De jók ezek a Kertész Levi szervezte túrák! Igen, a biciklitúrák is, de a gyalogosan megtett hegyi kirándulások is jól sikerülnek.
Ezúttal az EKE – Kolozsvár 1891 keretében szervezett túrát a Radnai-havasokban lévő, 2113 méter magasan találhatóVörös-csúcsra (Vârful Roşu). S Levi és Bozsoki Csaba meglepetéssel is szolgált.
Annyira örvendek, hogy Kertész Adela és Levente, valamint Jári Zoltán személyben aktív túrázókra találtam. Nagyon hiányoztak a többnapos, hosszú túrákat bevállaló túratársak!
Adela és Levi pörgős, bevállalós, nevetős házaspár. Legutóbb a Radnai-havasokban lévő Vörös-csúcsot (Vârful Roşu) akartuk meghódítani, sikertelenül.
Hogy miért? Kiderül az alábbi fotóriportból. Kérlek, kattints az első felvételre, ha nem jön be az egész szöveg, akkor az i betűre is!
Levi professzionális gépkocsivezető. Csak villamosra nincs járművezetői engedélye/hajtási jogosítványa. Tudta: már Şanţ községből fel kell tenni a láncokat, nem érdemes próbálkozni
Alpina Blazna üdülőtelep, Radnai-havasok. Idáig sikerült a hóláncokkal felszerelt kisbusszal felmenni. A Diana turistaház tulajdonosa figyelmeztetett: 88-92 kilométerórás vihar van, a házig nem lehet feljönni. Mégis elindultunk…
Viszontagságos időjárási körülmények között értünk fel. Én vágtam az utat, sokszor csak a turistaház melletti GSM-antenna kis piros fényét láttam, a hóvihar miatt alig lehetett haladni
Mintegy 45 perc után sikeresen felértünk
Örömfotó
A szél a turistaházba is befújta a havat
Levi mesél, mesél, mesél. Nagy dumás, jó ember
Römi
Vasárnap reggeli csúcshódítás
Szépen, ügyesen
Mihelyt közeledtünk a gerinchez, erősen fújni kezdett a szél
Itt még látszik a turistajelzés
Csodás táj
Lehet ennél szebb?
A szél művészete
Pajkoskodás
Komoly felszerelés
Síbot tájjal
A mély hó miatt hótalpakra lett volna szükség, nem sikerült feljutni a csúcsra. Többünknek nem volt. Sebaj, legközelebb…
Igaza van a barátomnak: jó, hogy rugalmas voltam, s beleegyeztem az egynapos túrába.
Január 29-én hajnali 4:30-kor ébredtem, szinte ugyanannyit ültünk kocsiban, mint amennyit túráztunk, de na, megérte, hisz talán az eddigi legszebb téli táj tárult elém…
Adatok: Borsa – Nagy-Pietrosz csúcs és vissza: 15,4 km, 1633 méter szintkülönbség, 7:40 óra.
Köszönöm szépen a hágóvasakat, Jocó, köszönöm a jégcsákány, Boti!
Olcsó felszereléssel,
rendkívül alacsony újságírói fizetésre szabott költséggel is lehet.
Kabát: a Gondviselés Segélyszervezet ajándéka, símaszk: 35 lej (Decathlon), síszemüveg: 40 lej (Decathlon), sínadrág: 50 lej (second hand üzlet), polar: 30 lej (second hand üzlet). Ezek már régen megvannak nekem.
az évmilliók során a Góliátok oldalába mély sebeket vájó csermelyek gyorsabban igyekeztek volna a völgybe. Talán az éjszakai fagyok miatt mihamarabb patakokba formálódva akarták elérni a legközelebbi folyót, a rohanó életük folytatását jelentő állandó mozgást.
A kis tengerszemek nem voltak ilyen szerencsések, víztükrük befagyott – mintegy védve a víztömeg többi részét. A természet rendje ez, amelyet a Radnai-havasokban másodmagammal tett kétnapos túrán megtapasztalhattam.
Főleg akkor, amikor erősen fújt a szél, tulajdonképpen hóvihar volt. Az erős, az akaratos, a határozott és a kemény arcát mutatta a Hegy.
Vágytam erre.
Éreztem, bepillanthatok a lelkébe, s ahogy ezzel az enyémet formálja. Én is erősnek éreztem magamat. Főleg akkor, amikor egyedül, jégcsákány nélkül elindultam megmászni a 2033 méter magas Piatra Albă csúcsot a Nagy-Pietrosz csúcs alatti meteorológiai állomástól. Mindezt miután a hóvihar miatt megtorpantunk, majd nehezen kimásztunk a Piciorul Moşului lábra, leereszkedtünk a meteóhoz, s elindultunk a tó irányába.
