A Csegez falu utáni sziklaköves emelkedő volt a legnehezebb rész. Nem is, inkább feltolni a 25 kilogrammos bringát a Székelykőre…
Mármint az élmény érdekében kölcsönkért Fivestars típusú elektromos bicikli rendelkezett ugyan elektromotorral, csakhogy röviddel az indulás után a drágám leállt…
Történt ugyanis, hogy Kertész Leventének, a Kolozsvár Teker (Clujul Pedalează) Sportklub alapítója és elnöke által egy héttel az EKE Kolozsvár 1891 által szervezett hagyományos teljesítménytúra előtti bringázáson elkapott az eső, a víz pedig beszivárgott a szuperbringa akkumulátorába vagy az elektronikai rendszerébe, s hiába cseréltek ki alkatrészeket, szárították és takarították ki a mindent is, a május 14-i megmérettetésen az elektromotor leállt.
Köszönjük szépen az önkénteseknek!
Olyan elektromos biciklivel elektromotor nélkül tekerni, mint félig felhúzott kézifékű gépkocsit lökni.
Pihe bírta a legjobban, sőt, az utolsó pillanatig élvezte is… (Saját felvétel)
Idén sajnos balesetek is történtek: egy nő eltörte a bokáját, egy másiknak pedig az orra sérült meg. Ezekről tudok.
Szerencsére a malőrök nem árnyékolták be
a Branea Robi által főszervezett rendezvényt, ám – számomra – tanulsággal jártak: a Kolozs megyei terepjárós csapatot (CERT Transilvania), ildomos bevonni, egy-két önkéntesük esetleg legyen jelen Torockón, Várfalván és/vagy Székelyhidason, s amennyiben a szombatihoz hasonló balesetek történnek, segítsen.
Ugyanakkor hivatalos kérvény alapján,
magas rizikófaktoros tömegrendezvény lévén, Szinden, Várfalván és Torockón legyenek folyamatosan jelen a hegyimentő/mentő/rohammentő szolgálat munkatársai. Utolsó helyszínen 23 óráig, hisz Siményi Miklós például 22 óra 36 perckor ért célba… Ezek még azelőtt fogalmazódtak meg bennem, hogy ma beszéltem a témáról Branea Robival.
A hegyimentők ellátják a bokatörést szenvedett nőt (Fotó: Chivari Alexandru/CERT Transilvania)
Összeverődött a társaság, kiválóan éreztem magam, a sörözések ellenére messze nem fáradtam annyira, mint más években. Vajon amiatt,mert március 18-ától vegetáriánus vagyok? 🙂
Köszönet Bibinek,
hogy bevállalta a helper szerepét, tudtunk mindannyian cserecipőt, -zoknit, – fehérneműt, -polót, – polárt csomagolni. S azért is köszönet jár, hogy vezetett hazafele, a fiúk ugyanis, na, hát söröztek, s picikét pálinkáztak is… 🙂
Branea Robi értesített, hogy a rendezvény előtt átiratban értesítette a Kolozs és Fehér megyei hegyimentőket a rendezvényről. Jövőre expressis verbis felkéri őket, hogy legyenek jelen például a Székelykő-nyeregben.
*****
A Szabadságban megjelent élménybeszámoló ide kattintva olvasható.
Mire van szükség ahhoz, hogy az ember szedje a lábát? Május 12-én, a 21. Jókai Emlék- és Teljesítménytúra 30 kilométeres távjának néhány gyalogos résztvevőjét például egy – nem túlzás – másfél méteres óriássikló motiválta, hogy gyorsabban haladjon. Egy másik résztvevő pedig bevallása szerint egy viperát látott, úgyhogy akik félnek vagy irtóznak az efféle „csúszómászóktól”, azok egy ideig mindenképpen gyorsabban szedték a lábukat…
A gomolygó esőfelhők viszont ezúttal nem siettették a résztvevőket, mint más években: a verőfényes napsütés a túra végéig kitartott, ahol a szervezők gulyással várták az érkezőket.
Nem számoltam, az évek során összesen hány Jókai teljesítménytúrán vettem részt, de nincs tíz. Arra viszont eléggé pontosan emlékszem, hogy Várfalva után vagy a Székelykő környékén szinte mindig utolért a nagyidő: nyári zápor, zivatar, erőteljes esőzés, néhányszor jégeső. Idén kimaradt ez az élmény (készültem: esőkabát is volt nálam), bár valamilyen szinten mégis a Jókai Mór Emlék- és Teljesítménytúra része…
Egy nappal a számomra hagyományos 30 kilométeres táv legyalogolása után elmondhatom: nincs izomhúzódás, izomláz, nincsenek vízhólyagok a lábujjaimon, nem fáj a forgócsontom, a bokám, a talpam, a térdem. Még a bal sem, amelyet részleges meniszkusz szakadás miatt tavaly májusban műtöttek meg – így a tavalyi élménytúra kimaradt.
Reveláció volt látni, ahogy édesapja (akinek a nevét sajnos a meghatódottság miatt nem kértem el, s nem jegyeztem le) kíséretében a három és fél éves Varga Zoé Anna túrázok a Jókai Mór Emlék- és Teljesítménytúrán. Az is motivált, hogy a tizennégy éves Szélyes Nóra, akit csecsemő kora óta ismerek :), szintén nekivágott a 17 kilométeres távnak.
Idén ismét a 30 kilométeres távot vállaltam be, kifutottunk a szintidőből, de jól telt. Nem volt eső, de annál több élmény és kaland: nézd meg a fotók között az előttünk átkúszott másfél méteres siklót, amelyet aztán csak a fára mászása után sikerült lencsevégre kapnom.
Szívből-lélekből köszönöm a szervezőknek az időt, energiát és türelmet: kiemelném Venczel Enikőt, Branea Róbertet és Lixandru Róbertet. Természetesen, sokan mások hozzájárultak a feledhetetlen élményhez, de ezek nevét majd írják le ők… 🙂
Hadd beszéljenek a fotók:
Szind, paplak, indul a Jókai 30
Ezek mégis hova mennek ennyien?
