Az öt orosz nemzetiségű személy hónapokkal ezelőtt érkezett Kolozsvárra a háború pusztította Ukrajnából. Az ötödik a szemüveges férfi (Vlagyimir, a fordító) mellett ül (Saját felvételek)
Szerencsések, mert födél van a fejük fölött,
kapnak reggelit, ebédet és vacsorát, orvosi ellátásban részesülnek. Számkivetettek, mert tulajdonképpen senkijük sincs és egyesek komoly egészségügyi problémákkal küszködnek. Egyikük például most tudta meg a tomográfia vizsgálat eredményét, amely enyhén szólva egyáltalán nem kedvező. A mágneses rezonancia vizsgálatot követően meg kell műteni, hogy esélye legyen élni…
Egyiküknek lábujj-protézisre van szüksége ahhoz, hogy rendesen járni tudjon.
Ma Vlagyimir segítségével sok új információt
megtudtam róluk. A volt odesszai iskolaigazgató is ukrajnai háborús menekült, aki szívesen segített a Kolozs Megyei Tanács hatáskörébe tartozó szociális központban lévő orosz nemzetiségű sorstársain, fordított nekik, illetve tolmácsolta a hozzájuk intézett kérdéseket.
Köszönöm Fekete Andrea pszichológusnak és Melinda ápolónak a segítséget!
Köszönöm Goga Csillának az asztalon látható flamingós szövetszatyrot, amely a soron következő csoki-cigi szállítmányt tartalmazza!
Ki szeretne még csokoládét, cigarettát és a férfiaknak borotvát vásárolni? (Ezeket kérték tőlem)
Andrea és Melinda (piros köpenyben) örvendett Vlagyimir (jobbról, a padon, szemüveggel) jelenlétének, és sok-sok kérdést tett fel a szociális központban elszállásolt és ápolt ukrajnai háborús menekültnek
Hosszú és tartalmas beszélgetés, egyeztetés volt. Köszönöm a segítséget, Vlagyimir!
A 40 éves Natalia a 14 éves azonos nevű lányával és a 7 éves Alexanderrel érkezett Kolozsvárra. Grúziába igyekeztek, de lemondtak a tervről. A nő szépségszalonban keres állást. A csonka család a Zsitomir közelében található Vinnica városából menekült el, egy magyarfenesi panzióban szállásolták el őket a nagylelkű tulajdonosok (Saját felvétel)
Úgy látom, jelen pillanatban elsősorban a nálunk maradt ukrajnai menekültek
átmeneti vagy végleges integrálása a legégetőbb feladat. Fontos, hogy hasznosnak, fontosnak és nem eltartottnak érezzék magukat, ezért a munkahelyszerzés elsődleges kihívás. A gyermekek számára megteremteni a lehetőséget az ukrajnai távoktatás lebonyolítására, illetve tevékenységek, szabadidős programok által integrálni őket a hasonló korúak helyi mikroközösségébe. Ezekre kiváló lehetőséget biztosítanak a kolozsvári magyar iskolák.
Legcélszerűbb szakmában találni állást a Kolozsváron tartózkodó vagy letelepedni kívánó ukrajnai nők számára. A nyelvi akadályok csak ideiglenesen jelenthetnek kihívást, főleg olyan mesterségek vagy munkák esetében, amelyek nem igénylik a román vagy magyar nyelv ismerését.
Próbáljunk állást keresni az ukrán (akárcsak korábban például a szíriai) menekültek számára, segítsünk nekik integrálódni a kolozsvári és a környékbeli közösségekbe. Csak így vészelhetik át a lelki traumákat, a lélektépő honvágyat, a szomorúságot és az elkeseredettséget. Az idő segít, ám mi is sokat tehetünk a teher enyhítésében.
Az új koronavírus okozta világjárvány után Oroszországnak az Ukrajna ellen indított inváziója miatt hirtelen ismét a helyi „frontvonalon” volt szükség ránk, a segítségünkre. Remélem, sikerült eleget tennünk. A munka folytatódik.