A Hegy arról is gondoskodott, egy gyengének is érezzem magamat…
A vasárnapi túrán (túl) sok volt az érzelmi hullámvölgy és a bizonytalanság: keveset aludtam éjjel, éhes is voltam, több ízben fel akartam adni. A végén, rám nem jellemző módon, úrrá lett rajtam a becsvágy,
a fene egye meg, történjen már valami!
jeligével nekiindultam a 2033 méter magas csúcsnak, és megmásztam. Erős volt a szél, későre járt az idő. Az előttem két órával ott jártak nyomait befedte a hó, a gerincre összpontosítottam. A csúcson két panorámát készítettem: feltöltődtem. Éreztem, hogy a Hegy megbékélt a jelenlétemmel, a szél megszűnésével jelezte: hozzábújhatok.
Lefelé indulva a korábban előttünk haladókra bukkantam, ők a Nagy-Pietrosz közeléig értek el. Kimehettek volna a csúcsra, ám túratársuk a hóvihar miatt pánikba esett, visszafordultak. Nem tudtam megfejteni, hogyan kerültek elém, a gerincem nem láttam őket.
Tudtuk, mire számítsunk, a ruházat és a felszerelés szempontjából megfelelően készültünk: jó túra volt!
A borsabányai, román nemzetiségű, római katolikus plébános vendégszeretete, közvetlensége nagy mértében hozzájárult a nehézségek, a túra során tapasztalt hullámvölgyek legyőzéséhez. Múltkor az unitárius, most pedig a katolikus egyház „égisze alatt” jártunk Isten hegyi birodalmában…
Igen, néhány fotó, egy videó erejéig visszatérek a múlt heti Radnai-túrára. A kiruccanásról szóló, részletes, szintén kiváló fotókkal illusztrált blogbejegyzésem ide kattintva érhető el.
A tájképeket Geta készítette. A portré és madness felvételeket pedig Lucian. Köszönöm!
Olvasás/képnézés közben ezt a zeneszámot hallgasd:
Miért a csillogás, a wellness, a spa, a gym, a pénz, az új okostelefon, kocsi és/vagy csodaszerkentyű, amikor a Természet sokkal nagyobb boldogságot jelent? Minek a luxus, amikor gyalog a felhők fölé érhetsz? Miért a mindennapi eszközök, gépek és berendezések előidézte időleges happy-impulzus, amikor a Hegyekben érzed, hogy megérintheted az örökkévalóságot? A Teremtő alkotta szépségeknél aligha hozhatunk létre, mi, halandók, szebbet. S maradandóbbat. S hosszabb ideig lelkünkbe ivódó élményt. A csillogás fakul, a wellness, a spa és a gym elmúlik, a pénzt elköltjük, az okostelefon és a kocsi elromlik, vagy elavul, de a Természet nyújtotta élményekről sokkal tartalmasabbat, mérvadóbbat és mélyrehatóbbat mesélhetünk gyermekeinknek, unokáinknak. Na, mármint akinek van/lesz… 🙂
A téli/tavaszi tüdőgyulladás-sorozatom, a fogműtétem, de főleg az április elején bekövetkezett kulcscsont-törésem miatt a 2014-et eddig annus horribilis-nek tituláltam. Sajnos ez a családom egy részére és a szűk baráti körömre is érvényes. No, de ahogy Vanda mondja: az év második felére minden megváltozik. Eddig igaza lehet, a kilátások ugyanis jók. Sőt! Lassan még az Ideiglenesen Rokkantak Klubját is fel kell számolnunk, mert lassan mindenki felépül: B-nél beindul, és jól halad a reinnerváció, E-nél látványos jobbulás tapasztalható, H térde már olyan jó állapotban van, hogy biciklizett is, L is hamarosan helyrejön, én pedig már három napos, két éjszakás, nagy zsákos túrán voltam a Radnai-havasokban. Igaz, nagyon ügyeltem a bal kulcscsontomra, bár a műtét után két hónappal megejtett ortopéd szakorvosi vizit során azt mondták: mindent lehet, csak ne essek el. Még a Kámaszutra 67B pozícióját is kipróbálhatjuk! Ez már haladás. 🙂
Olyan régen volt, már nem is emlékszem, mikor sátoroztam utoljára, s mikor voltak többnapos, nagy zsákos túrán… A hétvégi túra olyan volt, mint amikor valaki 8-10 hónap után látja viszont szeretteit…
Pénteken délután hatkor indultunk Kolozsvárról, Ági (Aghi, aki tulajdonképpen Andrea) vitt el kocsival Geta társaságában. A többiekkel Borşa városának központjában találkoztunk. Vegyes csapat, legtöbben programozók. Első este kimentünk a Ştiol fennsíkra, itt sátoroztunk. Hallszott a Lovak-vízesés. Két esztena között húztuk fel a sátrakat, amikor a fejlámpával levilágítottam az egyik fele, legalább négy pár szem verte vissza a fényt… 🙂
Szombaton reggel kimentünk a Gargaló-nyeregbe, s estig a gerincen eljutottunk a La Cruce fennsíkig, ahol sátoroztunk. Amikor ennyire magamba szívom a Hegyeket, elveszítem az időérzékemet, így nem tudom, mennyi idő alatt tettük meg a távot, s milyen szintkülönbséget regisztráltak a GPS-készülékek. Nem is érdekel. Irreleváns.
