Koronavírus-napló: Önkarantén emberek között (Enyhe fejfájással) (I.)

“Színház az egész világ” – na, erre azért sok-sok kártya talát, szereztem is 4 pontot… 🙂

Sokkal inkább egybefolynak azok a napok,

amikor alig csinálok valamit. Szerdán például az önkarantén miatt alig-alig tettem ezt-azt. Lapszámfelelős is voltam, ébredés után anyagokat töltöttem fel a WebSzabadságra, majd gyűlés, s aztán este kilencig műszak.

Ebéd előtt kimentem tejfölt vásárolni,

a tejtermékkel sokkal finomabb a zöldpaszuly-leves. Kényszeredetten fogtam meg a bolt bejárati ajtaját, levettem a polcról a terméket, siettem is a kasszához, betartottam a távolságot. Készpénzzel fizettem, de ezen is változtatni fogok. A fizetésemet is így kapom, amennyiben a bankautomatát használom, lehet, még nagyobb a veszély.

Lassan úrrá lesz rajtam is a félelem.

Alkalomadtán, amikor a statikus napok miatt

tevékenység- és ingerszegény a nap, s főleg amikor keveset mozdulok ki a „dobozból”, fájni kezd a fejem. Amikor nagy ritkán valamelyik bevásárlóközpontban járok, akkor a bezártság és a tompa moraj miatt mindig előjön. Ez egyébként – aki ismer, tudja – fejfájás nálam csupán évente kétszer-háromszor fordul elő. Tegnap picit fájt: szinte egész nap dobozban ültem.

Estére, kissé kikényszerítve ugyan, de összejött a sörözés a Planetáriumban. Sajnos költözniük kell… 😦 Társasoztunk is, könyökös-kézfogás volt a búcsú. Köszönöm, Adorján! Tele volt a lokál fiatalokkal. Tömve.

Kissé gondolkodóba ejtett,

hogy Szászfenesen karambolozott az egyik Olaszországból visszatért gépkocsi: papírmunka, kapcsolat a rendőrrel, intézkedés, jegyzőkönyv, golyóstoll, pénz átvétele. A jármű a Kolozsvár-közeli településen maradt… Folytatnom kellene?!

Valamivel több mint 3 éve a belvárosban lakom, ám ha továbbra is a szüleimmel élnék a Monostor lakónegyedben, akárcsak 1975-2017 között, akkor most minden bizonnyal gyalogszerrel vagy biciklivel jönnék a központba…

Megfogadom Boti barátom tanácsát

és egy ideig nem látogatom a szüleimet, ugyanis az idősek vannak kitéve legjobban a veszélynek. Meggyőztem őket, üljenek otthon, segítek nekik az élelem beszerzésében (bár Édesanyám mindig jól tervez, s van otthon minden, bőven), a zacskót leteszem a bejárati ajtó elé.

Mivé lett a világ, hogy az ember a Szüleivel sem érintkezhet? (Ez, persze, retorikus kérdés!)