Jómagam még a háború kirobbanása előtt lefoglaltam a repülőjegyeket Szicíliába, kisebb lelkiismeret-furdalással ugyan, de elmentem az előnyaralásra. Jövő héten visszatérek a vasútállomásra, úgy érzem, jelen pillanatban ott van szükség leginkább rám, az álláskeresés mellett itt tudok a legtöbbet segíteni.
**************
A határövezetbeli helyzetről, a nagytarnai önkormányzat segélyszállítmánynak az ukrán oldalra történő elkíséréséről, a Kolozsváron átutazó siketména és árva zsidó gyermekek sorsáról, valamint legújabban a tranziövezetbeli helyzetről és néhány konkrét esetről szóló cikkeim, fotóriportjaim, riportjaim:
A kolozsvári vasútállomáson az ukrajnai menekültek számára az Egy tál meleg étel/O masă caldă humanitárius szervezet által kialakított és működtetett tranzitszállásra és –központba leginkább (kis)gyermekes édesanyák érkeznek (Saját felvétel)
Lelkiismeret-furdalásom van amiatt,
hogy globálisan eddig nem sikerült többet segítenem. Frusztrált és bosszús vagyok amiatt, hogy a hatóságok és az egyházak csak eléggé későn és sok esetben sután, esetlenül kapcsolódtak be az ukrajnai menekültek megsegítésébe.
Tudatosítanom kell, hogy képtelen vagyok megmenteni a világot, nem tudok mindenkin segíteni.
A háború kirobbanása utáni napon kezdtem foglalkozni a menekültekkel a határövezetben, február 25-én segélyszállítmánnyal keltem át a határon, aztán pedig Kolozsváron csatlakoztam be a munkába mindenesként, mégis úgy érzem, nem tettem eleget. Örvény van, s fuldoklok. A lelkiismeretem is alámerül, kevés a levegő. Világos, ez a felfokozott lelkiállapot mellékhatása, nyugtatom magamat, s néhány, a tehetetlenség érzése miatt vívódó önkéntestársamat is.
Ismerőseimben, barátaimban, mindenkiben
hatalmas mérteteket ölt a tenni akarás. Mindenki ott segít, ahol tud. S ez felemelő. Reményt ad, hogy az önkénteseket temeti a maga alá a tonnányi tennivaló. Elképesztő, amit Fodor Edina és Raimonda Boian, illetve az összes többi önkéntes tesz!
Szeretném, ha mindenik menekültre emlékeznék,
akivel február 25. óta kapcsolatban kerültem: emberek, arcok, sorsok. Sajnos nincs idő jegyzetelni, az emlékezetemre kell hagyatkoznom.
Eszembe jutnak azok, akiket „különválogattam”, s személyesen foglalkoztam velük a határövezetben és Kolozsváron. Egy részükkel még mindig kapcsolatban vagyok: Viktória és a tinédzser gyermekei, akikkel a máramarosszigeti határátkelőnél találkoztam (jól vannak, a hölgy visszatért Prága melletti állásához), férje, aki még mindig Kárpátalján van, s próbál átjönni. Yana, akit elszállásoltam és együtt készítettük a reggelit (Kölnben van, letelepedett), az a család, amelyet a kolozsvári vasútállomáson kiragadtam a sorból, mondtam, jöjjenek velem, ágyat kerestem nekik, elláttam és biztattam őket, a csokoládés dobozzal többször megfordultam a gyermekeknél. Retinámba égettem arcukat.
Ott van a tizenegy éves Albert, akinek a minap ünnepeltük a tizenegyedik születésnapját az állomáson kialakított tranzitövezetben és a testvére Amina (huzamosabb ideig Kolozsváron maradnak, elszállásolták őket), Natalia a kislányával és kisfiával (a Gondviselés Segélyszervezet vette gondozásba őket, jól vannak), a kutyás nő, a macskás nő, az Ukrajnából indult, s Lengyelországon, Csehországon, Szlovákián, Magyarországon és Románián keresztül (!) a Moldovai Köztársaságba igyekvő idős nő, aki ma hajnali 3 óra 15 perckor jelent meg a menekültközpontban, zombi állapotban. S sokan mások…
A háború a legeslegocsmányabb dolog, amit az ember el tud követni.
