Három évvel ezelőtt vásárolt túrabiciklim javítása közben Jeremy Rifkin lélegzetállító előadása jutott eszembe, amely az Európa Tanács Strasbourgban szervezett Világfórum a Demokráciáért (World Forum for Democracy) elnevezésű rendezvényen hangzott el. (Az eseményről a Szabadságban is beszámoltunk.)
Rifkin világhírű közgazdász, gazdaságtudományi elméletei közismertek. Véleménye szerint a kapitalista gazdasági berendezkedés motorja kifulladt. A tőkehalmozásra és -befektetésre, pontosabban a nyereséghajszolásra összpontosító gazdasági és társadalmi konstrukció elérte csúcspontját. A jövő a decentralizált piacgazdaságé, egy olyan formuláé, amely lehetővé teszi a kisközösségek létezéséhez és működéséhez szükséges energia előállítását. Mi több, ezek a társadalmi entitások részben vagy teljes egészében képesek lesznek saját élelmiszerellátásuk biztosítására, s mobilitásukat is a Rifkin által minimális határköltség elvének alkalmazásával oldják majd meg. Azaz nem majd, hanem már most ezt teszik. Rifkin szerint ugyanis az, amiről ő már beszél, gyakorlatban is alkalmazott elmélet… De mi köze mindezeknek a biciklimhez?
Rifkin azt állította, hogy elsősorban a fiataloknak köszönhetően teljes és radikális változás előtt áll a világgazdaság. Éreztette, elhitette az előadásán jelen lévő ifjakkal, hogy történelmi jelentőségű folyamatok részesei, mi több, befolyásolói, irányítói. Az imént említett közösségi piacgazdaság (ellenpólusán a globalizált ökonómia áll) tulajdonképpen az egyének és csoportok együttműködéses (kollaboratív) rendszere által létrehozott úgynevezett közvagyon használatán és megosztásán alapszik.
Az alapgondolat kiegészítéseként tenném hozzá szerényen: a kapitalizmus szélsőséges méretekben állított elő javakat és szolgáltatásokat, ez most valamilyen szinten tetőződött. Több száz év alatt létrehoztuk már a létünk biztosításához szükséges javakat, most pedig ideje lenne elkezdeni élni, azaz élvezni, kihasználni mindazt, amit mi, s természetesen az előttünk tevékenykedő generációk elértek. Vagyis: ne hajtsunk annyit, dőljünk időnként hátra, s élvezzük is az életet.
A gazdasági válság ráadásul megtanított arra, meddig ér a takaró, és hogyan lehet alatta nyújtózkodni. Gondolom, rajtam kívül vannak még olyanok, akik hallani sem akarnak arról, hogy például bankkölcsönt vegyenek fel, csak a legszükségesebbet vásárolják, a kiadások ésszerűsítésére esküsznek. Ezt láttam az Amerikai Egyesült Államokban, Afrikában, Európában, s most újabban Strasbourgan is: a CouchSurfing hálózaton keresztül szerzett házigazdám természetesen ingyen fogadott be, de jelezte, hogy nem fűt, illetve éjjelre még az internetkapcsolatot biztosító számítástechnikai eszközöket is kikapcsolja, mert kevés áramot akar fogyasztani. Az ok kettős: egyrészt a kiadások csökkentése, másrészt a környezetvédelmi szempontok. A konyhában speciális dobozokban tárolja az eldobásra szánt élelmiszert, egy részét komposztként értékesíti, vagy virágait segíti hozzá a növekedéshez. Futurista hozzáállás, mondanánk, ezek viszont már hozzátartoznak a franciaországi mindennapokhoz.
