Tizenhat éves újságírói tevékenységem egyik legnehezebb pillanata volt a tegnapi: a Jancsó-per harmadik tárgyalásán vettem részt.
Talán a Kilin Miklós által 10 évvel ezelőtt elkövetett halálos kimenetelű közúti baleset során Balázs Bence kollégámmal írt tényfeltáró riport volt még ilyen. Főleg az a része, amikor a családhoz mentem. Most is világosan emlékszem, amikor valaki azt kiáltotta:
Mi lesz az én Mikicámmal?
Ugyanolyan nehéz volt az a pillanat, amikor tavaly júliusban elmentem a Jancsó családhoz. Tegnap viszont nehezebb volt, mert úgy éreztem, mindenkiben sokkal erőteljesebb a tehetetlenség érzése. Mély fájdalmában, mérhetetlen gyászában szinte mindenki sírt a tegnapi tárgyaláson. Adott pillanatban nekem is potyogtak a könnyeim: nem tudtam ellenállni, pedig független megfigyelőnek kellett volna lennem. S sajnos Noémit csak látásból ismertem.
Az ügyészt és a védőügyvédet is szemmel láthatóan megviselte az ügy, pedig nekik sok ilyen esettel volt már dolguk. A bíró is több jelét mutatta annak, hogy nem közömbös számára az ügy.
A legnehezebb legyőzni a tehetetlenség érzését. A második tárgyaláson lopásért letöltendő börtönbüntetésre ítéltek egy nőt. Mit érezhet egy szülő, akinek a 22 éves, életvidám, s rendkívül tehetséges lányát halálra gázolják, s tudja, hogy a tettes egyetlen napot sem fog a rácsok mögött tölteni?
A tehetetlenség érzése késztette Jancsó Miklóst arra, hogy mielőtt a bíró a szászfenesi kaszárnya térfigyelő kamerája által rögzített felvételeket levetítette, odakiáltsa Toader Cerneannak:
Menj, nézd meg, mit csináltál!
Ne áltassuk magunkat: bármely sofőrrel előfordulhat, hogy halálra gázol valakit. De állítólag Cernean közvetlenül a baleset után is inkább azzal volt elfoglalva, hogy ártatlanságát bizonyítsa, ferdítse a tényeket, próbálja megúszni. Sem akkor, sem utólag nem mutatta semmilyen jelét annak, hogy megbánta, hogy fáj. Állítólag félt a családtól.
A Szabadságban ma megjelent cikk ide kattintva olvasható.
Kiss Olivér blogja 