„Fogadd örökbe” a menekülteket, személyesen vagy virtuálisan, adománnyal. Ugyanilyen vívódásaid lesznek, mint nekem, fuldokolni fogsz, frusztrált leszel, fáradt, ám a nehéz pillanatok, az álmatlan éjszakák után előbb-utóbb felülkerekedik az elégtétel érzése: nem tudom megmenteni a világot, de lehetőségeim függvényében megtettem, amit tudtam.
Csecsemővel érkezett Ukrajnából a fiatal házaspár (Saját felvétel)
Ma a Román Televízió kolozsvári stúdiójának magyar adása keretében Spitzer Judit kolléganőm kérdéseire válaszoltam a Jakab Zoltán kolozsvári vállalkozó, Butka Gergő, a szatmárnémeti RMDSZ képviselője, valamint a Gondviselés Segélyszervezet támogatásával a román-ukrán, illetve a magyar-román határon végzett önkéntes és riporter munkámmal kapcsolatban.
Péntek-vasárnap (február 25-27.) idősakban három határátkelőnél (Halmi és Pete, Szatmár megye, illetve Máramarossziget, Máramaros megye) jártam, első nap egy segélyszállítmánnyal jutottam át Kárpátaljára.
Védik a Csád és a Közép-afrikai Köztársaság közötti határt. Strandpapucsban (Saját felvételek)
Az Európai Unió (EU) Humanitárius Segélyek és Polgári Védelem Főigazgatósága (DG ECHO)által finanszírozott és a brüsszeli székhelyű Gopacom.eu által szervezett, sikeres nemzetközi pályázat révén elnyert riportúton június végén közel egy hetet töltöttem Csádban, abban az igen szegény országban, amely mégis korlátozás nélkül befogadja a helyi milíciák által ellenőrzött Közép-afrikai Köztársaságból érkező menekülteket.
Utóbbiak igencsak nagyot néztek, amikor havas tájat és a hóembereket ábrázoló fényképeket mutattam nekik, de a fogás bevált: így sikerült könnyebben szóba elegyednem a számunkra szinte elképzelhetetlen lelki traumákat átélt személyekkel, akik közül sokan akkor láttak először nemcsak havat, de személyemben fehér embert is.
Boldogság
Többen megnyíltak előttem, elmesélték történeteiket: fegyverropogás, erőszak, felgyújtott falvak, ellopott háziállatok – így váltak földönfutókká. De beszéltek életükről, mindennapjaikról, vágyaikról, mi több, néhányak álmaikat is megosztották a csak hallomásból ismert, nagyon messziről érkezett fehér embernek…
Tény és való: semmi sem tudott felkészíteni arra, amit Csádban tapasztaltam. Hiába néztem meg a tavaly novemberi, hasonló riportút során a Dominique Catton által készített fotósorozatot, az országban készített videókat, hiába olvastam el az állami berendezkedésre vonatkozó elemzéseket, a gazdasági állapotok további hanyatlásával kapcsolatos kimutatásokat vagy éppen a biztonsági helyzetre vonatkozó figyelmeztetéseket, a helyszínen valóságos „kulturális sokkot” kaptam. Még az a sok tapasztalat sem segített, amit az eddigi utazásaim során – 64 országban – gyűjtöttem.
A legelkeserítőbb a DG ECHO által finanszírozott kórház, amelyben a súlyos alultápláltságban szenvedő gyermekeket kezelik. Azaz igyekeznek gyógyítani és ápolni, ám egyharmaduk 24 órán belül elhalálozik. Az orvosok szerint napi több száz gyermeket hoznak ide az édesanyák, akik rendszerint nagyon későn ismerik fel a bajt… Cécile Barbière (Euractiv) felvétele
Regisztrálják őket, menekült státust kapnak. Félmillió bajban levőt fogadott be a világ harmadik legszegényebb országa…
Az Európai Unió (EU) Humanitárius Segélyek és Polgári Védelem Főigazgatósága (DG ECHO)által finanszírozott és a brüsszeli székhelyű Gopacom.eu által szervezett, sikeres nemzetközi pályázat révén elnyert riportúton június végén közel egy hetet töltöttem Csádban, abban az igen szegény országban, amely mégis korlátozás nélkül befogadja a helyi milíciák által ellenőrzött Közép-afrikai Köztársaságból érkező menekülteket.