Túlhaladott társadalmi és üzleti modellek
Visszatérve Rifkinhez: az európai kormányokat tanácsokkal ellátó éles elme azt állítja tehát, hogy olyan korban élünk, amelyben – a fiatalok hozzájárulásával és ötletei alapján! – a hagyományos gazdasági és üzleti modellek hamarosan túlhaladottak lesznek, mi több, működésképtelenné válnak. Az alapelv: a nullához közelítő határköltségek elérésével az egyének és a kisközösségek ésszerűsíthetik kiadásaikat, amely a nagyvállalatok nyújtotta termékeket és szolgáltatásokat valósággal fölöslegessé teszi.
Vegyük például az utazás kérdését: az utóbbi időben egyre többen magunk szervezzük meg belföldi és külföldi utazásainkat, nem vesszük már igénybe az utazási irodák nyújtotta szolgáltatásokat. Mi foglaljuk le a repülőjegyet, ki is nyomtatjuk saját magunknak. A reptéren az adatainkat tartalmazó útlevél vagy személyazonossági igazolvány és egy gép segítségével saját magunk nyomtatjuk ki a vonalkódot tartalmazó beszállókártyát, aminek segítségével máris mehetünk a biztonsági ellenőrzéshez. Nincs tehát szükség alkalmazottakra, fizetésük biztosítására.
Más példa: a mobilitáshoz nincs szükség saját személygépkocsira. Az autómegosztó (carsharing) rendszer vagy az internetes felületek segítségével összefogunk a többiekkel, együtt utazunk, megosztjuk a költségeket. Ilyen téren, ugye, egyre több fiatalnak van tapasztalata, mármint olyan megoldások feltérképezésében, hogy az utazást nullához közelítő határköltséggel oldjuk meg, és ne vegyük igénybe például az autóbusztársaságok szolgáltatásait.
Rifkin szerint az új energia, az új közlekedési módszerek, az új kommunikációs eszközök, valamint a Dolgok Internetes Hálózata (Internet of Things – IoT, azaz a világháló segítségével összekötött okos kütyük, telefonok, okos órák, hordozható eszközök) lehetőséget teremtenek egy új gazdasági modell, a nullához közelítő határköltség (zero marginal cost) eléréséhez. Erről ő könyvet is írt Zero Marginal Cost Society címmel.
Megosztás, megosztás, megosztás!
Ez az elv tette és teszi tönkre a napi- és hetilapokat, folyóiratokat, egyáltalán a nyomtatott kiadványokat is. A fiatalok radikálisan megváltozott tájékozódási és viselkedési szokásai egyre inkább szükségtelenné teszik a nyomtatás műfaját. Az ifjúság már nem a lapból, hanem elsősorban a Facebook közösségi oldalról, a blogokról, a Twitterről tájékozódik. Az más kérdés, hogy ezek a hálózatok mennyire biztonságosak, a források mennyire hitelesek. Utóbbi esetben a válasz egyszerűnek tűnik: a trial and error (próba és hiba) alapján a felhasználó kiválogatja, kinek hisz, kit olvas, a virtuális közösség kiveti magából a csalókat, sarlatánokat, hazugokat, manipulálókat. (Itt kell megjegyeznem: hely azért bőven marad nekik is …)
Rifkinnek a villamos energia előállítására is van modellje: termeljünk magunknak és kisközösségünknek, osszuk meg vagy tároljuk észszerűen a többletet, s nem lesz szükség a világot átszelő globális hálózatokra. Ez az úgynevezett sharing economy, azaz a megosztó gazdaság egyik alapelve. Az energia előállításában és szállításában bekövetkező változások komoly következményekkel járnak mindannyiunk mindennapjaira nézve. A társadalmi tulajdon a javak megosztásán alapszik: embertársainkkal megosztjuk személygépkocsinkat, lakásunkat. (No, mindent azért talán mégsem…)
3D nyomtatónkkal szinte bármit előállíthatunk
Rifkin szerint mi magunk olyan termékeket és szolgáltatásokat fejleszthetünk ki, amelyek igen nehéz helyzetbe hozhatják a hagyományos felépítésű és működésű vállalatokat, ugyanis termékeikre egyre kevésbé lesz szükség. Nehéz helyzetbe kerülnek a felsőfokú oktatási intézmények is. A szakember által a megosztás gazdaságának nevezett rendszerben a hírek, könyvek és egyetemi kurzusok szabadon cirkulálhatnak. A fiatalok felteszik a kérdést: miért fizessenek ezer, többezer dollárt azért, amit ingyen megtalálnak a világhálón?