Kötelező fotó a Tordai-hasadékkal
Idáig könnyű volt ám
Mindenki sorra kerül
Tavaly itt beestek
A biciklisekkel is találkoztunk
A három és fél éves Varga Zoé Anna édesapjával
Varga Zoé Anna: kérem a lehúzóst! 🙂
Merengők
Bele sem fért a képbe… 🙂
Munka
Már nincsenek messze a zsíros kenyerek
Látjuk a célt
LED-ek segítségével kivilágított kereszt a Székelykő nyergében
Arnold és Bogi (csak azért nem írtam fordítva a neveket, elvégre ladies first, mert Arnod van elől!) lábedzésen az Ördögmalom-vízesésnél (Saját felvételek)
A váratlanul bekövetkezett meniszkusz szakadás miatt december végétől mostanáig radikálisan megváltozott az életem: nem tudtam azokat a tevékenységeket végezni, amelyek eddig boldoggátettek. Bár februárban mondhatni hagyományos módon részt vettem a sztánai farsang alkalmából szervezett lovas felvonuláson (köszönöm, Lajcsi!), húsvétkor a nagy fájdalom ellenére mégsem hagytam ki a Kolozsvári Amatőr Barlangász Klub (KABK – CSA) aktív tagjai által összehozott Nyuszitúrát, a május eleji észak-ciprusi kényszerszabadság, majd az ezt követő térdműtét alaposan rányomta a bélyegét a szabadidős tevékenységekre. Két alappillér roggyant meg hirtelen: egészség és a túrázáshoz szkséges minimális anyagi háttér.
Mit ér az élet Élet nélkül?
Ha nincs szabadidős tevékenység, kirándulás, túrázás, lovaglás, barlangászás, pókerezés, biciklizés, nem jönnek hozzám vendégek, azaz nem vagyok folyamatos kapcsolatban a világgal, ha elmarad a geoládázás, a gyalogtúra, a kvízverseny, a plane spotting, a sakkozás, a sportlövészet, néhanapján a számítógépes játék, a sziklamászás, a társasági tánc, a társasjáték, akkor nem vagyok boldog. Ezekből a térgondok, s aztán a még hangsúlyosabb anyagi lerongyolódás miatt az utóbbi időben csak csurrant-cseppent.
Beléd égeti az Életet.
Ha nincs társaság, hangulat, pörgés, lazulás, a lehető legváltozatosabb és legkülönfélébb tevékenység (a héten például szabadtéri rövid filmek vetítésére megyünk), akkor értelmetlenné válik az élet.
S most ráadásul jótékonykodni sem tudok: 2001 óta önkéntes váradó vagyok, a műtét miatt hosszú hónapokig nem segíthetek a bajba jutottakon vagy azok rokonain… 😦 Segíteni pedig felemelő érzés. Érdekes, hosszú szünet után éppen az utóbbi időben hívtak fel a műtét előtt állók rokonai, hogy szükség van vérre. Sajnos nem tudtam segíteni.
Sátorozós gasztronómia: arab szendvics. Hozzávalók (saját recept): dăăăă – arab kenyér, szalonna, kenősajt, petrezselyem, Piros Arany. A vegetáriánus verzióból – dăăăă – törlendő a szalonna… 🙂
Segíteni: lehet még kanapéval és étellel a CouchSurfing portálon keresztül érkező, jövedelem nélküli egyetemistáknak, fuvarral szintén nekik. Ezt-azt, itt-ott, a lehetőségek függvényben. Ezeket szerencsére nem lehetetlenítette el a térdműtét. De nem tudtam sem a Jókai Mór Emlék- és Teljesítménytúrán, se más hasonló, számomra rendkívül fontos rendezvényen részt venni. S ez lehangolja az embert.
Nem vagyok vallásos, de a Fennvalóhoz igazán a Természetben lehet a legközelebb az ember. Ami ott van, az Isten teremtette. Az ember által létrehozottak nem érdekelnek annyira… A lehető leggyorsabban menekülni kell a betondzsungelből, nem kell szívni a friss szmogot. A Természet kifáraszt, de ugyanakkor erőt ad. Sokat, s hosszan tartót.
No, de lassan visszatér az Élet… 🙂
Zattler Arnold szervezésében lélekbalzsam péntek-vasárnap kiruccanáson vettünk részt a Dregán-völgyben. A festői szépségű tájakat nehezen közelítettük meg – Jack Volskwagenje megszenvedte az utat. Ugyanúgy Vadászi Zsolt Seat típusú személygépkocsija is.
Pénteken délután már úton voltunk: Kolozsvár – Dregán-völgye – Cserepes/Ciripa erdészház. A gát és az erdészház között vertünk sátrat. Jack-kel még ezelőtt (szinte) benéztünk a MOX zenei fesztiválra… 🙂 Sötétedéskor már égett a tábortűz, sült a kolbász, fogyott az alkohol. Kiváló társaság, hangulat. A Természetben.
Szombaton a szép és megható erejű Ördögmalom-vízesés érintésével jutottunk el a Bocsásza-csúcsra, románul Vârful Buteasa. Persze, hogy volt extrém mászás, hisz Arnold volt a túravezető. Innen már kőhajtásnyira volt a Tolvaj-kő/Tolvajkő… 🙂 Majd más úton vissza a sátorhelyhez. Az erdészházig kellett volna felmennünk kocsival: így körülbelül 10 kilométerrel többet gyalogoltunk. Nem lett volna ez gond, hacsak nem makadámúton… :(. Összidő: 9 óra. Ebből 7 óra mászás/menetelés.