Sajnos a tábortűz elmaradt, de pótolta a jó hangulat.
Szombatról vasárnapra virradóra olyan hideg volt, főleg a jelentős szél miatt, hogy a -26 Celsius-fokig garantált TÉLI hálózsákomba kommandós sapkába, kesztyűbe, két zokniba és nadrágba, polóba, polárba, túrakabátba kellett befeküdnöm, s néhány percig reszkettem. Utólag tudtam meg: az elmúlt 50 év leghidegebb éjszakáját regisztrálták az ország északi és észak-nyugati részében. Nahát, éreztük. 🙂 Szerencsére a kiváló hálózsák jól szolgált, fél óra múlva már csak egy zokni, egy nadrág volt rajtam, lekerült a sapka és a kesztyű, s a még a kabát is… 🙂
Vasárnap rekkenő hőség, de ekkor már csak a gerincre kellett kimenni, s zsákok nélkül a Nagy-Pietrosz csúcsra.
Sajnos nem tudtam megkeresni a Krisztián által elrejtett geodobozt, mert nem mentettem le. Mint utólag kiderült, rosszul adta meg a koordinátákat, s ezek Ukrajnába mutatnak… 🙂
Feltöltődtem. Boldogabb vagyok, s érzem, hogy feltöltődtem. Köszönöm a csapatnak és természetesen a Radnai-havasoknak! Hiába, az első szerelem, az feledhetetlen. S számomra a Radnai-havasok azok.
Tavaly augusztusban voltam utoljára a Radnai-havasokban, az első szerelmemnél. Ami a hegyeket illeti. A Nagy-Pietroszon már rég nem jártam, ezért azonnal beiratkoztam, amikor az ekés Nagy Zoli meghívott erre a rhododendron-túrára.
Minden tökéletesen alakult. Már pénteken elhagytuk a betondzsungelt és a friss szmogot. Sajnos az eső miatt nem tudtuk felhúzni a sátrunkat a borsafürdői panizó mellett, de találtunk bent helyet. Persze, hogy horkoltak. Tökéletesen igaza van Veress Áginak, az EKE titkárának: ezután nem-horkolós szobákat kell kialakítani.
Szombaton felmentünk a Nagy-Pietroszra, ahol még a geodobozt is megtaláltuk. Erőss Zsolt és Kiss Péter emlékére világító lampiont engedtek a magasba…
Csodás volt az idő, fent hűvös, még az eső is szemerkélt. Képzeljétek, milyen lett volna ilyen hőségben.
A festői Repedea-völgyén jöttünk le: vízesések, Bukuly-tavak. A pásztornál szájban olvadó ordát ettünk. Negyvenketten. Branea Robi javaslatára összeszedtük a Nagy-Pietrosz csúcsa mellett levő házikóban levő szemetet, s lehoztuk.
Sok-sok pallón keltünk át, de volt olyan szakasz is, amelyiken csak a mezítlábas átkelés jelentett megoldást. Naná, hogy a végpont a kocsma volt. Orgazmisztikus ilyenkor a hideg sör!
Vasárnap libegő és Lovak-vízesése. Kis zuhany…
Millió köszönet Nagy Zolinak és szervező társainak! Éleménydús túra volt. ENCORE! ENCORE! ENCORE!(Ja, lesz, ugyanis július 6-án Szolcsva érintésével a vadregényes Remetei-szorosba megyünk! Jéééé!)
