Végül családos, baráti társaságos hétvége lett Poiana Horeán/Horiin. Így még jobb volt!

Cím nélkül (A felvételt tavaly áprilisban készítettem Poiana Horeán)

Meggyőződésem, hogy amennyiben elterveztük, akkor sem jött volna ilyen jól össze a legszűkebb baráti körömmel töltött hétvége.

Eredetileg pénteken kellett volna kimennünk kirándulni a Román Alpin Klub kolozsvári egyetemi részlegének a frontemberével, Mirceával, de az eredeti megállapodás/megegyezés sajnos esett, így szombaton pirkadat előtt indultunk volna Aranyosbányára.

Ez nekem több okból nem felelt meg: ha megegyezünk valamiben, akkor mindenki ahhoz tartja magát. Ha az eredeti megállapodáson módosítunk, akkor azt közösen tesszük azokkal, akikkel az eredeti megegyezést kötöttük. Ezek elvi kérdések. S amúgy szombaton hajnali 6 órakor felébredni… HORROR!

Ezért ez a változat esett.

Szerencsére pénteken Glytz (ejtsd: glicc) felesége, Melinda felajánlotta, hogy amennyiben valami katasztrófa folytán nem jön össze a hagyományos hétvégi túra, mennénk ki a Poiana Horeán/Horiin (körülbelül 1100 m) található hétvégi házukhoz.

Szombaton délben beültünk az unokatestvéremmel, Lenkével a Pathfinder Dacia Grand Dacia Cherokee személygépkocsimba, s kikecmeregtünk oda. Persze, hogy a havasreketyei letérőnél ismét nem tudtam, hogy merre kell menni. Ilyenkor lépett mindig közbe a volt navigátorom, aki már amikor a helyhez közeledtünk kérdezés nélkül mondta: itt menj előre… 🙂 Szép emlékek!

Most Lenkével hosszú percekig nézegettük a térképet. Zsenáns.

Mielőtt beértünk volna a faluba, egy szénás zsákot cipelő öreg bácsira lettem figyelmes.

Elvisszük, s megkérdezzük tőle, hol lehet házi kenyeret, szalonnát, sajtot és tehéntejet vásárolni – javasoltam.

Zseni néninél és Ispas bácsinál, illetve fiánál, Cornelnél mindent kaptunk. Szalonnára nem volt végül szükség, mert Lenke jelezte, hogy van kercsedi finomság.

Tavaly áprilisban még tele volt hófoltokkal. (Sajnos most senkinél sem volt fényképezőgép)

Mire kiértünk, Melinda, Hajni, Zsolt, Glytz, Arnold, illetve Palkó és Bence (Melinda és Glytz két aranyos kisfia) már kiment kirándulni. Lenkével tüzet raktunk, szalonnát sütött.

Mire a többiek visszaérkeztek, felhúztam és berendeztem a sátrat (én abban aludtam, szauna volt), aztán jött a közös hússütés, s a szokásos, éjszakába nyúló léházkodás.

Egyszer csak kopognak.

Azt hittünk, Nyikulica, a szomszéd, aki később le is jött, s elmesélte, hogy nemrég a mellkasáig érő farkas szétszaggatta a kutyáját, így nem lesz ildomos sátorban aludni. Annyi pálinka volt már benne, hogy még abból is kiöntött egy kicsit, amit mi adtunk neki. Nem volt rá több hely.

Szóval nem Nyikulica jött. Nem akkor. BEÁLLÍTOTT CSOMA BOTI. Micsoda kellemes meglepetés! Teljes volt a csapat! Hihetetlen! Mondom, ilyen jól akkor sem jöttek volna össze a dolgok, ha eltevezzük.

S aztán elindult a lavina:

léháskodás, viccelődés, szívatás, nevetgélés, röhögés, harsány nevetés, pia, alkohol, kaja, pia, szesz, még egy kis étel, alkohol, szesz, pia. Csodás volt. Mint a régi szép időkben.

A ház viszont már korántsem olyan. Hiába, érthető: családi igények alapján alakították ki: új bútor, padló, szekrény, mikrohullámú sütő, hűtőszekrény, zuhanyozó, angol WC, miegymás.

A lényeg, hogy nagyon jól telt. Legszűkebb baráti társaság, kiváló hangulat, vasárnap hazaindulás előtt még túráztunk is egyet. Olyan gyógyterápiás, baráti társaságos hétvége… 🙂