, amikor elindulunk kirándulni, akkor gyakran változik a terv. Most nem volt semmilyen konkrét elképzelés, hogyan nézzen ki a Radnai-havasokba szervezett túra.
Kénytelen voltam bebújni az árnéykba, rekkenő hűség volt (Szami felvétele)
Rég nem voltam a hazai hegyekben sátorral, így mindenkit kapacitáltam, menjünk a Radnaiba. Sikerült meggyőzni Lórit, Arnoldot, Szamit, Danát és még egy személyt, aki névtelen szeretne maradni. Dana a Román Alpin Klub Kolozsvári Részlegének tagja (akárcsak én), a Himalájában is volt. Most nem volt annyira formában, de mégsem maradt leghátul. Inkább fényképezett.
A Gargaló-csúcson az ismeretlen katonával 🙂
Pénteken este indultunk Radnaborberekre (Valea Vinului), Arnold és barátja már délután ötkor útnak indult. Mire kiértünk az Izvorul Roşu völgybe, már majdnem leégett a tűz. A két jómadár is már illuminált állapotban is, igaz, mi is a kocsiban. Kivéve Szamit és Lórit.. 🙂
Pénteken este, a tűz körül…
Szombaton reggel, pontosabban hajnalban vágtunk neki a kék háromszögnek, mégis mire kiértünk az erdőből már hőség volt. Olyan reggel 9 lehetett. A 2036 méteres Cişa-csúcsnál értünk ki. Rekkenő hőség, az árnyékben ebédeltünk. Szerencsére útközben forrást is találtunk.
Szombaton hajnalban…
Nekivágtunk a Gargalónak (2159 méter), a hőség sem rettentett el. Továbbhaladtunk a Gargaló-nyereg fele, a Lovak-tavánál (Lacul cailor) akartunk volna sátorozni, de tömegnyomor volt.
Szerencsére volt forrás…
Vasárnap hajnali fél hétkor már olyan meleg volt a sátorban, hogy képtelenség volt aludni, így nagyon korán indultunk. Kegyetlen volt kimászni abból a katlanból, amelyben aludtunk. Az Ünő-kő (2279 méter) után döntöttük el, hogy nem Radnaborberek fele vesszük utunkat, hanem tovább megyünk a Kis-ünőkőre (2222 méter). Arnold győzött meg, senki sem bánta meg. Csak a combjaim felső részei. Felhajtottam a rövidnadrágomat, hogy ott is napozzak le. Leégtem. Annyira, hogy ma alig tudtam járni, amikor a nadrág megérintette a leégett bőrt…
Ipari mennyiségben fogyasztjuk a vizet
No, de legalább ügyeltem az orromra, amely Marokkóbanteljesen leégett. Nem esett baja a füleimnek, de a nyakamra is tettem pólót, ne legyen vörös. A felső és alsó karomra is vigyáztam.
Nő a pocakom a víztől…
A Kis-ünőkő után jött a Roşu-csúcs (2113 méter), innen már jött az ereszkedés a Cobăşelre (1835 méter), majd a megmentő Blazna-völgyi panzió és a jéghideg sör.
Szami is issza… 🙂 Ő fogyasztotta a legtöbb folyadékot, Lóri a legkevesebbet
A sofőrök elstoppoltak Şanc településig, majd Radnáig, innen pedig Radbaborberekig, s Lóri értünk jött kocsival.
Kiváló túra volt – legalább öt, kétezer méter fölötti csúccsal. A hőség miatt kegyetlen volt mászni, de csak le kell valahogy adni a pocakot… 🙂
Jövő hétvégén ismét megyünk, igaz, nem a Radnaiba, csatlakozol?
