The beautiful villa with so much Hungarian cultural resonance, the winter scenery in the soul of Kalotaszeg/Țara Călatei made me wonder why do we submerge to the pressure of the society that sticks to the same tradition for the last 2018 years. Why aren’t we able to innovate, to do it differently: simply in the serenity of nature and surrounded by the legendary Károly Kós and his work. Or elsewhere, but not in the shopping malls, not baking and talking the usual small talk.
We supposed to return on Sunday afternoon, but I stayed one more night. Returning to the concrete jungle, the smog, the urban setting was an unsettling thought. After seeing Bibi to the railway station I chatted with Lajcsi and members of his family for hours, drank some beer, returned accompanied by my shadow to the villa, restarted the fire in the stove and had a conversation with my thoughts.
On the train today somebody have me a life lesson: he had a terrible car accident 13 years ago. That’s why he was so eagerly chewing a gum. What’s the connection? He has to reinforce a muscle in his forehead where his scull was sewed together… He stayed 2 months in a coma and it took two years to recover completely. He lives in Suceagu/Szucság.
God gave me days
he said joyfully.
A miracle
he added.
A miracle, indeed. Merry Miracles and Merry Christmas!
Please click on the first photo for the full story:
A sztánai lovasok, azaz a Kalotaszegi Turul Nomád Hagyományőrző Egyesület tagjai (Fotó: Cosmin Giurgiu – APDT – Ţara Călatei-Kalotaszeg/Facebook)
Valami történt, idén még kevesebben voltak, mint a tavaly. Sokan nehezményezték, hogy szinte ugyanolyan programokra várják a vendégeket, mint 2016-ban, s azelőtt. Mindenképpen újítani kellene… Mondjuk a jelenlegi programok mellett lehet egy kultúrtörténeti, irodalmi, népművészeti, hagyományőrző, tehát közművelődési-oktatási jellegű geoláda-keresés (akár lóháton, anyagi ráfordítással, Lajcsiékkal) Sztána faluban (református és görög katolikus/ortodox templom), a Varjúvárnál, a Szentimrei-villánál, a Csigadombon és a Riszeg-tetőn. Legyen szó természetesen Kós Károlyról, Móricz Zsigmondról, a Kolozsvár-Nagyvárad közötti vasút felépítéséről (az erdélyi vasútépítés hőskoráról), a kiemelkedő munkát végzett mérnökökről.
S miért ne lehetne a fenti tematikával akár pokémon-vadászatot szervezni? Miért nincs például társasjáték-est, jó idő esetén biciklitúra vagy akár kvízverseny?
Amennyiben célirányosan, eme hobbik űzőinek fórumain (Facebook stb.) a szervezők meghirdetik ezeket, minden bizonnyal új, érdeklődő résztvevőkre tennének szert.
A fenti ötleteket hirtelenjében, néhány perc alatt pötyögettem be. Bizonyára, vannak kreatívabbak. Elő velük. Ja, s a szervezők joggal mondhatják: kiváló ötletek, valósítsátok meg… 🙂
Havas kalotaszegi tájakon. Vissza a múltba, hogy bírjuk a jelent… (Fotó: Szarka Cristian)
Bár úgy tűnik visszaeső tüdőgyulladásos lettem(újabb öt napig betegszabadságon vagyok), mégis kihagyhatatlan volt De Martin Lajos (a.k.a. Lajcsi) barátom (azt tekintem annak, akire rábíznám a lakás- és kocsikulcsomat, illetve a barátnőmet, no, utóbbit azért rá mégsem…. 🙂 🙂 ) ajánlata: a Sztánai Lovasok/Kalotaszegi Turul csapattagjaként vegyek részt a Sztánai Jubileumi Farsang lovas felvonulásán.
Mindent Rikinek köszönhetek, aki a Bonchidai Napokon lesérült, s valakinek haza kellett vinnie a lovat. Valamiért (ezt Lajcsi igazán csak a halálos ágyán fogja elmondani vagy 14 sör és fél liter pálinka után) engem szemelt ki, s teljesen kezdő lovasként bevállaltam a 72 kilométeres távon. Jó na, két nap alatt, de akkor is. S az egyik legakaratosabb lovat adták alám, Csillát.