Vasárnap okosabbak voltunk: összeszedtük a sátrakat, s Zsolt jóvoltából a Cserepes/Ciripa erdészházig kocsival mentünk. Innen 5 órás körtúra következett: szép katlan – Horgas-tető – Mező-havas – Hideg-forrás – Istenek-havasa. Innen a sárga ponton letértünk a Ciripa/Cserepes-erdészházhoz. Adott pillanatban, azaza nyeregből szinte lementünk Biharfüredre a cukrászdába…
A térdem hősiesen bírta a távokat, a szintkülönbséget. Visszatérni látszik az Élet. S ez boldoggá tesz.
Kattints az első fotóra!
Kilátás reggel…
Égi Erő
Így a legszebb az Élet
A Gondolkodó
Bogi asztalterítőket is hozott. Jó háziasszony lesz belőle.
Reggeli
Törke vízgyűjtő gát áramfejlesztővel. Az osztrákok munkája. Becsületükre legyen mondva, a környéket nem tették tönkre
Idén is kellemes volt a gyaloglás (Saját felvételek)
Még a legelején leírom, nehogy elfelejtsem: a május 9-én szervezett XVIII. Jókai Mór Emlék- és Teljesítménytúránrekordok dőltek meg: egyrészt rekord számú résztvevőt regisztráltak, a 30 kilométeres távot a Titán Erdélyi Túrázók (TETú) csapatának két illusztris tagja nyerte: első helyen Biró Jocó, a másodikon pedig Csoma Botond.
Vandával is rekordot döntöttünk, ugyanis idén a tíz és fél óra helyett nyolc és fél óra alatt teljesítettük a távot.
A Tordai-hasadék utáni döglesztő előtt gondoltam egyet, s belehúztam, így a Monasztária-tetőn 25 percet vártam Lenkére (nem az unokatestvérem, ő sajnos csak a legelsőn volt 2011-benTrombitás Enikővel, Biró Jocóval és velem). Várfalván ettem egy zsíros kenyeret hagymával, haraptam kettőt egy szendvicsből, s a profi pókeres Botival ittam volna egy sört, de a lányok siettek. Számomra a túra elsősorban a társaságról, a hangulatról, a közös élményről szól, ezért igyekszem igazodni a többiekhez. A lányok leszavazták a sörözést, sietni akartak. A sörről nehezen mondtam le, ezért szándékosan belehúztam. Vandát még megvártam, de voltak szakaszok, ahol szaladtam – ha már nincs kohézió, összetartás, közös élmény, akkor legyen egy kis teljesítmény.
Nem volt türelmünk sorban állni
Meglepett, hogy a Székely-kő környékén sok helyen piros-sárga kékre festettek több sziklát. Ez mintha nem így lett volna eddig.
Tavaly mintha ez nem így lett volna…
Torockón találkoztunk Csoma Botival és Jocóval, azonnal buszra pattantunk, s irány Várfalva. Eredetileg nem akartunk elmenni, mert gondoltuk, hogy későn érünk Torockóra, s vasárnap keresztelőre voltunk hivatalosak. De így más volt a helyzet, s korántsem bántuk meg. Elsőre rendkívül körülményesnek tűnt a Torockóra érkezés, majd buszra várás, Várfalvára szállítás, s csak itt evés. Így, hogy a busz azonnal indult, másabb volt. Az ember, ugye, érkezés után azonnal szeretne enni-inni, nem buszra várni, utazni, s csak aztán enni.
Nagyon jól esett a finom, meleg gulyás! Köszönöm, Ági és Tibi! Kár, hogy a közeli üzlet/kocsma nyolckor bezárt. Amennyiben ez nem történik meg, még ittam volna egy sört… 🙂
Idén minden időket felülmúló logisztikával próbáltuk elkerülni a korai ébredés, a buszozást, így pénteken három kocsi ment Torockóra, kettő ott maradt, s időközben is voltak még zsonglőrködések… Minket végül nem Szami, hanem póker Boti kedves felesége, Csilla hozott haza: helyszínre jött, jéghideg sört is hozott, mindenkit hazavitt. Nősülni kellene?! 🙂
A legidősebb résztvevő: Ruzsa István, 81 éves… Szeretném, ha az ő korában én is így tudnék majd gyalogtúrázni…
Gratula Branea Róbertnek, aki biciklivel tette meg a Jókai 55-ös túrát. És a Nagy-Árkon jött le… Jövőre kellene egy biciklis futamot is szervezni, s az érdekeltek a Székely-kőnek a Torockószentgyörgy felőli részén jönnének le bringával. Nos?
Gyerekszáj a Jókai-túrán:
Elegem van!
Eleged van, vagy meleged van?
Jövőre az egyesre megyek!
Remélem, jövőre a szervezők elkerülik a Jókai 30-as indulásánál levő tumultust (a hosszú sor miatt nem is regisztráltunk), s a gulyás ismét Torockón lesz…
Köszönöm a szervezést, a sok-sok időt és energiát, amelyet belefektettek. Tisztelet érte!
Most hétvégén Erőss Zsolt Teljesítménytúra. Vandának és nekem a 30-as táv. Számomra ismét, számára első ízben.