IndulunkFogadóbizottságSzabadonFehér hollóGargaló-csúcs. Pihen a síbot is…Szami, a merengőIrány az Ünő-kő!Kissé sokan vannak az Ünő-kőn, várunk a csúcstámadással
Szerintük (balról Vanda, jobbról Xéni) igen romantikus a naplemente. Szerintem: szép. Xéni füle mögött virág is látszik. Vanda álcázza... 🙂
A halál rút arcát már-már megérintő, de a kaszást átjátszó közeli barát viszontlátásának öröme, a szerencsére csupán vélt betegség gondolatának elfeledése, a közeliek társaságában eltöltött csodás napok – recept a boldogságra, a feltöltődésre. Az érzelmi feltöltődés lenulláz bármilyen anyagi juttatást, javadalmazást.
Amikor nem a pénz vagy valakinek az állása, a bére számít, hanem a természetszeretet, a szabadság mint elsődleges értékek, egymás társaságának élvezése, mint fűszer.
Gumidefekt-ellenes szer Lacitól. Habzott, sistergett, amolyan hőszigetelő ablak rögzítő cucc. Kellett, mert szombaton indulás előtt lapas volt az abroncs...
Amikor az érkezés bejelentésekor néhány percre megszűnik körülötted a világ, s már csak arra összpontosítasz, hogyan juthatsz ki a lehető leghamarabb. Már pénteken indulni akartam, de engedtem a gyengéd meggyőzésnek, s csak szombaton reggel indultunk Szmidára.
ha bringákat viszünk, akkor már 90 százalék, hogy csatlakozom. 🙂
Hamar kiderült, hogy a Lenke caglája nem alkalmas Vandának, az enyém nem jó Lórinak, ezért utóbbi készségesen felajánlotta a cserét, így a barátnőm ki tudott tekerni Szmidáról a Pádis menedékházig. Nyilvánosan is köszönöm Lórinak az áldozathozatalt. Mert az volt, ugyanis Lenke bringáján nem működött az első fék, azaz túl jól funkcionált, szinte egyáltalán nem forgott miatta a kerék. 🙂 Ja, és a sebességváltó szinte egyáltalán nem működött!
POCSOLYA! - üvöltöttem, s máris szájpadláson spriccoltam magam. Persze, a fenekemre is jutott. A nadrágom eleje ugyanígy nézett ki...
Szóval szombaton mindenestől 40-41 kilométer biciklivel Szmidától a Pádis menedékházig. Hogy ez mit jelent, csak az tudhatja, aki kipróbálta… Az ereszkedésnél a nagy kövek miatt sajnos Vanda kétszer leesett, kék-lila a jobb combja. De nem adta fel, kedden, május elsején Szmidától elbringázott Meregyóig – összesen 31 km. Folytatta volna Bánffyhunyadig, de Lóri szegény már képtelen volt Lenke biciklijével az utat (nem is csodálkozom, én két kanyart sem bírtam volna ki vele!), így Vanda beült Lóri kocsijába (amit Lenke vezetett), s velük Bánffyhunyadon találkoztunk. No, meg a mezőn láttuk őket valamit szedni miközben elhaladtunk az út szélén állomásozó Touareg mellett. Lórival 46 kilométert bringáztunk a rekkenő hőségben…
Messze nem az ami látszik! Szombaton a Szmida-Pádis menedékház útvonalon Lórival a sörnek örvendünk...
Vasárnap csak kocsmakeresőben voltunk, de amikor Szmidáról elérkeztünk Alsógyurkucába, lusták voltunk lemenni a „könyvtárba”, ahogy a Kolozsvári Amatőr Barlangász Klubosok becézik az alkoholvályút… 🙂 Utóbbi szervezetnek köszönöm a GPS-t.
Ja, és hétfőn voltunk a Nagy-Biharon. Nem volt kemény túra, inkább jó séta… 🙂 Úgy egyeztünk Csoma Botival, a részletekről semmilyen körülmények között nem nyilatkozunk… 🙂
Átnéztem az összes Szmida fotó kollekciót: 2011 szeptemberében voltunk utoljára Lacinál. Mikor megyünk ismét?