A közgazdász az építkezési vállalatokat is célba vette: a 3D nyomtatók egyre szélesebb körű elterjedésével ezekre a cégekre is nehéz idők várnak. Példaként hozta fel, hogy Kínában 4 ezer dolláros egységáron házakat nyomtattak… Az új technológia segítségével (amiről a hannoveri CeBIT számítástechnikai világvásár kapcsán a Szabadságban is írtunk) akár személygépkocsik elemeinek a nagy részét is kinyomtathatjuk, s amennyiben az így előállított járműveket ráadásul még másokkal is megosztjuk, a közutakon 80 százalékkal kevesebb kocsi közlekedne. Ennek egyértelmű pozitív hatása lenne az üzemanyag-fogyasztásra, azaz költségeink radikálisan csökkennének. Ráadásul a környezetünket sem szennyeznénk annyira.
Egy másik példa: a zene. Az elmúlt években a megosztás (peer-to-peer) teljes mértékben átalakította a piacot. A Napsternek és más portáloknak köszönhetően könnyen és gyorsan hozzáférhetünk a kedvenc együttesünk zeneszámaihoz, a megszerzés költsége pedig szinte zéró.
Consumer helyett prosumer
Utóbbiak azok, akik előbbiekkel ellentétben mérséklik kiadásaikat, nem halmozzák a javakat, a család bővülése miatt nem vesznek fel hiteleket, nem költöznek nagyobb házba, nem vásárolnak két-három évente új személygépkocsit. Nem fogyasztók, hanem javakat otthon, közösségben előállító tudatos egyének. A Nap és szél segítségével állítja elő saját és a kisközösség számára a villamos energiát, újrahasznosít, 3D nyomtatóval állítja elő a legtöbb szükséges háztartási eszközt. A trend: a fogyasztókat egyre kevésbé érdekli majd a birtoklás, sokkal inkább az árucikkek funkciója, hatásfoka, hozzáférhetősége. A ruhákat a prosumer nem a klasszikus szaküzletben, hanem másodkézből vásárolja, s adott esetben továbbadja.
Ja, és ne feledkezzünk meg a túrabiciklimről: három évvel ezelőtt úgy vásároltam, hogy nagyon hosszú ideig ki kell tartania, ugyanis nemigen lesz pénzem újra. Ezért ügyelek rá, igyekszem karbantartani. Szerencsére olyat vásároltam, amelyet még nem ért el a „fogyasztói társadalom hosszú keze”, azaz tartós alkatrészekből gyártották.
– A maiakat úgy állítják össze, hogy a fékrendszer és a sebességváltást biztosító fogaskerekek keveset tartsanak, hogy a kliens folyamatosan újat vásároljon – igazolta vissza az elméletet Attila, a bicikliszerelő. Ugyanez a helyzet a Dacia Solenza típusú személygépkocsimmal is: javítom, foltozom, ki kell tartania, amíg élek. Ha Rifkin tanácsai alapján nem változtatunk életstílusunkon, életvitelünkön, fogyasztói szokásainkon akkor minden esély meg van arra, hogy még az én kocsim is megérje a világvégét, tönkretett világunk végét…
Kiss Olivér
(Megjelent a Szabadság 2014. november 22-i számában. Közölve a szerkesztőség beleegyezésével.)
Kiss Olivér blogja 
:((… :)) :))…
KedvelésKedvelés
Kiváló, gondlatébresztő írás. Szinte mindent belepakoltál! Grat!
Már az RSS olvasómban vagy
KedvelésKedvelés