Aggódtam a műtétem miatt, de az Erőss Zsolt (és, tenném hozzá: Kiss Péter) Teljesítménytúrát nem hagyhattam ki. Utólag derült ki: hiba volt, hogy nem kötöttem fel a bal karomat, mert a gyaloglás következtében folyamatosan mozgott az egész bal vállam, s a forgónál „izomláz” keletkezett, amit most is érzek. Hétfőn a műtéttől számított 6. hét elteltével ismét jelentkeznem kellett az ortopéd orvosnál, mondtam neki, hogy gyalogoltam „kicsit”, mozgattam a karomat, azt mondta, ne aggódjak, elmúlik. Elhiszem neki. A hátamra/lapockámra is ezt mondta a 4. hét utáni viziten, s úgy tűnik, igaza is lett. Hátha megúszom, hogy időváltozáskor sem a műtét, sem az április 6-án bekövetkezett biciklibaleset során hátratört lapockám környéke sem kínoz majd…
Festői táj s két szépség… 🙂
Igaz ugyan, hogy az április 10-én bekövetkezett műtét után két héttel már bementem dolgozni (a 4. héti vizit során a szakorvos döbbenten kérdezte, miért nem mentem hosszabbítani, ahogy egyébként mindenki szokta), majd részt vettem a hajdúszoboszlói nemzetközi geodoboz-találkozón, majd a 3. hét után a Jókai Mór Emlék- és Teljesítménytúrán, de például a csendőrség által szervezett lövészeti versenyt ki kellett hagynom. S még néhány más ilyen ínyencséget. Sajnos. No, de a túrabiciklivel az erdőben elszenvedett biciklibalesetnek következményei is vannak…
Túrázótenger a hajnali 6 órai induláskor…
No, de visszatérve: az Erőss Zsolt (és Kiss Péter) TT nem maradhatott ki. Körülményes volt a csomagolás, a hátizsákot édesapám vitte le a szerkesztőségbe (köszönöm!). Az orvos ugyanis azt tanácsolta, egyelőre még a jobb vállamra se helyezzek nagy súlyt, mert húzza a bal kulcscsontot is, amelyet fémlemez és hét csavar tart össze.
Pénteken indult útnak az TETÚ (Titán Erdélyi Túrázók)kemény magja, atomja, nukleusza: Eszter, Lóri, Boti, s jómagam. Emma már elment csütörtökön, Linda és Szami pedig külön érkeztek (a barát, illetve a barátnő helyében kicsit utánanéznék ennek az aspektusnak! 🙂 ) Vasile Micu mentőorvosnak, az Erdély Mentőcsoportgyergyószentmiklósi alaptagjának köszönhetően egy helyi kollégium bentlakásában kaptunk szállást. No, de még érkezés előtt el kellett mennünk Gyergyóújfaluba, mert Nagy Zoli oda vitte a szerkesztőségből Vanda hálózsákját. Hogy mi ez a bonyadalom? Jobb, ha nem megyek bele a részletekbe. Mindenesetre a nagy káoszban Gyergyóalfaluban kiszálltam, megkérdezni, hol van Gyergyónak az újfalu része. Hirtelen nem jutott eszembe a magyar neve, s a következő beszélgetés zajlott köztem, s egy hölgy között:
Jó estét kívánok!
Jó estét!
Elnézést, merre van Suseni?
Az mit jelent?
Lóri szavaival élve: pénteken két kocsmát zártunk be. De ittunk finom áfonya pálinkát. Mondjátok, hogy nőies vagyok :), sokkal jobban ízlik, mint a férfias pálinka. Szóval kocsma, így csak hajnali 1 órakor bújtunk ágyba. Naná, hogy külön szobába aludtam: féltem, hogy Lóri vagy Boti horkol. Állítólag mindketten húzták… 🙂 Igen, elalszom bárhol, csak ha lehet, csend legyen, s ha az nincs, akkor legalább ne horkoljanak. Két dologra vagyok csupán allergiás: a női hisztériára és a horkolásra. Füldugókkal is meghallom, ha valaki 1 négyzetkilométeren belül horkol.
Ez nem a székelyföldi autonómia kivívásáért szervezett tüntetés, de akár az is lehetne…
Szombaton hajnali 5 órakor ébresztő. Volt meleg víz, mosakodtunk, zuhanyoztunk, jól indult a nap. S így is folytatódott. Emma tájékozódási képességeit etalálta: eltévedtünk útban a Salamon Ernő Gimnázium fele menet. Pedig pénteken este onnan jött Gyergyó főterére velünk találkozni.
Sokan voltak az indulásnál. (vszhuba segítségével még egy geodobozt is megtaláltam az épületnél, azaz a Salamon Ernő Gimnáziumnál).
Figyu, te, Bimbó, vajon mit keres ez a sok ember itt szombaton hajnalban 7 óra 37 perckor? Neked is annyit mutat az órád? Mit szólsz, vajon nem kellene riasztanunk a rendőrséget?
Megemlékező és ünnepi beszédek, indulás. Csodás tájak tárultak elénk. A távolság miatt nagyon ritkán túrázunk errefele. Kár. A tehenek is csodálkoztak ennyi turista láttán. Az eső is esett kissé, de éppen annyit, amennyire szükség volt, hogy emlékezetes maradjon. Sár is volt elég, de éppen annyi, hogy hosszú ideig eszünkbe jusson, s mulassunk a dolgon. Egy esernyőt is láttunk túrázás közben, éppen akkorát, hogy emlékezzünk rá egy ideig. Eszembe jut majd az is, hogy túratársaim vitték ruháimat, adtak élelmet, hogy ne kelljen hátizsákot vinnem. Csak a fényképezőgépem volt a jobb vállalom.
A kolozsvári csapat túlnyomó többsége
Érkezés előtt nehéz volt lejönni a patakon, csak a jobb kezemet használhattam. De Boticus activus gondoskodott rólam, s azonnal elkérte Szami túrabotját számomra. Jól esett a gesztus. Neki december 8-án autóbalesete volt (nem ő vezetett, s még az sem volt hibás, aki a kormánykerék mögött ült!) , s továbbra is csak részben tudja használni a bal kezét. Pontosan tudja tehát, mit jelent ez másnak is. A biciklibaleset után ismét meggyőződtem arról: az, és csakis az tudja átérezni, átlátni, mit jelent az ilyesmi, aki ugyanilyen helyzetben volt. A többi csak duma. Az empátia csak akkor működik ilyen esetben, amikor az illető személynek ugyanilyen, vagy ehhez nagyon hasonló tapasztalata volt. Persze, nem lehet mindenkitől elvárni, hogy autó- vagy biciklibalesete legyen, sőt… 🙂
Borongós volt az idő, tökéletes a hőmérséklet, kiváló a társaság, a hangulat és a szervezés. Kell ennél több?