Ilyen táj vár ránk? Ha a városban esik, kint hull a hó
Számomra olyan fontos a szabadidő, a hétvégi kirándulás, a kikapcsolódás, a társaság, a jó hangulat, mint másoknak a család, a gyerek.A szabadidő és a hétvége az én gyerekem. Ha valaki bántja, ugyanolyan csúnyán csinálok, mint amikor egy anya látja, hogy a tömbház előtt ütik a gyerekét. Ha az időjárási viszonyok miatt nem jön össze a hétvégi túra, olyan vagyok, mint az a szülő, amelyiknek a gyereke beteg. Mi több, kórházban van, mert eltört a keze vagy a lába.
Ha esik az eső, sír a gyermekem. Ha borongós az ég, akkor rossz kedvében van.
Az egyik szemem sír, a másik nevet, mert esik az eső, s ma este Kertész Levivel, s a Kolozsvár Teker csapattal mégsem megyünk ki az éjszakai biciklizésre a Hója-erdőbe. Sebaj, lesz kultúra, azaz a Transilvania Filharmónia szimfonikus hangversenye.
Derít az, hogy holnap hajnalban mégis elmegyünk a Román Alpin Klubbal a Detunátákra. Sátorral. Az atom, a nukleusz, a kemény mag egy része isjelen lesz, így a kiváló hangulat biztosított. Kell hóvédő, gerilla sakpa, kesztyű, téli ruhák. Asszem, egyesek még sílécet is hoznak.
Végre ismét kint leszünk a természetben, nem rothadunk és penészedünk a betondzsungelben, s szívjuk a friss szmogot… Azért is feltétlenül szükséges a kikapcsolódás, mert kemény volt a hét: kedden 12 órán át lapszámfelelős voltam a szerkesztőségben, éjjel kollégámmal töltöttük fel a Szabadság nyomtatott változatát a weboldalra. Az éjjel ismét én voltam a hunyó, vasárnap éjjel szintén nekem kell feltöltenem, ugyanis aki ezzel foglalkozik, a kórházban fekszik…
Amikor csütörtökön hívott, máris indulni akartam. Igen, valamennyi alkalommal annyira jó nála Szmidán, a Pádis közelében levő település határában levő, csodás környezetben, ízlésesen és stílusosan felépített hétvégi házban.
Temérdek emlék, kiváló hangulatban eltöltött hétvége, amely megannyi alkalommal feltölt életkedvvel, erővel. Csodás környezet, csend, nyugalom, kikapcsolódás.
Természetesen emellett zene, hangulat, hússütés Laci módra (éljen a hajszárító!), pókerezés, társasjáték, viccelődés, italozás (nem ipari mennyiségben), túramotorozás, s amennyiben az idő is megengedi, persze, kirándulás.
Nagyon elszomorított viszont, hogy – mint több más esetben – a rossz időre, kedvtelenségre, tanulásra, munkára hivatkozva többen visszaléptek. Nem kell azonnal égig ugorni, megállapítás csupán. Ismétlem: ténymegállapítás. Ennyi.
Kis Laci barátomnak annyit kellett csupán mondania, hogy
hétvégén kint leszek Szmidán, gyertek.
Gyorsabban kezdett dobogni a szívem, elborult az agyam, már csak arra gondoltam, kit hívhatnék (sajnos egyre többen ellustultak, elkényelmesedtek stb.), mikor indulhatnánk, honnan szerzek 10 vagy 20 literes benzin tartályt, hogy vihessünk elég üzemanyagot a motoros szánok számára.
Teljesen begajdultam.
Aztán letört az, hogy sorra mondták vissza az emberek a csodásnak ígérkező hétvégi lazulást: vizsgám van, vizsgáztatok, jön anyósom, a gyerekekkel foglalkozom, s Kolozsváron maradok, stb.
Sebaj, elmegyünk mi: Teréz, Lenke és jómagam.