Érkezünk a faluba (Rohonyi D. Iván/Szabadság felvétele)
Visszatérve: igen zsúfolt volt a múlt hét. Szerdán este landoltam Dortmundból, egyenesen Lórihoz mentünk, aztán a hagyományos szerdázás ott alvással, csütörtökön lapszámfelelős voltam este tízig, onnan mentem pókerre éjfélig, majd pénteken korábban haza csomagolni, s ki Sztánára. Terveztem videókat, videóinterjúkat és videóriportot készíteni, de a rohanásban (ennyire on the limit még nem értem el vonatot!) otthon felejtettem a szerkesztőségi videókamerát, amelyik (elég rossz minőségű) fényképeket is készít. A saját fényképezőgépem, a 10 éves Canon PowerShot 3G elromlott.
Szóval a kiválóan lovagló Jocó haverommal (rá egyiket sem bíznám a három közül, főleg utóbbit nem!) már pénteken kimentünk Sztánára, a vasútállomás közvetlen közelében lakó Lajcsikhoz, a Kalotaszegi Turul lovascsapat vezetőjéhez (Mobilszáma: 0755-622868). Naná, hogy azonnal legyalogoltuk az egy órát a faluig, s bemelegítettünk a szombati bálra. Ja, s egy órát vissza, szintén gyalog.
Szerencsére a Szentimrei-villában (köszönöm, Szabó Anna és Zsolt!) kiválóan lehetett pihenni (az a reggeli forró zuhany mindent megért!), így délben frissen jelentkeztem Lajcsinál. Kantár, gyerek, bunda, miegymás, indult a csapat. Amint az alábbi képen látszik.. alakzatban. Na jó, a falu közelében szépen összeszedtük magunkat… 🙂
Készül az alakzat… 🙂 (Fotó: Péter Árpád)
Körbevonulás, Farsang Jóska elégetését a lovak is végignézhették. Piroskám picikét türelmetlen volt.
Aztán hazalovaglás, majd ismét gyalog a faluba, lazulás a farsangi bulinak a táncház részébe, s hajnali háromkor ismét haza.
Ismét egy csodás élmény Lajcsinak és csapatának köszönhetően!
Érkezünk a faluba (Rohonyi D. Iván/Szabadság felvétele)
Hajrá Kalotaszegi Turul! (Fotó: Szarka Cristian)
Norbi táncra perdül (Fotó: Rohonyi D Iván/Szabadság)
Itt Prokop Zoli és Hajnal kisasszony fotózási technikája a lényeg… (Nagy Zoli felvételei)
Örvendtem, amikor november 10-én írt Nagy Zoltán, a kolozsvári EKEegyik alapembere, hogy hat nap múlva Kalotaszeg-túrát szervez. Tudtam, nem véletlenül, s több lesz az ilyenből, ígyhát születésnapi rendezvénysorozatomat e köré szerveztem: pénteken elmentünk a Transilvania Filharmónia szokásos pénteki szimfonikus hangversenyére, majd Vandával vonatra ültünk, s kimentünk Sztánára.
Végre, vonatozás annyi kocsikázás után!
Sztána – Kék Iringó panzió
Előzetes egyeztetés alapján a Szabó Zsolt menedzselte, a felújított Varjúvár közelében levő Riszeg Vendégházban (Szentimrei villa) kaptunk szállást, még macskánk is volt reggeli és vacsora közben. Kis Johny, a csíkos. Török Bélával, a gondnokkal csak futtában találkoztunk vasárnap reggel, átadtuk a pénzt, csoportot várt. Mi útban a sztánai vasútállomás fele találkoztunk a lányokkal, hatalmas bőröndöt cipeltek a vasúti sínek között. Sajnos néhány percet késtünk – Nagy Zolinak és csapatának csak annyit mondtunk: több időbe telt Nagyváradról idáig gyalogolni, mint gondoltuk volna. Indult a túra! Ha jól láttam, körülbelül húsz résztvevővel.