Sztranyiczki Gábornak köszönhetően a Gyilkos-tónál kiváló szállásunk volt. Na, de még ezelőtt: összesen 34 kilométert tettünk meg, közel 2 ezer méter pozitív szintkülönbséggel. Jövőre javítanunk kell a „teljesítményen”, ugyanis 9 óra 34 perc alatt tettük meg a távot, így kicsúsztunk a szintidőből. S ezt írja az oklevélen is. Zsena, TETÚ! 🙂 De legalább jövőre lesz konkrét cél! Egyébként számomra elsődleges a táj és a társaság, a teljesítmény egyáltalán nem motivál.
Vasárnap lazító túra. Kiváló volt.
Nem csak köszönet az EKE Gyergyói Osztálya, a Dancurás Hegyimentő Egyesület számára, hanem hála és elismerés a szervezésért, a befektetett rengeted időért és energiáért! Jövőre úgy időzítem a kulcscsontomra helyezett lemez és a benne levő csavarok kioperálását, hogy ismét ott lehessek!
Azaz ennyi vassalmagamban. Azt is mondtam: ha van nálad egy mágnes, irányíthatsz akár egy kiskutyát. S azt is: rászegezed a mágnest, a tiéd vagyok!
Képtelenség volt ellenállni a kísértésnek: részt akartam venni az EKE Kolozsvár 1891 és a Tordai EKE által immár 17. alkalommal szervezett Jókai Emlék- és Teljesítménytúrán. Nem, korántsem a teljesítményért, hanem az élményért, a társaságért. Az idő, az újabb személyes rekord nem motivál. Annál inkább a jó társaság, s hangulat. Szerencsére mindkettőből kijutott. S az idő is tökéletes volt – no, annyi sár azért kellett. 🙂
Kartartóval, rendkívül óvatosan vágtam neki a távnak. A sáros, csúszós részeken jobb kézzel fogózkodtam a fákba, ugyanígy a Székelykőről történő ereszkedőn is. Csak ott nem a fákba.
Jó az arány… 🙂
Kissé lelkiismeret-furdalásunk volt, ugyanis a nagyon hosszan tartó regisztráció miatt a szindi unitárius paplaknál hagytuk a német és francia ismerőseinket. Végül beértek a torockói célba, csak nagyon lassan. Nem tudom, pontosan a TETÚ (Titán Erdélyi Túrázók) csapata hányadiknak ért be, de sajnos idén nem lettünk az utolsó előttiek. Pedig az volt a cél, hogy javítsunk tavalyelőtti „teljesítményünkön”. Jó na, akkor bubukáltunk is egy kicsit, vártuk Andreát és Márkot. 🙂
Kiváló élmény volt Dire Straits-ot és west coast swinget hallgatni a Tordai-hasadékban. Ki gondolta volna, hogy a mánélé már nem úr az ilyen helyeken?
Az első meglepetés még a hasadék előtt ért: a Kolozsvárról indult, s szintén Torockóra tartó Sztranyiczki Gábor elviharzott mellettünk. Ő az 55 kilométeresen vett részt. Ez igen! Csoma Botira, Bíró Jocóra, s Barla Lórira sem kellett sokat várnunk, ők a Kápolnás-tetőn értek utol bennünket. Utóbbi velünk maradt, inkább a lányokkal próbált flörtölni….
Sajnos, ilyen túrázók is akadtak a Tordai-hasadékban… 😦
A legnehezebb a vége volt, s főleg az ereszkedő a Székelykőről. Az átfolyások, a sár és a vizes szikla miatt (no, meg a kulcscsontomra is kellett ügyelnem!) másfél óra alatt jöttem le. Na, de a hideg sör, a baráti fogadtatás (elképesztők a tordai EKE tagjai és szimpatizánsai!) mindent feledtetett.
Köszönöm a szervezést! Csak sejteni tudom, mennyi munka áll a siker mögött. Jövőre igyekszem „nehezékek” nélkül részt venni. 🙂
„Az Erdélyi Kárpát-Egyesület Gyergyói Osztálya és a gyergyószentmiklósi Dancurás Hegyimentő Egyesület a 2013. május 21-én a Kancsendzöngán eltűnt Erőss Zsolt hegymászó emlékére nemzetközi teljesítménytúrát szervez a Gyergyói-havasokban és a Hagymás-hegységben.” – áll a www.erosszsoltteljesitmenytura.ro honlapon, amely tulajdonképpen átvisz az EKE Gyergyói Osztálya által működtetett és fenntartott weboldalra.
Az időpont 2014. május 16–18.
Az EKE kolozsvári és tordai osztálya által május 3-án, szombaton szervezendő Jókai Mór Emlék- és Teljesítménytúra után két héttel éppen jól jön a híres hegymászó emlékére szervezett turista rendezvény.
A Jókain ildomos lenne tehát inkább a 30 kilométeres távra iratkozni, mert ha bevállaljuk az ötvenest, akkor lehet a vízhólyagok és felsértett talpak miatt képtelenek részt venni az Erőss teljesítménytúrán. Vagy két hét alatt begyógyulnak a sebek?
Még nem tiszta, hol, és hogyan aludnánk, amennyiben az Erőss Zsolt Teljesítménytúrán a 30 kilométeres távot vállaljuk be, akkor a Gyilkos-tónál kellene sátoroznunk. No, de ki viszi ki oda a sátrainkat, és mivel. Ezeket a részleteket még egyeztetjük, bennünk megvan a szándék: mennénk.
Nagy lendülettel vágtunk neki 2012-ben az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) és a Szentimrei Alapítvány szervezte Kós Károly Emlék- és Teljesítménytúrának (KKETT), de a kijelöletlen útvonal, általunk rosszul értelmezett útleírás miatt nem tudtunk végigmenni a teljes távon. Eltévedtünk, lementünk Magyarvistára, így legalább másfél-két órát vesztettünk. Ez sem lett volna gond, de a felsértett lábfejek miatt a Gorbói-úttól órányi gyaloglásra kénytelenek voltunk feladni a menetelést. Kiskapusnál lementünk az E60-as országútra, felhívtam Lenke unokatestvéremet, aki az Erdély Mentőcsoport tagjaként „megmentett”. Eldöntöttük: 2013-ban mindenképpen megtesszük a távot.