Pihenő
Pénteken indulás (minél hamarabb szabadulni kell a betondzsungelből és a szmogködből), Bánffyhunyadon vásárlás, majd a hóhullás intenzitására való tekintettel kissé szorult szívvel indulás Havasreketye (Răchiţele) irányába. A képlet egyszerű: úgysem lett volna pénzem téli gumiabroncsokra, így nem bánhattam, hogy nem vásároltam. Így a Dacia Grand Cherokee Pathmaker (tehát nem kispályás Pathfinder) ide-oda csúszott egy-egy kanyarban, de segített a finoman behúzott kézifék, s időben megálltunk.
Havasreketye utolsó villanyoszlopánál
viszont fel kellett tennem a hóláncot. Amennyiben Teréz nem mutat meg egy technikát (pedig elmondása szerint sohasem látott és érintett meg hóláncot), alaposan megkínlódtam volna a művelettel. De így is eltöltöttünk 30 percet a szöszmötöléssel.
Lásd:
Pedig a kanyar után már várt Laci a hószánnal. Innen Lenke bevállalta a maximális adrenalint, s Lacival ment fel a motoros szánnal. Csak úgy elhúztak mellettünk.
Lásd:
Mihelyt a szmidai házhoz érkeztünk, azonnal elkezdődött a banzáj. Laci, szokásához híven, egy pohár itallal fogadott bennünket. Majd felhasítottuk a sörös bödönt, öt liter rekord idő alatt el is fogyott. Innen már egyenesen következett a hússütés (a védjegyezésre váró Laci-technikával), a tánc, a viccmondás, a folyamatos nevetgélés, a vagány römi-parti.
Egy szóval: a kiváló hangulat.
Adrenalin volt a menün szombaton: Szmidáról két motoros szánnal kimentünk a pádisi menedékházon túl. Már az Óperenciás tenger következett volna, de visszafordultunk. A mintegy 70 lóerős szánok rengeteg üzemanyagot fogyasztanak, s szennyeznek is. Ennyi éppen elég volt.
Este már kissé roggyantak voltunk, de azért vacsora után Terézzel próbáltunk lemenni a Meleg-Szamos partjára (jó években idáig ér a Fântânele vízgyűjtő tó), de adott pillanatban túl recsegett-ropogott a jég a bakancsok alatt, ezért visszafordultunk.
Na jó, de ennyi adrenalin után, ideje egy kis sétának – ez volt a vasárnap témája. Majd haza. Sötétedés után. Persze, hogy befagyott a csomagtartó zárja (literszámra nyomtam neki a fagyásgátló sprayt de nem használt), a két hátsó ajtó, így a csomagokat a sofőr üléséről hátra dobtuk, Lenke pedig kaszkadőr mutatvánnyal az anyósülésről hátra mászott a csomagok mellé. Szmidától Havasreketyéig egyesbe mentem le. Boc szülőfalujában alig tudtam levenni a hóláncot. Szerencsére a Dacia Grand Cherokee Pathmaker csomagtartójában (időközben kifagyott, de nem úgy, mint a Windows – éljen Bill Gates!) ott lapult a csavarhúzó-kollekció és a kalapács, így hamar megoldottam a dolgot…
Lassan külön kategóriát/sorozatot kellene indítanom a különböző nosztalgia-túrákról. Hiába, szeretek visszamenni oda, ahol korábban jól érzem magam, s óhatatlanul visszasírom a régi szép időket. Egyesek hiába hitetlenkednek, mert akárhányszor kijelentettem, hogy ilyen nem volt, nincs, és nem lesz, valamennyi esetben igazam volt! Igaz, Király Levente? 🙂
Korcsolyapálya volt hosszú része a Vigyázó-menedékháztól a Fehér-kövekig vezető útnak
Mennyire megörvendtem, amikor Karcsi barátom mondta: beleegyezik, menjünk ki a Vigyázóra a Búzási Zoltán Emléktúrára. Ennyi kellett nekem. Már az sem számított, hogy a rendezvényt a hó hiánya miatt elhalasztották, csak menjünk ki együtt a hétvégi házához. Annyi kellemes emlék köt ahhoz a helyhez…
Pénteken az eredeti hat órai indulásból nyolc lett. Számunkra. Karcsiék hamarabb elindultak, mert el kellett menniük Rogojelig a négy kerék meghajtású top terepjáróért: ARO.