Yes, we can! Sztranyiczki Gábor kislánya és kisfia voltak a túra igazi hősei!
Kiváló őszi nap, verőfényes napsütés, jó társaság, laza túra – mi kell még? Egy kis verbális hancúrozás, léháskodás útközben. Volt mini flört is, de úgy tudom, ez tilos az EKE-túrákon. Ez csak áttételesen volt az, így hát bűn félig megbocsátva.
Sztánán, a faluban, egy öreg nénivel beszélgettem. Ott a valószínűleg uniós pénzből a háza elé bevezetett vízpumpa, de bezzeg más falut részesítettek előnybe, neki esőben-hóban, melegben-hidegben a szomszédba kell mennie vízért.
A fiam is beteg, telefonált a nejem, hogy hányt, cukorbeteg szegény, nem tudom, mi lesz vele
mondta szinte könnybe lábadt szemekkel a falu végén egyedül élő idős néni, akiben élete végéig elevenen él az anyai ösztön – előbb a fiára gondol, s csak aztán magára. Beszélgettünk vele, hagytuk, mondja el gondját-baját, mert oltja szomorúságát, enyhíti lelki fájdalmát, talán valamelyest megnyugvást jelent számára az, hogy valakinek elmondhatja, mi bántja, s valaki meghallgatja, rákérdez, esetleg segítséget ajánl. Ilyen volt a helyzet, amikor az Erdély Mentőcsoporttal a Buzău megyében tavaly télen bekövetkezett katasztrófa során nyugtattuk az időseket.
Itt is mi vagyunk 🙂
Az Almási várnál kissé elméláztam: milyen lehetett itt az élet évszázadokkal ezelőtt, amikor a létesítmény Erdély nyugati határát őrizte…
Követtük a Kós Károly Emlék- és Teljesítménytúra 25 kilométeres szakaszának útvonalát, piros csíkkal jelzett turistajelzés segítségével.
Farnason kerestük a kocsmát, de több egybevágó útmutatás ellenére sem találtuk. Magyarbikal fele lehetetlen lett volna elmenni a pálinkafőzde mellett. Egyrészt azért, mert a cefrét az árokba engedték, s csak követni kellett a bűzt. Másrészt, mert a Magyarbikal/Bicălatu helységnévtábla éppen a pálinkafőzde kerítésén található.
Na, csak kinek van a kezében pohár a pálinkafőzde előtt?! Elismerem: én bírtam a leggyenbébben a gyűrődést: kétszer-háromszor annyi időben telt meginni azt a három kortyot, mint másoknak…
Zoli és csapata sajnos hazarohant, pedig milyen jó lett volna egy tábortűz, szalonna- és hússütés, dalolás. Pótolta mindezt Szabó Mihály helyi református lelkipásztorral a beszélgetés. Misivel, akit még a kolozsvári teológiáról ismerek, sokat beszélgettünk múltról, jelenről, jövőről. Na, ez eléggé általános ahhoz, hogy senkinek ne legyen baja belőle… 🙂
Elől a gúnár (Nagy Zoli felvételei)
A paplakkal szembeni épületben szálltunk meg: volt melegvíz, fűtés, tiszta ágy, környezet. Annak ellenére, hogy korán feküdtünk, csak a fél tíz órás harangszóra ébredtünk. Nem volt sok a 22-25 kilométeres szombati gyalogtúra, de múlt héten (nagyon) keveset aludtunk, így kikészített.
Bárkinek ajánlom ezt a bikali szálláslehetőséget – remélem, mi is mihamarabb visszatérünk Magyarbikalra és Misihez, s kedves feleségéhez, Melániához. Lehet, a közeljövőben – biciklivel… 🙂
Bravó, Dávid!