Szami(Pătcaş Csaba György) étel nélkül maradt, mert nem tudta, hogy sok esetben, amikor elindulunk kirándulni, akkor gyakran változik a terv. Most nem volt semmilyen konkrét elképzelés, hogyan nézzen ki a Radnai-havasokba szervezett túra.
Rég nem voltam a hazai hegyekben sátorral, így mindenkit kapacitáltam, menjünk a Radnaiba. Sikerült meggyőzni Lórit, Arnoldot, Szamit, Danát és még egy személyt, aki névtelen szeretne maradni. Dana a Román Alpin Klub Kolozsvári Részlegének tagja (akárcsak én), a Himalájában is volt. Most nem volt annyira formában, de mégsem maradt leghátul. Inkább fényképezett.
Pénteken este indultunk Radnaborberekre (Valea Vinului), Arnold és barátja már délután ötkor útnak indult. Mire kiértünk az Izvorul Roşu völgybe, már majdnem leégett a tűz. A két jómadár is már illuminált állapotban is, igaz, mi is a kocsiban. Kivéve Szamit és Lórit.. 🙂
Szombaton reggel, pontosabban hajnalban vágtunk neki a kék háromszögnek, mégis mire kiértünk az erdőből már hőség volt. Olyan reggel 9 lehetett. A 2036 méteres Cişa-csúcsnál értünk ki. Rekkenő hőség, az árnyékben ebédeltünk. Szerencsére útközben forrást is találtunk.
Nekivágtunk a Gargalónak (2159 méter), a hőség sem rettentett el. Továbbhaladtunk a Gargaló-nyereg fele, a Lovak-tavánál (Lacul cailor) akartunk volna sátorozni, de tömegnyomor volt.
Vasárnap hajnali fél hétkor már olyan meleg volt a sátorban, hogy képtelenség volt aludni, így nagyon korán indultunk. Kegyetlen volt kimászni abból a katlanból, amelyben aludtunk. Az Ünő-kő (2279 méter) után döntöttük el, hogy nem Radnaborberek fele vesszük utunkat, hanem tovább megyünk a Kis-ünőkőre (2222 méter). Arnold győzött meg, senki sem bánta meg. Csak a combjaim felső részei. Felhajtottam a rövidnadrágomat, hogy ott is napozzak le. Leégtem. Annyira, hogy ma alig tudtam járni, amikor a nadrág megérintette a leégett bőrt…
No, de legalább ügyeltem az orromra, amely Marokkóbanteljesen leégett. Nem esett baja a füleimnek, de a nyakamra is tettem pólót, ne legyen vörös. A felső és alsó karomra is vigyáztam.
A Kis-ünőkő után jött a Roşu-csúcs (2113 méter), innen már jött az ereszkedés a Cobăşelre (1835 méter), majd a megmentő Blazna-völgyi panzió és a jéghideg sör.
A sofőrök elstoppoltak Şanc településig, majd Radnáig, innen pedig Radbaborberekig, s Lóri értünk jött kocsival.
Kiváló túra volt – legalább öt, kétezer méter fölötti csúccsal. A hőség miatt kegyetlen volt mászni, de csak le kell valahogy adni a pocakot… 🙂
Jövő hétvégén ismét megyünk, igaz, nem a Radnaiba, csatlakozol?
Világéletemben imádtam kirándulni. 1977-ben költöztünk a Monostor lakónegyed végén levő tömbház lakásba, az erdő alig 7 percre van otthonomtól. Gyermekkorom legszebb emlékei közé tartoznak a hétvégi tűzrakásos, a szomszédokkal, barátokkal megejtett kirándulások. Mindig jó volt a hangulat, kirándultunk télen-nyáron.
Aztán Glytz barátom megfertőzött. A magashegyi kirándulásokkal. Az 1990-es évek közepén sokat, nagyon sokat mentünk együtt kirándulni. Életre szóló élmény maradt a Radnai-havasokban valamikor 1996-ban vagy 1997-ben tett kirándulás. Glytz vitt el oda (is). A menün voltak a következők: elsötétedés, hideg, elvesztett turistajelzés, bóklászás ködben (látótávolság: 3 méter), túrázás esőben, búgó patakban ereszkedés Radnaborberek irányába (miután, persze, elvesztettük a jelet). Utóbbiban az volt az izgalmas, hogy a jobb térdem teljesen felmondta a szolgálatot, húztam a jobb lábamat magam után, a patakban pedig totál-fatál-generál durva volt lejönni.
Az első élmény nem vette el a kedvemet a kirándulásoktól, sőt. Ami nem öl meg, az megerősít alapon, folytattam. Az elmúlt 13 évben bejártuk az ország szinte valamennyi hegyvonulatát.