A hivatalos túra után egy héttel, magánúton, ötödmagunkkal nekivágtunk az 50 kilométeres távnak. A gyalogtúrát a számítástechnikához és a globalizált világhoz közel álló szórakozással egészítettük ki: geodobozolás.
Múlt szombaton a Marosvásárhelyen szervezett geoboboz-kereső, nemzetközi részvétellel zajlott országos találkozó miatt nem vehettünk részt az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) és a Szentimrei Alapítvány által szervezett Kós Károly Emlék- és Teljesítménytúra hivatalos változatán, így most hétvégén negyedmagammal magánúton vágtunk neki az 50 kilométeres távnak. Nem volt ellenőrző pont, időhatár, rohanás, stressz. A saját ritmusunkban haladtunk, megálltunk pihenni, enni, mi több Magyargyerővásárhelyen még a kocsmát is meglátogattuk. 🙂 Tavaly nekivágtunk a távnak, de a hatalmas vízhólyagok és eltévedés miatt VaKol csapatnak kapitulálnia kellett…
A Körös forrásához épült motel felett…
Szépen felvettem az Étienne-től ajándékba kapott szuper sportcipőt. Barátom megsajnált a tavalyi, a gyatra minőségű cipő okozta kapitulálás miatt, s 300 lejes Decathlon utalványt ajándékozott novemberi születésnapomra…
Szombaton hajnali 7 órakor találkoztunk a Törökvágás tetején levő Falumúzeum bejáratánál. Persze, hogy mi is késtünk, ugyanis csak negyed hétkor ébredtünk Vandával, de a Szél utca mégis közelebb van, mint a Monostor… Semmi stressz, a lányok (Popovics Emma és Linda) csak 20 perccel később érkeztek, Biró Jocó már nyugtalanul várt.
7 óra 25 perckor indultunk. A Kakasos templomtól kellett volna, mert hát Kós Károly különböző területeken kifejtett munkásságáról is szól ez a túra, de hát, na, hárman közelebb voltunk a Törökvágáshoz…
Sajnos nem jegyeztem az időt, mikor, hány órakor, milyen tempóban érkeztünk. Megálltunk enni, inni, pihenni, mi több, Jegenye előtt megbotránkoztattunk néhány helybéli nénit azzal, hogy Kolozsvártól Sztánáig gyalogolunk (lásd a videót). Bár a néni bevallotta: egyszer világításra ő is elment gyalog Kolozsvárra.
Én nem mennék semennyi pinzért
reagált a „határon” levő egyik nő.
Sok időt veszítettünk azzal, hogy folyton meg kellett győződnünk arról, jó úton haladunk. Köszönet Nagy Zoli barátunknak, az EKE ifi tagozata koordinátorának, aki annak ellenére segített telefonon, hogy vendégei voltak. A Medvepadig emlékeztünk az útvonalra, de azután járatlan rész következett.
Sötétedés után érkeztünk le a Riszeg-tetőről. Szerencsére Jocó nagyon jól ismerte az erdei utat, ellenkező esetben, sokat bolyongtunk volna a fák között…
Most, hogy visszagondolok, milyen távot tettünk meg, felötlik bennem, hogy talán nem is volt való. Így utólag olyan lehetetlennek tűnik, bár az évek során, pontosabban 2004-től több tucatnyian megtették már gyalog ezt az 50 kilométeres távot. Egyesek a teljesítményért, mások, mint mi, az élményért és baráti hangulatért. A jövő évire minden bizonnyal elmegyünk. Csak tartson ki addig az Étienne barátomtól ajándékba kapott nagyon jó sportcipő… 🙂
Kiváló volt a hangulat és a társaság, tökéletes az időjárás, megfelelő a hőmérséklet. Vasárnap még Lajcsi sztánai lovardájához, s az 1-2 kilométerre legelő 5 napos kiscsikóhoz is ellátogattunk… 🙂
Szabó Zsolt felkérésére minden bizonnyal lesz anyag a Művelődésbe: Kultúra, természetjárás és számítástechnika, azaz geodobozolás…
Addig beszéljenek a fényképek és a videó… 🙂
Before
“Nagyon nyílt kék az ég itt/És nyájas zöld a táj. / A fák nem nőnek égig / S a fájdalom se fáj. / A zaj elhal a csöndben, / Megfúl a durva szó, / Könnyből harmatcsöpp lesz itt, / Harmatként illanó.” (Szentimrei Jenő: Képeslap a sztánai Csiga-dombról)
Kezeket fel! Jocó szerint a Nők Lapjában azt írta, így nem dagadnak az ujjak tovább… Ha-ha!
Csonkítják a csokinyuszkót
A fülét már letörték
Traccs és gyalogtúra
Rókalyuk. Egy ilyenbe rejtettem el az első geodobozt…
Többet gyalog, mint kocsival…
Bimbót csodálva
Na, melyik falu mellett haladunk el
Romantukis intermezzó
A Gyerőffy-szöktető impozáns sziklái
Rég nem esett az eső
Ufók a Sztána melletti erdőben
Népi motívumok a Szentimrei villában, ahol megszálltunk
Népi motívumok a Szentimrei villában, ahol megszálltunk
A Szentimrei villa. Szabó Zsoltnak és Török Bélának köszönjük a vendéglátást!
Harapós a kutya?
Ez tetszik. Vanda ötlete alapján
A királyfit keresik a hölgyek a Varjú várnál
Kós Károly is lakott benne
A jóképű, pénzek királyfi itthon van?
Lányos
Gyalogtúra a vasúti síneken. Lajcsi lovardájához igyekszünk
Olyan gömbölyű, nem tudok állni rajta
Lajsi lovardájánál. Kupaktanács
Figyu! Van kockacukrod?