Vasárnap simán begyalogoltunk Bánffyhunyadra. Persze, hogy útba ejtettük István bácsit és Éva nénit – nem idősek ők, a szüleimmel egyidősek, s már gyerekkoromtól így szólítom őket. S kacsintottunk Nagy Zoli házának is, ahol nagyon remélem, hogy legközelebbi Kalotaszeg-túra során tábortüzet rakunk, gitározunk, s kiviseljük magunkat… 🙂
Almási vár: felgyújtották, lerombolták, elhordták
Bánffyhunyadon figyelmes lettem a zsidó temető kiváló állapotára. A Heritage Foundation for Preservation of Jewish Cemeteries elnevezésű amerikai alapítványnak köszönhetően karban tartják a város eme emblematikus helyét. Dicsértes feladat!
Köszönet Nagy Zolinak az ötletért, túráért, szervezésért – bár beteg volt, nem mondta vissza a túrát!
Itt Prokop Zoli és Hajnal kisasszony fotózási technikája a lényeg… (Nagy Zoli felvételei)
Sztána – Kék Iringó panzió
Yes, we can! Sztranyiczky Gábor kislánya és kisfia voltak a túra igazi hősei!
Itt is mi vagyunk
Elől a gúnár (Nagy Zoli felvételei)
Bravó, Dávid!
Almási vár: felgyújtották, lerombolták, elhordták
Az Almási vár mellett
Fel-fel!
Óóóó, de romcsi, óóóó
Na
Hercegnők
Princess Bebidos
Princess Bebidos és az Ördög
Bravó!
Emblematikus kalotaszegi fotó
Na, csak kinek van a kezében pohár a pálinkafőzde előtt?! Elismerem: én bírtam a leggyenbébben a gyűrődést: kétszer-háromszor annyi időben telt meginni azt a három kortyot, mint másoknak…
Nagy lendülettel vágtunk neki 2012-ben az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) és a Szentimrei Alapítvány szervezte Kós Károly Emlék- és Teljesítménytúrának (KKETT), de a kijelöletlen útvonal, általunk rosszul értelmezett útleírás miatt nem tudtunk végigmenni a teljes távon. Eltévedtünk, lementünk Magyarvistára, így legalább másfél-két órát vesztettünk. Ez sem lett volna gond, de a felsértett lábfejek miatt a Gorbói-úttól órányi gyaloglásra kénytelenek voltunk feladni a menetelést. Kiskapusnál lementünk az E60-as országútra, felhívtam Lenke unokatestvéremet, aki az Erdély Mentőcsoport tagjaként „megmentett”. Eldöntöttük: 2013-ban mindenképpen megtesszük a távot.
A hivatalos túra után egy héttel, magánúton, ötödmagunkkal nekivágtunk az 50 kilométeres távnak. A gyalogtúrát a számítástechnikához és a globalizált világhoz közel álló szórakozással egészítettük ki: geodobozolás.
Múlt szombaton a Marosvásárhelyen szervezett geoboboz-kereső, nemzetközi részvétellel zajlott országos találkozó miatt nem vehettünk részt az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) és a Szentimrei Alapítvány által szervezett Kós Károly Emlék- és Teljesítménytúra hivatalos változatán, így most hétvégén negyedmagammal magánúton vágtunk neki az 50 kilométeres távnak. Nem volt ellenőrző pont, időhatár, rohanás, stressz. A saját ritmusunkban haladtunk, megálltunk pihenni, enni, mi több Magyargyerővásárhelyen még a kocsmát is meglátogattuk. 🙂 Tavaly nekivágtunk a távnak, de a hatalmas vízhólyagok és eltévedés miatt VaKol csapatnak kapitulálnia kellett…
A Körös forrásához épült motel felett…
Szépen felvettem az Étienne-től ajándékba kapott szuper sportcipőt. Barátom megsajnált a tavalyi, a gyatra minőségű cipő okozta kapitulálás miatt, s 300 lejes Decathlon utalványt ajándékozott novemberi születésnapomra…
Szombaton hajnali 7 órakor találkoztunk a Törökvágás tetején levő Falumúzeum bejáratánál. Persze, hogy mi is késtünk, ugyanis csak negyed hétkor ébredtünk Vandával, de a Szél utca mégis közelebb van, mint a Monostor… Semmi stressz, a lányok (Popovics Emma és Linda) csak 20 perccel később érkeztek, Biró Jocó már nyugtalanul várt.