Az elmúlt években viszont több a nosztalgiázás, mint a túrázás. Néhányan családot alapítottak, utódokat nemzettek, a többiek pedig elkényelmesedtek, ellustultak, megváltoztak a prioritásaik. Pedig a kirándulásnak kellene az elsőnek lennie. Mostanában ketten-hárman túrázunk. De nem a hegyekben, hanem a környéken. S nem két-három napos kirándulásra megyünk, mint régen, hanem egy naposra. Marad tehát a nosztalgia. Volt olyan is, amikor egyedül mentem kirándulni.
Múlt hétvégén csodálatos túrákat tettünk meg. Itt a közelben kirándultunk. Szombaton csak hárman, vasárnap viszont már heten voltunk. Csodálatos téli táj, fehér, szűz hóréteg, baráti hangulat. Az Erdélyi Kárpát Egyesületdie hard csapatával találkoztunk. Lehet, nemsokára már csak ők túráznak.
Gondolom, fölösleges ecsetelnem a természetjárás, a kirándulás, a túrázás fontosságát. Habár az utóbbi időben lehet, hogy mégis egyre inkább szükség lenne erre… Kerekes Edit kolléganőm hívta fel a figyelmemet a következő MTI hírre: Kihalófélben a családi kirándulás hagyománya…
A családosokat megértem, az ők esetükben sokkal nehezebb összehozni a kirándulást, de mi,a család, gyermek nélküliek miért nem kirándulunk többet?
Itthonról pötyögöm a szavakat. Igen, csütörtök van, s nem kell dolgozni. Pontosabban: nem kell bent lennem a szerkesztőségben. Dolgozni kell és lehet, de itthonról, a Szabadság weboldala nem maradhat gyorshírek, friss anyagok nélkül. Hisz mások dolgoznak. Így én is. Itthonról. Elvégre a WebSzabadsághoz csak három dolog szükséges: villanyáram (van), PC (van) és internet (van). 🙂
Mi is dolgoztunk volna, ha holnap, május 1-jén lett volna ki kihordja a lapot. Lehet, még a munka ünnepét is munkával töltöttük volna ha pénteken lett volna ki kinyomtassa a lapot. Merthogy szombaton lett volna ki kihordja. Így könnyű volt a döntés: csütörtökön és pénteken szabadok leszünk, hétfőn pedig 16 oldalas lesz a lap. Kompenzálunk.
Tényleg nem arról volt szó (habár ezt sokan a fejünkhöz vágják majd), hogy lusták vagyunk, nem akarunk dolgozni. Jó, na, ki szeret dolgozni. De most nem ez volt a lemez.
Idén is későn kezdtük szervezni a majálisozást a baráti társasággal. Mikor tanuljuk meg, hogy szilveszter után szervezzük a május elsejét, utóbbi után (de legjobb ha már február-márciusban) a nyári kiruccanást, augusztus-szeptemberben pedig a szilvesztert. Kifelejtettem valamit?
És hova mehetünk még, ahol nem voltunk, s nincs messze? Addig-addig vaciláltunk, míg egy lehetőség maradt: Glytz barátom hétvégi háza Poiana Horii-n (Gyálukáluluj, Poiana Horea/Horii, Kolozs megye). Aki rendszeresen olvassa a blogomat az tudja, április elején voltunk ott legutoljára. Nem mondom, csodás hely, szeretek oda járni. Akkor is kimentünk Enikővel, amikor évekig senki sem járt oda: télen-nyáron, roskadozó, régi kályhával fűtöttünk, éjjel sapkába és 3 nadrágba aludtunk, reggel versenyeztünk: kinek hosszabb a lehelete… 🙂 Akkor élveztem igazán, amikor villanyáram se volt, téreről nem is beszélve. Nincs ott tévé- és rádiókészülék, internet, fax, telefon, nyomtató, RSS, Twitter, satöbbi. Álomi hely. Na, de olyan gyakran oda menni…
Száddám (nem túl bizalomgerjesztő a név? Pedig nagyon rendes gyerek!), a Kolozsvári Amatőr Barlangász Klub (CSA – KABK) egyik alapembere alternatívát ajánlott: barlangászni a Marosmentén és Székelyföldön. Lévén, hogy az előrejelzések szerint kint esős lesz az idő, mi minden valószínűség szerint bemegyünk. Mélyre. Ilyen időben mindenképpen valamilyen barlangban a helye az embernek. Úgy tudom, aktív barlangokba megyünk, úgyhogy bent is nedves lesz.