Coccolino illatú a 10 éves fényképezőgéped, haver!
Vandának célszerűbb lett volna előbb a 25 kilométeres távra beiratkoznia – eddig nem volt ilyen túrán,
Az 50 kilométeres táv valóban teljesítmény. Számunkra már az óriási eredmény lett volna, ha végigmegyünk az útvonalon, s élvezzük a menetelést, de ez a műfaj inkább nem erről, hanem másról szól elsősorban.
A szervezők nem számítottak ennyi résztvevőre (szombaton hajnali 7 órakor 18-an jelentek meg a Kakasos templomnál!), így se Vandának, se nekem nem jutott útleírás és térkép (csak az első ellenőrző pontnál kaptunk egyet). Ilyen körülmények között a 7 óra 18 perces indulás után kellett tartanunk a ritmust a többi résztvevővel. Lehet, hogy egyesek presztízskérdést csináltak abból, ki ér előbb az első ellenőrző ponthoz, az iram ördögi volt.
A szervezők nem számítottak ennyi résztvevőre: 18-an gyűltünk össze szombaton 7 órakor a Kakasos templomnál…
A túrafüzet értelmében a Kányafőnél levő első ellenőrző ponthoz 8-8.30 között kellett volna megérkeznünk. Mi 8 óra 4 perckor viharoztunk ott át. Vanda – érthetően – nehezebben bírta a strapát.
Mivel már térképet is kaptunk, úgy döntöttünk, mi maradunk az emléktúránál, a teljesítményt, a versenyt, a presztízspontok gyűjtését, a rohanást másokra hagyjuk.
Igen ám, de mégsem akartunk lemaradni a csapattól, mert nem ismertük az utat, így tovább vágtattunk a hármas ellenőrző pontig, a kiindulóponttól 14,5 kilométerre levő Báthori-hegyig. A túralap szerint ide 10-10.45 között kellett volna megérkeznünk. Mi ott voltunk 8 óra 58 perckor, azaz EGY ÓRÁVAL A MINIMÁLIS IDŐ ELŐTT.
Ez sokat mond az iramról.
Egy óra, egy óra negyvenöt perc előnyre tettünk szert. Itt már végképp azt mondtuk, a profiknak való ez a démoni iram, mi kispályás kezdők vagyunk, teljesen más a hozzáállásunk a teljesítményhez, mi élményként fogjuk fel, nem rohanunk tovább.
Ekkor ocsúdtunk fel, hogy másfél óra alatt közel 15 kilométert tettünk meg. Felbuzdulva a sikeren, számolni kezdtünk: ha 1,5 óra 15 kilométer, akkor nagyon időben vagyunk. Ha a fáradtság miatt megduplázzuk vagy megháromszorozzuk a menetidőt, akkor is túl korán a célba érkezünk.
Tehát lehet lazítani. Ettünk, ittunk, lazítottuk, simogattuk egymást…
A fa kérgéve vésett nyíl világosan mutatja, hogy jobbra kell térni. Csak nem nekünk…
Ekkor az eddig tempót rávetítettük a térképre, s azt hittük, sokkal előrébb vagyunk. Azaz miközben az új, sokkal lassúbb tempóban lényegesen kevesebb távot tettünk meg, a térképre a gyorsabb iramot vetítettük ki. A Tóthpál Tamás útleírása szerint 8,5 kilométer után ki kellett volna érnünk a gorbói országúthoz. Mivel valaki azt mondta, hogy az útleírás sz*r (gondolom, azért, mert nem ő írta) azt gondoltuk, időközben rengeteget változtak a viszonyok, a terepen már sok-sok az eltérés a nyomtatott 2010-es verzióhoz képest.
Az erdőbe érkezés előtt, a kukoricás, a lucernás előtt még láttuk a csapatot, de aztán nihil és pokol.
Megnéztük a térképet, ott van Gorbó, ott lehet az ellenőrzőpont, menjünk le oda. A gerincúton két fán is 90 fokos jobbra térőt mutatott a kéregbe vésett nyíl.
Magyarvistára értünk ki.
Megfeledkeztünk a Kós Károly-túra “regulájáról”: jobbra erdő, balra országút. Mi Magyarvista fele vettünk az utunkat… 🙂
Mivel mobilszámunkat nem kapták meg a szervezők (a 16-os rajtszámot jelző túralap most is nálam van, nálunk hagyták, mert indulásnál nem volt elég túrafüzet – ebből is egyet adtak kettőnknek -, amelyekre az ellenőrzőpontoknál igazolják a jelenlétet), azt gondoltuk, a késés miatt elmentek a helyszínről, így magunkra vagyunk.
Végigsétáltunk Magyarvistán, megnéztük a főtéren levő háborús emlékművet, s egy igen sűrű erdőn keresztül visszamásztunk a gerincre. Legalább két órát veszítettünk. Szinte ugyanoda értünk ki, ahonnan letértünk.
Demoralizálva.
Fránya sportcipő, kitolt velem, pedig azzal voltam a Marokkóban a Toubkal-csúcson, 4167 méteren… A jobb sarkomon levő gigantikus vízhúlyag
Ráadásul a jobb sarkamon levő vízhólyag (amit már a második pontbírónak is mutattam – ezzel semmilyen felelősséget sem akarok átruházni, csak említem!!!) terebélyesedett. Lévén, hogy ezzel a sportcipővel másztam meg a Toukbal-csúcsot (Marokkó, 2012 májusa, 3210 méterről 4167 méterre), meg sem fordult a fejemben, hogy lábbeli ludas lehet a dologban. Pedig az volt a gond: sziklás talajra alkalmas, de gyalogtúrára nem.
Folytattuk az utat az erdőben. Amikor a szivattyúház előtt jártunk, hívott a gorbói országúton levő pontbíró, hol vagyunk.