7 óra 25 perckor indultunk. A Kakasos templomtól kellett volna, mert hát Kós Károly különböző területeken kifejtett munkásságáról is szól ez a túra, de hát, na, hárman közelebb voltunk a Törökvágáshoz…
Sajnos nem jegyeztem az időt, mikor, hány órakor, milyen tempóban érkeztünk. Megálltunk enni, inni, pihenni, mi több, Jegenye előtt megbotránkoztattunk néhány helybéli nénit azzal, hogy Kolozsvártól Sztánáig gyalogolunk (lásd a videót). Bár a néni bevallotta: egyszer világításra ő is elment gyalog Kolozsvárra.
Én nem mennék semennyi pinzért
reagált a „határon” levő egyik nő.
Sok időt veszítettünk azzal, hogy folyton meg kellett győződnünk arról, jó úton haladunk. Köszönet Nagy Zoli barátunknak, az EKE ifi tagozata koordinátorának, aki annak ellenére segített telefonon, hogy vendégei voltak. A Medvepadig emlékeztünk az útvonalra, de azután járatlan rész következett.
Sötétedés után érkeztünk le a Riszeg-tetőről. Szerencsére Jocó nagyon jól ismerte az erdei utat, ellenkező esetben, sokat bolyongtunk volna a fák között…
Most, hogy visszagondolok, milyen távot tettünk meg, felötlik bennem, hogy talán nem is volt való. Így utólag olyan lehetetlennek tűnik, bár az évek során, pontosabban 2004-től több tucatnyian megtették már gyalog ezt az 50 kilométeres távot. Egyesek a teljesítményért, mások, mint mi, az élményért és baráti hangulatért. A jövő évire minden bizonnyal elmegyünk. Csak tartson ki addig az Étienne barátomtól ajándékba kapott nagyon jó sportcipő… 🙂
Kiváló volt a hangulat és a társaság, tökéletes az időjárás, megfelelő a hőmérséklet. Vasárnap még Lajcsi sztánai lovardájához, s az 1-2 kilométerre legelő 5 napos kiscsikóhoz is ellátogattunk… 🙂
Szabó Zsolt felkérésére minden bizonnyal lesz anyag a Művelődésbe: Kultúra, természetjárás és számítástechnika, azaz geodobozolás…
Addig beszéljenek a fényképek és a videó… 🙂
Before
“Nagyon nyílt kék az ég itt/És nyájas zöld a táj. / A fák nem nőnek égig / S a fájdalom se fáj. / A zaj elhal a csöndben, / Megfúl a durva szó, / Könnyből harmatcsöpp lesz itt, / Harmatként illanó.” (Szentimrei Jenő: Képeslap a sztánai Csiga-dombról)
Kezeket fel! Jocó szerint a Nők Lapjában azt írta, így nem dagadnak az ujjak tovább… Ha-ha!
Csonkítják a csokinyuszkót
A fülét már letörték
Traccs és gyalogtúra
Rókalyuk. Egy ilyenbe rejtettem el az első geodobozt…
Többet gyalog, mint kocsival…
Bimbót csodálva
Na, melyik falu mellett haladunk el
Romantukis intermezzó
A Gyerőffy-szöktető impozáns sziklái
Rég nem esett az eső
Ufók a Sztána melletti erdőben
Népi motívumok a Szentimrei villában, ahol megszálltunk
Népi motívumok a Szentimrei villában, ahol megszálltunk
A Szentimrei villa. Szabó Zsoltnak és Török Bélának köszönjük a vendéglátást!
Harapós a kutya?
Ez tetszik. Vanda ötlete alapján
A királyfit keresik a hölgyek a Varjú várnál
Kós Károly is lakott benne
A jóképű, pénzek királyfi itthon van?