Utóbbiak igencsak nagyot néztek, amikor havas tájat és a hóembereket ábrázoló fényképeket mutattam nekik, de a fogás bevált: így sikerült könnyebben szóba elegyednem a számunkra szinte elképzelhetetlen lelki traumákat átélt személyekkel, akik közül sokan akkor láttak először nemcsak havat, de személyemben fehér embert is.
Többen megnyíltak előttem, elmesélték történeteiket: fegyverropogás, erőszak, felgyújtott falvak, ellopott háziállatok – így váltak földönfutókká. De beszéltek életükről, mindennapjaikról, vágyaikról, mi több, néhányak álmaikat is megosztották a csak hallomásból ismert, nagyon messziről érkezett fehér embernek…
Pihenő a nyilvántartásba vétel előtt. Ezek a menekültek 2017 decembere óta Csádban vannak, regisztrációjukra csak most került sor…
Tény és való: semmi sem tudott felkészíteni arra, amit Csádban tapasztaltam. Hiába néztem meg a tavaly novemberi, hasonló riportút során a Dominique Catton által készített fotósorozatot, az országban készített videókat, hiába olvastam el az állami berendezkedésre vonatkozó elemzéseket, a gazdasági állapotok további hanyatlásával kapcsolatos kimutatásokat vagy éppen a biztonsági helyzetre vonatkozó figyelmeztetéseket, a helyszínen valóságos „kulturális sokkot” kaptam. Még az a sok tapasztalat sem segített, amit az eddigi utazásaim során – 64 országban – gyűjtöttem.
Magányosan… (Fotó: European Commission/ECHO/Dominique Catton)
Megpályáztam, sikerült: az Európai Bizottság által finanszírozott és a brüsszeli GopaCom.eu által szervezett riportút az afrikai országban levő menekülthelyzet felméréséről, a Közép-afrikai Köztársaságban dúló háborúnak a Csádra mért következményeinek a megtapasztalásáról szól. Jelenleg (a bizonyos statisztikák szerint) a világ harmadik legszegényebb országa több százezer menekültnek biztosít új otthont…
A Csádba menekülő gyerekek, nők és férfiak szülőföldjén is nagy a szegénység, ám lőnek is. Sokat, sokszor, s nem a levegőbe…
Az angol szöveg:
This media visit aims to raise awareness about the humanitarian consequences of the crisis in Central African Republic and its spill over into neighbouring countries such as Chad. It also aims to inform EU citizens about humanitarian aid projects funded with their taxes by the budget of the European Commission. These projects contribute to assist Central Africans who have fled violence and taken refuge in Southern Chad.
The European Commission’s Civil Protection and Humanitarian Aid Operations (DG ECHO) has been supporting Darfur refugees since their arrival and is one of the few donors still doing so. After a decade of sustained emergency assistance, a prolonged crisis of this type requires a longer term approach that focuses on making refugees more autonomous and self-reliant.
The overall focus of the trip was the European Humanitarian Aid response supporting Sudan refugees in the Eastern part of Chad. More than ten years after the Darfur conflict, Chad still hosts close to 300 000 refugees and the security situation across the border does has not yet allowed for their return.
Szombaton hajnalban indulok, s München, Frankfurt, illetve Casablanca érintésével vasárnap este érkezem meg N’Djamenába, Csád fővárosába. Innen aztán a déli városokba utazunk a többi hét európai újságíró kollégával és a szervezőkkel: többek között Gore és Moïssala lesz a célállomásunk.
Kommentár nélkül (Fotó: European Commission/ECHO/Dominique Catton)
Kiss Olivér blogja 