A 60 ezer kilométeres általános műszaki kivizsgáláson átesett, s alapos cseréken átment Dacia Grand Cherokke Pathmaker (tehát nem amolyan kispályás Pathfinder – tehát ez nem találja meg, hanem kitapossa az ösvényt, akár az erdőben is) keményen tépte Bánffyhunyadig, itt hirtelen padlófék, tankolás. Nyolc Csíki-sörrel.
Jégpatak a fák között. Hideg ölelés
A Vigyázó fele vezető út előtti hídon találkozunk Ágnessel, Karcsival, Gábival és Roberrtel. Lenkével átülünk Karcsi ARO terepjárójába (ahol az kiment, kimegy és ki fog menni, egyetlen SUV sem rúg labdába). Még ez előtt az igazi baráti fogadtatás: igyál egy korty pálinkát. Ez ugyanolyan, mint a régi szép időkben.
Innen aztán a kaland: jéggel borított úton fel a menedékházig. Azaz Karcsi hétvégi házáig. Hátul négyen keményen ittunk, ne lássuk az utat. Csúszott. A pia. S reméltük, hogy nem mi le az útról.
Érkezés után, persze, ivászat. Römi, miegymás. Éjjel két óra tájt bújunk ágyba. Tíz előtt ki sem szállunk belőle. Inkább tizenegykor. Mire nekivágok a túrának már egy óra. A kék vonalon haladok előre, jeges az egész út. Aztán megjelenik Jézus. A kereszten.
Új perspektíva (Jézus elől van)
Jó ómen, haladok tovább. Korántsem ajánlatos egyedül elindulni sűrű ködben, jéggel borított úton, viharos helyeken kirándulni, de hát nem bírtam volna ki túrázás nélkül. Egyszerűen éreztem volna, hogy megrothadok, s megpenészedek. Másfél óra múlva kiértem az erdőből, a Fehér-kövekhez.
Térkép nem volt nálam, sűrű köd mindenhol, azt hittem, még jóval odébb van. A kemény vihar ellenére nekilódultam. Kis idő múlva ismét erdő (maradt a sűrű köd), majd egy nagy tisztás egy kis házikóval, majd ismét erő, meredek emelkedő, ismét egy tisztás, hosszabb egyenes út, majd kiértem az erdőből, s a gerincre vezető úton egy meredek emelkedőn kimentem (ennek feléig mentek a quad motor nyomok), majd a nagyon sűrű köd miatt elvesztettem a kék csíkot, valahogy kimentem a gerincre, de aztán visszafordultam, mert teljes lett a white-out, azaz a vakító fehérség.
Nem tudom pontosan megállapítani, hogy vajon a Mikó-csúcsra, vagy a Tolvaj-kőre jutottam el.
A Mikó-csúcsra vagy a Tolvaj-kőre sikrült kijutnom?
Tehát:
Indulás a Vigyázó-menedékháztól (Karcsi hétvégi házához): 13:09
Érkezés a Fehér-kövek elágazáshoz: 14:33
Visszafordulás valahonnan a gerincről a vakító fehérségben: 15:36
Érkezés a Vigyázó-menedékházhoz (Karcsi hétvégi házához): 17:45
Visszafele eső, majd dara, aztán hó. Vasárnap reggelre bokáig érő hó volt mindenhol. A völgyben tavasz.
Vasárnap hajnali hat óra tájt feküdtünk le, tízkor ébresztő, de csak szintén egyre sikerült kikecmeregni a házból. Készülődés, ez-az. Lenkével gyalog vágtunk neki a völgynek. Legalább ennyit túrázzunk…
(A 2008 novemberi szinte végzetes vigyázói túra élménybeszámolója ide kattintva érhető el. A fotóriport itt található)
Kiss Olivér blogja 