Lányos
Gyalogtúra a vasúti síneken. Lajcsi lovardájához igyekszünk
Olyan gömbölyű, nem tudok állni rajta
Lajsi lovardájánál. Kupaktanács
Figyu! Van kockacukrod?
Coccolino illatú a 10 éves fényképezőgéped, haver!
Vandának célszerűbb lett volna előbb a 25 kilométeres távra beiratkoznia – eddig nem volt ilyen túrán,
Az 50 kilométeres táv valóban teljesítmény. Számunkra már az óriási eredmény lett volna, ha végigmegyünk az útvonalon, s élvezzük a menetelést, de ez a műfaj inkább nem erről, hanem másról szól elsősorban.
A szervezők nem számítottak ennyi résztvevőre (szombaton hajnali 7 órakor 18-an jelentek meg a Kakasos templomnál!), így se Vandának, se nekem nem jutott útleírás és térkép (csak az első ellenőrző pontnál kaptunk egyet). Ilyen körülmények között a 7 óra 18 perces indulás után kellett tartanunk a ritmust a többi résztvevővel. Lehet, hogy egyesek presztízskérdést csináltak abból, ki ér előbb az első ellenőrző ponthoz, az iram ördögi volt.
A szervezők nem számítottak ennyi résztvevőre: 18-an gyűltünk össze szombaton 7 órakor a Kakasos templomnál…
A túrafüzet értelmében a Kányafőnél levő első ellenőrző ponthoz 8-8.30 között kellett volna megérkeznünk. Mi 8 óra 4 perckor viharoztunk ott át. Vanda – érthetően – nehezebben bírta a strapát.
Mivel már térképet is kaptunk, úgy döntöttünk, mi maradunk az emléktúránál, a teljesítményt, a versenyt, a presztízspontok gyűjtését, a rohanást másokra hagyjuk.
Igen ám, de mégsem akartunk lemaradni a csapattól, mert nem ismertük az utat, így tovább vágtattunk a hármas ellenőrző pontig, a kiindulóponttól 14,5 kilométerre levő Báthori-hegyig. A túralap szerint ide 10-10.45 között kellett volna megérkeznünk. Mi ott voltunk 8 óra 58 perckor, azaz EGY ÓRÁVAL A MINIMÁLIS IDŐ ELŐTT.
Ez sokat mond az iramról.
Egy óra, egy óra negyvenöt perc előnyre tettünk szert. Itt már végképp azt mondtuk, a profiknak való ez a démoni iram, mi kispályás kezdők vagyunk, teljesen más a hozzáállásunk a teljesítményhez, mi élményként fogjuk fel, nem rohanunk tovább.
Ekkor ocsúdtunk fel, hogy másfél óra alatt közel 15 kilométert tettünk meg. Felbuzdulva a sikeren, számolni kezdtünk: ha 1,5 óra 15 kilométer, akkor nagyon időben vagyunk. Ha a fáradtság miatt megduplázzuk vagy megháromszorozzuk a menetidőt, akkor is túl korán a célba érkezünk.
Tehát lehet lazítani. Ettünk, ittunk, lazítottuk, simogattuk egymást…
A fa kérgéve vésett nyíl világosan mutatja, hogy jobbra kell térni. Csak nem nekünk…
Ekkor az eddig tempót rávetítettük a térképre, s azt hittük, sokkal előrébb vagyunk. Azaz miközben az új, sokkal lassúbb tempóban lényegesen kevesebb távot tettünk meg, a térképre a gyorsabb iramot vetítettük ki. A Tóthpál Tamás útleírása szerint 8,5 kilométer után ki kellett volna érnünk a gorbói országúthoz. Mivel valaki azt mondta, hogy az útleírás sz*r (gondolom, azért, mert nem ő írta) azt gondoltuk, időközben rengeteget változtak a viszonyok, a terepen már sok-sok az eltérés a nyomtatott 2010-es verzióhoz képest.
Az erdőbe érkezés előtt, a kukoricás, a lucernás előtt még láttuk a csapatot, de aztán nihil és pokol.