Az erdőben, mintegy órányira az országúttól.
Amikor elértük a pompaházat, visszahívtam, azt mondta, több mint egy órányira vagyunk. Felajánlottam, ne várjon meg, egy órás késésben vagyunk a maximális időponthoz képest. Vállalta, megvár. Hangnemébe nem csíptem az élcelődő, lenéző, kioktató stílust. Anélkül, hogy ismerne, vagy tudná, mire vagyok/vagyunk képes(ek), értékítéleteket fogalmazott meg. Ezzel szemben például a Riszeg-tetőn levő pontbíró kedélyes, barátságos, nyájas hangon beszélt velem, anélkül, hogy ismerném, éreztem az ember erkölcsi súlyát.
Ő űzött el a forrástól…
Ötvennégy perc alatt értünk el az országútra. Valahol lennebb értünk ki, állítólag fentebb kellett volna, ahol a hármas ellenőrző pont van. Ekkor vettük észre, hogy Jenő feladta. Éppen neki telefonált Nagy Zoli, hogy ők már Gyerővásárhelyen vannak, 15 óráig kell várniuk a tiszteletes úrra, akinek igazolnia kell ottlétüket a túra-füzetecskében. 14 óra 15 perc volt, a többiek csak 12 kilométerre voltak. Fájt a lábunk, de ha tényleg várniuk kellett volna 45 percet, sokat behoztunk volna a lemaradásból, s vistai kitérőnk miatti két órás lemaradásból. Igen, ők 15.30-15.45 helyett már 14 óra tájt odaértek, nem csoda, hogy nem volt ott a pap… 🙂
Mégsem vártak, mentek tovább. Mi is, bár a túrafelelős, László Györgyi azt tanácsolja a hármas ellenőrző pont vezetőjének, beszéljen le minket a folytatásról. Persze, hogy saját felelősségre vállaltuk a tovább utat. Tudtuk, hol az E60-as országút, milyen távol vagyunk tőle, vállaltuk, hazastoppolunk.
A Medvepad előtt, csodás kilátás az országútra, festői táj. Ezt a távot biciklivel is meg kell tennünk, méghozzá hamarosan!
Ekkorra már a bal lábam sarkán levő vízhólyag is nagyon fájt. És a bal talpam is, fránya sportcipő! Felmentünk a Köves-hegyre (még azért is! 🙂 ), a réten a bivalyok és tehenek ellenszenvesen nézték, ahogy vizükből fogyasztunk – a forrás tiszta volt, az útleírásban is szerepelt, hogy innen lehet inni.
Mákó felett szépen balra tértünk, felmásztunk a gerincre, gyönyörű táj tárult elénk. Kimentünk a Medvepadra is (732 méter), innen viszont ha megmutatja valaki, merre halad az út tovább, kiVaKOlom annak csóré fenekét a Főtéren… 🙂
Láttuk, hol van a Győrffy-szöktető, de képtelenek voltunk rájönni, hogyan lehet oda eljutni
erdőszélen vagy erdőben
, ahogy az útleírásban szerepel. Elméletileg 15 embernek kellett volna elhaladnia előttünk, se az erdő szélén, se benne, mi több, se az erdő melletti a fűben nem vezetett nyom. Bementünk a sűrű erdőbe – semmi eredmény.
A terv az volt, elmegyünk Gyerővásárhelyig, s ott kapitulálunk a sebek és az útvonal nem ismerése miatt. Amikor Medvepadról leereszkedtünk a völgybe (ekkor hívott Nagy Zoli, érdeklődött, mi a szitu, ők már a Riszeg-tető környékén jártak), akkor már felgyorsultak az események: kapituláltunk.
Leereszkedtünk a főútra, onnan pedig földúton bementünk Kiskapusra, megittunk egy-egy kólát, s vártuk a végzetet. 🙂
Értünk jött Lenke unokatestvérem, de addig kedélyesen beszélgettünk a 84. szám alatt lakó Jakab Alberrtel, aki
járatja a Szabadságot
, de úgy gondolja, sok cikk
megrendelésre íródik
, s bírált bennünket, hogy nem foglalkozunk eleget a nyugdíjasok gondjaival, ugyanis
a lapot már csak mük járatjuk mindenhol.
A ház előtti padján roskadtunk le, amikor szabadkoztunk, hogy ne haragudjon a hely engedély nélküli elfoglalásáért, annyit mondott
Maradjanak nyugodtan, mindent csináltak már azon a padon, szerelem is volt…
🙂
A koncertre nem volt erőm lemenni, bár Vanda ott bulizott.
Megítélésem szerint a magyarvistai kitérővel 30-35 kilométer közötti távot tettünk meg.
Ezek után letagadom, hogy a Kazán-szoros körüli dombok és a Dobrudzsai-hegyeken kívül szinte minden helyen jártam az országban.
Eltitkolom, hogy 1996 óta rendszeresen túrázom (télen, nyáron, sátorral)
Nem mondom el senkinek, hogy a Román Alpin Klub Kolozsvári Egyetemi Részlegének a tagja vagyok, velük aktívan túrázok 2010 óta.
Senkinek sem árulom el, hogy immár kétszer vettem részt a Nagy Zoltán-szervezte Jókai Mór Emlék- és Teljesítménytúrán.
Letagadom, ha valaki eszembe juttatja, hogy idén megmásztam Észak-Afrika legmagasabb hegycsúcsát, a Magas-atlasz hegységben levő Toukbal csúcsot (4167 méter)
Büszke vagyok Vandára, hogy szinte semmilyen edzés nélkül ezt kibírta – bár néhány héttel ezelőtt voltunk egy gyalogtúrán). Szívós, kitartó, nem nyávog, rinyál, nem hisztizik, finnyáskodik, igazi túrázó, de azért felkészülés nélkül nem megy az 50 kilométeres gyalogtúra… Büszke vagyok rá, hogy ennyit, is így kibírt!
Kiss Olivér blogja 