Megnéztük a térképet, ott van Gorbó, ott lehet az ellenőrzőpont, menjünk le oda. A gerincúton két fán is 90 fokos jobbra térőt mutatott a kéregbe vésett nyíl.
Magyarvistára értünk ki.
Megfeledkeztünk a Kós Károly-túra “regulájáról”: jobbra erdő, balra országút. Mi Magyarvista fele vettünk az utunkat… 🙂
Mivel mobilszámunkat nem kapták meg a szervezők (a 16-os rajtszámot jelző túralap most is nálam van, nálunk hagyták, mert indulásnál nem volt elég túrafüzet – ebből is egyet adtak kettőnknek -, amelyekre az ellenőrzőpontoknál igazolják a jelenlétet), azt gondoltuk, a késés miatt elmentek a helyszínről, így magunkra vagyunk.
Végigsétáltunk Magyarvistán, megnéztük a főtéren levő háborús emlékművet, s egy igen sűrű erdőn keresztül visszamásztunk a gerincre. Legalább két órát veszítettünk. Szinte ugyanoda értünk ki, ahonnan letértünk.
Demoralizálva.
Fránya sportcipő, kitolt velem, pedig azzal voltam a Marokkóban a Toubkal-csúcson, 4167 méteren… A jobb sarkomon levő gigantikus vízhúlyag
Ráadásul a jobb sarkamon levő vízhólyag (amit már a második pontbírónak is mutattam – ezzel semmilyen felelősséget sem akarok átruházni, csak említem!!!) terebélyesedett. Lévén, hogy ezzel a sportcipővel másztam meg a Toukbal-csúcsot (Marokkó, 2012 májusa, 3210 méterről 4167 méterre), meg sem fordult a fejemben, hogy lábbeli ludas lehet a dologban. Pedig az volt a gond: sziklás talajra alkalmas, de gyalogtúrára nem.
Folytattuk az utat az erdőben. Amikor a szivattyúház előtt jártunk, hívott a gorbói országúton levő pontbíró, hol vagyunk.
Az erdőben, mintegy órányira az országúttól.
Amikor elértük a pompaházat, visszahívtam, azt mondta, több mint egy órányira vagyunk. Felajánlottam, ne várjon meg, egy órás késésben vagyunk a maximális időponthoz képest. Vállalta, megvár. Hangnemébe nem csíptem az élcelődő, lenéző, kioktató stílust. Anélkül, hogy ismerne, vagy tudná, mire vagyok/vagyunk képes(ek), értékítéleteket fogalmazott meg. Ezzel szemben például a Riszeg-tetőn levő pontbíró kedélyes, barátságos, nyájas hangon beszélt velem, anélkül, hogy ismerném, éreztem az ember erkölcsi súlyát.
Ő űzött el a forrástól…
Ötvennégy perc alatt értünk el az országútra. Valahol lennebb értünk ki, állítólag fentebb kellett volna, ahol a hármas ellenőrző pont van. Ekkor vettük észre, hogy Jenő feladta. Éppen neki telefonált Nagy Zoli, hogy ők már Gyerővásárhelyen vannak, 15 óráig kell várniuk a tiszteletes úrra, akinek igazolnia kell ottlétüket a túra-füzetecskében. 14 óra 15 perc volt, a többiek csak 12 kilométerre voltak. Fájt a lábunk, de ha tényleg várniuk kellett volna 45 percet, sokat behoztunk volna a lemaradásból, s vistai kitérőnk miatti két órás lemaradásból. Igen, ők 15.30-15.45 helyett már 14 óra tájt odaértek, nem csoda, hogy nem volt ott a pap… 🙂
Mégsem vártak, mentek tovább. Mi is, bár a túrafelelős, László Györgyi azt tanácsolja a hármas ellenőrző pont vezetőjének, beszéljen le minket a folytatásról. Persze, hogy saját felelősségre vállaltuk a tovább utat. Tudtuk, hol az E60-as országút, milyen távol vagyunk tőle, vállaltuk, hazastoppolunk.
A Medvepad előtt, csodás kilátás az országútra, festői táj. Ezt a távot biciklivel is meg kell tennünk, méghozzá hamarosan!
Ekkorra már a bal lábam sarkán levő vízhólyag is nagyon fájt. És a bal talpam is, fránya sportcipő! Felmentünk a Köves-hegyre (még azért is! 🙂 ), a réten a bivalyok és tehenek ellenszenvesen nézték, ahogy vizükből fogyasztunk – a forrás tiszta volt, az útleírásban is szerepelt, hogy innen lehet inni.
Mákó felett szépen balra tértünk, felmásztunk a gerincre, gyönyörű táj tárult elénk. Kimentünk a Medvepadra is (732 méter), innen viszont ha megmutatja valaki, merre halad az út tovább, kiVaKOlom annak csóré fenekét a Főtéren… 🙂
Láttuk, hol van a Győrffy-szöktető, de képtelenek voltunk rájönni, hogyan lehet oda eljutni
erdőszélen vagy erdőben
, ahogy az útleírásban szerepel. Elméletileg 15 embernek kellett volna elhaladnia előttünk, se az erdő szélén, se benne, mi több, se az erdő melletti a fűben nem vezetett nyom. Bementünk a sűrű erdőbe – semmi eredmény.
A terv az volt, elmegyünk Gyerővásárhelyig, s ott kapitulálunk a sebek és az útvonal nem ismerése miatt. Amikor Medvepadról leereszkedtünk a völgybe (ekkor hívott Nagy Zoli, érdeklődött, mi a szitu, ők már a Riszeg-tető környékén jártak), akkor már felgyorsultak az események: kapituláltunk.
Leereszkedtünk a főútra, onnan pedig földúton bementünk Kiskapusra, megittunk egy-egy kólát, s vártuk a végzetet. 🙂
Értünk jött Lenke unokatestvérem, de addig kedélyesen beszélgettünk a 84. szám alatt lakó Jakab Alberrtel, aki
járatja a Szabadságot
, de úgy gondolja, sok cikk
megrendelésre íródik
, s bírált bennünket, hogy nem foglalkozunk eleget a nyugdíjasok gondjaival, ugyanis
a lapot már csak mük járatjuk mindenhol.
A ház előtti padján roskadtunk le, amikor szabadkoztunk, hogy ne haragudjon a hely engedély nélküli elfoglalásáért, annyit mondott
Maradjanak nyugodtan, mindent csináltak már azon a padon, szerelem is volt…
🙂
A koncertre nem volt erőm lemenni, bár Vanda ott bulizott.
Megítélésem szerint a magyarvistai kitérővel 30-35 kilométer közötti távot tettünk meg.
Ezek után letagadom, hogy a Kazán-szoros körüli dombok és a Dobrudzsai-hegyeken kívül szinte minden helyen jártam az országban.
Eltitkolom, hogy 1996 óta rendszeresen túrázom (télen, nyáron, sátorral)
Nem mondom el senkinek, hogy a Román Alpin Klub Kolozsvári Egyetemi Részlegének a tagja vagyok, velük aktívan túrázok 2010 óta.
Senkinek sem árulom el, hogy immár kétszer vettem részt a Nagy Zoltán-szervezte Jókai Mór Emlék- és Teljesítménytúrán.
Letagadom, ha valaki eszembe juttatja, hogy idén megmásztam Észak-Afrika legmagasabb hegycsúcsát, a Magas-atlasz hegységben levő Toukbal csúcsot (4167 méter)
Büszke vagyok Vandára, hogy szinte semmilyen edzés nélkül ezt kibírta – bár néhány héttel ezelőtt voltunk egy gyalogtúrán). Szívós, kitartó, nem nyávog, rinyál, nem hisztizik, finnyáskodik, igazi túrázó, de azért felkészülés nélkül nem megy az 50 kilométeres gyalogtúra… Büszke vagyok rá, hogy ennyit, is így kibírt!
Kiss Olivér blogja 